Így...

mentem volna vele sétálni, beszélgetni, meginni valamit valahol, ha igent mondtam volna...

Lips by Const featuring aerie

Me too :)

Click here to create your own painting.

Az ex-csaj

Jelen esetben én lennék az. Eszem ágában sincs éket verni ex és az új barátnője közé, de szemmel láthatólag rendesen irritálom az utódomat. Márpedig a barátságról nem vagyok hajlandó lemondani, én előbb itt voltam, bérelt helyem van. Jobban belegondolva, teljesen megértem őt, én is hamar idegbajt kapnék, ha az a nő aki hónapokat/éveket töltött azzal a pasival, akivel én még csak most ismerkedek, állandóan "jelen" lenne. Merthogy ez a helyzet, napi 15-20 sms-t biztos váltunk exel, átbeszélgetjük a napot msn-en, ha a csaj nem ér rá, engem hív partnernek az aktuális hülyeségeihez, velem beszéli ki a csajt, meghallgatja és esetenként meg is fogadja a véleményemet. Gyanítom én vagyok a legrosszabb típusú ex-barátnő, a mindig mindenhol felbukkanó, akinek éjszaka is sms-t lehet küldeni, amikor a másik csaj mellett fekszik. De nem én keresem, ő is érdeklődik utánam. Ugyanúgy megbeszéljük a problémáinkat, ugyanúgy segítjük egymást, ha kell, ugyanúgy aggódunk, izgulunk egymásért. A csajnak viszont nem kicsit szorulhat össze a szíve a nevem hallatán, naponta többször is megnézi mikor léptem be egy bizonyos közösségi oldalra, gondolom az érdekli, hogy hol vagyok. Nekem meg igencsak simogatja a büszkeségemet. Hozzátartozik a dologhoz, hogy másoknak is nagy szerepe volt abban, hogy nekünk nem sikerült ez a kapcsolat, egyikünk sem hibázott, vagy mindketten hibáztunk - nézőpont kérdése - talán ezért nem tudjuk elengedni egymást, nincs harag.

Earth Song

Nekem (és gondolom további fél billiárd embernek) ez a kedvencem tőle. Az egyik komment szerint, "what a brilliant man". És tényleg az. Delejes figura, fénykorában a kritikusok majd megszakadtak az igyekezettől, hogy valahogy sikerüljön beskatulyázni. Remek énekes, mester, költő, agyonplasztikázott lelki sérült, drogos, és biszexuális mindenevő. Aztán a szakma elfeledkezett róla, a botrányai annál hangosabbak voltak... Részemről nem az az érdekes, ahogyan élt, hanem amit írt és ahogy azt előadta. Csak ő tudott ilyen felforgató dalt írni, borsózik a hátam ha nézem, ha hallom.

Olyan piszkosul arcon vágott a hiánya, mint már nagyon rég...

Daniel Keyes

Az ohiói szatírt, aki az egyetemi város területén három nőt rabolt el, fosztott ki, erőszakolt meg, 1977 őszén veszik őrizetbe. Az elkövetőt William Stanley Milligannek hívják.

Egy meglehetősen zűrös családba születik a kisfiú, aki apja öngyilkossága és anyja újabb, szocio-horrorba illő házassága miatt, nyolcévesen furcsán kezd viselkedni. Később egyre zavarodottabbá válik. Hol gyáva és törött, hol agresszív és veszélyes. Időnként a gereblyét sem bírja el, máskor nálánál idősebb fiúkat bántalmaz súlyosan. Környezete a szokott társadalmi sémák szerint gúnyolja, szekálja, keresztülnéz rajta, vagy éppen kineveti. Nemigen jut eszébe senkinek, hogy esetleg segítségre szorul. Illetve amikor végre valaki segíteni próbál rajta, olyan esetlenül teszi, hogy még beljebb taszítja a rengetegbe, ahol csak elveszni lehet.

Billy természetesen rosszul tanul, csavarog, és ijesztő módon nem bír elszámolni az idejével. Az idővel. Mintha olykor nem tudná, mi történik vele. Nem tudja, milyen nap van. Nem emlékszik. Arra sem emlékszik, hogy megerőszakolt volna két nőt. De vádat emelnek ellene, mert elegendő bizonyíték áll a rendőrség rendelkezésére.

Fiatalkorúak börtöne, javító-nevelő tábor, szadista kamaszok, korlátolt és közömbös felnőttek, kábítószer, fegyveres rablás. Sűrűn váltogatott munkahelyek, albérletek, el sem kezdődött és máris kudarcba fúló szerelmek. Próbára bocsátják, kis nyugalma van, dolgozik, de az idő továbbra is kicsúszik az ellenőrzése alól, olykor fogalma sincsen, hogyan került oda, ahol éppen van.

Egy este kommandósok kiráncigálják a lakásából, bilincsbe verik, avval vádolva, hogy ő az ohiói szatír. Kirendelt védőt kap, hiszen nincsen pénze ügyvédet fogadni. És ez az ügyvéd az első ember, aki gyanakodni kezd: valami nincsen rendjén Billy Milligan bensőjével, ennyire jól még egy színész sem játszhatja el, hogy nem emlékszik semmire. Milligan amnéziája túl természetesnek hat. A bíró által elrendelt pszichológiai vizsgálat meghökkentő kórképet állít fel: Milligan többszörösen hasadt személyiség, legalább tíz, de inkább több ember „lakik” benne, akik egymástól függetlenül, sokszor egymásról nem is tudva, különböző entitásként küzdenek a valósággal.

A diagnózis megállapítására huszonhat éves korában kerül sor. Ettől fogva Billy Milligan egyszerre két kálváriát jár. Pokoli testi-lelki kínok árán megpróbál egybeolvadni, meggyógyulni. És megpróbálja bebizonyítani az állapotában hitetlenkedőknek, hogy nem szélhámos.

Szenvedéstörténete vége felé sokszor már nem tud felelni arra a kérdésre, ki is ő valójában. Nincsen neve, nincsen neme, nincsen életkora. Ő – nincs. Csak a bűnei, amelyekért értetlenül bűnhődik.

A legfájdalmasabb mondat, ami elhangzik a könyvben, magától Milligantől származik. Daniel Keyes, aki éveken át követte Billy Milligan életének alakulását, azt kérdezi tőle, hogy akkor most hol van ő valójában. Idebenn, feleli Billy. Az hol van? Nem tudom, válaszolja. Csak azt tudom, az a neve: haldoklási hely.

Van amikor túl sok a még egy csepp a pohárban. És nem csak túlcsordul, hanem a nyomástól szét is reped az egész kibaszott pohár. Elmentem ma anyukám elé kocsival, hogy ne gyalog kelljen hazajönnie a szakadó esőben. Olyan lebaszást kaptam, amiért térdig érő farmer nadrágban és egy rövid ujjú felsőben mentem el, hogy hazafelé csak sűrű pislogás melett láttam az utat a könnyektől... "Látszik egész nap ki sem tetted a lábad otthonról, fogalmad sincs milyen idő van." Gondoltam én naivan, hogy a kocsiban úgysem fogok fázni, úgyis csak 3 perc az egész út. Így akarjon jót az ember.... Kurváraelegem van.

Nem kérek kommentet, kösz.

Légy-ott

Megünnepelvén a vizsgaidőszak édes végét, elmentünk Orfűi tóra ahol egy weed és pár sör társaságában élveztem a napszúrást. A délután folyamán felelősségem nem teljes tudatában váltottam pár sms-t exel (miután végigtelefonáltuk tegnap a fél éjszakát) majd hazaérve a következő párbeszéd zajlott msn-en:

- ugy mennek, nincs kedvem itthon dogleni
- Eszter?
- 8-ig dolgozik
- meg sztem nem is alszik itt, en meg lusta vok odaig kimenni meg holnap delelott lesz dolgom is
- na hozok fajdalomcsillapitot
- es weedamkodunk 1-et, ismerek egy nyugis parkot
- ki nem megyek a napra..
- park= fas, pados, jatszoteres
(...)
- ünnepeltem a nyarat csoporttársakal
- bahh, megint nem jossz pecsre tobbet?
- de
- de téged miért zavar? ott van E.
- E. csak ugy van

Na most ilyenkor szerencsétlen halandó kislány, beájul a fürdőkádba és olyan jelentéseket képzel az elhangzottakba, amiket rajta kívül senki nem olvas ki belőle.

Na akkor. Szigorlat megvolt, megvan. Ötös. :) Leadtam az indexem és elkönyveltem magamban, hogy biz' szeptemberig nem jövök a környékre. Ez a vizsgaidőszak igencsak húzósra sikerült, na de most pöröghetnek a vizsgák okán lemondott programok. :)

Upd: könyv és/vagy filmajánlókat szívesen fogadok..ismeritek a stílusom. :)

Exhausted

A lelkes, szépreményű, erőtől duzzadó, fegyelmezett, mások hangulataira és érzéseire sokat adó, álmodozó fiatal lány képét kell összeegyeztetnem egy örömtelen, fásult, öngyilkos gondolatokkal küzdő, őrjöngő, kimerült, komplett őrült nőszemélyével, aki csak zaklató, bűntudattal terhelt gondolatok nélküli alvást szeretne, ezért egyetlen megoldásként fél maréknyi gyógyszert vesz be.

Ex

Értetlen. Bizonytalan. Tanácstalan.

(...)
- jó zenét hallgatsz (Kimnowak - Gyémánt)
- neked raktam be
- szeretem ezt a zenét
- már én is

Mostanában hanyagolva van a blog, a kedvenceim, és én magam is. Rettentően kimerült vagyok és a helyzet még további 1 hétig nem fog változni. Mindenkitől elnézést kérek, pótolni fogom a hiányt.

Már csak egy szigorlat van előttem, a vizsgáimat szokatlan módon, de jó eredménnyel tudtam magam mögött. A 30-as szexi tanárral például mindenről beszélgettünk, kivéve a tételemet. Macskái vannak? - kérdezte az alkaromra mutatva, mire buta fejet vágva válaszoltam neki, hogy nem, ez nem macska volt. Mire egy "ja, szexuális perverziók" válasz következett tőle majd egy kölcsönös sejtelmes mosolyt váltottunk és elköszöntem egy 4-essel.

Tegnap összefutottam Vele és újra konstatáltam magamban, hogy mekkora seggfej. Kezdődött az egész azzal a mondattal, hogy "Látom egyben vagy" - és az idő további részében pofátlanul stírölte a fenekem. Baromira irritált a nagyképű arca, ahogy szürke kisegér módjára kihúzza magát, állát felszegi, szemeit gagyi napszemüveg alá rejti és eljátsza, hogy ő valaki. Én meg egyre kisebbre zsugorodtam mellette, nem akartam hogy bárki meglásson vele. Távol áll tőlem, hogy bárkit is lenézzek, vagy szégyelljem a társaságát, de tegnap elszakadt bennem valami... annyira undorítóan mesterkélt volt minden mozdulata, hogy viszolyogtam tőle. Fél óránál tovább nem is bírtam mellette, felbasztam magam és elmentem vizsgázni.

Az sem sokat segít a helyzetemen, hogy jelenleg senki nem hisz bennem, hogy meg tudom csinálni. Én sem hiszek magamban, de legalább más hazudja azt...

Kicsit (eléggé) felvette a mókuskerék jelleget az életem, és ezt baromi rosszul viselem. Ráadásul hiányoznak a visszacsatolások, hogy tudjam van valami haszna annak, hogy napi 14-15 órát át dolgozom és/vagy tanulok, hogy a barátaimat február óta nem láttam, hogy azt sem tudom milyen nap van, merthogy minden összefolyik, a külvilággal való egyetlen kontakt a tanáraim és a munkahely. X éve tanulok, mégsincs egy nyavalyás papír a kezemben, vagy eredmény, amit fel tudnék mutatni. Mert mit értem el? Indexjegyeket? Ja... A szakdolgozataim sehogy sem állnak, még téma szintjén sem. Csütörtök reggel óta nem ettem, mert időm nem volt rá, viszont energiaital és jeges kávé töménytelen mennyiségben lett fogyócikk. Akárcsak a cigaretta, holott korábban utáltam az illatát (kivéve ha weed). A bőröm sápadt, a szemeim lilák, és egyetlen egy dolgora vágyom: egy ágyra! Elmondhatatlanul kezd elegem lenni, és annak sosem szokott jó vége lenni...ez nem fenyegetés, ez tény!

