Nem volt időm még végigolvasni titeket, de csak remélni tudom, hogy nem én voltam az egyetlen akinek akadt egy kis problémája az órával. Ma reggel buliból mentem egy hivatalos megjelenésre, iszonyú büszke voltam, hogy az átmulatott éjszaka után 0 alvással, kiégő pupillákkal, viszonylag értelmes beszédre is képes voltam, sőt szerintem egész emberien néztem ki, ráadásul még pontosan is érkeztem, amikor is közölték, hogy nyári időszámítás van...

Alapjában véve semmi olyan nem történt, amitől a dolgok más irányba haladnának. Egy több felvonásos macska-egér darabot adunk elő, változó szereposztással (sokszor számomra sem tisztázott mikor mit játszom. Így meg elég nehéz hű maradni a szerephez). Méltón ünnepelve meg a színház világnapját...

Vasárnap: én - macska, ő - egér

Józan tudatállapotomból kilépve, hajnali fél 4-kor sms-t írtam Neki. Hogy én jobb vagyok, mint az a k...., és csak kényelemből van vele, mert bármikor szétteszi a lábát ha kéri. Szépen le lettem dorgálva, hogy szálljak ki az életükből, ne írjak, ne hívjam, egész egyszerűen ne keressem. Oké, felfogtam, de azért elnézést kértem.

Hétfő:

Rámírt msn-en, hogy ne haragudjak, nem az én hibám volt, tulajdonképpen a csajának nem kellett volna beleturkálni a telefonjába, blablabla. Baráti státusz

Kedd:

Sms tőlem, amire persze nincs reakció.

Szerda:

Felhív hogy hallani akarta a hangom. Ha már beszéltünk, megragadta az alkalmat hogy elmondja, mennyire sajnálja a vasárnapot és lehet hogy tényleg nekem volt igazam, már nem biztos benne, hogy mit akar. Hallgattam nagyokat.

Péntek:

Msn személyes üzenet általam: "Mindenkinek vannak hibái, de én szeretem az enyémiet"
Msn személyes üzenet általa: "Én is szerettem a hibáid ;)"
Ráírtam, persze. Kiderült, hogy kidobta a csajt, mert bizalom nélkül semmi értelme. Mesél, mesél, csak rám figyel. Negyed óra sem telt bele, a csaj visszakönyörögte magát. Msn üzenete törölve, hiába villogok, nincs több reakció.

Pár perce:

"Én is szerettem a hibáid ;)"

Szükségem lenne egy narrátorra.

Épp a tévé előtt bambultam életunt fejjel, amikor ennek a zenének a dallama öntött nyakon egy vödör nagyon hideg vízzel. Célzásokban sosem voltam jó... Nem megy tovább.

Rossz emberek rossz dolgai

Csak az élet tud regényszerű fordulatokat produkálni. A kamaszkori (természetes) lázadásoktól a drogozásba történő elmerülésen át az átélt pokol fenekéig.
Asszisztálhatunk a felemelkedésekkor, a változtatási igény felvillanásakor. Szeretném, ha családomhoz, megszokott környezetemhez való visszatéréseim tartósak lennének, ha a környezetem, szüleim, a megmaradt barátaim értenék mit és hogyan segíthetnének. Átélhetjük a korosztály minden problémáját, de örömeit is, testieket és lelkieket, majd kellő távolságból és döbbenettel szemlélhetjük azt az életstílust, amelyet a drogos lét nyújt. Pengevékony és éles határon járkálok e két létforma között. Az átjárhatóságot hol a család és az élet iránti szeretetem, hol pedig a kábítószer nyújtotta átmeneti rózsaszín világ ereje és vonzása szabja meg. . A naplót olvasván belátást nyerhetünk abba is, hogy a narkós társadalom milyen normák szerint él, hogy az együvé tartozás érzése milyen erős és milyen cselekedetekre készteti tagiait.

