2008. december 30.
Senkiért nem küzdöttem ennyit, hogy a közelébe legyek. Gyógyíthatatlan szerelem volt, velejemig hatolt, átjárta a csontokat, befészkelte magát az idegeimhez és a vérsejtjeimhez. Átjárt. Függő lettem, agyhalott, hipnotizált. Akartam, mindenáron. Piedesztára emeltem, csodáltam. A meghökkentő önbizalmát, a jóakaratú figyelmét, a sármját, a tehetségét, a népszerűségét. Az erejét. Hány ezüsttel bevont szobrot emeltem magamban, hogy aztán megismerve hibáikat, esendőségüket, majd felnagyítva azokat emberré változtassam őket?! Nem volt túl elegáns. Sőt..aljas dolog. De csak így megy a túlélés...
2008. december 29.
Elteltek a napok, igen vegyesen. A karácsony létezéséről nem igazán vettem tudomást, minden évben ugyanaz, nem ünnep ez már. Nem szeretem a bejglit, (ez is nyűg), valahogy nem is értem mások száraz tészta és semmitmondó töltelék kombinációjáért miért rajonganak oly nagyon. Gyanítom, csak én "nem tudom mi a jó". Dehogynem tudom! Csakhogy az ide most kevés!
Most valahogy a szilvesztert sem várom. Biztosan összeül a társaság, mint tavaly, de már sosem lesz ugyanaz a hangulat. Az okokat nincs kedvem sorolni. Sokkal jobban örülnék egy otthon borozós, fondüs-mártogatós, beszélgetős, kellemes estének.
Exem törölt wiw-ről. Azt hittem kinőttük már ezt a záptojással dobálózós korszakot, de úgy tűnik nem. Elég régóta nincs közünk egymáshoz, emberként a mai napig tisztelem, nem igazán tudom hova tenni ezt a törlést, nem ártottam neki. Én soha nem gondoltam rá haraggal, ugyanúgy érdekelt a sorsa a szakítás után is, ugyanúgy izgultam érte hogy, hogy boldogul Olaszországban és ugyanúgy örültem, amikor új barátnőt talált. Ritka az ilyen, de ő az egyetlen akinek elfogadtam a döntését. Csodálatos ember.
Nos összességében szerencsés vagyok, mert lassan, de biztosan látom a fényeket, ha nehéz is, örök küzdelem ez, mégis vannak társaim az élettel és magammal vívott harcomban, nem vagyok egyedül (bár az ex bátorítása nagyon hiányzik)
Annyi minden van, tele vagyok érzésekkel, gondolatokkal, néha magam sem tudom követni, dejól vagyok. Most jól.
2008. december 27.
nem mutatom
nem emlékeztetem
nem emlékszem
nem kutatom
nem zavarom
csak figyelem
belefeledkezem
nem sürgetem
nem sürgetem
nem bántom
nem sajnálom
felkavarom
felkavarodom
megálmodom
felkavarom
felkavarodom
megálmodom
belelátom
megkövetem
megkövetem
megkövetelem
megbánom
megbántom
meggyújtom
eloltom
elragadom
elkiabálom
nem suttogom
keveredek
megbabonázom
megbabonáztatom
...
nem bántom.
megbánom
megbántom
meggyújtom
eloltom
elragadom
elkiabálom
nem suttogom
keveredek
megbabonázom
megbabonáztatom
...
nem bántom.
2008. december 24.
- De istenem, annyira ígéretesnek látszottál!
És annyira szerettem volna, ha ennek a részese lehetnék.
És nem bírtam nézni, hogy ez nem jó neked.
- Szeretnék..minden lenni.
De ez nem megy. Nem megy.
- Nézd, Lizzie. Nem kell bárminek is lenned.
Nem kell jól lenned, érted?
Nem kell eljátszanod.
- Rendben leszek, anyu.
Tényleg rendben.
Megígérem.
Jól leszek, és ennek oka is van.
Úgy hívom ezt, hogy 'mézeskalács házikó'. Ide jövök az anyagért.
Dr. Sterling az én dealerem.
Látszólag minden orvos ezzel üzletel.
Néha úgy tűnik, hogy mi mind egy Prozac Országban élünk.
A Depressziós Egyesült Államokban.
Nem tudom többé, ki vagyok.
Van ez a személyiségem.
Zűrös, de attól még én vagyok.
Látom magam, mint aki kimondja a jó dolgokat, meg is teszi azokat, ...
- De ez nem én vagyok.
- Máshogy érzi, ugye?
- Persze, hogy másképp. Gyógyszerek hatása alatt vagyok, ez a lényeg, nem?
- Igen, ez a lényeg. De most még nem szimpatikus magának ez az új személyiség.
- De gyógyszerek nélkül nem tudok ilyen lenni.
- A gyógyszerek pedig levegőhöz juttatják.
- Olyan érzés, mintha minden hazugság lenne.
- Én csak javasoltam a gyógyszereket, de nem az enyém a döntés. Hanem a magáé.
Le akar állni a szedésükkel?
(…)
- Aranyom, gyere ide, minden rendben.
Kicsit olyan volt az életem, mint a filmekben.
Szerettem volna, ha lejönne egy angyal, mint Jimmy Stewarthoz, hogy lebeszéljen az öngyilkosságról.
Mindig erre a pillanatra vártam, hogy szabad lehessek, és megváltozzon az életem.
De nem fog eljönni.
Ez nem így működik.
Az összes gyógyszer, kezelés, harc, düh...bűntudat, Rafe, öngyilkos gondolatok..mind része a javulási folyamatnak.
Ahogy elmentem, vissza is jöttem. Fokozatosan, majd hirtelen.
A tablettáknak az volt a céljuk, hogy mindent meggyógyítsanak, viszont engem csak levegőhöz juttattak, és miattuk újra írhattam.
De most nem az életem függött rajtuk.
Hét évvel később jelent meg Elizabeth 'Prozac Ország' c. könyve, ami ma is nemzetközi siker.
Egyedül Amerikában több, mint 300 millió receptet írnak fel minden évben a Prozac, és más anti-depresszánsokból.
Elizabeth Wurtzel, köszönjük!
2008. december 20.
2008. december 19.
Más lesz a holnap...
Jó dolog a továbblépés. Az ember képes annyira elsüllyedni a gondjaiban, hogy nem veszi észre mennyire egyszerű a megoldás. Tovább kell lépni. Léteznek ugyan olyan nehézségek, amelyeken nem léphetünk csak át, meg kell oldani őket, különben mindig visszatérnek majd. Előfordul, hogy magunknak generáljuk a problémákat, vagy felmerülhet a bolhából elefántot variáció is. Más esetekben pedig, annyira hozzászoktunk az örökös agyaláshoz és gondokhoz, hogy amikor nincs semmi megoldásra váró helyzet, csinálunk egyet. Életem során mindig volt min gondolkodni, mindig volt valaki, aki tőlem várta a megváltást, nem beszélve a zűrös családomról, akik szintén mindig okoztak meglepetéseket. A helyzet az, hogy mint tudjuk igen nehéz kiszabadulni az önsajnálat kényelmes fogságából. A kulcsszó a kényelmes. Szeretnék végre kibékülni magammal, a múltammal, a fájdalmakkal, és előre nézni. Az elhatározás megvan, igyekszem tenni is érte.
Ezt a bejegyzést régebben írtam, már egyáltalán nem gondolom így. Most megint a lelki mocsokban... Csak kell, hogy emlékeztessen, hogy voltak tiszta pillanataim...
Ezt a bejegyzést régebben írtam, már egyáltalán nem gondolom így. Most megint a lelki mocsokban... Csak kell, hogy emlékeztessen, hogy voltak tiszta pillanataim...
2008. december 18.
Lúzer-kislány játszik.
Épp azt gyakorlom igen intenzíven, hogy ne nézzek szánalommal azokra az emberekre, akiket nyúlfarknyi hülyeségek képesek boldoggá tenni. Akik percekig nevetnek a semmin. Akik, annyira buták, hogy csak kapkodom a fejem. Semmit nem tudnak felmutatni, amit önerőből értek volna el. Verik magukat apuci pénzére, vagy hogy hány lányt kaptak meg, vagy épp hány liter alkoholt ittak meg aznap. És újra: mindenki arra legyen büszke, amit elért, ne a pozitív alapból való jó tulajdonságokra, a szépségre, az anyagi helyzetre. Arra, hogy birkaként meg a tömeg után. Könyöklés, sznobizmus, butaság.
Nem, nem vagyok egoista. Ez nem az.
