E. #2.

Ez úgy látszik Elisa hét, pedig nem terveztem.A lesötétített, kellemesen hűvös szobában, elnyújtózva az ágyon, jéghideg dinnyés Bacardit szürcsölgetve élvezem Őfelsége a Halál társaságát, hála az 1996-os Szegedi Szabadtéri Játékoknak. Yupppiiiiiiiii, Mester Tamás féle Elisa. Pult alatt jutottam hozzá, színház saját célú felvétele és a kép minősége hagy némi kívánnivalót maga után, viszont vannak benne érdekes kameraállások és a hang is tökéletes, szóval én nagyon tudom élvezni. Meg mosolygásra is ad okot bőven, például amikor Bereczkit még a tömeg soraiban látom kórust énekelni. :)))

Szóval most nekem jó. Nagyon jó.

StrandÉlmény

A tegnap volt az igazi kikapcsolódás napja, talán az első ezen a nyáron, de nem az utolsó. Ismeretségi körömnek köszönhetően itt pancsoltam tegnap, éjszakai fürdés volt, pár baráton kívül a kutya sem volt ott, nem kellett nyomorogni a medencében. :) Igaz, hogy a gőzkabinban úgy kellett összekaparni (95%-os páratartalom, vágni lehetett a gőzt és 55 fok volt), az ott eltöltött 35 percet meglehetősen rosszul toleráltál a szervezetem, konkrétan mire éreztem hogy valami nem oké és elindultam volna a kijárat felé, addigra elájultam. De egyben vagyok. ;)

Száz lépés magány

Elteltek a napok, igen vegyesen. A ma például egész pozitív volt. Nem hülyeség a nap endorfin termelő hatása. Mivel már az összes festéket lekapartam otthon a falról kínomban, és anyukám szerint sem jó, ha itthon vagyok, mert csak amortizálódik a lakás, fogtam magam, fülembe az mp3, kezem a zsebbe és elindultam világnak. Jó másfél órát sétáltam, közben persze sírtam is, mert az agyamat semmi nem kapcsolta ki. Olyan megnyugtató, felszabadító sírás volt ez, amikor ültem a semmi közepén, nem volt ott senki, nem ért oda a világ zaja, a könyöklés. Megindító időjárás. Kellett is ez, miután tegnap már a körülöttem élők is azt mondták, kezdjek valamit magammal, mert ez már durva.

No de ma nem nyavalygunk. Jelenleg az ad tartást a napjaimnak, hogy tavaszodik. Lehet akármilyen problémám, ilyenkor egy vállrándítással (jó, kis túlzás) meg van oldva, nyáron nem vagyok hajlandó keseregni. Olyankor fura módon mindig működik az a gondolatom, hogy a Föld akkor is forog tovább, ha nekem épp a szívem szakad meg. Nincs jobb egy nyári zivatarnál, amikor vészjóslóan közelednek a felhők, messziről morog az ég, kövér esőcseppek kezdenek a földre potyogni én meg a szabadban várom a nagy zuhét. Meg a fesztiválok, a szabad szerelem, a vízpart, a perzselő forróság. Basszameg, még csak február van.

Mit szólnátok, ha postolnék egy olyat, hogy boldog vagyok? Én, mint depresszívként elkönyvelt kis bloggerina. Mert tudok ám olyat is. Nem mindig vagyok ennyire negatív és látom szar fényben a dolgokat. Van amikor alszom is, sőőt, sokat.

Néha kétlem, hogy egy nyugodt,
izgalommentes élet
kedvemre való lett volna:
olykor mégis vágyódom rá.

/Byron

Most alapvetően sínen vagyok, mint József Attila. Vannak csalódásaim. Lesznek is. Elhagytak páran, de a fontosak megmaradtak, sőt gyarapodtak. Sok jó és rossz tapasztalatot szereztem, amitől több lettem és talán tanultam is belőlük. Vannak akik rám mosolyognak, akik elfogadnak, akik szeretnek, és vannak akik épp ellenkezőleg.

Olykor még eszembe jutnak az emlékek, hogy volt, amikor mindent megadtam volna azért, hogy szeressenek, hogy elfogadjanak, hogy visszamosolyogjanak azok az emberek, akik nekem sokat jelentettek, akiket szerettem, vagy legalábbis azt hittem, hogy szeretek. Nem tudom miért akartam kiskanállal hordani a szívem oda, ahol nem érdemelték meg és miért zártam el ott, ahol vigyáztak volna rá. De lassan kezdem felismerni, ki érdemes rá hogy beavassam egy 7 lakattal őrzött belső világba, és ki nem.

Olykor szívesen visszaforgatnám az idő kerekét, hogy változtassak a döntéseimen, de aztán rájövök, hogy nincsenek rossz döntések. Ha meg nem történtté tehetném a dolgokat, nem tenném. Nélkülük nem lennék, az aki ma vagyok. Tanulság. Nem becsüljük eléggé ezt a szót.

Nincsenek véletlen találkozások. Nincsenek életre szóló szerelmek, tartós barátság. Leszámoltam a viharok nélküli élettel, az agyam egy része állandóan készen áll a legrosszabbra. Mindig is lesznek előre nem látható elemek, a csalódás ott van minden új találkozásban. Valaki azt mondta nekem, hogy amíg nem békülök ki saját magammal és az életemmel, addig nem lesz minden rendben. Először belül kezdjem a takarítást, utána haladjak kifelé. Az elhatározás megvan, igyekszem tenni is érte. Vesztettem pár csatát, de a háború még előttem van! Talán csak most kezdődik az igazi harc. Harc önmagammal és a kísérteteimmel.

Hiányoznak a G. hegyes borozós naplementék - füstöstül, műanyagpoharastul.
A nyáresti grillezések, a nagy beszélgetések. Az éjjel kocsiból kilógós csakúgyintegetések, a nagy nevetések, a helyzetkomikumok, megcsúszott szeretkezések.

Majd amikor nagyon öreg leszek, sok unokával meg minden szükségessel, akkor esélyes, hogy egy kis faluban fogok élni egy szép házikóban. Most még nagyon nem tudom elképzelni azt a csendet, a kakaskukorékolást (jó, igen a köcsög kakas még mindig megvan a szomszédban...valaki kakaspaprikást?), meg a fákat, meg mindent, ami „vidékdíszlet”.

Most még kell a nagyvárosi füstszag, a Gé-hegy, a cipők, a szépszemű pincér a Bazilikánál, a delirium. Meg a többiek.

Szóval majd. Talán, ha már nem kerek a világ. Most még hiányzik talán még az is, ami eddig soha nem is volt.

Ma esőben ázva, fázva, vacogva arra jöttem rá (ide nekem a Nobel díjat), hogy a napsütésben mégiscsak jobb. Más színben látja az ember a világot, amikor arra ébred, hogy besüt az aranyló nap az ablakon a redőny rései között. Szóval eme hatalmas felfedezésem után - még jó hogy épp vége a nyárnak - magukkal ragadtak az emlékeim. Emlékszem, mikor kölökként papsajtra vadásztunk, meg pitypangból nyakláncot fonogattunk, a ház előtti óriási fűzfa ágait csupaszra pucoltuk, és valami koszorúszerű dolgot hajtogattunk belőle.
Emlékszem még a hatalmas biciklitúrákra idősebb fejjel, a maratoni teniszmeccsekre (mi színvonalunkon persze), a duna parti nyaralásokra és pecázásokra. Annyi mindenre emlékszem.
Az a nyár még igazi nyár volt.