A legelső blogom ajánlója volt. 3 éve. És semmi nem változott. 3 kurva év alatt semmi nem lett más. Ugyanazok a körök. Senki nem akar nekem segíteni azok közül, akiktől én segítséget várnék és elfogadnék. Senki.

The last

Annyi mindent szerettem volna Neked mondani. Annyi mindent... Utólag mindig okos az ember, én is most látom csak egy-egy érzékeny pontnál, vagy sorsot fordító eseménynél a rossz megoldásokat és az elmulasztott korrekciós lehetőségeket. Érzem hogy ha bizonytalanságaimat, kérdéseimet, szorongásaimat megoszthattam volna egy jóbaráttal, ha biztonságosabban mozognék az emberekkel való kapcsolatban, ha jobban érteném a velem szembeni elvárásokat és bizonyosabb lennék abban, hogy a körülöttem levő világ mit tud kínálni megoldásként (sőt, hogy egyáltalán tud-e megoldást), talán könnyebben tudnám uralni problémáimat is. Ha lennél nekem. De te sem adtál választ a bonyolult és keserű világ kérdéseire, ellöktél. Tisztában voltam vele, hogy melyik helyzetben mi lett volna a lehetséges és a jobb megoldás, csak kellett volna egy kéz. Hogy odafordulj. Hogy segíts. Hogy megérts.

Azt sem tudom olvasol-e még, vagy tényleg elvágtál minden szálat ami hozzám kötött. Csak remélni tudom, hogy nem így van. Bár már nincs jelentősége, tiszteletben tartom a kérésed. Nem hallasz már rólam, és én sem kereslek többé.

Érdekel, hogy kiválthat-e egy zene extázist? Nézz rám... 40 perce hallgatom ezt a zenét és ugrálok végig a szobán. Esküszöm tiszta vagyok.

Nem érti. Még mindig nem érti. Miért olyan kurva nehéz egy kis empátiát gyakorolni? Átérzés. Vagy még inkább beleérzés. Fogalma sincs semmiről, pedig azt hiszi ismer és tudja mi zajlik bennem. Még csak közel sem jár. De nem is kell, nem ez a szakmája, nem erre tette fel az életét, nem a terapeutám, nem a szerelmem, nem az apám….beszélgetni e nélkül is lehet. Más témákról. És akkor talán még működne is.

Ha nem akarná mindenáron megreformálni a gondolkodásom, az életem, a világlátásom. Hozzá nem értő lévén olyan eszközökkel próbálkozik, amelyekkel még nagyobb bajt csinál, mint korábban volt. Tudom én, hogy jó szándék, persze… De az sem lehet mindig mentség. Kértem – nem egyszer, nyugodtan, nem magamból kikelve – hogy ne menjünk bele, ne beszéljünk rólam, ne elemezzünk engem. Csak nem bírta ki. Előjött a példabeszéddel, hogy másnak sokkal rosszabb a helyzete, mint nekem, és bármit odaadna azért, csak hogy a helyemben lehessen. Elszámoltam 10-ig, nem reagáltam, témát váltottam. Újra felhozta. Akkor már kifakadt belőlem, hogy az istenért, tudom én hogy az égvilágon semmi bajom nincs. Hogy végtelenül elnéző vagyok magammal szemben, befészkelem magam a jó sötét szobámba és naphosszat sajnáltatom magam aktív időtöltésként. De pokolian fáj! Ez a „semmi”, hogy nem szabadna ezt éreznem, mégis érzem. És ezzel csak az amúgy sem csekély mértékű bűntudatomat erősíti. Számára egyszerűen érthetetlen, hogy engem egy ilyen példabeszéd nem tud kigyógyítani ebből a „semmiből”. Meg más sem. Gyógyszer, az igen.

Annyi könyvet írtak már a sötét felhős időszakokról (szándékosan nem írtam le a depresszió szót), ajánlom mindenkinek, hogy olvasson el egyet, vagy csak olvasson bele, hogy tudja hogyan kell kezelni az ilyen embereket. Nem azt mondom, hogy legyen szakértője a témának és mindenképpen oldja meg a problémámat, mert követelem. Nem. CSAK NE TETÉZZE! Mert nagyon elegem van a szemrehányó pillantásokból...