Épp azt gyakorlom igen intenzíven, hogy ne nézzek szánalommal azokra az emberekre, akiket nyúlfarknyi hülyeségek képesek boldoggá tenni. Akik percekig nevetnek a semmin. Akik, annyira buták, hogy csak kapkodom a fejem. Semmit nem tudnak felmutatni, amit önerőből értek volna el. Verik magukat apuci pénzére, vagy hogy hány lányt kaptak meg, vagy épp hány liter alkoholt ittak meg aznap. És újra: mindenki arra legyen büszke, amit elért, ne a pozitív alapból való jó tulajdonságokra, a szépségre, az anyagi helyzetre. Arra, hogy birkaként meg a tömeg után. Könyöklés, sznobizmus, butaság.
Nem, nem vagyok egoista. Ez nem az.
2008. december 16.
Állapot
Szerelem volt, tényleg az. Elkapott a gépszíj, mindenkinek meg akartam felelni, bizonyítani akartam, mert ugye az álompasinak tip-top nő jár. Egyáltalán nem tűnt fel, hogy az csak egy kirakatbaba, nem én vagyok. Egy nagyon nem szép napon aztán meglett a baj, egyszerre tört rám a gyomor- és sírógörcs. Akkor már több hete energiaitalon és cigin éltem. (Meg miegymáson...)
Diagnózis: idegösszeroppanás.
Ok: szakítás.
Menjek haza, pihenjek, egyek, igyak, aludjak, rendszeresen. Otthon egy hónapig néztem az üres plafont, nem érdekelt semmi és senki. Nem éreztem rosszul magam, leszámítva hogy mindenen szorongtam. Nem bírtam egyedül lenni, a társaságot meg ki nem állhattam. Mondhattak bármit, el sem jutott az agyamig... Meg voltam róla győződve, hogy ő volt az igazi. Nincs annál rosszabb, mint amikor hiányzik valaki, hiányzik reggel, ha felkelünk, hiányzik este lefekvéskor... de hát tudjátok.
És a jelen sem túl bíztató. Egész nap, mint valami rettenetes prés szorította a mellkasomat a szorongás és a félelem. Elviselhetetlen volt, mindenen paráztam. Hogy merre van. Hogy megcsal. Hogy elhagy. Ültem a mintás barna bőr kanapén, buborékban, fülemben a számomra kedves zenével. Aztan ANNAK az albumnak az első száma boritott nyakon egy vödör - nagyon - hideg vizzel. És igen, vannak zenék, amik mindig fontosak lesznek. És vannak emberek is...
Azt mondják, ha felismerjük, hogy valami nem ok, az már az első lépés. Na hát én hetek óta állok ugyanazon a helyen. Tudom, érzem, felfogtam, ez a kapcsolat haldoklik. Mégsem moccanok. Mert annyira pokolian nehéz. Jó tanács az nincs, ezt is tudom, majd az idő megoldja. Ahogy anno is megoldotta, már fel sem tudom idézni azokat az időket, pedig őt szerettem a 17 évem minden szeretetével. De addig amíg ezek az érzések jóleső emlékké szelídülnek, velejéig ráz.
Az agyam, hogy egy egészen egyszerű hasonlattal éljek, olyan, mint egy rohadó alma. Elutasítok és tagadok mindent. Csak ő van. Kattogok. Hogy merre van. Hogy megcsal. Hogy elhagy. Litiumot akarok!
(Hm...és ha ezt kérném a Jézuskától?)
Diagnózis: idegösszeroppanás.
Ok: szakítás.
Menjek haza, pihenjek, egyek, igyak, aludjak, rendszeresen. Otthon egy hónapig néztem az üres plafont, nem érdekelt semmi és senki. Nem éreztem rosszul magam, leszámítva hogy mindenen szorongtam. Nem bírtam egyedül lenni, a társaságot meg ki nem állhattam. Mondhattak bármit, el sem jutott az agyamig... Meg voltam róla győződve, hogy ő volt az igazi. Nincs annál rosszabb, mint amikor hiányzik valaki, hiányzik reggel, ha felkelünk, hiányzik este lefekvéskor... de hát tudjátok.
És a jelen sem túl bíztató. Egész nap, mint valami rettenetes prés szorította a mellkasomat a szorongás és a félelem. Elviselhetetlen volt, mindenen paráztam. Hogy merre van. Hogy megcsal. Hogy elhagy. Ültem a mintás barna bőr kanapén, buborékban, fülemben a számomra kedves zenével. Aztan ANNAK az albumnak az első száma boritott nyakon egy vödör - nagyon - hideg vizzel. És igen, vannak zenék, amik mindig fontosak lesznek. És vannak emberek is...
Azt mondják, ha felismerjük, hogy valami nem ok, az már az első lépés. Na hát én hetek óta állok ugyanazon a helyen. Tudom, érzem, felfogtam, ez a kapcsolat haldoklik. Mégsem moccanok. Mert annyira pokolian nehéz. Jó tanács az nincs, ezt is tudom, majd az idő megoldja. Ahogy anno is megoldotta, már fel sem tudom idézni azokat az időket, pedig őt szerettem a 17 évem minden szeretetével. De addig amíg ezek az érzések jóleső emlékké szelídülnek, velejéig ráz.
Az agyam, hogy egy egészen egyszerű hasonlattal éljek, olyan, mint egy rohadó alma. Elutasítok és tagadok mindent. Csak ő van. Kattogok. Hogy merre van. Hogy megcsal. Hogy elhagy. Litiumot akarok!
(Hm...és ha ezt kérném a Jézuskától?)
2008. december 15.
2008. december 13.
Végzet
"Romantikus, fiatal lány. Természetét nézve nagyon, sőt túlságosan is érzékeny. A vidámság váltakozása a komolysággal lényének alapvonása, viselkedése tagadhatatlanul friss, határozott és csodálatraméltóan természetes. Azonban tud szeszélyes, haragvó, önző is lenni, akiben dúl a szenvedély és a fékezhetetlen energia. Vagyis igazi fiatal lány. De olyan lány, aki elgondolkodik az életen és - furamód - a halálon is. Titokban egész füzeteket tölt meg versekkel. Benne rejlik lelkiállapotának kulcsa. Versei kivétel nélkül szomorúak. Az, hogy a halál ekkora csáberőt gyakorol rá, nem sok jóval kecsegtet. Gyermekkora szabadon, az áldozat és kötelesség fogalmát nem ismerve, a konvenciók elleni lázadásban telt, mégis rendszeresen feltűnik benne a tragikus elem. Vidám viselkedése talán csak a felszín. Különös reakció. Titokban a halál bűvkörében él, megbabonázza ez a végső misztérium. Az erős érzelem úgy hat rá mint az oxigén. Kerülgeti a tragédiát, lelki átitatódik vele és belőle táplálkozik. S hívogatja, mert nem akar a túlélők közé tartozni. Halálvágyában van valami nyugtalanító..."
"Mániákusan újra és újra a múlt felé fordul. Az első megélt szerelmi álom, az első halál, az első bánat... Ettől fogva hátralévő x évére felölti a szenvedő és elkínzott szerepét. Gyötrelmes életre ítélve, a halált kéri a maga számára. Egy olyan elgyötört, tragédia sújtotta lány sínylődik, aki alig múlt 20 éves..."
"Sokan azért nem értették, mert csak nehezen tudta érzéseit átadni. Kivételes és rendkívüli személyiség, kinek értékét csak azok ismerhették, akik valóban közel kerültek hozzá. élete a csalódások sorozata volt, ha elgondolkozunk ezen és nem felejtjük el, elnézőbbek lehetünk iránta. Jó és rossz tulajdonságaival együtt úgy lépett be az elmúlt 20. századba, mint aki eltévesztette az ajtót. Szenvedett ezen a földön..."
Ha bármi hasonlóságot vél felfedezni az olvasó az idézett sorok és énköztem, az - fájdalom - nem a véletlen műve. Az én művem, a végzet műve...
"Mániákusan újra és újra a múlt felé fordul. Az első megélt szerelmi álom, az első halál, az első bánat... Ettől fogva hátralévő x évére felölti a szenvedő és elkínzott szerepét. Gyötrelmes életre ítélve, a halált kéri a maga számára. Egy olyan elgyötört, tragédia sújtotta lány sínylődik, aki alig múlt 20 éves..."
"Sokan azért nem értették, mert csak nehezen tudta érzéseit átadni. Kivételes és rendkívüli személyiség, kinek értékét csak azok ismerhették, akik valóban közel kerültek hozzá. élete a csalódások sorozata volt, ha elgondolkozunk ezen és nem felejtjük el, elnézőbbek lehetünk iránta. Jó és rossz tulajdonságaival együtt úgy lépett be az elmúlt 20. századba, mint aki eltévesztette az ajtót. Szenvedett ezen a földön..."
Ha bármi hasonlóságot vél felfedezni az olvasó az idézett sorok és énköztem, az - fájdalom - nem a véletlen műve. Az én művem, a végzet műve...
2008. december 10.
2008. december 9.
2008. december 6.
Egyveleg
Hát ezt a napot is megéltük, nem vezet egyenes út a pokolba, de szerencsére vannak olyan kedves, önfeláldozó emberek, akik kikövezik ezt nekünk.