Magamra ismerek

Hello darkness my old friend, I've come to talk with you again.

Gondolom az nem a legegészségesebb lelki élet bizonyítéka, hogy összevesztem a fél családdal a salátát illetően, majd a szobámban sírva fakadtam, hogy engem senki nem ért meg.

Mert ilyet is tud

"Amúgy meg kabbe, jó bőr vagy azért"

Ismerem milyen, amikor azzal kezdi a mondatát, hogy "amúgy meg...". Akkor használja, ha zavarban van, ha nem tudja hogy mondjon ki valamit, úgy hogy ne tűnjön lelkesnek, megilletődöttnek, de mindenképp ki akarja mondani. Mintha fél vállról odavetné, poénosan, mellékes közlendőként. Aki ismeri az tudja, hogy Tőle felér egy fél vallomással. Látom magam előtt, hogy zavartan áll, elkapja a tekintetét, kezét a farmerzsebébe dugja, másik lábára helyezi a támaszt. Minden mozdulata beszél, minden mozdulatát értem.

Upd: mellesleg miért inaktív mindenki?

Ilyenkor értékelném igazán a szabadidőt, amikor fél másodpercnyi sincs. Utálom hogy rohanok, hogy a jelentéktelen dolgokkal foglalkozok (mert azzal kell...vizsgaidőszak...pff), hogy borzalmasan rossz az időbeosztásom (még mindig), hogy, hogy, hogy... Ma beszabadultam az Alexandrába megünnepelvén a baromi nagy ingyen 5-ösömet az indexben, és a szívem szakadt meg amiért csak a könyvesbolt felét vihettem haza. E téren nem vagyok válogatós, tényleg hazavinném a fél boltot, (pszicho részleget egy az egyben), a szakácskönyvektől kezdve (ebből csak anyunak adok tippeket, én nem főzök) a szakmai könyvekig, szép is lenne ha nem olvasnék, btk-s létemre tájékozottnak kell lenni...És ha előáll a szerencsés konstelláció, hogy se kötelező olvasmány, se tanulandó szöveg, akkor szabadidőmben is olvasok, sajnos még mindig sokkal kevesebbet mint szeretnék. Akarok egy könyvtárszobát, hatalmas ablakokkal, kényelmes fotelokkal és Wurtzel könyvekkel (rohadjon meg az Európa kiadó, mondtam már?)

Egy vizsga megvolt, megvan. Szerencsémre 5-ösre tudok helyeselni, biztos jó ütemben kezdek bólogatni, vagy értelmes fejet tudok vágni miközben arra gondolok, hogy mit ebédeljek...másra nem kaphattam jegyet, merthogy a "jónapot kívánok" és a"köszönöm szépen"-en kívül túl sokat nem beszéltem. Vicc ez az egyetem...

Amúgy azt álmodtam, hogy az egyik vizsga után testközeli kapcsolatba keveredtem az egyik 30 körüli tanárommal a kocsijában. Lehet így kellene megoldani a jó jegyet?!

Insomnia, untouchable

Az insomnia kifejezés nem túl találó ebben a helyzetben, ugyanis én aludnék, csak a külső körülmények nem hagynak. Nem tudom mi a fene van a macskákkal, de Playgirl-höz hasonlóan az én macskám is megkergült. Nonstop nyafog, hiába van előtte terült-terülj asztalkám, nem az a baja. Éjjel is felkelek, kiengedem az udvarra aztán persze fél 4-ig nem alszok, mert a konyhában ülve várom vajon mikor akar visszajönni. Aztán amikor hajlandó befáradni a lakásba, én kis naiv azt hiszem végre fél 4 körül elaludhatok...hát a francokat. Újra nyávog. És ez így megy 3-4 napja, mára untam meg. Szépen süt a nap, úgyhogy az egész napot az udvaron fogja tölteni, mert a gazdinak ma meg kell tanulnia 12 tételt + 15 tételt + 15 szigorlati A, B tételt. Nyilván, esélyes.... Ennek tudatában is iszonyúan feszült vagyok, vibrálok, törni-zúzni tudnék. Nagyon szeretném ezt a 3 szép kis jegyet az indexembe, de lusta trehány voltam. Illetve azt hittem, hogy tudok az lenni, de most belémhasított a felismerés, hogy én túl lelkiismeretes vagyok. Szóval magamat ismerve megiszok vagy 1,5 liter kávét intravénásan és benyalom a tételeket. Mindenkinek kellemes napot.

Miért kérdezek meg olyanokat, amikre egészen biztosan nem akarom tudni a választ?

A mai nap megint eltelt úgy, hogy semmit sem csináltam...

Szürke hétköznapok

Relaxing by Const featuring Kirra sunglasses

Közkívánatra

Milyennek látom magam x év múlva? Gondolom mint a többség, munka, ház, férj, gyerekek, kocsi, kutya, cica – fontossági sorrend nélkül. Ebben a témában tényleg nincsenek extra elvárásaim vagy különleges elgondolásaim, átlag vagyok. :) Akkor most szabadjára engedem a fantáziám…
A ház..mindenképpen családi ház, én is abban nőttem fel. Hatalmas kerttel a ház előtt (és mögötte is), minél messzebb az utcától. Szeretek kiülni a napra olvasgatni, szeretem ha nem rögtön a „világba” lépek ki. A legnagyobb előnye a családi háznak a CSEND. Nincs az a pénz, amit ne érne meg, elképesztően jó dolog. Ó és erkély, mindenféle virágokkal a balkonládában, egy-két ülőalkalmatosság és a fél életem eltölteném ott pár könyv társaságában. Belül mindenképpen valami modern belsőt szeretnék, nem vagyok túl jóban a falakkal, nekem egybenyitott terek kellenek, üvegajtókkal, színes falakkal, nem agyonzsúfolt szobákkal de nem is minimál design.
A foglalkozást inkább ne ragozzuk, azt itt nem szeretném megemlíteni, de mindenképp abban akarok dolgozni, amit tanulok. Nekem a kreatív munkák valók, ahol nem vagyok megkötve, vannak határidők de azon belül szabadon mozgok. Ezt korábbi postban a munka kapcsán említettem, hogy a 8 órás irodai meló nekem egyenlő a módszeres kínzással. Nagyon rosszul tűröm a monotóniát, pocsék az időbeosztásom, állandóan rohanok, és nem bírok egyhelyben megmaradni… A munkamorálomra szavak sincsenek. De legalább jó az önkritikám. :)
Férjet és gyereket szeretnék majd, de csak azért hogy „legyen egy otthon”, azért nem. Én egyiket sem fogom elhanyagolni, nem fogok korán gyereket szülni meg férjhez menni, csakhogy túlessek rajta. Nem érzem magam készen egy gyerekre, hihetetlen távol áll tőlem a nonstop felelősség, hogy korlátozza a szabadságomat. Meg aztán a magam számára is kiszámíthatatlan hangulataim miatt a gyerek nem túl reális… Most még nem tudom elképzelni…meg az egész nyugodt, harmonikus életet sem, a fákat, meg mindent ami „vidékdíszlet”.
Remélem kielégítettem a kiváncsiságod, Hitetlen.

Egyveleg

Úgy nyakamba borult az élet, hogy szombattól kezdve jövőhét végéig túl fogok esni 4 vizsgán és egy szigorlaton. Az eredmény már kétséges... Órákra különböző okokból nem igazán jártam (ebben a félévben sem), akitől korábban a jegyzetet kaptam, ismert okokból nem hiszem, hogy most bármiben is segítene. Gyanítom így viszont nem vagyok túl esélyes befutó, vagy az már valami ha ismerem az előadót? Bár ilyenkor van szerencséje az embernek, nem? Múlthéten például csak jegybeírásra mentem be egy másik tanárhoz, amikor kiderült hogy egy másik vizsgán a tanár elfoglaltsága miatt az aznapra időzített szóbeliből írásbeli lesz, így becsúsztam én is, kölcsönpuskával. Annyira nem tud érdekelni, hogy az valami botrány.

***

Magánügyeket illetően eltűnök picit mint szürke csacsi abban a bizonyos ködben, remélve hogy eszébe jutok picit, netán-tán hiányozni is fogok. Hogy ezzel mit akarok elérni, azt még én sem tudom, újrakezdeni nem szeretnék semmit, de legalább a megroggyant önérzetemnek jót fog tenni, ha keres... Vakumemóriámnak köszönhetően éjjel fél 4-ig visszagondoltam az utóbbi pár nap összes beszélgetését Vele, és arra a (téves?) következtetésre jutottam, hogy esetleg féltékeny lenne Ákosra? (Ákos jóbarátom, jelenleg "a barátságunk teljesebbé tételét" próbálgatjuk, kisebb-nagyobb sikerekkel. Még nem igazán tudom elképzelni, hogy fogom a kezét, hogy megcsókolom, hogy átölelem, de már legalább nem rántom el a vállam, ha hozzám ér)

***

Anglia. (Tervben van egy nyári angliai út, mondtam már? Nem? Akkor majd, most nem erről lesz szó.) Az Alexandrában 300 forintért az ember után dobják az idei naptárokat. Vettem is egyet, gyönyörű Londoni fotókkal valami híres fotóművész képei, sajnos nem vagyok a témában otthon... Tegnap 2 ágyban vergődés között szétszedtem és beborítottam vele az ágyammal szemközti falat, tényleg ízléses lett, nem olyan mint a 15 éves tinilányok poszterrel borított fala. Ránézek egy képre és bevillan ezer apró emlék azokból az időkből... Kis ópium és csokoládé illat és már nincs is kedvem kimozdulni. :)

Tényleg működik exemmel a "barátság legyen, ne vágjunk el minden szálat" dolog...

- na milyen volt a randi?
(...) hosszú percek
- mi van baby, nem mersz válaszolni? nyugi, nem vágok eret... ;)
- nem merek? kiafaszom fel toled?
- ?
- elpofaztam neked, hogy nem tudok alkalmazkodni a hangulataidhoz es kedvem sincs
- amig nem volt jelolt addig nem erdekelt a dolog mert akos akos akos
- most mi a fasz van? csak megkérdeztem
- akkor a faszomnak jossz nekem a faszsagaiddal hogy mit merek mit nem
- vedd eszre magad
- de most mi a fenéért támadsz?
- egy egyszerű kérdés volt, semmi hátsó szándék
- kurvára nem tudom miről beszélsz..
- randizunk este?
- minden nap mással?
- valaszolsz a kerdesre?
- minden nap mással?
- pf, és még nekem vannak hangulataim...
- bazdmeg miafaszomert baszod fel az agyam? faszomat irklasz meg jaccod itt az agyad ha egy randit nem vagy kepes osszehozni?
- ne az en hangulataimat baszogasd te vagy az aki hajlik erre arra... en meg unom
- szal inkabb bye es menjel akoskazzal vagy szedjel fel valakit ahogy szoktal
- csak engem ne csesztess mar...

Szintén...

Én is szeretnék kérni egy meghívót Ancíka és Dzséj blogjához. ;) habcsoklany@gmail.com

Lopják az életem!

Felkonf: az alábbi sorokban minősíthetetlen a megfogalmazás, de indokolt.

Velem először fordul elő, hogy a saját gondolataimat olvasom viszont egy másik blogban, de mérhetetlenül szánalmasnak találom. Nincs rá jobb szó. Annyira unalmas az életed, hogy mástól lopod a gondolatokat hogy feldobd picit az oldalad? Vagy netán-tán ugyanezt érzed mint más, de nem tudod megfogalmazni? Akkor ne írj blogot anyukám!


Upd: Sway kommentjei között olvastam pár perccel ezelőtt, Dzséj válaszát mely szerint "teljesen más célja volt a bloggal, mint ami most". Mégis mi? Egy "best-of blog"? Persze... B kategóriás kifogás, jobb nem jutott eszedbe?