Azt mondtad Te nem vagy DB. Akkor ne tedd azt, amit Ő.

Miért megy bele az ember olyan játszmákba, amikről amiről már az elején tudja, hogy nem kerülhet ki győztesen? Sőt...én magam kezdeményeztem. De miafasznak? Hülyelány...

Hülyelány #2: Az létezik hogy nem tudok kommentelni? Csak tölt, tölt míg elunom az életem...

Egy hete zajlik az az óvodás szintű balhé az egyetemen, hogy ki kinek a barátja. Nagy ügyet csinálnak abból is ha más mellé ül az előadáson, utána meg duzzognak. Azt hittem ezt már kinőttük. Nekem nincs se türelmem, se energiám az ilyen nevetséges problémákat orvosolni, komolyabb embernek tartom magam. Ha duzzogni akarnak, duzzogjanak.

Ennek kapcsán beszélgettem E-vel, aki kifejtette, hogy én mennyire önálló vagyok, nem igénylem annyira a társaságot. Nem tudtam hogy ezen most meg kellene-e sértődnöm, vagy bóknak szánta, amikor is folytatta. Tetszik neki, hogy nem függök mentálisan senkitől (ha tudná...), hogy nem élem meg katasztrófaként ha valaki kisétál az életemből. WTF? Negyed éve vergődök ugyanazon a problémán, hogy elhagytak a barátaim, a lelki társam nem kér belőlem, és a szerelmem mással ébred reggelente. Alapvetően kommunikatív vagyok, biztosan ennek köszönhető hogy szinte bárkivel bármiről el tudok beszélgetni és viszonylag könnyen alakítok ki új kapcsolatokat is, akár buszon, akár utcán. De ez nem azt jelenti, hogy magamnak való vagyok, nagyon is ragaszkodnék, ha lenne kihez. Valójában pedig egy ostoba, figyelemhiányos liba vagyok, amit senki nem vesz észre. Ezek szerint még érthetetlen is vagyok, hiába küldöm a jeleket, hogy magam alatt vágom a fát...

- házimozi?
- mi?
- weed, házimozi...itt aludhatsz
- nem értem, miért engem hívsz mikor elvileg van bnőd?
- gondoltam jó ötlet lenne egyik nap mellette ébredni, másnap meg melletted.

Na itt szakadt el bennem valami, negyed órás monológot tartottam neki interperszonális kapcsolatokból, amire egy nevetés és egy "hisztis vagy. rádférne egy weed...csakazértis" volt részéről a reakció. Szó nélkül letettem. 2 perc múlva sms.

- most mi van?
- nem leszek szerető..
- a státusszal ráérünk később is foglalkozni

Nem válaszoltam.

- arra még nem gondoltál hogy egymást csaljuk meg ezzel a hülyeséggel?

Sírtam... Megtehettem volna és még jól is esett volna. A barátnője miatt meg főleg. Folyton áskálódott ellenem az a ribanc. És most itt volt a lehetőség, hogy padlóra küldjem...de nemet mondtam. Magammal is kibasztam volna...

Deja vu

...hogy nap mint nap csak vétkezem és elpusztítom magam,
hogy állat tudok lenni ha elvesztem az agyam
hogy tizenéves koromtól az éjszakáé lettem
hogy rossz emberek rossz dolgait végig kellett nézzem...