Milyen nevetséges is ez, álom vagy... Valaha bíztam az értékítéletedben, vakon, süketen, nevetve adtam kezedbe az életem. Akkor is ha te ezt nem vetted észre, vagy nem akartad észrevenni. Nem akarok hosszú eszmefuttatást írni róla, pedig lenne miről, nem is sejted. De én még emlékszem az elejére, ezért inkább nem...
A lelki erőm adaptálódik a súlyomhoz: fogyóban van. Egyrészt éppen elég elhessegetni annak a gondolatát a fejemből, hogy megint kiadtam magam, megbíztam valakiben, aki köszöni szépen, de nem kéri a karácsonyi díszdobozban átnyújtott emlékeimből és lelkemből, másrészt, hogy megint árad felém a lenézés és a szánalom. Ezek egyikéből sem kérek, köszönöm.
Tegnap egy pillanatra eszembe jutott, hogy kilépek magamból és tartok egy kis leckét interperszonális kapcsolatokból, mert egészen elképedtem ezen a primitívségen, nem találok megfelelőbb szót. Empátia mint olyan? Porig vagyok sújtva.
Belekarcolok az életteredbe, ugye? Lázad a racionalitásod, mégsem tudsz elszakadni. Ehelyett megpróbálsz túlélni... Hát..sok sikert hozzá!
Ehhez a bejegyzéshez nem kérek kommentet, köszönöm.
Milyen nevetséges is ez, álom vagy... Valaha bíztam az értékítéletedben, vakon, süketen, nevetve adtam kezedbe az életem. Akkor is ha te ezt nem vetted észre, vagy nem akartad észrevenni. Nem akarok hosszú eszmefuttatást írni róla, pedig lenne miről, nem is sejted. De én még emlékszem az elejére, ezért inkább nem...
A lelki erőm adaptálódik a súlyomhoz: fogyóban van. Egyrészt éppen elég elhessegetni annak a gondolatát a fejemből, hogy megint kiadtam magam, megbíztam valakiben, aki köszöni szépen, de nem kéri a karácsonyi díszdobozban átnyújtott emlékeimből és lelkemből, másrészt, hogy megint árad felém a lenézés és a szánalom. Ezek egyikéből sem kérek, köszönöm.
Tegnap egy pillanatra eszembe jutott, hogy kilépek magamból és tartok egy kis leckét interperszonális kapcsolatokból, mert egészen elképedtem ezen a primitívségen, nem találok megfelelőbb szót. Empátia mint olyan? Porig vagyok sújtva.
Belekarcolok az életteredbe, ugye? Lázad a racionalitásod, mégsem tudsz elszakadni. Ehelyett megpróbálsz túlélni... Hát..sok sikert hozzá!
Ehhez a bejegyzéshez nem kérek kommentet, köszönöm.
Menthetetlen
Tanulság: Elengedni csak azt lehet, aki menni akar. Nem azt, aki már hetekkel korábban elment...
Valahogy úgy kezdődik, hogy Te azt mondod most már mosolyogjak, most már fejezzem be, és legyek olyan, mint régen.
És általában azzal fejeződik be, hogy Én rádvágom az ajtót.
Meg kell tanulnod végre, hogy ez is Én vagyok.
A bánatommal, a könnyeimmel együtt. Ugyanaz az ember, ugyanaz a lány.
Nem kérheted, hogy örüljön a szám, mikor azzal kűzdök, hogy ne sírjon a szemem.
Nem változtathatsz meg. Mindegy mennyire akarod, nem lehet.
És el kell fogadnod, hogy az, aki ma vagyok, az is Én vagyok.
Mert ugyanazoknak a dolgoknak örülök, mint eddig.
Csak dolgozni kell érte. Nekem. Csak nekem.
Hiszen veled is volt ilyen.
Mikor csak ültél és néztél magad elé, és Én tudtam, hogy nincs szükséged szavakra, hogy nem kell, hogy átlöljelek.
Tudtam, hogy ott, akkor veled kell hallgatnom.
És tudtam, hogy ha eléggé ismerlek, a némaságodban is meghallom, amit mondani akarsz.
És hallottam. Ismertelek.
És ha Te azt akarod, hogy arról beszéljek, amiről nem lehet, akkor te nem hallod az én csöndemet, és nem ismersz.
És sosem ismertél.
Nem akarom, hogy idegen legyél. Te pedig, nem akarod, hogy én idegen legyek.
De ha ez kell ahhoz, hogy egyszer csendben ülj mellettem, és elfogadd, hogy nem mosolygok, akkor legyen.
Te leszel a Tökéletes Idegen.
De akkor ne kiabálj velem. Csak fogadd el.
Fogadd el, hogy a jelenem nem a tiéd...
És általában azzal fejeződik be, hogy Én rádvágom az ajtót.
Meg kell tanulnod végre, hogy ez is Én vagyok.
A bánatommal, a könnyeimmel együtt. Ugyanaz az ember, ugyanaz a lány.
Nem kérheted, hogy örüljön a szám, mikor azzal kűzdök, hogy ne sírjon a szemem.
Nem változtathatsz meg. Mindegy mennyire akarod, nem lehet.
És el kell fogadnod, hogy az, aki ma vagyok, az is Én vagyok.
Mert ugyanazoknak a dolgoknak örülök, mint eddig.
Csak dolgozni kell érte. Nekem. Csak nekem.
Hiszen veled is volt ilyen.
Mikor csak ültél és néztél magad elé, és Én tudtam, hogy nincs szükséged szavakra, hogy nem kell, hogy átlöljelek.
Tudtam, hogy ott, akkor veled kell hallgatnom.
És tudtam, hogy ha eléggé ismerlek, a némaságodban is meghallom, amit mondani akarsz.
És hallottam. Ismertelek.
És ha Te azt akarod, hogy arról beszéljek, amiről nem lehet, akkor te nem hallod az én csöndemet, és nem ismersz.
És sosem ismertél.
Nem akarom, hogy idegen legyél. Te pedig, nem akarod, hogy én idegen legyek.
De ha ez kell ahhoz, hogy egyszer csendben ülj mellettem, és elfogadd, hogy nem mosolygok, akkor legyen.
Te leszel a Tökéletes Idegen.
De akkor ne kiabálj velem. Csak fogadd el.
Fogadd el, hogy a jelenem nem a tiéd...
2008. december 2.
Ez a sokadik blogom. Magam sem számolom hányadik, 4-5. Mindegyik bezárás után megkönnyebbültem, és úgy éreztem, hogy igen, sikerült lezárni egy korszakot, sőt továbblépni bizonyos dolgokon. Na most vagy az van, hogy freud volt hülye (tudjátok, minél többet beszélsz, annál hamarabb kerülsz ki innen), vagy én vagyok gyógyíthatatlan függő, merthogy a problémáim cseppet sem enyhülnek vagy kopnak el, hanem még gyarapodnak is és mindig a nyomomban vannak, mint valami sötét felhő.
Menekültem az emberek elől, főleg azok elől, akik ismertek, előttük a legnehezebb vállalni magam, pedig egyszer el kellene kezdeni. De nem most, tudomásom szerint nem olvas senki, akivel napi kapcsolatban vagyok és ez így a jó. Akkor is ha fenntartom, hogy ez itt az én blogom, amibe azt írok, amit akarok, mi több, magamnak írom, nem másnak, nem kötelező olvasni. Sőt, az sem biztos, hogy minden hiteles. Gondolatok, megélt és meg nem élt érzések és csak néha az életem. "Azt csináltam, hogy a saját életemből vett eseményeket tárgyiasítottam, hogy valami színt adjak a dolognak – szerintem megmutatja, mennyire elszigeteltnek érzi magát az ember, mikor összeomlik…" Megpróbáltam lefesteni a világomat és benne az embereket úgy, ahogy egy üvegbura torzítós lencséjén keresztül látszik.„
De ez csak az elmélet. A gyakorlat egész más, minden fikció ellenére szégyellem a kezelhetetlenségem, a hangulataim hullámzásait, a kudarcaimat, és a többit… végeláthatatlan lista. Hangsúlyoznám, hogy amikor utálatról vagy gyűlöletről beszéltem, eszembe sem jutott, hogy emberekre gondoljak, kollektív világundor uralkodott éppen rajtam.
Menekültem azok elől is, akik meg akarták mondani, hogyan éljem az életem, mert tudtam, hogy nekem az nem megy, sosem voltam zen filozófus, buddhista és satöbbi. Az elméletet tudom, agykontroll és társai, de a kivitelezéssel mindig akadtak problémáim, és ez már nem is fog változni. Amikor a törlés révén eltűntek a jóakarók, ezerszer magányosabb voltam, mint előtte, holott ezt akartam.