"A pszichológus drogfogyasztásról való értesüléskor nem tudja sőt nem is akarja a diszkréciót tartani. "

Így legyen őszinte az ember?! Na ezért nem hiszek nekik, bennük.

Elgondolkoztam azon, hogy az ember mennyi mindent letesz az asztalra, évekig dolgozik keményen, kussolva, alázatosan mire végre elismerik a munkáját, megkapja a neki járó hírnevet, elismertséget, aztán egy esendő emberi lépés miatt mindez elhalványul, nem is emlékeznek rá. Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de nekem Winona Ryder egyik kedvenc színésznőm. A szakma nem igazán ismeri el pár jelölésétől és díjtól eltekintve (azokat sem ma kapta), valahogy nem őt találják meg a kasszasiker-gyanús filmekkel (Korábban sem) Pedig szép arc, hihetetlen nagy, mélyenülő szemek, amivel bármit el tudna adni. Engem például már csak azért beültet a moziba, ha az ő nevét látom egy plakáton (na jó fantasztikus hülyeség azért nem érdekel...). Ja hogy voltak "botrányai", ezekről bezzeg hallani. Ráakasztják a botrányos jelzőt, amiből max a bulvárlapok provitálnak, és háttérbe szorul az GG-díj, elmaradnak a felkérések, nem véletlenül 1995-99 körül csinálta a legjobb filmjeit, sajnos nem rajta múlik. Máig kedvenc filmem az Észvesztő vagy a Kisasszonyok. Engem különösebben nem érdekel, hogy gyógyszerfüggő vagy kleptomán, ettől ha lehet még szimpatikusabb, olyan esendő, olyan emberi, olyan...hétköznapi.

Sex and death 101 (nem tudom magyarul milyen címet kapott) nem egy olyan film, amit az ember tizenötször meg akar nézni, eltekintve az utolsó 5 perctől. Nem sikerült eldöntenem, hogy ez most vígjáték vagy mély lélektani dráma, de az utolsó mondat után percekig bámultam a kimerevedett kijelzőt és potyogtak a könnyeim.

"Ha ez tényleg csak egy játék néha elég csak annyit tenni,
hogy megnyomom a törlés gombot. Életemben először
vagyok. És nem tudom mit tegyek elé - érett, elégedett,
boldog - az hogy vagyok egyenlőre bőven elég.
Az élet hasonlít a halálra: Megtörténik mindenkivel akár
akarja, akár nem. Hogy mi az értelme? Őszíntén? Ki nem szarja le?!"

Tikk-takk

Olyan gyakorisággal változik a hangulatom, hogy már ügyet sem vetek rá. Ez épp az a negyed óra, amikor sikerült meggyőznöm magam arról, hogy sokkal jobb dolgokat is csinálhatnék, mint őt figyelni msn-en. Fiatal vagyok, nyár is van, élni kéne. De úgy, nagybetűsen. Nagyon sok időt elbasztam már rá, és mivel jelenlegi tudásom szerint egy életem van, nem kéne unatkozni. Szívesen áldoznék rá egy évet az életemből, ha valaki garantálná nekem, hogy cserébe többet nem fog eszembe jutni. És mire idáig eljutok, jön egy tikk-takk, a következő negyed óra, amikor is készülök belepusztulni. Mit nekem élet, ez nem az nélküle... Ilyenkor átszakadnak a könnycsatornák gátjai, magzati pózba görnyedve fekszem a szőnyegemen és a csuklóm bámulom... A jó időszakokban hihetetlen élményekkel teli életünk volt, amit megirigyelhetett volna bárki. Annyi mindent, olyan rövid idő alatt senki nem élt meg mint mi. És a fenébe is, miért nem hiányzom?
Szóval ügyesen kimatekoztam, hogy ezt nem sokáig fogom bírni ép(?) ésszel, valamelyik negyed órát előnyben kellene részesíteni hosszabb távon, és magamat ismerve hajlamos vagyok a másodiknak előnyt adni.

Új nő van az életében (egyenlőre csak jelölt), de ez most erősen mellbe vágott.

Nyár van, nyár...

Hihetetlen jó nap volt, nem volt hülye aki rájött, hogy a nap endorfint termel. Kiültem a hintaágyba, kényelmes cicapózba vágtam magam és olvasgattam naphosszat. Magazinokat, könyveket (többet is felváltva). Rossz szokásom hogy több könyvbe is belekezdek, nem azért mert unalmasak lennének, csak szeretek ugrálni a témák között. Most épp Jim Morrison életrajza, és a Tizenhét hattyúk van terítéken. Ilyenkor bánom nagyon, hogy pokolian rossz az időminőségem, és nem olvasok annyit, amennyit szeretnék. Na de én legalább olvasok..
Viszont ez a vizsgaidőszak kevésbé jófejség. Tegnap újabb vizsgát tudtam le, már csak 3 van vissza plusz egy szigorlat. Ja, ez csak az egyik suli... Kiváncsi vagyok meddig fogom bírni a saját magam által diktált tempót. Várunk.

Könyvélmény

A mizantróp (embergyűlölő). Régóta kacsintgatok a polcon vele, és a sok depis könyv mellé kell egy kis változatosság. A cinizmus nagykönyve. Már korábban is idéztem belőle, de csak most jutottam el odaáig, hogy tényleg el is olvassam. Megérte! Az a tiszta lelkű, öntörvényű, kritikus, álca nélküli ember egy olyan társadalomban, ahol mindenki alakoskodik, hazug, korrupt, képmutató, könyöklő. Megrázóan gyönyörű könyv, és még ma is aktuális. Sőt, ma aktuális igazán, én nagyon bele tudtam magam élni. Tipikusan az a könyv, amitől az ember elborzad a világon és szánalommal, megvetéssel tekint a dolgok nagy részére. Nagyon nagy élmény! Tudom ajánlani!

Minden rosszért amit tudod valaha én tettem
Tudom nagyon jól, hogy egyszer meg kell majd fizetnem
Térden állva kéne, de én emelt fővel megyek,
mert egyetlen egy úr előtt, hajtok én csak fejet
Ő az aki ítélkezhet és eldöntse a sorsom,
hogy oda fent vagy oda lent de, folytassam a dolgom,
mert most előszőr teszem a büszkeségem félre
és könyörögve kérem Őt, hogy bocsátson meg érte
hogy nap mint nap csak vétkezem és elpuszíttom magam,
hogy állat tudok lenni ha elvesztem az agyam
hogy tizenéves koromtól az éjszakáé lettem
hogy rossz emberek rossz dolgait végig kellett nézzem
hogy láttam egypár dolgot amitől fölfordult a gyomrom
férfiakat sírni látni kislányként a grundon
mert ha eltörik a mécses hát mindegy ki vagy testvér
nem lesz az az ember aki önmagadtól megvéd
a kamaszkorod, gyermekévek őrültségnek tűnnek
én kipróbáltam mindent, de a szervezetem intet
az alkoholtól fél ájultan 120al egy fának
csapódtam be kétszer is de rám nagyon vigyáztak,
azt hogy miért, mért uram azt csak te tudhatod
hogy megérdemlem én most azt hogy bűnösen is itt vagyok
ha így döntöttél így van jól ígérem hogy megteszem,
hogy törvényeid szerint próbálom élni az életem.

A kártya, a csajok, a szesz meg a drogok,
mert rajtam az élet nagyon sok nyomot hagyott
ha van pénz nincs isten, mert szükség rá nincsen
megveszek majd mindent senki nem kell, hogy segítsen
mind megtettem volna, hogy mindenki megtudja,
hogy én vagyok az igazi és mindenki más nulla,
de egyre jobban rájöttem ahogy teltek az évek,
hogy ez a világ nem lesz olyan amilyennek kértem
hát nem marad más hátra, mint eladtam a lelkem
mert megcsináltunk sokmindent, de nincsen mit szégyelnem
megkaptam a jussom érte megfizettem százszor
visszaadtam mindent amit elvettem én mástól
a becsületem megmaradt kitisztítom a lelkem
én megkaptam az esélyt, hogy maradjak vagy mennyek
és nem hárítom senkire, mert én vagyok a bűnös
ne válassz majd példaképnek, nem kell hogy te bűnözz.

Sok mindent máshogy látok 20 év távlatából
a 30. év fele az élet régen más volt
ezt jól tudod, de megmarad a sok emlék meg a gondolat,
mert minden amit tettünk a sors majd egyszer vissza ad
a balhéktól mentes élet nem marad csak álom,
mert egymást rántjuk vissza a bűnbeli barátok,
mert próbáltam én jó lenni de a világ mostmár ilyen
a 21. században semmi sincsen ingyen,
nem kell hogy segíts és nem kell hogy döntsél
az én lelkemben egyedül csak én állítok törvényt
mit gondoltál mit teszek ha kell én mindent elveszek,
hogy akiket én szeretek gondtalanul éljenek,
mert nem akartam soha, mégis beálltam a sorba
a szívem ugyan szabad, de a testem csak egy szolga
a véremnek nem hazudhatok, nem is próbálok
a pap előtt majd fekszek, de az Isten előtt állok!

Mai bók

"Neked egyébként feltűnik, amikor kéjes vigyorral bámulod egy srác nadrágját a tömött buszon?"

Kurvaideg

Rájöttem, hogy nem én vagyok a hülye, hanem mindenki más. Tény, hogy amúgy is könnyű felbosszantani, de hát az emberi hülyeséggel kit nem könnyű?! Esküszöm ebben nem én vagyok a türelmetlen, hanem a családom játszik az idegeimen. Amikor tizenötször megkérdeznek valamit, amire tizenötször elmondtam, hogy nem tudom, akkor csodálkozik mindenki, hogy 10 percen belül a tizenhatodik kérdésre reagálva lerogyok a padlóra és a fejemet fogva sírni kezdek, hogy az istenbasszameg, milyen nyelven mondjam el hogy megértsenek végre? És akkor persze jönnek a szokásos dumákkal, hogy gyengék az idegeim, meg ilyen fiatalon nem kellene ennyire könnyen felhúznom magam, de könyörgöm..az életkorom kötelez, hogy viseljem el a hülyeséget? Hát nem hiszem.

Olyannyira nem mutatok szociális hajlandóságot semmire/senkire, hogy azt sem tudom elviselni ha egy légtérben van velem valaki. Vagyis gondolom az nem épp normális reakció, hogy idegrohamot kapok attól, hogy a macska mocorog a kosarában és az nyikorog.... Munka után, amikor hazajönnek a szüleim, körülöttem vágni lehetne a feszültséget. Vibrálok, borzongok, biztos szándékosan hergelem is magam, de egy szóra ugrani tudnék, sikítani ahogy a torkomon kifér, hogy az istenbasszameg vegyétek már észre hogy egyedül akarok lenni, nézzetek levegőnek és egész egyszerűen ne szóljatok hozzám! Sőt...a legjobb az lenne ha mindenki magára zárná a kis szobáját és én zavartalanul szenvedhetnék. Hogy mi miatt? Remek kérdés, magam sem tudom. 2 napja abszolut "ex-megvonás" van, én magam akartam. Önös érdekből, hogy végre meggyógyuljak, mert már baromira unom, másrészt érdekel mikor jutok eszébe és kezd lázas telefonálgatásba. Szeretném... elégtétel lenne. Hazudnék ha azt mondanám nem jut eszembe 10 percenként, mert de. Csak próbálom magam meggyőzni, hogy ez nem a világvége, ha nem része az életemnek. Sőt..ez lesz az út a szabadulásba. Mert ugye ha nem beszélünk, ha nem találkozunk, akkor nem kell újra elveszítenem...