Az új év most kezdődik

Ezen a szép reggelen, ami inkább dél és még csak nem is szép, megint elárasztottak a jobbnál jobb gondolatok. Most döbbentem csak rá, hogy vége a hétnek. Mihez is kezdjek, merült fel bennem a kérdés! Az ember heteken/napokon/órákon át arra vár, hogy vége legyen valaminek, amiről azt hiszi, hogy nagyon nem kell, amikor pedig vége, marad az űr és a kényszer semmittevés! Így van ez mindennel.. Mindig akkor jövünk rá mennyire jó, mennyire fontos valami, ha elveszítettük. Ez tényleg így van? Miért nem tudjuk akkor mennyire fontos, amikor lenne lehetőség megbecsülni? Gondolom rájöttetek, hogy nem egyszerűen az iskoláról beszélek... Számomra a változások kora ez. Kapcsolat, barátság, iskola, család.. minden változik, vagy egyszerűen elmúlik.
Jótanács? Az nincs. Főleg nem magamnak. Majd az idő megoldja. De mi van ha már nem válik be a lerészegedés, a delirium, a kutyaharapást szőrével módszerek egyike sem? A lényeg mindig hosszú-hosszú regenerálódás. De mi van, ha már nem vagyok rá képes?

Egész nap nem néztem a telefont, mondván itthon vagyok, anyu nem hív, ki keresne?! Délután tűnt fel, hogy villog... Sms. Ex. Érdeklődik a hogylétem felől. Én meg elkerekedett szemekkel bámulom a kijelzőt.

Upd: sms párbaj zajlik, ha már ő, akkor én is.

- na és milyen a kapcsolatod?
- alakul..de már nem vagyok biztos benne, hogy ezt akarom.
- velem jobban jártál volna...
- látom neked is ez jár a fejedben.
- választhattál és te döntöttél. Rosszul.
- bánom is...

Nem mondom azt, hogy elégtétel. De, mondom. Hol voltál amikor szerettelek? Ja, hát már késő...

- szted van jövőnk?
- ezt úgy érted ahogy én értem?
- úgy érted, ahogy akarod :)
- ja szóval ez tesztkérdés :P
van jövőnk, de hogy milyen az sok dologtól függ
jövőnk az mindenképp van
nekem most türelemre van szükségem, neked meg nyugalomra :)
ennyit tudok most biztosan
- hozzám kell a türelem :)
- hozzám is meg magamhoz is
ebben hasonlítunk
- igyekezni fogok :)
- csak el ne fáradj ;):D
tágasabb válaszom is van
most ha komoly a kérdés hogy jövőnk
akkor kegyetlen rögös lesz az út ha tényleg egymást akarjuk és ki akarunk tartani egymás mellett, ott világok dőlnek le és épülnek fel...és még csak barátságról van szó


Azt ígérted, hogy világok dőlnek le és épülnek fel. De eddig csak dőlnek, főleg az enyémek... És te sem vagy már.

Mindennél jobban szeretnék egy esélyt, láthatod... Nagyon megbecsülném.

Tudom, hogy ma már sablonszövegnek számít, de ijesztőek a hangulatingadozásaim. Szó szerinti jelentésben ijesztő. Egyik pillanatban még -semmi külső hatásra, csak magamtól- elönt az elégedettség érzése, hogy különb vagyok sokaknál, hogy magam miatt élek és nem miattuk, és hogy "azt mutatok amit akarok, nem érdekel ki nézi,de csak az hallgasson engem aki tényleg érzi", vagy "én nem másnak akarok megfelelni, csak magamnak, ha igaz maradok az igazak velem maradnak". Akinek nem tetszik elmehet. Aztán belegondolok, hogy el is mentek... Én meg itt maradtam egyedül. Ex is elmondja minden nap, hogy nem akar velem rosszban lenni, meg ugyanúgy meg fogjuk beszélni a problémáinkat mint azelőtt. De igazság szerint fejre is állhatnék, az sem érdekelné.

Elég sok ember vesz (vett) körül, de az igazi barátokat egy kezemen meg tudom számolni. Lassan már kéz sem kell hozzá...

Péntek óta először: gyógyszerek.

Welcome to the new time

Nos hát a tegnapi napom sem múlhatott el szembesítés nélkül, úgy látszik ez egy ilyen időszak. Nagyon remélem hogy acélmacseknek igaza van, és tudok majd építkezni a porig égett telkemre, mert ennél lejjebb már tényleg nincs. Főleg ha lesz építőanyag, mert az eddig biztos alapnak tűnő barátaim sem olyan biztosak, mint hittem.