Új blog, új emberek, új szembesítés önmagammal, régi helyzet, régi félelmek, régi emlékek, régi minden. Jópár hónapja, hogy írogatok ide erről-arról, de amiért ez a blog tulajdonképpen létrejött, arról azt hiszem mindössze 2-3 bejegyzés született. Pedig a probléma él. Jobban, mint valaha. Nem arról szól, mint régen. Nem érzem az írás örömét, és már nem azt adja, amiért elkezdtem...
Lelki válság van és valahogy nem találom a helyem, sem itt, sem az élet egyéb területén jelenleg. Nekem ez nem létfontosságú és egy ideje már nem érzem, hogy béke lenne. Szerettem volna azt írni, amit én akarok és nem folyton arra figyelni, hogy ki mire asszociál, holott nem sok köze van hozzá. Nem értettem a kirohanásod ma msn-en, nem értettem milyen jogon vonsz felelősségre, hogy mit írok ide és milyen hangnemben. Nekem erre nincs szükségem...
Menekültem az emberek elől, főleg azok elől, akik ismertek, előttük a legnehezebb vállalni magam, pedig egyszer el kellene kezdeni. De nem most, tudomásom szerint nem olvas senki, akivel napi kapcsolatban vagyok és ez így a jó. Akkor is ha fenntartom, hogy ez itt az én blogom, amibe azt írok, amit akarok, mi több, magamnak írom, nem másnak, nem kötelező olvasni. Sőt, az sem biztos, hogy minden hiteles. Gondolatok, megélt és meg nem élt érzések és csak néha az életem. "Azt csináltam, hogy a saját életemből vett eseményeket tárgyiasítottam, hogy valami színt adjak a dolognak – szerintem megmutatja, mennyire elszigeteltnek érzi magát az ember, mikor összeomlik…" Megpróbáltam lefesteni a világomat és benne az embereket úgy, ahogy egy üvegbura torzítós lencséjén keresztül látszik.„
De ez csak az elmélet. A gyakorlat egész más, minden fikció ellenére szégyellem a kezelhetetlenségem, a hangulataim hullámzásait, a kudarcaimat, és a többit… végeláthatatlan lista. Hangsúlyoznám, hogy amikor utálatról vagy gyűlöletről beszéltem, eszembe sem jutott, hogy emberekre gondoljak, kollektív világundor uralkodott éppen rajtam.
Menekültem azok elől is, akik meg akarták mondani, hogyan éljem az életem, mert tudtam, hogy nekem az nem megy, sosem voltam zen filozófus, buddhista és satöbbi. Az elméletet tudom, agykontroll és társai, de a kivitelezéssel mindig akadtak problémáim, és ez már nem is fog változni. Amikor a törlés révén eltűntek a jóakarók, ezerszer magányosabb voltam, mint előtte, holott ezt akartam.
Új blog, új emberek, új szembesítés önmagammal, régi helyzet, régi félelmek, régi emlékek, régi minden. Jópár hónapja, hogy írogatok ide erről-arról, de amiért ez a blog tulajdonképpen létrejött, arról azt hiszem mindössze 2-3 bejegyzés született. Pedig a probléma él. Jobban, mint valaha. Nem arról szól, mint régen. Nem érzem az írás örömét, és már nem azt adja, amiért elkezdtem...
Lelki válság van és valahogy nem találom a helyem, sem itt, sem az élet egyéb területén jelenleg. Nekem ez nem létfontosságú és egy ideje már nem érzem, hogy béke lenne. Szerettem volna azt írni, amit én akarok és nem folyton arra figyelni, hogy ki mire asszociál, holott nem sok köze van hozzá. Nem értettem a kirohanásod ma msn-en, nem értettem milyen jogon vonsz felelősségre, hogy mit írok ide és milyen hangnemben. Nekem erre nincs szükségem...
És igen! Megjelent az egyik kedvenc filmem könyvben. Költséges ez a december.
Öngyilkos szüzek
Öt lánytestvér, öt rejtélyes, megmagyarázhatatlan öngyilkosság. Pedig szépek voltak, és előttük állt az élet. Ki vagy mi az oka? A szülői szigor? Predesztináció? Korszellem? A szerző feszült légkörű regényéből sokat érthetünk meg a kamasz lélek rejtelmeiről, az eltorzult emberi viszonyokról. Eugenides azúttal is bizarr témához nyúl, amiről lebilincselő természetességgel ír.
2008. december 1.
Valamikor Krisztus előtt...
- olyan vagy a fejemben, mint egy... mesekastélyban a királylány és állandóan lepattanok a várfalról , amikor megyek érted (...)
- az esküvőnkön fél órára majd egyelül hagylak.. imádok játszani. Kicsit bepattanok majd a billenytű meg a mikrofon mögé...de csak neked énekelek (...)
- jó veled az a baj. illetve utállak...egy picit (K) (...)
- most az jutott eszembe hogy te vagy a poklom és a mennyországom egyben. Leszel arany metszéspont?
- hogyne...főleg ha tudnám az mi :)
- a legegyszerűbben magyarázom, jó?
- kösz hogy kinézed belőlem, hogy megérteném :D :p
- ,--------,------,
- igazad volt...nem értem :D
- magyarázhatnám matematikai alapokon is, hogy A aránylik a Bhez, aránylik a C-hez: A:B:C, ahol az A a teljes hossz, B a vesszőtől balra, C jobbra, de ez nekem se szimpi
- az a csík az egy film. az eleje a 0, a vége az 1. az aranymetszéspont egy természeti törvény. 0.618 ezred részénél az eegésznek történnie kell valaminek a filmben, különben az ember kimegy a moziból
- a leveleken is 0,618-nál új ér ágazik el, és abból is új ennél a pontjánál
- szóval .. leszel aranymetszéspont? 0.618-nyira a paradicsomtól?
Nosztalgia vége.
2008. november 30.
Amikor azt kutatom, hogy az én életemben hol volt az az útelágazás, ahol rossz irányba fordultam, nem tudom elhessegetni a fejemből, hogy a rendszerváltás, és a rock korszak második feltámadásának kellős közepén születtem. Utálom, amikor az egyéni fejlődést a maga ezernyi különbözőségével olyan primitív klisékkel magyarázzák, hogy rányomta a bélyegét az adott kor, meg blabla, de ez nagyon helytállónak tűnik az én esetemben. Habár kipróbáltam rengeteg műfajt, reggae, hiphop, de mégis visszakanyarodtam a rockhoz időről-időre. Nem úgy értem, hogy bőrcuccokban jártam vagy istentudja, de tény, hogy szerettem rockerek között lenni. Nem, nem a koszos, igénytelen fajra gondolok, hanem a hosszú hajú férfiakra, dagadó nyaki erekre, a drogra, a szabadságra. Azért milyen jellemző, hogy manapság a techno meg progressiv korszakban a "szeretet"-drogok jöttek divatba, mint anno a hippikorban, addig a rock drogja - ha lehet így nevezni - a kokain, sokkal férfiasabb.
Nihilizmus, dolce vita, egyszer élünk, őszinteség, kemény odamondás, lázadás, macsós férfiak, apátia, depresszió, életszagú, örömöt-szomorúságot teljesen nyíltan felvállaló zene.
A rock’n’roll története olyan sok dallal büszkélkedhet, amely az élet lefele menő spiráljáról szól. És ennek a kellős közepébe beleszületni...
Nihilizmus, dolce vita, egyszer élünk, őszinteség, kemény odamondás, lázadás, macsós férfiak, apátia, depresszió, életszagú, örömöt-szomorúságot teljesen nyíltan felvállaló zene.
A rock’n’roll története olyan sok dallal büszkélkedhet, amely az élet lefele menő spiráljáról szól. És ennek a kellős közepébe beleszületni...
2008. november 29.
2008. november 28.
2008. november 27.
Kavar
Wurtzel. A legtöbb dolog olyan, mintha én...
"Kezdem azt gondolni, hogy igazából nincs is orvosság a depresszióra, hogy a boldogság szüntelen küzdelem és alighanem folyton-folyvást küzdenem kell majd érte, amíg csak élek. Kérdés, hogy egyáltalán megéri-e."
"Ott vannak persze a barátaim, de azoknak is megvan a maguk élete. S miközben szívesen megtárgyalnak velem mindent, megvitatják, elemzik, felvetéseket gondolnak ki arra nézve, hogy valójában mire is volna szükségem, csakhogy amit én keresek, az artikuláltan nem megfogalmazható. Az nem verbális: nekem szeretetre van szükségem. Arra a dologra van szükségem, ami akkor következik be, amikor az embernek az agya kikapcsol, a szíve pedig be."
Azt csináltam, hogy a saját életemből vett eseményeket tárgyiasítottam, hogy valami színt adjak a dolognak – szerintem megmutatja, mennyire elszigeteltnek érzi magát az ember, mikor összeomlik… Megpróbáltam lefesteni a világomat és benne az embereket úgy, ahogy egy üvegbura torzítós lencséjén keresztül látszik… Mert most összeomlottam.