Tegnap rámírt msn-en egy srác (majd kiderül a szö9vegből milyen kapcsolat volt köztünk: semmi), és a következő beszélgetés vette kezdetét

- szia, látom az msn kiírásod (aki nincs benne a tegnapjaimban, ne akarjon a holnapjaimban se), én benne vagyok? :)
- (WTF?) Aha. :) - itt még próbáltam jófej lenni
- akkor szexelünk? :D
- (mi a lószar....) nem - már kezdett felhúzni
- tudom, mióta elhagytalak azóta a lányokat szereted :D - elhagyott??? Soha a büdös életbe egy ujjal nem nyúltam hozzá, ő se hozzám, a lelkemet nem láthatta fél pillanatra sem, a szívemről meg azt sem tudta hogy van-e. Az egy dolog, hogy ő tepert és egy izgalmas balatoni éjszaka után belemásztam a szájába, de egyetlen nyavajás csókon kívül semmi nem történt, azt is azonnal megbántam. És még van pofája úgy tálalni, hogy ő hagyott el engem, ráadásul annyira meg is viselt, hogy azóta sem tudok ránézni a férfiakra. Hát eszem lenne, megállna...

Exem exe ismerősnek jelölt iwiw-en. O.o

Na kérem, így kell ötöst kapni majdnem nulla tudással. Írni fogok egy könyvet Így éltem túl az egyetemet címmel, bestseller lesz. Tegnap volt egy vizsgám, amire - hát fogalmazzunk szépen - nem vittem túlzásba a tanulást, előrehozott, gondoltam ne basztassanak már. Az óra címét azért tudtam... Bementem, esélytelenek nyugalmával kihúzom a tételt, bár nem volt rá szükség, mert azzal kezdte a tanár, hogy őt nem érdekli a tételem, majd inkább kérdezget. Leizzadtam fél pillanat alatt, elkönyveltem a bukást... mire elkezdtünk beszélgetni magáról a vizsgáztatásról. Kifejtettem neki, mennyire nem tartom igazságosnak ezt az "egy tételt húzunk és megmondom mit tudsz" módszert, mert ez nem reprezentálja a tényleges tudást. Továbbá egy tanulás során a tananyag interiorizálódik (belsővé válik), amit nyilván nem lehet megismerni, csak ha mások számára is hozzáférhetővé teszem. Amit nem tudok maradéktalanul megtenni, mivel külső tényezőket nem lehet kiiktatni (a hangulataim, a vizsgahelyzet, az időjárás...etcetc). Tulajdonképpen a vizsgán nem a tényleges tudásomat értékeli, hanem a tudásomra vonatkozó képet (plusz a stressztűrésemet is). Nem beszélve a szubjektivitásról, rokonszenv, magabiztosság, határozott fellépés...
Kihasználtam hogy nem kap levegőt és előjöttem azzal a filozofikus megközelítéssel, hogy az érték relatív. Kellemes beszélgetésbe kezdtük és megkértem, hogy fejtse ki, mi számára a tudás. Hogy el tudom mondani az anyagot? Hogy értem az anyagot? Hogy a gyakorlatban tudnám használni? Szerencsémre a gyakorlati választ választotta, mire visszakérdeztem, hogy akkor mi az értelme annak, ha felmondom neki a tankönyvet? Elmosolyodott és beírta az ötöst. :)

Zene az kell, mert körülölel,s nem veszünk majd el...

Ancííka dobott hozzám egy labdát, játék címén, úgyhogy most játszok. :)

1. Nevezz meg egy olyan énekest, vagy zenekart, akit szeretsz!
2. A kérdésekre válaszolj az énekes/zenekar számaiból.
3. 6 embernek dobd tovább a pöttyöst!

Kowalsky meg a Vega

Férfi vagy, vagy nő?
- Fekete lepke, amit keresel a sötétben

Írj magadról!
- Mert ez a társadalom mindenkit úgy becsapott, erre nevelt, hát ilyen is vagyok
- Ha mást nem is, de jól tudom hogy milyen fent és hogy milyen lenn...
(nem vagyok egy egyszerű mondatban definiálható...)

Hogy írnád le az előző kapcsolatodat?
- Nincs az a hely és nincs az a bűn, ami ne emlékeztetne folyton Rád, minden szavadat őrzöm, de én most indulok tovább!

Milyen a jelenlegi kapcsolatod?
- Szerelmi bűntény ez, és van elég tanunk, hogy a tettes vagyok és nem az áldozat

Most hol lennél szívesen?
- A bárban a sarkon, ha leszáll az éj, igen, Budapest éjjel, mindig másról mesél...

Mit gondolsz a szeretetről?
- Mindenki kész egy szerepre, de hol van az igazi én?

Milyen az életed?
- Van úgy, hogy az, amit vártál, és amit láttál, az nem ugyanaz, a végén valaki rád száll, mert amit láttál, azt nem szabad

Mit kérnél ha egy kívánságod volna?
- Minek futsz a baj után, az úgyis elmegy, legyen egy jobb napod ma, de háztól házig ennyi az élet, legyen szép, és hosszú az utca
(mögöttes tartalom is felfedezhető benne, és ha felfedezted, akkor ejnye-bejnye :P)

Olyan sokan kitöltötték már, és még többen dobták tovább, lehet hogy lesznek átfedések, DE, Rickie, Cheeky fly, Makka, MiRa és Barbie listájára kiváncsi lennék. :p

Témaváltás ide-oda

Anno amikor elkezdtem blogolni, nem akartam kiválasztani egyetlen témát amiről mindig írni fogok, ez valahogy adta magát, mivel sokszor meghatározza a levegővételemet is. Kb 5 éve vagyok depressziós, legalábbis ez idő óta van betegségtudatom. (Ezt komolyan így hívják.) Viszont sosem ez volt a domináns az életemben. Na jó, ennek következményei talán, de az ember tényleg annyira összetett, nem csak egyféle. Általános iskola meg a gimi alatt hosszú évekig minden egyes nap ugyanabba a suliba jártam , olyan emberek vettek körül, akik jól ismertek, ezért természetes volt részemről és részükről is, hogy ne csak a csendes kislányt lássák bennem. Aztán jött a nagybetűs ÉLET, jött a laza egyetem, ahol lazára engedték a pórázt, nem volt alkalmam beilleszkedni, persze, hogy akkor maradnak a sztereotípiák, amiket nincs időm lerombolni.

- o -

Egyszerűen annyira görcsösen törekszem arra, hogy más legyek, amellett, hogy alapból "maga az élet is ilyenné tett", hogy észre sem veszem: ugyanolyan vagyok, mint a többiek. És mégsem. Azt hiszem ezt hívják ott "kint" egoizmusnak, de alapvetően nem tartom magam szar embernek (jelenleg), sőt erősebb elveim és mentális gátaim vannak mint a többségnek. Ettől lesz valaki ember, nem? Hogy tudja, hogy megtehetné, mégsem teszi.

- o -

Nem tudom sírjak-e vagy nevessek azon, hogy az utóbbi hetekben/hónapokban viszonylag sokat voltam emberek között, utcán, iskolában, barátokkal...és senkinek nem tűnt fel hogy bajom lenne. Vagy hipohonder vagyok? Ezt nem az én tisztem eldönteni... Másfelől örülök is neki, hogy nem omlok össze csak úgy akárki előtt. Persze bizonyos oldalról az se lenne rossz, ha valamelyik ismerősöm mondjuk facebookról idekalauzolódna, és megkímélne engem egy csomó vallomástól. Én irányítsam őket ide?!

- o-

Ez a rengeteg függőség (ami ma már divat) nekem csak eszköz, hogy legyen valami kézzel fogható problémám, ami ugyanakkor a kiszámítható megnyugvást is jelenti. Épp a napokban vitatkoztam két egyetemi csoporttársammal (szörnyen prüdek), akik elképedve hallgatták a beszámolómat a "szerek" kiszámíthatóságáról. Tudom, hogy egy utcától elvagyok x órán át és nem akarok kiugrani az ablakon, nem halok bele, tudom a határaimat... Valahol ott telt be náluk a pohár, amikor kioktattam őket, hogy amit nem próbáltak, arról ne alkossanak véleményt. Néha annyira természetesnek veszem, hogy hajlamos vagyok elfelejteni, hogy tulajdonképpen illegális, és annak kellene a normálisnak lennie, ahogy ők reagálnak rá. Ijesztő, figyelnem kell erre.

A ráadás

1. ablak:
- szia, ráérsz?
- éppen rá, de mással beszélek és rá figyelek

2. ablak:
- szia
- helló
- mi újság?
- semmi
- morcos vagy?
- miért?
- egyszavas vagy...
- ha nem tetszik, ki lehet lépni

Annyira mélységesen, elmondhatatlanul, elviselhetetlenül csalódott vagyok... Mintha az egész világ csak játszana, és mindenki pont velem.

A támasz, legutóbbi ex, olyan útra tévedt amiről nem könnyű letérni. Választhatok hogy asszisztáljam végig a teljes leépülését, ahogy tönkreteszi magát (hetek óta nonstop delirium, nem vicc...folyamatosan) vagy hagyjam magára, mint aki semmiről nem tud. Attól, hogy a strucc a flödbe dugja a fejét, attól még a valóság körülötte van... Tipikus példája annak, hogy a rosszul használt szabadság, hogyan tehet tönkre egy ígéretes férfit... Csak egy olyan sérült, vadul szeretetre vágyó férfi, aki nem tudott urrálenni az önpusztításon. Pokolian fáj érte a szívem.

Eddig bírtam, bár eddig is csak egyre nehezebben. Ma délelőtt éreztem, hogy nem vagyok képes cipelni a terheket, nem tudok segíteni sem magamnak sem másnak, nem tudok megbirkózni egyedül a világgal... Orvoshoz fordultam, elmondtam hogy nem bírom tovább, segítsenek...

Sírba tesznek.

Lenne írni miről, zajlanak az események, viszont továbbra is labilis vagyok. Ennek következménye, hogy amihez görcsösen ragaszkodok az egyik pillanatban, azt a másikban már ugyanolyan görcsösen utasítom el. Voltak az utóbbi napokban olyanok, hogy kibékülés - veszekedés, kölcsönös kiabálás barátokkal, vad eszeveszett szeretkezések buli után, antiszociális hangulatban magamra zártam a lakást. Lassan nincs olyan ember, akivel nem vesztem össze. Ha akad, az is csak azért, mert nem került az utóbbi pár napban a szemem elé. Nem akarlak kitenni titeket is a saját hibbant elmeállapotom következményeinek, hogy egyszer lelkesen áradozok arról, hogy kibékültem egy "számomra baráttal, számára nem vagyok az" emberrel, aztán a következőben szidom magam, hogy hogy lehettem ekkora marha. Vagy hogy e percben szarok a világra, megnyomom a törlés gombot mert nekem nincs szükségem senki tanácsára, aztán pár perc múlva már a padlón zokogva ősi törzsi motívumokat karcolok az alkaromba. Gyanítom nem sokat értenétek belőle, megnyugtatásul közlöm: én sem.

Mono-tónia és egyebek

Eddig a hangulataimra fogtam, hogy vannak napok amikor felkelni sem bírok az ágyból, meg nem tudok bemenni egyetemre, nem tudok ezt-azt-amazt megcsinálni. Kifogásnak és takarózásnak tökéletes volt, én magam is elhittem. Jó hát részben ilyen is van benne, persze, de tulajdonképpen rettentő lusta is vagyok. Ha szebben akarjuk kifejezni, mondhatjuk, hogy rosszul tűröm a monotóniát. Legutóbbi irodai munka kapcsán (igen, amit 3 napig bírtam) tűnődtem el azon, hogy nekem nem való a munka. Mármint igen, szó szerinti jelentésében. Reggel munkába be, délután munkából ki, aztán hullafáradtan élni, de csak röviden mert másnap megint munka és kelni kell. Megőrülnék. Projektek valók nekem, amikor időszakonként (persze azt is én döntöm el mikor) van meló dögivel, aztán máskor meg (nyáron főleg :)) hónapokig nem kell csinálni semmit. El nem tudom képzelni, hogy megkössenek, hogy márpedig nekem reggel 8-tól délután 4-ig ott KELL lennem, 8 órám elveszik a napból a semmi miatt. Ráadásul még korán is kell kelnem, korán kell lefeküdnöm, oda a nyári hétköznapi spontán több napos buliknak, az éjszakázásoknak, hogy ne mehessek el a könyvesboltba, ne mehessek el csak úgy bármilyen boltba ha épp kedvem lenne, ne beszélgessek órák hosszat valami ismerőssel a neten, vagy személyesen, hogy ne mehessek haza ha elkap a "hiszti"....