Csapó 1. Van egy lány. A lány, aki nem kevesebbet tett értem, minthogy nélküle ma már nem lennék egyetemista. Ugyanis amikor a hangulataim miatt egyszerűen arra is képtelen voltam, hogy felkeljek az ágyból, nemhogy bemenjek előadásra, tőle kértem/kaptam segítséget. Szó nélkül küldte át nekem a jegyzeteit, rúgdosott hogy tanuljak, és szabályosan elrángatott a vizsgára. Nem egyszer, 4 éven át. Én barátnak tekintettem őt, aggódtam érte, örültem vele, viszonoztam ahogy tudtam a segítségét, persze tudom, hogy tőlem nem sok telik. A szándék a lényeg, nem? Nem. "Bocsi, de szerintem csak a jegyzetek miatt tűrsz el engem." Magyarázkodtam, hogy ez nem igaz, de igazából sokra nem megyek vele, ha ő így érzi, akkor pár mondattól nem fogja megváltoztatni a véleményét. Az utolsó ember lett volna, akiről azt hittem volna, hogy elhagy... Megint rosszul működött az emberismerőkém. Minusz 1 barát.

Csapó 2. A barát akiről már meséltem pár bejegyzéssel délebbre (igen, aki bekopogtatott hogy mi lenne ha találkoznánk), ő sem annak gondol, aki valójában vagyok. Elég felszínesen ármánykodónak állított be tegnap...

Igencsak feltették az i-re a pontot.

Adva van a kérdés, hogy miért nem látnak bele a dolgaimba azok, akik előtt lebontottam a falaimat. Tényleg ennyire érthetetlen vagyok? Vagy csak én képzeltem magam jobb embernek, és igazából nekik van igazuk? Miért tart engem mindenki ritka szar embernek? Valami alapja csak van...

Vigyor tárgya

"Komolyan mondom neked, akkora egy büdös nagy mocskos ribanc hogy te olyat még nem láttál. Fél bevallani magának, hogy szerelmes, nem bír a vérével és baszik mással, de nagyon tré kurva módon"

Elnézést a szóhasználatért, szó szerint idéztem exemet úgy egy hónappal ezelőttről. Szóval ezzel a lánnyal jár jelenleg az én hercegem. Hát ha neki ez kell... Biztos jobb, mint én.... Ő aztán az az odaadó, rendes, hűséges lány, akit barátnőnek akarna az ember... LoL.

Soha nem gondoltam volna, hogy ilyen helyzetbe kerülök. Hívjuk Zsoltinak. Csak az egyszerűség kedvéért. Másfél évet kapott az életemből... Én meg pofonokat, lelki terrort, ma is tartó függőséget. De vele éltem át azokat a hihetetlen élményeket is, amik a mai napig tartást adnak.

Már korábban is írtam róla, nem akarom ismételni magam, de ez a kapcsolat még az én számomra is megfejthetetlen, így újra és újra vissza fog még térni, ebben biztos vagyok. Nem szeret, nem szeretem. Ragaszkodunk. De mi köt össze? Egy exemmel sem vagyok jóban, köszönőviszonyban is csak elvétve.

Őt meg felhívhatom az éjszaka közepén, ha kell felrúgja értem a programját, eljön értem, végigtelefonál mindenkit, ha valamire szükségem lenne, etc, etc. Ha megy valahova, felhív, hogy lenne-e kedvem elkísérni, akár pár napra leruccan a barátaival a Balcsihoz, akár csak elmegy vásárolni. Mindig visszautasítom, tudom jól, hogy nincs helyem mellette. Ő következetlenül azért mindig elhív. Rendszeresen előfordul, hogy ölembe dőlve alszik el, megfogja a kezem, megsimogat, átölel, hozzám bújik ha tévét nézünk.