"Kezdem azt gondolni, hogy igazából nincs is orvosság a depresszióra, hogy a boldogság szüntelen küzdelem és alighanem folyton-folyvást küzdenem kell majd érte, amíg csak élek. Kérdés, hogy egyáltalán megéri-e."
"Ott vannak persze a barátaim, de azoknak is megvan a maguk élete. S miközben szívesen megtárgyalnak velem mindent, megvitatják, elemzik, felvetéseket gondolnak ki arra nézve, hogy valójában mire is volna szükségem, csakhogy amit én keresek, az artikuláltan nem megfogalmazható. Az nem verbális: nekem szeretetre van szükségem. Arra a dologra van szükségem, ami akkor következik be, amikor az embernek az agya kikapcsol, a szíve pedig be."
Azt csináltam, hogy a saját életemből vett eseményeket tárgyiasítottam, hogy valami színt adjak a dolognak – szerintem megmutatja, mennyire elszigeteltnek érzi magát az ember, mikor összeomlik… Megpróbáltam lefesteni a világomat és benne az embereket úgy, ahogy egy üvegbura torzítós lencséjén keresztül látszik… Mert most összeomlottam.
2008. november 24.
"Amikor a hold a legfényesebben világít és a hegyek felől tiszta szellő száll alá a völgybe, gyere el a legsűrűbb erdő szélére; ott várok rád. Pontosan érkezzél, mert időm ki van szabva. Ha elkésel, visszamegyek oda, ahonnan jöttem és csak ezer év és egy nap múlva találkozhatunk újra.
Valaha ember voltam én is, akiről álmodoztál: erővel, szerelemmel, vad akarattal, kitartással, soha fel nem adva az álmaidat. Fényes takarót szőttél rólam, illatosat, könnyűt, színeset, puhát. S az álom-takaró csak nőtt és nőtt, s egyszercsak elért engem is és beborított fényével, melegével, végtelenségével. Nem tudtam védekezni az álmaid ellen, így én is álommá lettem, s te akkor elvesztettél engem. Szemed mohón itta hullámzó fényemet, de kezed a levegőt markolta, amikor felém nyújtottad. Akkor már messze jártam, messze a földtől, az emberektől, tőled. Álomország lett a hazám, sok más mindenkivel együtt, akiket az emberek végtelen vágyai repítettek ide. Itt béke van, állandóság, várakozás és néha visszatérés az emberek közé, röpke percekre: hátha eljön az, aki ide űzött, és visszavisz magához. Hátha ismét ember lehetek... Minden álom-lakó megpróbálja. Én is. Ezer év és egy naponta kinyílik a Kapu, s mi - huss! - szerteszállunk, dobogó szívvel, soha nem szűnő reménnyel. Én hozzád, mások: akikhez tartoztak.
Nekem könnyű a várakozás, neked lehetetlen, mert életed véges. Ezért pontos légy. Ha a fák árnyéka rám vetül, fényem kialszik s te senkit nem találsz ott.
Könnyen megismersz, mert már ismertél korábban is. Könnyen rám találsz, mert fény vagyok, messze világítok, túl a fákon, túl a mezőn, túl a lelkeken. Ruhám is fény, vidáman lebegő, hívogató, kedves.
Pontos légy, mert várok rád. S ha eljössz, érintsd meg feléd nyújtott kezem és én újra ember leszek. Élőbb az élőnél, de nem enyészek el, forróbb a tűznél, de nem égetlek meg, puhább a bársonynál, szebb az álmaidnál.
Ha eljössz, megfogjuk egymás kezét és soha többet nem engedjük el.."
Valaha ember voltam én is, akiről álmodoztál: erővel, szerelemmel, vad akarattal, kitartással, soha fel nem adva az álmaidat. Fényes takarót szőttél rólam, illatosat, könnyűt, színeset, puhát. S az álom-takaró csak nőtt és nőtt, s egyszercsak elért engem is és beborított fényével, melegével, végtelenségével. Nem tudtam védekezni az álmaid ellen, így én is álommá lettem, s te akkor elvesztettél engem. Szemed mohón itta hullámzó fényemet, de kezed a levegőt markolta, amikor felém nyújtottad. Akkor már messze jártam, messze a földtől, az emberektől, tőled. Álomország lett a hazám, sok más mindenkivel együtt, akiket az emberek végtelen vágyai repítettek ide. Itt béke van, állandóság, várakozás és néha visszatérés az emberek közé, röpke percekre: hátha eljön az, aki ide űzött, és visszavisz magához. Hátha ismét ember lehetek... Minden álom-lakó megpróbálja. Én is. Ezer év és egy naponta kinyílik a Kapu, s mi - huss! - szerteszállunk, dobogó szívvel, soha nem szűnő reménnyel. Én hozzád, mások: akikhez tartoztak.
Nekem könnyű a várakozás, neked lehetetlen, mert életed véges. Ezért pontos légy. Ha a fák árnyéka rám vetül, fényem kialszik s te senkit nem találsz ott.
Könnyen megismersz, mert már ismertél korábban is. Könnyen rám találsz, mert fény vagyok, messze világítok, túl a fákon, túl a mezőn, túl a lelkeken. Ruhám is fény, vidáman lebegő, hívogató, kedves.
Pontos légy, mert várok rád. S ha eljössz, érintsd meg feléd nyújtott kezem és én újra ember leszek. Élőbb az élőnél, de nem enyészek el, forróbb a tűznél, de nem égetlek meg, puhább a bársonynál, szebb az álmaidnál.
Ha eljössz, megfogjuk egymás kezét és soha többet nem engedjük el.."
2008. november 23.
2008. november 22.
A napokban voltam grafológiai elemzésen. Néhol szeretném hinni, hogy igaz amiket ebből ki tudnak szűrni, máskor meg teljesen abszurdnak tartom, hogy pár betűből komplex elemzést adnak rólam. Mindenesetre sok igazat mondtak. Nem meglepetés, eddig is tudtam hogy mik a gyengéim vagy épp erősségeim, csak most így összeszedve szembesülni velük kicsit meglepő volt. Na lássuk ömlesztve pozitív-negatív: /nem vagyok írásanalitikus, nem tudtam minden magyarázatot megjegyezni, de amire emlékszem, azt leírom, hátha valaki hasonlóan ír :)/
- nagyon önálló vagyok, függetlenítem magam a családomtól (ezt állítólag onnan lehet tudni, hogy sokkal nagyobb a szóköz a vezetéknevem és a keresztnevem között, mint más szavaknál)
- intuitív, érzelmi beállítottságú, gazdag fantáziájú és befolyásolható. Az érzelem mindennek az alapja. (girlandosak a betűim, ne kérdezzétek mit jelent)
- nagy hajlam a bűntudatra. (erre nem emlékszem miért, viszont igaz)
- kiváló ösztönök és tökéletes tisztánlátás
- hajlam a depresszióra (na ne mondja...)
- hajlamos vagyok alkoholba vagy drogba menekülni (ezt már máshol is olvastam, de legalább van mire fogni)
- művészet nagy barátja
- kis önfényezés: állítólag látnak valamiféle zseni jelet az ű betűimben.
- nem tudok csapatban dolgozni, önálló vagyok, csak hátráltatnak (alsó zónás hurkaim az oka)
- túlzott mértékű perfekcionizmus és megfelelési vágy
- rengeteg gondolatom van, jól állna nekem az újságírás.
- pesszimista vagyok, lefelé dőlnek a soraim
- egoista is vagyok, merthogy jobbra lefelé csoportosulnak a sorok
- és egyszerűen nem tudok k betűt írni (tényleg nem), ami a kreativitás jele
- megbízható is vagyok, mindent megcsinálok határidőre (egyetemi élet ennek a cáfolata)
- gondolkodás nélkül válaszolok minden érzelmi ingerre
- nehéz kiismerni, ezért előfordulhat meg nem értettség (...)
- nem szeretem a részleteket, az időhatárokat, a valóságot.
Tökéletes jellemzés. A fenébe is.
- nagyon önálló vagyok, függetlenítem magam a családomtól (ezt állítólag onnan lehet tudni, hogy sokkal nagyobb a szóköz a vezetéknevem és a keresztnevem között, mint más szavaknál)
- intuitív, érzelmi beállítottságú, gazdag fantáziájú és befolyásolható. Az érzelem mindennek az alapja. (girlandosak a betűim, ne kérdezzétek mit jelent)
- nagy hajlam a bűntudatra. (erre nem emlékszem miért, viszont igaz)
- kiváló ösztönök és tökéletes tisztánlátás
- hajlam a depresszióra (na ne mondja...)
- hajlamos vagyok alkoholba vagy drogba menekülni (ezt már máshol is olvastam, de legalább van mire fogni)
- művészet nagy barátja
- kis önfényezés: állítólag látnak valamiféle zseni jelet az ű betűimben.