Gyanítom ilyen munkamorállal senkinek sem fogok kelleni, szóval mindez nem fenyeget. :)

Engedély

Na hát akkor külön post. Kisvárosi lánynak már jeleztem komment-ben, hogy kérek egy meghívót a blogjához, de biztos nem vette észre. Szóval aki bejáratos oda, sikítson má' neki hogy integetek egy engedélyért. :)

Továbbá az új nyomkövetőmhöz is szeretnék hozzáférni. Mauzecski :p

lost-delirious@hotmail.com <- ide kérem őket izibe. :)

Az élet színpadán könnyezni nem szabad. Bármi történjék is, te csak tettesd magad!
Kacagj, ha öröm, kacagj, ha bánat. Kacagj a szemükbe, amikor látnak.
De ha nem látnak és egyedül maradtál, vonulj egy sarokba és csendesen sírjál.
Felejtsd el a világot. Gondold, hogy magad vagy. Meg fogsz könnyebbülni, s jobban érzed magad.
S hogyha meghallgattad benső hangodat, menj vissza a színpadra, s újból tettesd magad...

Felhívott. Egyenesen a közepébe: miért nem vagyok msn-en. Maj reakcióként határozott kijelentések tőle: "vegyél vissza" és "vasárnap randizunk". Pontosan ezt akartam. Hogy akarjon.

Itt jön elő, hogy az éremnek mindig két oldala van. Jelen esetben az egyik oldala talán a józan ész. Tisztában vagyok azzal, hogyan él. Tudom, hogy bárkit megkap, és azt is, hogy szórakozás címén fut a történet. Talán én is egy voltam.

A másik oldala az érzelem. Hiába mondja el mindig, hogy nem kellene a hozzá hasonló pasikat észrevennem, megyek a fejem(?) után. Abban a pillanatban éreztem, hogy ez túl jó nekem. Nem az, hogy számára egy darab hús vagyok, hanem az, hogy amikor velem van, önmagam vagyok. El tudom engedni magam, őszintén tudom élvezni a társaságát. Igazából nem akarok hazudni, sem magamnak, sem másnak, szeretem. Érdekes, hogy semmit nem változtatnék rajta, mindezek ellenére sem. Szeretem amit mond, és azt, ahogy mondja, még ha hazudik is, remekül el tudja hitetni hogy igaz. Jó ránézni, jó vele lenni, jó hallgatni, jó érezni. Ott van benne a gyerek, aki még nem akar felnőni, mert fél, vagy csak nem szeretne beállni a sorba, de van benne egy érett férfi is, aki tele van érzésekkel, aki vágyna arra, hogy valaki elfogadja és szeresse, minden jó és rossz tulajdonságával együtt.

"Nem akarlak többé látni" - lezártam.

Biztos, hogy törölni kívánja a partnert? Igen.
Biztos, hogy törli a kijelölt telefonszámokat? Igen.
Biztos hogy törli a szép emlékeket? Haboz...

A magyar valóság. Sírva röhögtem. :)

Emberkínzás

Ha tudnam, hogy jossz, csinalnek szabad napot
Ha tudnam, hogy velem toltod az ested, nem mennek sehova
Ha tudnam, hogy újra az enyem vagy, kicsit visszafognam magam.

Olvasok

Rájöttem, hogy szeretem az Atheaneum kiadó könyveit. Már ami a témákat illeti. Beteg dolog beleszeretni egy kiadóba, nem? Velem nem először fordul elő... Az Európa kiadó iráni rajongásom kicsit alábbhagyott, mióta hiába kérlelem őket, továbbra sem tervezik kiadni Wurtzel további köteteit (pfú...), úgyhogy most az Atheaneumnál keresem a vígaszt.

"A Süss le, nap! annak a vad nyárnak – a család és a hozzá közel állók szemszögéből elmesélt – története, amikor a szerző lánya, Sally bekattan. A történet a lány víziók tarkította összeomlásával kezdődik Greenwich Village utcáin, és a forró nyárban fuldokló Manhattan nem evilági pszichiátriai osztályán folytatódik. A történet érzékeny és nagyon emberi."

És nagyon átélhető.
És nagyon átérezhető.
És nagyon lehúzó.

És nagyon tükör.

Hatás-ellenhatás

Kifacsart szivacs-zombi lettem pár nap alatt. Ma délután úgy kellett összevakarni a pályaudvarról, mert gyomorparádém, hányingerem, meg fejfájásom volt - nem vicces szinten. Negyed órával később már a beújított energiaitalommal (ez az új envigo vagy valami hasonló neve) toltam le az egy marék gyógyszert, de rászorultam egy fejtájéki görcsoldásra, mert a pislogás is könnyemet vette. Mára egy PEN előparty volt tervben, ez lehet hogy kimarad, viszont holnaptól startol a PEN (Pécsi Egyetemi Napok), Irie Maffia, Quimby, Copy Con...csupa-csupa kedvemre való koncerttel, úgyhogy akár infúzióval kell magamba energiát adagolni, akár máshogy, én ott leszek. Az más kérdés, hogy hosszútávon nem fogom bírni a saját magam által diktált tempót...

Én is öltözködöm virtuálisan, valami nagyon hasonló szerepel a repertoáron délutánra (a naci pont ugyanilyen), ajánlom, hogy addigra kisüssön a nap.

Freedom by Const featuring DKNY t-shirts

Napirend

Kezdődik az őrült hajtás. Minimum 2 teljes napos programot kell besűrítenem a mai napba, úgy hogy este még használható állapotba is legyek.
- meg kell írnom keddre 3 dolgozatot, mert vészesen kifutok a határidőkből
- elolvasni egy könyvet majd előadást tartani belőle..szintén kedd (de már beszereztem...)
- a diplomadolgozatot akkor még meg sem említettem, konzulensem zaklat, hogy addig nem írja alá az indexem, amíg nem adtam le neki nem is tudom hány oldalt, többet mint ami jelen helyzetben tőlem kitelik.
- munka kapcsán kaptam egy 34 oldalas dokumentumot, hogy legyek már szíves benyalni szerdára
- másik sulihoz is kellene valamit csinálni, mert az vajmi kevés hogy életunt fejjel végigülöm az órákat. Ott is esedékes lenne egy diplomadolgozat, vagy legalább a témát kitalálni...
- PG nyomán takarítani is kellene, mert már engem is zavar a rendetlenség, szóval képzelhetitek mekkora lehet
- mosni - vasalni, mert már nincs ruhám
- ha már mosás..a szőnyegre is ráférne egy, meg a padlónak is egy kis ápoló hogy szépen csillogjon...
- délutánra elígérkeztem barátnőmmel sétálni, ezt eszem ágában sincs lemondani
- és még 'Az ördög Pradat visel'-t is tervezem szerda óta, ma annak is bele kell férnie estig. Ja merthogy este buliba megyek, és valószínűleg a szokásos vasárnapi programra is buliból fogok esni, de legalább most az óra nem baszik ki velem.

Továbbá mindezt MUSZÁJ ma megejteni, mert holnap és hétfőn egész napos program van, esély sincs rá hogy bármit is csináljak.

Upd: most jut eszembe...hogy a fenébe fogom én hétfőn felvenni a vizsgáimat? Anyuuuu.....

Valóban már holnap van, köszönöm az érdeklődést. :)

Szóval az van, hogy kaptam munkát, ami fenekestül felforgatta az eddigi -néhány szempontból, nem túl sokból- kényelmes kis életem. 2 suli mellett nem tudom hogy fog beleférni az életembe napi 8 órás irodai meló (már maga az a tény, hogy egy helyben kell ülnöm 8 órán át...borzasztó), de muszáj lesz ennek a kis irodának jóba lennie velem, mert ebben látom a túlélést. Hogy naphosszat itthon ülök és bámulom az msn-t már 2 hónapja, az valahogy nem túl nagy karrierista elfoglaltság, és egyébként is dögöljön meg hogy nem ír rám soha msn-en, csak akkor ha akar valamit. Kényelmes volt neki, hogy soha még a telefont sem kellett felemelnie, ha velem akart beszélni, csak két kattintás volt. Na most nézhet nagyokat, mert nem fogja tudni, hogy hol vagyok, hahaha. Szánalmas, mi?! Tudom...

Szóval a meló. Beadtam az önéletrajzom szerdán, "aktívan keresek munkát és nem csak lopom a napot" jeligével, majd csütörtök délután hívtak is (épp menetrendszerűen fordultam a bal oldalamról a jobbra), hogy mikor tudnék befáradni az irodába egy interjúra. Ha lehet minél előbb, mert olyannyira lenyűgöző az önéletrajzom, hogy ha fedik egymást az elképzeléseink, akkor nem is keresnek tovább. Hát ma délelőtt befáradtam és adtam nekik egy lehetőséget, hogy megszerettessék velem az irodai papírmunkát.

De mennyire el tudom magam adni, én magam lepődtem meg a legjobban. "Lenyűgöző az önéletrajzom". Az enyém?? Hát ha kihagyjuk belőle a különböző intenzitású függőségeket (bizonyos szerek velejárója, hogy másnapokon igencsak hullámzik körülöttem a világ és pillanatok alatt lever a víz, majd ugyanilyen hirtelen vacogni kezdek, vagy csak kiég a pupillám ha a monitort kell bámulnom, az orrvérzésről nem is beszélve...), a depressziót aminek hatására hónapokig élni sincs kedvem, hogy a legkisebb feszültség hatására nonfiguratív alakzatokat karcolok az alkaromba, hogy nagyon rosszul tűröm a monotóniát (kivéve ha én csinálom magamnak), akkor biztos jól hangzanak az iskoláim... De tudják ezek, hogy én nem bírom a stresszt? Többek között... Szerintem fogalmuk sincs mire vállalkoztak velem...

Jó kis tréning lesz az agyamnak is, mikor hazaérek délután 5-6 felé, próbáljak memorizálni valamit az iskolában tanultakból is (amin ugye nem leszek bent), merthogy cirka egy hónap múlva vizsgaidőszak jön, rögtön 2 helyen is. De erről majd hétfőn is hallani fogtok, akkor lesz vizsgára jelentkezés, és tuti szidni fogom az ETR-t, amiért az összes vizsgámat 2 hétbe sűrítem, mint általában...

Eget rengető változások készülődnek. Holnaptól részletesen.

Alapvetően nem vagyok rossz ember. Megcsináltam sokmindent, de hát a hülye saját kárán tanul, nem de bár? Őszinte vagyok, nagyon is. Még itt is, ahol a kutya nem ismer. Megpróbálok bízni az emberekben és néha még szeretem is őket. Törődöm másokkal, aggódok, segítek, beszélek, hallgatok (ami nagyon nehéz dolog), tanácsot adok és elfogadok, megteszek mindent, amit tehetek. Az emberek túl sokat várnak másoktól anélkül, hogy elgondolkoznának azon, ők képesek lennének e mindarra, amit elvárnak. Minden egyes rohadt napon igyekszem megfelelni másoknak és magamnak egyaránt, a többi lénnyel emberi módon viselkedni, megérteni és elfogadni a körülöttem élőket, valamint önmagam maradni ebben a gusztustalan és/vagy szar világban. Egész életemben igyekeztem elhinni, hogy ennél már csak jobb lehet, mert sajnos kénytelen voltam ezt mondogatni magamnak ahhoz, hogy el tudjam hagyni az ágyat, vagy levegőt tudjak venni minden undorító reggelen. Sokszor feltettem magamnak a kérdést, miszerint mi a francért élek és harcolok minden nap. Átgázolnak rajtam nap mint nap, én meg mert egy idióta vagyok, még hagyom is. Meddig kell még küzdenem? Meddig tegyek meg mindent, ami erőmből telik? Mi van, ha elfogyott az energiám? Mondja már meg valaki, mikor van az a pillanat, amikor azt lehet mondani, hogy rendben barátom, add fel, eleget tettél?A lényeg, hogy ez egy szar nap, de nem baj, mert holnap is szar lesz, meg azután, meg azután és egészen addig, míg világ a világ.