Ismerem a barátnőit, néha még a véleményemet is kikéri róluk. Amolyan előszűrőként funkcionálok, aki nekem nem tetszik, az kiesik a rostán. Bár úgy érzem nincs jogom beleszólni, nagyon ritkán teszem. Komolyan veszem, nem szórhatom ki az összes lányt mellőle. Ő is meghallgatja a szerelmi problémáimat, szegény mindenről tud. Bólogat, figyel, de tanácsot vagy véleményt nem mond. A legutóbbit ismeri is személyesen. Hány exet lehetne traktálni a magánéleti problémáimmal? Gyanítom egyet sem.

Azért az is hozzátartozik a témához, hogy a fizikai kontaktusok gyakoriságát nem visszük túlzásba, havi egyszer-kétszer találkozunk, igaz akkor az érintések elég sűrűk, bár ez a néhány alkalom is jóval több, mint amennyi ésszerű lenne. Talán a ritkaság miatt is, de hihetetlen módon inspiráljuk egymást. Elég csak annyit mondania, hogy "ne hisztizz" és szó nélkül abba tudom hagyni. Bezzeg amikor kapcsolatban éltünk... Bár akkor gyerekek voltunk még, 17 évesen próbálgattam a szárnyaimat. Még ma is része az életemnek, de a régi dolgokról egyikünk sem beszél. És jó ez így, jóleső nosztalgia.

Pár hete azt mondta rám, hogy én vagyok az egyetlen ember, akit maga elé tudott/tud helyezni...

Kezdeményezek. Felsimogatta az érzékeim az ópiumos fürdő, megaztán nőnap lévén kis kényeztetés jár. Sms, sok évvel ezelőtti ex, akihez bármikor mehet az ember. Vagy legalábbis én. Valahol abban bíztam, hogy nemet mond, mivel minden épeszű ember a barátnőjével van ma. Nos ő nem, persze sosem volt normális. Kétségbe vonnám a barátnője épeszűségét is, én nem hagynám, hogy a saját bejáratú pasim nőnapon ne legyen velem...

- mit csinálsz ma?
- jól gondolom mire gondolsz?
- jól... szóval?
- hányra menjek érted?

(...) Lehet elítélni.

Relax

A blog megújulás alatt,majd ha lesz kedvem/időm/energiám bármit is csinálni rajta. Addig ilyen kezdetleges...

Fárasztó dolog ez a szocializáció, minden nap emberi formába hozni magam, hogy mégse a kisírt szemekkel szembesüljön szegény partner, értelmesen beszélgetni, mert csak kevesen érik be azzal, hogy ott ülök és mereven bámulok magam elé. Szóval erőteljesen koncentrálni kell a másik mondataira, elmosolyodni, stb, stb, úgy hogy közben azon jár az agyam, hogy biztos a nőjével van, bele se merek gondolni mit csinálnak éppen, miközben én szánalmas módon kapaszkodok bárkibe, csakhogy ne legyek egyedül... Nemrég ment el barátnőm, alig vártam. Most pedig megyek és beájulok a kádba egy órára, ópium-csokoládé illatfelhőbe burkolózva. A hét fénypontja.

Csalódás, fájdalom s keserűség...elszívja életerőd, tönkretesz s te mégis elutasítod a feléd nyújtott kezeket...szar dolog, ha szeretsz valakit...

Nos, ami a blogom 2. világháborús állapotát illeti, azt sikerült renoválni. A lelkem háború sújtott léte továbbra is fennáll. Ámde,

- Az elmúlt pár napban nagyon sok támadás ért, és nem omlottam össze annyira, mint számítottam rá.

- A munka továbbra is nagyon bánt, nem csinálnék belőle ekkora ügyet, ha nem ők kerestek volna meg az ajánlattal, aztán elhúzva az orrom előtt a mézesmadzagot, még csak egy lehetőséget sem kaptam, ráadásul a szemembe sem merték mondani, hogy sztornó. Egy nyavajás e-mail...