- nem tudok csapatban dolgozni, önálló vagyok, csak hátráltatnak (alsó zónás hurkaim az oka)
- túlzott mértékű perfekcionizmus és megfelelési vágy
- rengeteg gondolatom van, jól állna nekem az újságírás.
- pesszimista vagyok, lefelé dőlnek a soraim
- egoista is vagyok, merthogy jobbra lefelé csoportosulnak a sorok
- és egyszerűen nem tudok k betűt írni (tényleg nem), ami a kreativitás jele
- megbízható is vagyok, mindent megcsinálok határidőre (egyetemi élet ennek a cáfolata)
- gondolkodás nélkül válaszolok minden érzelmi ingerre
- nehéz kiismerni, ezért előfordulhat meg nem értettség (...)
- nem szeretem a részleteket, az időhatárokat, a valóságot.
Tökéletes jellemzés. A fenébe is.
2008. november 21.
Ismeretlenül idegen
Ma megkértem, hogy ha nem esik nehezére, ugyan tájékoztasson már engem az úr, hogy hogyan is képzeli a dolgokat a közeljövőben. Mert az nyilvánvaló, hogy ez így tovább nem. Nem gond, ha nem akar többé szóba állni velem, de örülnék ha tudnék róla. Fájt volna ha ezt mondja, persze. Gyűlölöm a hideg szavakat. De a bizonytalanságot is. Nem akarom sem a szívemet, sem az eszemet, sem a hangulataimat másra erőltetni. Döntöttem, egyedül, mint oly sokszor. Sajnálom mert fontos voltál, és a mai percig az is vagy...
Nem vagyunk ünnep többé, kár, hogy egyetlen percre se voltunk. Így akartad, akarjuk akkor így. Jó így? Így jó most?
2008. november 19.
Mit szólnátok, ha postolnék egy olyat, hogy boldog vagyok? Én, mint depresszívként elkönyvelt kis bloggerina. Mert tudok ám olyat is. Nem mindig vagyok ennyire negatív és látom szar fényben a dolgokat. Van amikor alszom is, sőőt, sokat.
Most alapvetően sínen vagyok, mint József Attila. Vannak csalódásaim. Lesznek is. Elhagytak páran, de a fontosak megmaradtak, sőt gyarapodtak. Sok jó és rossz tapasztalatot szereztem, amitől több lettem és talán tanultam is belőlük. Vannak akik rám mosolyognak, akik elfogadnak, akik szeretnek, és vannak akik épp ellenkezőleg.
Olykor még eszembe jutnak az emlékek, hogy volt, amikor mindent megadtam volna azért, hogy szeressenek, hogy elfogadjanak, hogy visszamosolyogjanak azok az emberek, akik nekem sokat jelentettek, akiket szerettem, vagy legalábbis azt hittem, hogy szeretek. Nem tudom miért akartam kiskanállal hordani a szívem oda, ahol nem érdemelték meg és miért zártam el ott, ahol vigyáztak volna rá. De lassan kezdem felismerni, ki érdemes rá hogy beavassam egy 7 lakattal őrzött belső világba, és ki nem.
Olykor szívesen visszaforgatnám az idő kerekét, hogy változtassak a döntéseimen, de aztán rájövök, hogy nincsenek rossz döntések. Ha meg nem történtté tehetném a dolgokat, nem tenném. Nélkülük nem lennék, az aki ma vagyok. Tanulság. Nem becsüljük eléggé ezt a szót.
Nincsenek véletlen találkozások. Nincsenek életre szóló szerelmek, tartós barátság. Leszámoltam a viharok nélküli élettel, az agyam egy része állandóan készen áll a legrosszabbra. Mindig is lesznek előre nem látható elemek, a csalódás ott van minden új találkozásban. Valaki azt mondta nekem, hogy amíg nem békülök ki saját magammal és az életemmel, addig nem lesz minden rendben. Először belül kezdjem a takarítást, utána haladjak kifelé. Az elhatározás megvan, igyekszem tenni is érte. Vesztettem pár csatát, de a háború még előttem van! Talán csak most kezdődik az igazi harc. Harc önmagammal és a kísérteteimmel.
Néha kétlem, hogy egy nyugodt,
izgalommentes élet
kedvemre való lett volna:
olykor mégis vágyódom rá.
/Byron
izgalommentes élet
kedvemre való lett volna:
olykor mégis vágyódom rá.
/Byron
Most alapvetően sínen vagyok, mint József Attila. Vannak csalódásaim. Lesznek is. Elhagytak páran, de a fontosak megmaradtak, sőt gyarapodtak. Sok jó és rossz tapasztalatot szereztem, amitől több lettem és talán tanultam is belőlük. Vannak akik rám mosolyognak, akik elfogadnak, akik szeretnek, és vannak akik épp ellenkezőleg.
Olykor még eszembe jutnak az emlékek, hogy volt, amikor mindent megadtam volna azért, hogy szeressenek, hogy elfogadjanak, hogy visszamosolyogjanak azok az emberek, akik nekem sokat jelentettek, akiket szerettem, vagy legalábbis azt hittem, hogy szeretek. Nem tudom miért akartam kiskanállal hordani a szívem oda, ahol nem érdemelték meg és miért zártam el ott, ahol vigyáztak volna rá. De lassan kezdem felismerni, ki érdemes rá hogy beavassam egy 7 lakattal őrzött belső világba, és ki nem.
Olykor szívesen visszaforgatnám az idő kerekét, hogy változtassak a döntéseimen, de aztán rájövök, hogy nincsenek rossz döntések. Ha meg nem történtté tehetném a dolgokat, nem tenném. Nélkülük nem lennék, az aki ma vagyok. Tanulság. Nem becsüljük eléggé ezt a szót.
Nincsenek véletlen találkozások. Nincsenek életre szóló szerelmek, tartós barátság. Leszámoltam a viharok nélküli élettel, az agyam egy része állandóan készen áll a legrosszabbra. Mindig is lesznek előre nem látható elemek, a csalódás ott van minden új találkozásban. Valaki azt mondta nekem, hogy amíg nem békülök ki saját magammal és az életemmel, addig nem lesz minden rendben. Először belül kezdjem a takarítást, utána haladjak kifelé. Az elhatározás megvan, igyekszem tenni is érte. Vesztettem pár csatát, de a háború még előttem van! Talán csak most kezdődik az igazi harc. Harc önmagammal és a kísérteteimmel.
2008. november 18.
2008. november 17.
Mivel én is úgy gondolom az őszinteség közelebb visz a célhoz,így meg is fogadom sokak tanácsát. Van viszont egy aprócska gond. A félelem. Mint biztos sokan mások, én is félek néha őszintén kitárulkozni. Nem tudom pontosan az okot, talán csak félek közel kerülni valakihez, vagy épp ellenkezőleg, félek, hogy az őszinteségem miatt taszítanak el. Ha a másik oldalát nézzük, akkor jobb lenne tudni mi a reakció, hiszen jobb tudni kivel vagy mivel állok szemben. Sokszor előfordul, hogy onnantól kezdve ahogy kimondom mit gondolok,máshogy néznek rám. Vannak akik elfogadják és vannak akik nem. Tulajdonképpen nincs is szükségünk olyan emberekre akik nem tolerálják a kimondott véleményt, hiszen az belőlünk egy darab, amire ha nincs szükségük, akkor ránk sincsen. Mi tehát a lényeg? Menjünk végig az úton őszintén és mindig mondjuk el a véleményünket, érzéseinket aztán majd meglátjuk sétál e velünk még valaki, vagy módjával legyünk nyíltak a biztos útitársért?
Őszintén szólva azért az a sok véglet -vegyük most a kitárulkozást- mert ha nem teszem akkor csak csendben szenvedek a saját kérdéseimtől, viszont ha kiadom önmagam az a gondolat ijeszt meg a legjobban, hogy megint elveszítek valakit. Talán nem is az emberen van a hangsúly, hanem azon, hogy MEGINT!!
Őszintén szólva azért az a sok véglet -vegyük most a kitárulkozást- mert ha nem teszem akkor csak csendben szenvedek a saját kérdéseimtől, viszont ha kiadom önmagam az a gondolat ijeszt meg a legjobban, hogy megint elveszítek valakit. Talán nem is az emberen van a hangsúly, hanem azon, hogy MEGINT!!
Visne Poet - Kérdések
Mondd, vártál-e már úgy,
tudtad, hiába vársz,
S mentél-e már úgy,
mindegy volt, merre jársz,
Szóltál már visszahívón
tűnő árnyék után,
Hagyták már kinyújtott kezed
elengedve, sután
Kérdeztél már tudva azt
nem felel senki sem,
Vártad-e már halk reménnyel
a szép szót: kedvesem.
Kívánta már arcod
zápor verését,
Mossa le mindörökre
nem akart könnyeid?