Na hát akartam írni egy olyat, hogy 17 órát aludtam éjszaka -végre-, és olyan természetre szabott programokat terveztem, mint napozás, séta, vagy csak kiülni valahova egy weed és egy sör társaságában és bámulni a várost, beszélgetni az egészen kicsi dolgokról. Csakhogy apukám nem így gondolkodott minderről, egy 40 perces veszekedés zajlott le az imént egy hülyeség miatt, aminek következtében én megettem jópár tablettát, nem tudom hányat, nem számoltam, sakktáblát mintáztam az alkaromra és beültem a sarokba bőgni. Apukám pedig könnyítésképpen rámbaszta az ajtót, csakhogy meglegyen az a béke és nyugalom amiről pár sorral feljebb áradoztam.

Kellemes húsvéti ünnepeket!

Ismételten hatalmas dilemmával állok szemben, elnézést kérek a szóhasználatért és a nyelvi minőségért, pocsék szarul vagyok.

Persze, miért is könnyíteném meg a saját dolgom?! Úgy ahogy sikerült kihevernem exet, volt más ami miatt aggódhattam, amivel foglalkozni kellett, meg itt a tavasz is, hurrá-hurrá... Megérezhette hogy már nem függök tőle mentálisan és erre belök egy ilyen mondatot, csakazért hogy az agyamban újra aktivizálódjanak a kisördögök, amik azt súgják monoton hogy "élvezd ki, kell neked". Tudom én, hogy hazudik, hogy átver, hogy semmibe vesz, hogy csak helyettesítő ember vagyok neki, hogy egyetlen mondatot sem mond anélkül, hogy ne származna belőle haszna. Azt is látom hogy minden nap más csajnak löki a szépet, és ha nemet mondok, lapoz egyet a telefonkönyvében, hogy kit lehetne felhívni helyettem.

Sőt, ha ez nem lenne elég, még a szemembe is mondta, hogy "nem vagyok egy mentsvárnak való nő" (megint kezdődik a "mi nem vagyok"...), és neki most nehéz időszak jön, támasz kell, amit én nyilván nem tudok megadni. Kb annyit ért, mint egy pofon a szarnak, kibőgtem magam és a fejembe vettem, hogy csakazértis megmutatom neki. Tudok én angyali lány lenni, akihez oda lehet bújni, megsimogatom a fejét, elaludhat az ölemben, sőt még lelket is öntök belé, ha kell a sajátom kárára. Na mi jött erre? Bizony...unalmas vagyok. Nem baj, Const nem adja fel, akkor egy izgalmas nő leszek, akivel bizony öröm minden egyes pillanatot eltölteni, pörögtem a saját tengelyem körül is, kiszipolyoztam az agyam, hogy minél jobb programokat szerezzek neki, nehogymár véletlenül megunjon az úr. Ez se jött be.

És mégis...most hiába programozom magam a nap 24 órájában (szó szerint, 3 napja nem aludtam), hogy nem érdemel meg, nem értékel, hogy kihasznál, hogy találok sokkal jobbat, hogy tulajdonképpen nem is ő hiányzik, csak az érzés, hogy csettintenem kell és minimum 3-an ugranak, hogy velem legyenek, hogy kibaszhatnék vele, mert ő is számtalanszor megtette velem...mégis., mégis, mégis, megőrjít a gondolat hogy most mást élvez.

Szóval kedves okosabb blog társaim, adva van a kérdés: Mi a faszért függők tőle?

Insomnia

Fura dolgokat mondok kialvatlanul. legközelebb figyelni fogok rá és összegyüjöm. Legalább elszórakoztatom magam...

" Hülye, ma péntek van. Ha nem hiszed el, nézz ki az ablakon..."

"Ezt értelmes mondat volt, csak nem úgy ahogy én értem"

- min agyalsz ennyire?
- á...el kellene döntenem, hogy mit akarok tulajdonképpen
- konkrét cél kellene, anélkül baromi nehéz felállni
- na abban nem segítek..28 év alatt először hoztam rossz döntést
- megrendült a hitem a döntésképességemben
- elbasztam egy olyan nőt, mint te...

Ezek mennek...

It's a wonderful life

Na hát akkor... Az utóbbi napokban újra visszakerültem annak a mély gödörnél a legaljára, amiből egész életemben próbáltam kimászni. Rám tört a magány, hogy hogyan oldom meg a problémáim, mikor lesz ennek vége, etc... Mindent megtettem azért, hogy ne üljek kikapcsolt telefon és számítógép mellett, ne rántsam magamra a sötétséget és siránkozva a kurvára elcseszett életem miatt, mégis tisztán láttam magam előtt a világvégét. Fogtam egy dobozt - nevezzük érzelemdoboznak - és beletettem mindent, amivel nem szívesen vagyok napi kapcsolatban. Gyűlölet, harag, vádaskodás, fájdalom, emlékek, kérdések. Kérdések.

Tudom, hogy rengetegszer mondtam már, hogy elengedem, hogy nem zaklatom, hogy tiszteletben tartom... Csak valamiért sosem ment. Most rájöttem erre a "valamire". Mégpedig hogy ráerőltettem magamra a vele kapcsolatos jó emlékeket. Csak azt láttam, hogy nevetünk, a rengeteg kaland, a rengeteg élmény, az őszinteség, a nyilt tekintet, a sok-sok "ébredj velem" elnyomta a valót. Közben meg dehogy. Csak én szerettem volna őt a megmentőmnek látni. Láttam benne valamit, valami mást, amit elég régóta senkiben.

Elég szentimentális hangulatban vagyok jelenleg, úgyhogy hasonlítsuk őt egy kispárnához. (igen-igen tudom mit gondolsz, de tiszta vagyok...) Ott csücsül a lakástextil kirakatában, puha, áramvonalas, álomba ringató. A legszebb kispárna. Lehetne ölelgetni, ráhajtani a fejed, könnyesre sírni.... Aztán hosszú idő kellette hozzá ugyan, de végül ráébredsz, ha a tiéd lenne, átaludnád vele az egész életed. És tudod hogy ott lesz holnap is, de nem mész többé arra.

Mert nem akarom végigaludni az életem. Most engedlek el. :)

X üzenete :
csak annyit akartam mondani tegnap is teloban, hogy ne haragudj, sajnalom, hogy rosszul dontottem anno.

A mindenen túl, a minden jön el

Elárasztottak a gondolatok. Mintha az agyam egész nap arra a percre várna, hogy egyedül legyek és arra kényszeríthessen, hogy gondolkodjak. Egyszer, nagyon régen elindultam egy úton. Nem tudtam merre vezet, de mennem kellett. Menet közben belefutottam egy hosszú és sötét alagútba. Nagyon féltem, hisz egyedül voltam a sötétben, nem láttam a végét, viszont hátranézve is csak a rosszat láttam.Menekültem valami elől, aminél még a sötét alagút is barátságosabb helynek bizonyult. Amikor elindultam, még ártatlan voltam, de hamar felnyitották a szemem. Nem titok, szerelem, öngyilkossági kísérlet, lelki terror. Úgyhogy fogtam a cók-mókom és irány az alagút. Bíztam benne, hogy hamar kijutok, és a másik oldalon látni fogom a fényt, érzem majd a melegséget, látok még arcokat ebben az arctalan világban. Páran sétáltak velem egy darabon, de nem érthették mit mondok, nem hallották, hogy sírok. Lekanyarodtam ahelyett hogy egyenesen mentem volna, mert a sok-sok elágazásból fény szűrődött ki, gondoltam hátha... Hát nem. Láttam halált, könyöklést, zsarolást, fenyegetést, élettel való játékot...erkölcsöt azt nem. Lassan már nem tudom megszámolni egy kezemen, hányan mentek el... Huszonévesek. Túladagolás, öngyilkosság, baleset. Napszemüveg mögé temetett arcok, egyenes hát, sehol egy érzelemnyilvánítás, rezzenéstelen arccal állják végig a temetést. Nekik már rutin. Nekem egy újabb késszúrás.

Napok óta zsong a fejem, hogy írjak-e róla. Etikus-e ha leírom, ha igen, milyen hangnemben, ha nem, miért nem?! Hány mondatot érdemelnek? És tényleg a hangem... Nem szeretném ragozni, nem akarok senkit hibáztatni (milyen jogon?) az tényleg nem lenne etikus, sajnáltatni magam meg végképp nem akarom. Viszont megtörtént, úgyhogy végül a körvonalak mellett döntöttem. Diszkóbaleset egy hete. Nem ittas állapot, csak a megengedettnél gyorsabb sebesség. A fiú meghalt, a lány átszúrt tüdővel az intenzíven fekszik. Imádkozunk érte....

Ha Te lennél az egyetlen, akitől elfogadnám a segítő kezet...akkor sem nyújtanád?

Nem megy egyedül, nincs mese, ez így nem élet, segítség kell. Orvosi. – hisztérikus sírás -

"Én egész éjjel szedem a pirulákat, beteg ez a világ, őrültnek titulálnak..."

Persona non grata lettem a világ színpadán.

Nem volt időm még végigolvasni titeket, de csak remélni tudom, hogy nem én voltam az egyetlen akinek akadt egy kis problémája az órával. Ma reggel buliból mentem egy hivatalos megjelenésre, iszonyú büszke voltam, hogy az átmulatott éjszaka után 0 alvással, kiégő pupillákkal, viszonylag értelmes beszédre is képes voltam, sőt szerintem egész emberien néztem ki, ráadásul még pontosan is érkeztem, amikor is közölték, hogy nyári időszámítás van...

Alapjában véve semmi olyan nem történt, amitől a dolgok más irányba haladnának. Egy több felvonásos macska-egér darabot adunk elő, változó szereposztással (sokszor számomra sem tisztázott mikor mit játszom. Így meg elég nehéz hű maradni a szerephez). Méltón ünnepelve meg a színház világnapját...

Vasárnap: én - macska, ő - egér

Józan tudatállapotomból kilépve, hajnali fél 4-kor sms-t írtam Neki. Hogy én jobb vagyok, mint az a k...., és csak kényelemből van vele, mert bármikor szétteszi a lábát ha kéri. Szépen le lettem dorgálva, hogy szálljak ki az életükből, ne írjak, ne hívjam, egész egyszerűen ne keressem. Oké, felfogtam, de azért elnézést kértem.

Hétfő:

Rámírt msn-en, hogy ne haragudjak, nem az én hibám volt, tulajdonképpen a csajának nem kellett volna beleturkálni a telefonjába, blablabla. Baráti státusz

Kedd:

Sms tőlem, amire persze nincs reakció.

Szerda:

Felhív hogy hallani akarta a hangom. Ha már beszéltünk, megragadta az alkalmat hogy elmondja, mennyire sajnálja a vasárnapot és lehet hogy tényleg nekem volt igazam, már nem biztos benne, hogy mit akar. Hallgattam nagyokat.

Péntek:

Msn személyes üzenet általam: "Mindenkinek vannak hibái, de én szeretem az enyémiet"
Msn személyes üzenet általa: "Én is szerettem a hibáid ;)"
Ráírtam, persze. Kiderült, hogy kidobta a csajt, mert bizalom nélkül semmi értelme. Mesél, mesél, csak rám figyel. Negyed óra sem telt bele, a csaj visszakönyörögte magát. Msn üzenete törölve, hiába villogok, nincs több reakció.

Pár perce:

"Én is szerettem a hibáid ;)"

Szükségem lenne egy narrátorra.

Épp a tévé előtt bambultam életunt fejjel, amikor ennek a zenének a dallama öntött nyakon egy vödör nagyon hideg vízzel. Célzásokban sosem voltam jó... Nem megy tovább.