- Egy olyan ember kopogtatott be hozzám a minap, akivel ugyan papíron jóba vagyunk, a gyakorlatban viszont kifullad a kapcsolat egy köszönésben vagy egy fél órás msn beszélgetésben. Szóval letámadott, hogy felém lenne dolga egyik nap, mi lenne ha összefutnák egy fél órára. Legyen! 4 óra lett abból a fél órából és rengeteg-rengeteg nevetés. Sokan fogták meg a kezem, de akiknek igazán kellett volna, azok elengedték. Ő sosem tartozott egyik táborhoz sem, nem engedte el a kezem, igaz nem is fogta soha. Így aztán nem fűztem túl nagy reményeket a találkozóhoz, begubóztam, nehezen oldódtam fel. De nem zavarta, megértette, hogy voltam már jobban is. Tudta, látta. Ő tényleg csak a barátságomat szeretné nem a testem (ehhe, már nem...), és éjjel megvilágosodva rájöttem, hogy én is szeretném az övét. Ő a nagybetűs ember, a szó nemesebbik értelmében. Most tudtam meg, hogy állítólag a barátság hete volt...

Összegezve: Energiáimat megpróbálom (hangsúlyozom: csak próbálom) építő kapcsolatokba befektetni, nem pedig az önpusztításba. Úgyis meghalunk, ki nem sz.rja le?

"Én megteszek akármit ami durva, mert jól tudom, hogy nem születek újra..."

Nem tudom menni fog-e, ha igen meddig, ha nem, mi lesz ezután. A lelkitárs által hagyott lyukat a védőhálómon továbbra sem sikerült befoltozni, de még csak csökkenteni sem. Nagyon szeretném...

Összegzés

- 1 hete a lelki támasz, a legnagyobb mentsváram bejelentette, hogy többet nem kér belőlem, mert ritka szar ember vagyok, lelki és agyi deformitásokkal, és neki erre nincs szüksége.
- 4 napja életem szerelme egy másik nővel osztja meg az ágyát, ezt nem ragoznám...
- lassan 2 hete egy jóbarátom bejelentette, hogy szerelmes valakibe, aki én lennék
- 3 perce ugyanez a barát bejelentette, hogy többé nem tud a barátom lenni, mert neki az nem megy.
- utolsó szó jogán még hozzáfűzte, hogy engem azért hagy el mindenki, mert - idézem - "csak magamat szeretem és sosem foglalkozok másokkal"
- továbbá a hab a tortán, hogy nem kaptam meg a munkát, amihez hatalmas reményeket fűztem, nem kevesebbet mint a túlélést.

Akkor most kártyavárként összeomlottam.

Aktívan pakolom, pakolnám le magam róla. Tudom én hogy nem tartott volna örökké, nem mentem volna hozzá feleségül és a körülményeket meg az életét ismerve jobb is így. Meg hogy majd következő tavasszal más után fogok sírni, előtte is ez volt, utána is ez lesz. Az előzőekért is mennyit sírtam, ma már szánalmasan nevetséges visszagondolni. Meg dolce vita, szabadság, flört, nihilizmus, és nem kell elviselnem többé a drogos műsorait, amikor olyan primitív dolgokat művelt, csupán agyának egyszerűségéből fakadóan, hogy csak kapkodtam a fejem. Nem volt elég jó hozzám. Tudom. Hiszem. Akarom hinni. Ámde...ez nem változtat azon a tényen, hogy pokolian fááááááj. Hiába próbálom bemagyarázni ezeket, csak percekig hat.

"Nem narkotikum, hanem az ő elvonásától szenvedek ennyire, a bennem való léte folytonosságának megszakításától biológiailag leépültem, érzelmileg elhaltam.

Miért, miért, miért? Miért pont az ő köteléke tart fogva? Miért bomlik az agyam? Miért fáj a lét? Micsoda irreális érzés! Miért nem tudok továbblépni?"

Vajon gondol néha rám?

Sírógörcsöt kaptam attól, hogy a barátnőm nem találja a kulcsát. Szegény csak megkérdezte, nem-e láttam...

Itt tartok.

"nem az az odaadó, rendes, hűséges lány, akit barátnőnek akarna az ember"

Szeretne még valaki belémrúgni? Az istenit.