Mondd, vártál-e már úgy,
tudtad, hiába vársz,
S mentél-e már úgy,
mindegy volt, merre jársz,
Szóltál már visszahívón
tűnő árnyék után,
Hagyták már kinyújtott kezed
elengedve, sután
Kérdeztél már tudva azt
nem felel senki sem,
Vártad-e már halk reménnyel
a szép szót: kedvesem.
Kívánta már arcod
zápor verését,
Mossa le mindörökre
nem akart könnyeid?
2008. november 16.
Szembesító dekadencia
Amíg magammal nem vagyok rendben, nem lesz sikerélményem másban sem. Ha bután hangzik is, nekem komoly félelmeim vannak, ha le kell ülnöm egyedül egy kávéra valahol, vagy főzni kell, vagy egyszerűen elsétálni egy tömeg előtt, sőt mostanában a szex sem megy már. Bezárkóztam kicsit, elkezdtem falakat emelni újra, pedig nem érzem magam jobban tőle.
Kezdődik megint a szorongás, hogy nem tudok felemelt fejjel végigmenni az utcán, mert egyszerűen rosszul érzem magam. Arra is rájöttem, hogy a paráim nem múlnak, csak enyhülnek, vagy lebeszélem magam róluk és próbálom elnyomni. Csak tűnnének már el végre, nem akarok állandóan megfeszülni. Igyekszem, de néha úgy érzem erősebb nálam.
Ja és holnap lesz egy hete.... Hiányzik.
2008. november 15.
Szakad a cérna
Az ok, amiért ilyen soká nem írtam, az az, hogy egyetlen értelmes gondolatom sem volt. Nem jönnek a szavak most sem, kedvem a béka segge alatt. Nem tudtam/tudom megfogalmazni mi a baj, ezért nem is beszéltem senkivel. Nem tudtam, mit mondjak és általában a „hogy vagy?" kérdésnél, mindig eltörik a mécses.
Eddig elég erős személyiségnek gondoltam magam, olyan sok mindenen vagyok már túl, hogy néha én sem hiszem el, ennek ellenére, most be kell valljam úgy érzem, nem bírom ezt a feszültséget és a felgyorsult életet.
Lassan kezdek megőrülni, elfáradtam és mintha a végkimerültség kerülgetne minden percben.
Sírni akarok (nem szeretnék, akarok) és ordítani, és persze elegem is van, mert miért ne lenne. Tanulságos időszakon vagyok túl, nem szeretnék belemerülni, mert az az igazság, hogy én sem tudom pontosan mi is történik velem/bennem. Már tudom, hogy minden megváltozott, vége van mindannak aminek azt hittem soha nem lesz.
Nem tudom mit szeretnék, hogyan döntsek, mi az ami igazán boldoggá tenne, mert nem találom a helyem. Sem itt, sem pedig azon a helyen, ami eddig az életemet jelentette. Ennyire talán nem voltam még összezavarodva, megrémültem attól, hogy el kell engednem dolgokat, amik fontosak nekem.
(...)
No de megint tanultam valami újat, jelen esetben azt hogy a vodka aszpirin kombináció nem old meg semmit.
2008. november 12.
Címszavak
Változtass! Hol, ha nem itt? Ki, ha nem te? Mikor, ha nem most?
Talpra kell állni, amíg az élet lehetőséget ad nekünk rá. Ja, kéne...
Hiány, féltés, önmeghasonlottság, belső elidegenedés, frusztráció, zavar, dekoncentráltság, insomnia, émelygés, üresség, destruktív gondolatok, mindenféle segítség csípőből történő elutasítása, masszív levertség, depresszió és holnap kórház.
Egész bíztató, nem? Nem.
Talpra kell állni, amíg az élet lehetőséget ad nekünk rá. Ja, kéne...
Hiány, féltés, önmeghasonlottság, belső elidegenedés, frusztráció, zavar, dekoncentráltság, insomnia, émelygés, üresség, destruktív gondolatok, mindenféle segítség csípőből történő elutasítása, masszív levertség, depresszió és holnap kórház.
Egész bíztató, nem? Nem.
Sirály és sas
Sirály vagyok, sehová se való,
Hazámul semmi part se jó,
Hely soha meg nem kötött,
Hullámok közt repülök.
Hazámul semmi part se jó,
Hely soha meg nem kötött,
Hullámok közt repülök.
Magányos madár mindkettő. A sas a csúcsok felett kering, s menedéket egy orom vagy sziklahasadék kínál számára. A fáradhatatlan sirály pedig átkel a tengereken. Mindketten menekülnek a világ elől. Különös párbeszédük most megszakadt. A tehetséget legyőzte a tömeg, a képzeletet a világ ereje. Oda az egymás iránti rajongó pár.
2008. november 11.
2008. november 9.
Adva van egy lány. Semmi különös. Harcolt önmagával, igyekezett megfelelni, de a lelke nem talált nyugalmat. Majd harcolt a világgal, mondván ha önmagával nem megy... Majd összeomlott, kimászott, de mindvégig megtagadta a hibáit. Nem beszélt róluk, nem nézett szembe velük jó 5-6 évig. Felfestett egy mázt az életére, épp úgy, ahogy az arcára is. Törékeny, cukorból futtatott máz volt ez, amit tegnap szilánkokra törtek.
Az jutott eszembe újra, ami már sokszor máskor is, hogy mikor látunk egy embert, mennyire nem látunk semmit belőle. Csak azt látjuk, amit épp akkor tesz vagy mond, ahogy viselkedik, de nem tudjuk, miért olyan. Mindenkinek van egy múltja, egy belső világa, amit nem ismerhetünk. És talán nem is kell. Úgysem értheti meg senki, maximum aki átélte. Feldmár szerint (és szerintem is, csak ő jobban megfogalmazta), megérteni valakit annyit jelent, mint beskatulyázni a már meglévő gondolatainkba. Remek. Senki sem tudhatja hogyan éltem át/meg/túl az elmúlt x évet.
Inkább dühös vagyok, semmint szomorú. Magamra. Többekközt. Persze, nem lehet eredményre jutni ha elfojtjuk az érzéseinket, csoda hogy én bármire jutottam. (Jutottam egyáltalán valamire?) Lehet, hogy hiányzik belőlem az alkalmazkodásnak a szikrája is. Próbálom magam kordában tartani, és ez elszívja minden energiámat. Nem tudom magamat még egy másik emberhez is igazítani, örülök, hogy legalább azt sikerül elérnem, hogy ne hulljak darabokra. Nem, ez nem önsajnálat. A felmentést a hibáimért senki nem fogja kiharcolni nekem. Én meg belefáradtam.
Néha elhiszem, hogy ennek a sok fájdalomnak kell, hogy vége legyen, hogy egy embernek csak bizonyos mértékű fájdalom jut osztályrészül, és néha elhiszem, hogy ha megkapom amit szeretnék, akkor majd szemtelenül boldog leszek. És néha elhiszem, hogy te is az leszel. Szeretném. Hogy legyen olyan, akinek hiányoznak a gondolatai, aki mellé mosolyogva bújsz be az éjszaka közepén, akire büszke vagy, hogy veled van, akinek megengeded, hogy megsimogassa az arcod szeretkezés után...
Félreértés ne essék, nem lettem hirtelen hűű de optimista, továbbra is szar fényben látom a világot, és ez gyanítom így is marad egy ideig. De...a fények között is vannak különbségek, erősségek...
Az jutott eszembe újra, ami már sokszor máskor is, hogy mikor látunk egy embert, mennyire nem látunk semmit belőle. Csak azt látjuk, amit épp akkor tesz vagy mond, ahogy viselkedik, de nem tudjuk, miért olyan. Mindenkinek van egy múltja, egy belső világa, amit nem ismerhetünk. És talán nem is kell. Úgysem értheti meg senki, maximum aki átélte. Feldmár szerint (és szerintem is, csak ő jobban megfogalmazta), megérteni valakit annyit jelent, mint beskatulyázni a már meglévő gondolatainkba. Remek. Senki sem tudhatja hogyan éltem át/meg/túl az elmúlt x évet.
Inkább dühös vagyok, semmint szomorú. Magamra. Többekközt. Persze, nem lehet eredményre jutni ha elfojtjuk az érzéseinket, csoda hogy én bármire jutottam. (Jutottam egyáltalán valamire?) Lehet, hogy hiányzik belőlem az alkalmazkodásnak a szikrája is. Próbálom magam kordában tartani, és ez elszívja minden energiámat. Nem tudom magamat még egy másik emberhez is igazítani, örülök, hogy legalább azt sikerül elérnem, hogy ne hulljak darabokra. Nem, ez nem önsajnálat. A felmentést a hibáimért senki nem fogja kiharcolni nekem. Én meg belefáradtam.