Rossz emberek rossz dolgai

Csak az élet tud regényszerű fordulatokat produkálni. A kamaszkori (természetes) lázadásoktól a drogozásba történő elmerülésen át az átélt pokol fenekéig.
Asszisztálhatunk a felemelkedésekkor, a változtatási igény felvillanásakor. Szeretném, ha családomhoz, megszokott környezetemhez való visszatéréseim tartósak lennének, ha a környezetem, szüleim, a megmaradt barátaim értenék mit és hogyan segíthetnének. Átélhetjük a korosztály minden problémáját, de örömeit is, testieket és lelkieket, majd kellő távolságból és döbbenettel szemlélhetjük azt az életstílust, amelyet a drogos lét nyújt. Pengevékony és éles határon járkálok e két létforma között. Az átjárhatóságot hol a család és az élet iránti szeretetem, hol pedig a kábítószer nyújtotta átmeneti rózsaszín világ ereje és vonzása szabja meg. . A naplót olvasván belátást nyerhetünk abba is, hogy a narkós társadalom milyen normák szerint él, hogy az együvé tartozás érzése milyen erős és milyen cselekedetekre készteti tagiait.

A legelső blogom ajánlója volt. 3 éve. És semmi nem változott. 3 kurva év alatt semmi nem lett más. Ugyanazok a körök. Senki nem akar nekem segíteni azok közül, akiktől én segítséget várnék és elfogadnék. Senki.

The last

Annyi mindent szerettem volna Neked mondani. Annyi mindent... Utólag mindig okos az ember, én is most látom csak egy-egy érzékeny pontnál, vagy sorsot fordító eseménynél a rossz megoldásokat és az elmulasztott korrekciós lehetőségeket. Érzem hogy ha bizonytalanságaimat, kérdéseimet, szorongásaimat megoszthattam volna egy jóbaráttal, ha biztonságosabban mozognék az emberekkel való kapcsolatban, ha jobban érteném a velem szembeni elvárásokat és bizonyosabb lennék abban, hogy a körülöttem levő világ mit tud kínálni megoldásként (sőt, hogy egyáltalán tud-e megoldást), talán könnyebben tudnám uralni problémáimat is. Ha lennél nekem. De te sem adtál választ a bonyolult és keserű világ kérdéseire, ellöktél. Tisztában voltam vele, hogy melyik helyzetben mi lett volna a lehetséges és a jobb megoldás, csak kellett volna egy kéz. Hogy odafordulj. Hogy segíts. Hogy megérts.

Azt sem tudom olvasol-e még, vagy tényleg elvágtál minden szálat ami hozzám kötött. Csak remélni tudom, hogy nem így van. Bár már nincs jelentősége, tiszteletben tartom a kérésed. Nem hallasz már rólam, és én sem kereslek többé.

Érdekel, hogy kiválthat-e egy zene extázist? Nézz rám... 40 perce hallgatom ezt a zenét és ugrálok végig a szobán. Esküszöm tiszta vagyok.

Nem érti. Még mindig nem érti. Miért olyan kurva nehéz egy kis empátiát gyakorolni? Átérzés. Vagy még inkább beleérzés. Fogalma sincs semmiről, pedig azt hiszi ismer és tudja mi zajlik bennem. Még csak közel sem jár. De nem is kell, nem ez a szakmája, nem erre tette fel az életét, nem a terapeutám, nem a szerelmem, nem az apám….beszélgetni e nélkül is lehet. Más témákról. És akkor talán még működne is.

Ha nem akarná mindenáron megreformálni a gondolkodásom, az életem, a világlátásom. Hozzá nem értő lévén olyan eszközökkel próbálkozik, amelyekkel még nagyobb bajt csinál, mint korábban volt. Tudom én, hogy jó szándék, persze… De az sem lehet mindig mentség. Kértem – nem egyszer, nyugodtan, nem magamból kikelve – hogy ne menjünk bele, ne beszéljünk rólam, ne elemezzünk engem. Csak nem bírta ki. Előjött a példabeszéddel, hogy másnak sokkal rosszabb a helyzete, mint nekem, és bármit odaadna azért, csak hogy a helyemben lehessen. Elszámoltam 10-ig, nem reagáltam, témát váltottam. Újra felhozta. Akkor már kifakadt belőlem, hogy az istenért, tudom én hogy az égvilágon semmi bajom nincs. Hogy végtelenül elnéző vagyok magammal szemben, befészkelem magam a jó sötét szobámba és naphosszat sajnáltatom magam aktív időtöltésként. De pokolian fáj! Ez a „semmi”, hogy nem szabadna ezt éreznem, mégis érzem. És ezzel csak az amúgy sem csekély mértékű bűntudatomat erősíti. Számára egyszerűen érthetetlen, hogy engem egy ilyen példabeszéd nem tud kigyógyítani ebből a „semmiből”. Meg más sem. Gyógyszer, az igen.

Annyi könyvet írtak már a sötét felhős időszakokról (szándékosan nem írtam le a depresszió szót), ajánlom mindenkinek, hogy olvasson el egyet, vagy csak olvasson bele, hogy tudja hogyan kell kezelni az ilyen embereket. Nem azt mondom, hogy legyen szakértője a témának és mindenképpen oldja meg a problémámat, mert követelem. Nem. CSAK NE TETÉZZE! Mert nagyon elegem van a szemrehányó pillantásokból...

Azt mondtad Te nem vagy DB. Akkor ne tedd azt, amit Ő.

Miért megy bele az ember olyan játszmákba, amikről amiről már az elején tudja, hogy nem kerülhet ki győztesen? Sőt...én magam kezdeményeztem. De miafasznak? Hülyelány...

Hülyelány #2: Az létezik hogy nem tudok kommentelni? Csak tölt, tölt míg elunom az életem...

Egy hete zajlik az az óvodás szintű balhé az egyetemen, hogy ki kinek a barátja. Nagy ügyet csinálnak abból is ha más mellé ül az előadáson, utána meg duzzognak. Azt hittem ezt már kinőttük. Nekem nincs se türelmem, se energiám az ilyen nevetséges problémákat orvosolni, komolyabb embernek tartom magam. Ha duzzogni akarnak, duzzogjanak.

Ennek kapcsán beszélgettem E-vel, aki kifejtette, hogy én mennyire önálló vagyok, nem igénylem annyira a társaságot. Nem tudtam hogy ezen most meg kellene-e sértődnöm, vagy bóknak szánta, amikor is folytatta. Tetszik neki, hogy nem függök mentálisan senkitől (ha tudná...), hogy nem élem meg katasztrófaként ha valaki kisétál az életemből. WTF? Negyed éve vergődök ugyanazon a problémán, hogy elhagytak a barátaim, a lelki társam nem kér belőlem, és a szerelmem mással ébred reggelente. Alapvetően kommunikatív vagyok, biztosan ennek köszönhető hogy szinte bárkivel bármiről el tudok beszélgetni és viszonylag könnyen alakítok ki új kapcsolatokat is, akár buszon, akár utcán. De ez nem azt jelenti, hogy magamnak való vagyok, nagyon is ragaszkodnék, ha lenne kihez. Valójában pedig egy ostoba, figyelemhiányos liba vagyok, amit senki nem vesz észre. Ezek szerint még érthetetlen is vagyok, hiába küldöm a jeleket, hogy magam alatt vágom a fát...

- házimozi?
- mi?
- weed, házimozi...itt aludhatsz
- nem értem, miért engem hívsz mikor elvileg van bnőd?
- gondoltam jó ötlet lenne egyik nap mellette ébredni, másnap meg melletted.

Na itt szakadt el bennem valami, negyed órás monológot tartottam neki interperszonális kapcsolatokból, amire egy nevetés és egy "hisztis vagy. rádférne egy weed...csakazértis" volt részéről a reakció. Szó nélkül letettem. 2 perc múlva sms.

- most mi van?
- nem leszek szerető..
- a státusszal ráérünk később is foglalkozni

Nem válaszoltam.

- arra még nem gondoltál hogy egymást csaljuk meg ezzel a hülyeséggel?

Sírtam... Megtehettem volna és még jól is esett volna. A barátnője miatt meg főleg. Folyton áskálódott ellenem az a ribanc. És most itt volt a lehetőség, hogy padlóra küldjem...de nemet mondtam. Magammal is kibasztam volna...

Deja vu

...hogy nap mint nap csak vétkezem és elpusztítom magam,
hogy állat tudok lenni ha elvesztem az agyam
hogy tizenéves koromtól az éjszakáé lettem
hogy rossz emberek rossz dolgait végig kellett nézzem...

Az új év most kezdődik

Ezen a szép reggelen, ami inkább dél és még csak nem is szép, megint elárasztottak a jobbnál jobb gondolatok. Most döbbentem csak rá, hogy vége a hétnek. Mihez is kezdjek, merült fel bennem a kérdés! Az ember heteken/napokon/órákon át arra vár, hogy vége legyen valaminek, amiről azt hiszi, hogy nagyon nem kell, amikor pedig vége, marad az űr és a kényszer semmittevés! Így van ez mindennel.. Mindig akkor jövünk rá mennyire jó, mennyire fontos valami, ha elveszítettük. Ez tényleg így van? Miért nem tudjuk akkor mennyire fontos, amikor lenne lehetőség megbecsülni? Gondolom rájöttetek, hogy nem egyszerűen az iskoláról beszélek... Számomra a változások kora ez. Kapcsolat, barátság, iskola, család.. minden változik, vagy egyszerűen elmúlik.
Jótanács? Az nincs. Főleg nem magamnak. Majd az idő megoldja. De mi van ha már nem válik be a lerészegedés, a delirium, a kutyaharapást szőrével módszerek egyike sem? A lényeg mindig hosszú-hosszú regenerálódás. De mi van, ha már nem vagyok rá képes?

Egész nap nem néztem a telefont, mondván itthon vagyok, anyu nem hív, ki keresne?! Délután tűnt fel, hogy villog... Sms. Ex. Érdeklődik a hogylétem felől. Én meg elkerekedett szemekkel bámulom a kijelzőt.

Upd: sms párbaj zajlik, ha már ő, akkor én is.

- na és milyen a kapcsolatod?
- alakul..de már nem vagyok biztos benne, hogy ezt akarom.
- velem jobban jártál volna...
- látom neked is ez jár a fejedben.
- választhattál és te döntöttél. Rosszul.
- bánom is...

Nem mondom azt, hogy elégtétel. De, mondom. Hol voltál amikor szerettelek? Ja, hát már késő...

- szted van jövőnk?
- ezt úgy érted ahogy én értem?
- úgy érted, ahogy akarod :)
- ja szóval ez tesztkérdés :P
van jövőnk, de hogy milyen az sok dologtól függ
jövőnk az mindenképp van
nekem most türelemre van szükségem, neked meg nyugalomra :)
ennyit tudok most biztosan
- hozzám kell a türelem :)
- hozzám is meg magamhoz is
ebben hasonlítunk
- igyekezni fogok :)
- csak el ne fáradj ;):D
tágasabb válaszom is van
most ha komoly a kérdés hogy jövőnk
akkor kegyetlen rögös lesz az út ha tényleg egymást akarjuk és ki akarunk tartani egymás mellett, ott világok dőlnek le és épülnek fel...és még csak barátságról van szó


Azt ígérted, hogy világok dőlnek le és épülnek fel. De eddig csak dőlnek, főleg az enyémek... És te sem vagy már.

Mindennél jobban szeretnék egy esélyt, láthatod... Nagyon megbecsülném.

Tudom, hogy ma már sablonszövegnek számít, de ijesztőek a hangulatingadozásaim. Szó szerinti jelentésben ijesztő. Egyik pillanatban még -semmi külső hatásra, csak magamtól- elönt az elégedettség érzése, hogy különb vagyok sokaknál, hogy magam miatt élek és nem miattuk, és hogy "azt mutatok amit akarok, nem érdekel ki nézi,de csak az hallgasson engem aki tényleg érzi", vagy "én nem másnak akarok megfelelni, csak magamnak, ha igaz maradok az igazak velem maradnak". Akinek nem tetszik elmehet. Aztán belegondolok, hogy el is mentek... Én meg itt maradtam egyedül. Ex is elmondja minden nap, hogy nem akar velem rosszban lenni, meg ugyanúgy meg fogjuk beszélni a problémáinkat mint azelőtt. De igazság szerint fejre is állhatnék, az sem érdekelné.

Elég sok ember vesz (vett) körül, de az igazi barátokat egy kezemen meg tudom számolni. Lassan már kéz sem kell hozzá...

Péntek óta először: gyógyszerek.

Welcome to the new time

Nos hát a tegnapi napom sem múlhatott el szembesítés nélkül, úgy látszik ez egy ilyen időszak. Nagyon remélem hogy acélmacseknek igaza van, és tudok majd építkezni a porig égett telkemre, mert ennél lejjebb már tényleg nincs. Főleg ha lesz építőanyag, mert az eddig biztos alapnak tűnő barátaim sem olyan biztosak, mint hittem.

Csapó 1. Van egy lány. A lány, aki nem kevesebbet tett értem, minthogy nélküle ma már nem lennék egyetemista. Ugyanis amikor a hangulataim miatt egyszerűen arra is képtelen voltam, hogy felkeljek az ágyból, nemhogy bemenjek előadásra, tőle kértem/kaptam segítséget. Szó nélkül küldte át nekem a jegyzeteit, rúgdosott hogy tanuljak, és szabályosan elrángatott a vizsgára. Nem egyszer, 4 éven át. Én barátnak tekintettem őt, aggódtam érte, örültem vele, viszonoztam ahogy tudtam a segítségét, persze tudom, hogy tőlem nem sok telik. A szándék a lényeg, nem? Nem. "Bocsi, de szerintem csak a jegyzetek miatt tűrsz el engem." Magyarázkodtam, hogy ez nem igaz, de igazából sokra nem megyek vele, ha ő így érzi, akkor pár mondattól nem fogja megváltoztatni a véleményét. Az utolsó ember lett volna, akiről azt hittem volna, hogy elhagy... Megint rosszul működött az emberismerőkém. Minusz 1 barát.

Csapó 2. A barát akiről már meséltem pár bejegyzéssel délebbre (igen, aki bekopogtatott hogy mi lenne ha találkoznánk), ő sem annak gondol, aki valójában vagyok. Elég felszínesen ármánykodónak állított be tegnap...

Igencsak feltették az i-re a pontot.

Adva van a kérdés, hogy miért nem látnak bele a dolgaimba azok, akik előtt lebontottam a falaimat. Tényleg ennyire érthetetlen vagyok? Vagy csak én képzeltem magam jobb embernek, és igazából nekik van igazuk? Miért tart engem mindenki ritka szar embernek? Valami alapja csak van...

Vigyor tárgya

"Komolyan mondom neked, akkora egy büdös nagy mocskos ribanc hogy te olyat még nem láttál. Fél bevallani magának, hogy szerelmes, nem bír a vérével és baszik mással, de nagyon tré kurva módon"

Elnézést a szóhasználatért, szó szerint idéztem exemet úgy egy hónappal ezelőttről. Szóval ezzel a lánnyal jár jelenleg az én hercegem. Hát ha neki ez kell... Biztos jobb, mint én.... Ő aztán az az odaadó, rendes, hűséges lány, akit barátnőnek akarna az ember... LoL.

Soha nem gondoltam volna, hogy ilyen helyzetbe kerülök. Hívjuk Zsoltinak. Csak az egyszerűség kedvéért. Másfél évet kapott az életemből... Én meg pofonokat, lelki terrort, ma is tartó függőséget. De vele éltem át azokat a hihetetlen élményeket is, amik a mai napig tartást adnak.

Már korábban is írtam róla, nem akarom ismételni magam, de ez a kapcsolat még az én számomra is megfejthetetlen, így újra és újra vissza fog még térni, ebben biztos vagyok. Nem szeret, nem szeretem. Ragaszkodunk. De mi köt össze? Egy exemmel sem vagyok jóban, köszönőviszonyban is csak elvétve.

Őt meg felhívhatom az éjszaka közepén, ha kell felrúgja értem a programját, eljön értem, végigtelefonál mindenkit, ha valamire szükségem lenne, etc, etc. Ha megy valahova, felhív, hogy lenne-e kedvem elkísérni, akár pár napra leruccan a barátaival a Balcsihoz, akár csak elmegy vásárolni. Mindig visszautasítom, tudom jól, hogy nincs helyem mellette. Ő következetlenül azért mindig elhív. Rendszeresen előfordul, hogy ölembe dőlve alszik el, megfogja a kezem, megsimogat, átölel, hozzám bújik ha tévét nézünk.

Ismerem a barátnőit, néha még a véleményemet is kikéri róluk. Amolyan előszűrőként funkcionálok, aki nekem nem tetszik, az kiesik a rostán. Bár úgy érzem nincs jogom beleszólni, nagyon ritkán teszem. Komolyan veszem, nem szórhatom ki az összes lányt mellőle. Ő is meghallgatja a szerelmi problémáimat, szegény mindenről tud. Bólogat, figyel, de tanácsot vagy véleményt nem mond. A legutóbbit ismeri is személyesen. Hány exet lehetne traktálni a magánéleti problémáimmal? Gyanítom egyet sem.

Azért az is hozzátartozik a témához, hogy a fizikai kontaktusok gyakoriságát nem visszük túlzásba, havi egyszer-kétszer találkozunk, igaz akkor az érintések elég sűrűk, bár ez a néhány alkalom is jóval több, mint amennyi ésszerű lenne. Talán a ritkaság miatt is, de hihetetlen módon inspiráljuk egymást. Elég csak annyit mondania, hogy "ne hisztizz" és szó nélkül abba tudom hagyni. Bezzeg amikor kapcsolatban éltünk... Bár akkor gyerekek voltunk még, 17 évesen próbálgattam a szárnyaimat. Még ma is része az életemnek, de a régi dolgokról egyikünk sem beszél. És jó ez így, jóleső nosztalgia.

Pár hete azt mondta rám, hogy én vagyok az egyetlen ember, akit maga elé tudott/tud helyezni...

Kezdeményezek. Felsimogatta az érzékeim az ópiumos fürdő, megaztán nőnap lévén kis kényeztetés jár. Sms, sok évvel ezelőtti ex, akihez bármikor mehet az ember. Vagy legalábbis én. Valahol abban bíztam, hogy nemet mond, mivel minden épeszű ember a barátnőjével van ma. Nos ő nem, persze sosem volt normális. Kétségbe vonnám a barátnője épeszűségét is, én nem hagynám, hogy a saját bejáratú pasim nőnapon ne legyen velem...

- mit csinálsz ma?
- jól gondolom mire gondolsz?
- jól... szóval?
- hányra menjek érted?

(...) Lehet elítélni.

Relax

A blog megújulás alatt,majd ha lesz kedvem/időm/energiám bármit is csinálni rajta. Addig ilyen kezdetleges...

Fárasztó dolog ez a szocializáció, minden nap emberi formába hozni magam, hogy mégse a kisírt szemekkel szembesüljön szegény partner, értelmesen beszélgetni, mert csak kevesen érik be azzal, hogy ott ülök és mereven bámulok magam elé. Szóval erőteljesen koncentrálni kell a másik mondataira, elmosolyodni, stb, stb, úgy hogy közben azon jár az agyam, hogy biztos a nőjével van, bele se merek gondolni mit csinálnak éppen, miközben én szánalmas módon kapaszkodok bárkibe, csakhogy ne legyek egyedül... Nemrég ment el barátnőm, alig vártam. Most pedig megyek és beájulok a kádba egy órára, ópium-csokoládé illatfelhőbe burkolózva. A hét fénypontja.

Csalódás, fájdalom s keserűség...elszívja életerőd, tönkretesz s te mégis elutasítod a feléd nyújtott kezeket...szar dolog, ha szeretsz valakit...

Nos, ami a blogom 2. világháborús állapotát illeti, azt sikerült renoválni. A lelkem háború sújtott léte továbbra is fennáll. Ámde,

- Az elmúlt pár napban nagyon sok támadás ért, és nem omlottam össze annyira, mint számítottam rá.

- A munka továbbra is nagyon bánt, nem csinálnék belőle ekkora ügyet, ha nem ők kerestek volna meg az ajánlattal, aztán elhúzva az orrom előtt a mézesmadzagot, még csak egy lehetőséget sem kaptam, ráadásul a szemembe sem merték mondani, hogy sztornó. Egy nyavajás e-mail...

- Egy olyan ember kopogtatott be hozzám a minap, akivel ugyan papíron jóba vagyunk, a gyakorlatban viszont kifullad a kapcsolat egy köszönésben vagy egy fél órás msn beszélgetésben. Szóval letámadott, hogy felém lenne dolga egyik nap, mi lenne ha összefutnák egy fél órára. Legyen! 4 óra lett abból a fél órából és rengeteg-rengeteg nevetés. Sokan fogták meg a kezem, de akiknek igazán kellett volna, azok elengedték. Ő sosem tartozott egyik táborhoz sem, nem engedte el a kezem, igaz nem is fogta soha. Így aztán nem fűztem túl nagy reményeket a találkozóhoz, begubóztam, nehezen oldódtam fel. De nem zavarta, megértette, hogy voltam már jobban is. Tudta, látta. Ő tényleg csak a barátságomat szeretné nem a testem (ehhe, már nem...), és éjjel megvilágosodva rájöttem, hogy én is szeretném az övét. Ő a nagybetűs ember, a szó nemesebbik értelmében. Most tudtam meg, hogy állítólag a barátság hete volt...

Összegezve: Energiáimat megpróbálom (hangsúlyozom: csak próbálom) építő kapcsolatokba befektetni, nem pedig az önpusztításba. Úgyis meghalunk, ki nem sz.rja le?

"Én megteszek akármit ami durva, mert jól tudom, hogy nem születek újra..."

Nem tudom menni fog-e, ha igen meddig, ha nem, mi lesz ezután. A lelkitárs által hagyott lyukat a védőhálómon továbbra sem sikerült befoltozni, de még csak csökkenteni sem. Nagyon szeretném...

Összegzés

- 1 hete a lelki támasz, a legnagyobb mentsváram bejelentette, hogy többet nem kér belőlem, mert ritka szar ember vagyok, lelki és agyi deformitásokkal, és neki erre nincs szüksége.
- 4 napja életem szerelme egy másik nővel osztja meg az ágyát, ezt nem ragoznám...
- lassan 2 hete egy jóbarátom bejelentette, hogy szerelmes valakibe, aki én lennék
- 3 perce ugyanez a barát bejelentette, hogy többé nem tud a barátom lenni, mert neki az nem megy.
- utolsó szó jogán még hozzáfűzte, hogy engem azért hagy el mindenki, mert - idézem - "csak magamat szeretem és sosem foglalkozok másokkal"
- továbbá a hab a tortán, hogy nem kaptam meg a munkát, amihez hatalmas reményeket fűztem, nem kevesebbet mint a túlélést.

Akkor most kártyavárként összeomlottam.

Aktívan pakolom, pakolnám le magam róla. Tudom én hogy nem tartott volna örökké, nem mentem volna hozzá feleségül és a körülményeket meg az életét ismerve jobb is így. Meg hogy majd következő tavasszal más után fogok sírni, előtte is ez volt, utána is ez lesz. Az előzőekért is mennyit sírtam, ma már szánalmasan nevetséges visszagondolni. Meg dolce vita, szabadság, flört, nihilizmus, és nem kell elviselnem többé a drogos műsorait, amikor olyan primitív dolgokat művelt, csupán agyának egyszerűségéből fakadóan, hogy csak kapkodtam a fejem. Nem volt elég jó hozzám. Tudom. Hiszem. Akarom hinni. Ámde...ez nem változtat azon a tényen, hogy pokolian fááááááj. Hiába próbálom bemagyarázni ezeket, csak percekig hat.

"Nem narkotikum, hanem az ő elvonásától szenvedek ennyire, a bennem való léte folytonosságának megszakításától biológiailag leépültem, érzelmileg elhaltam.

Miért, miért, miért? Miért pont az ő köteléke tart fogva? Miért bomlik az agyam? Miért fáj a lét? Micsoda irreális érzés! Miért nem tudok továbblépni?"

Vajon gondol néha rám?

Sírógörcsöt kaptam attól, hogy a barátnőm nem találja a kulcsát. Szegény csak megkérdezte, nem-e láttam...

Itt tartok.

"nem az az odaadó, rendes, hűséges lány, akit barátnőnek akarna az ember"

Szeretne még valaki belémrúgni? Az istenit.