Néha elhiszem, hogy ennek a sok fájdalomnak kell, hogy vége legyen, hogy egy embernek csak bizonyos mértékű fájdalom jut osztályrészül, és néha elhiszem, hogy ha megkapom amit szeretnék, akkor majd szemtelenül boldog leszek. És néha elhiszem, hogy te is az leszel. Szeretném. Hogy legyen olyan, akinek hiányoznak a gondolatai, aki mellé mosolyogva bújsz be az éjszaka közepén, akire büszke vagy, hogy veled van, akinek megengeded, hogy megsimogassa az arcod szeretkezés után...
Félreértés ne essék, nem lettem hirtelen hűű de optimista, továbbra is szar fényben látom a világot, és ez gyanítom így is marad egy ideig. De...a fények között is vannak különbségek, erősségek...
Feladni önmagad? Sosem kell és sosem tudod. Nem igaz, hogy feladod önmagad egy kapcsolatban, mert önmagad nem tudod feladni. Amit önmagadnak hiszel az csak a társadalomtól kapott eszméd, nem tudod feladni. Úgy nem, ha azt mondod, hogy most megszabadulsz tőle. Figyeld a gondolatokat a fejedben. Egyik sem a tiéd, mindegyiket gondolta már más is. A gondolatok úgy fertőznek, mint egy vírus, nem is kell kimondani hozzá őket, elég rá gondolni, hiszen az önmagadnak hitt feled az nem az egyéniséged. Az egyéniséged pedig veled született, a társadalom nem foszthat meg tőle, sosem tudod feladni. Ha társat találsz, azt mondod fel kell adnod önmagadból egy részt, hogy boldog lehess. Ez nem igaz. Nem feladsz itt valamit, erről szó sincs, hiszen új dolgokat veszel észre magadon, kiegészülsz velük. Nem feladsz egy kapcsolatban, hanem megtalálod önmagad. Észrevétlenül ledobod magadról a társadalom által rádkényszerített eszméket. Megtalálod önmagad és kiegészülsz. Azok akik azt mondják a társadalom ellen lázadnak, ők is az ego szerint cselekednek, mert nem ez ellen lázadnak, tehát nem is a társadalom ellen... itt csak arról van szó, hogy az a társadalom amiben élnek, ezt várja el tőlük. Mert az ego egy alattomos dolog ami csak úgy tud megszűnni, ha figyeled, figyeld a gondolataid között a szüneteket. Mert több van, mint gondolat. Csak figyelni kell és tanulmányozni. Önmagad figyeld, hiszen magad sem érted, akkor hogyan érthetsz másokat?
2008. november 8.
Helyzetjelentés
Fáj a fejem, fáj a tarkóm, fájnak a szemeim, hányingerem van és szédülök. Zsibbad a bal karom és vállam (utóbbi minek?), szerintem legjobb úton haladok egy infarktus felé. Ennek örömére muszáj meginnom egy energiaitalt, nem kicsit lettem függő, kell a mindennapos életvezetésemhez. Élet...pff. Továbbá a mélyvénás trombózis is esélyes, 3 napja nem sokat keltem fel az ágyból. Hirtelen ennyi...
Ja és féltékeny is vagyok, nem kicsit. Mert ha ő, akkor persze én is. Erről itt többet nem.
Mára tisztult le ez a nagy adok-kapok, ami többek közt itt (is) folyt. Ijesztőket mondott, azért mondta, hogy megijedjek, hogy hátha valami megmozdul bennem végre. Lehet, persze, sőt. Belementem a játszmába, ugyanabba, amibe mindig. Hiszti lett a vége. A vitáktól eltekintve, rettentő mód inspiráljuk egymást. Ez nekem kell, úgyhogy nyelek. Foggal-körömmel nem engedem el.
The taste of love is sweet, when hearts like ours meet...
(Naná hogy pocsék időszakokban vagy leginkább hajlamos melankolikus számokat hallgatni, pedig tudod, hogy nincs nálad elég zsepi)
Ja és féltékeny is vagyok, nem kicsit. Mert ha ő, akkor persze én is. Erről itt többet nem.
Mára tisztult le ez a nagy adok-kapok, ami többek közt itt (is) folyt. Ijesztőket mondott, azért mondta, hogy megijedjek, hogy hátha valami megmozdul bennem végre. Lehet, persze, sőt. Belementem a játszmába, ugyanabba, amibe mindig. Hiszti lett a vége. A vitáktól eltekintve, rettentő mód inspiráljuk egymást. Ez nekem kell, úgyhogy nyelek. Foggal-körömmel nem engedem el.
The taste of love is sweet, when hearts like ours meet...
(Naná hogy pocsék időszakokban vagy leginkább hajlamos melankolikus számokat hallgatni, pedig tudod, hogy nincs nálad elég zsepi)
2008. november 5.
2008. november 4.
Na postoljunk valami mást, mert az úgy nem jól van, hogy semmi vidámságot nem engedünk ide. Úgyhogy most vidámkodunk, mert nem "élvezem, hogy szenvedek és mindenki a védelmemre kel. Tartják a falat, el ne dőljön." :)
Milka csokoládé - életem és fogaim megrontója. Jaj, de nem is ezt akartam. Van egy színvonalas műsor, azigenkulturált tv2 után most az m1-en fut, kedvenc Novák Péterem a műsorvezető és Beugró címre hallgat. Az éves röhögésem 80%- át akkor tudom le, mikor ezt a műsort nézem, és igen, bizony, kell az állandó megerősítés, hogy vannak még nálam is eszelősebb nagykorúak a világban. Jó értelemben. Szóval péntek esténként mindenki csüccs a tévé elé. :)
Milka csokoládé - életem és fogaim megrontója. Jaj, de nem is ezt akartam. Van egy színvonalas műsor, azigenkulturált tv2 után most az m1-en fut, kedvenc Novák Péterem a műsorvezető és Beugró címre hallgat. Az éves röhögésem 80%- át akkor tudom le, mikor ezt a műsort nézem, és igen, bizony, kell az állandó megerősítés, hogy vannak még nálam is eszelősebb nagykorúak a világban. Jó értelemben. Szóval péntek esténként mindenki csüccs a tévé elé. :)
2008. november 3.
Édes November #1
"az külön bánt, hogy beépítettél abba az égig érő szarba amit az életednek nevezel"
Ez a hónap sem múlik el szembesítés nélkül. A rutinos olvasók (ugye Mimi? :D) is velem együtt nevetnek (gondolom én) ezen a mondaton, ugyanis havonta egyszer biztos, hogy a fejemhez vágják, mennyire szar egy életem van.
Még az is lehet, hogy igazad van. Sőt...igen, igazad van, mondjuk ki, mert elbírják a qrva szavak, csak én nem bírom el. Igen, igazad van, az egész "elveim, meggyőződéseim" egy hatalmas pajzs felettem, mert ha visszagondolnám az életem feketén-fehéren, akkor már leküldtem volna egy doboz 0.25-ös Xanaxot a torkomon és nem válaszreakciókat gépelnék ide. Neked. Jogod van véleményt formálni, én ezt most megköszönöm de igazat nem adok. Mindemellett azt hiszem nincs olyan ember, aki ne menekülne. Hogy én ezt most épp a saját gondolataim, a múltam, vagy a jövőm elől teszem, az az én egyéni szociális problémám. Meg azé a kismillió emberé, aki segíteni próbál. Ez meg az én szemétségem. Ennyi. De van választási lehetőséged, nem kell végigasszisztálni az életemet, el lehet menni! (by Gyurcsány)
(Upd: 0,25-ös Xanax a gyakorlatban helyettesítve Atarax-al. Jóéjt.)
Ez a hónap sem múlik el szembesítés nélkül. A rutinos olvasók (ugye Mimi? :D) is velem együtt nevetnek (gondolom én) ezen a mondaton, ugyanis havonta egyszer biztos, hogy a fejemhez vágják, mennyire szar egy életem van.
Még az is lehet, hogy igazad van. Sőt...igen, igazad van, mondjuk ki, mert elbírják a qrva szavak, csak én nem bírom el. Igen, igazad van, az egész "elveim, meggyőződéseim" egy hatalmas pajzs felettem, mert ha visszagondolnám az életem feketén-fehéren, akkor már leküldtem volna egy doboz 0.25-ös Xanaxot a torkomon és nem válaszreakciókat gépelnék ide. Neked. Jogod van véleményt formálni, én ezt most megköszönöm de igazat nem adok. Mindemellett azt hiszem nincs olyan ember, aki ne menekülne. Hogy én ezt most épp a saját gondolataim, a múltam, vagy a jövőm elől teszem, az az én egyéni szociális problémám. Meg azé a kismillió emberé, aki segíteni próbál. Ez meg az én szemétségem. Ennyi. De van választási lehetőséged, nem kell végigasszisztálni az életemet, el lehet menni! (by Gyurcsány)
(Upd: 0,25-ös Xanax a gyakorlatban helyettesítve Atarax-al. Jóéjt.)
A szeretet, mely békén nézi, ahogy dühöng az őrület
’Ami azt illeti, időnként vidámnak, jókedvűnek látszom, sőt még viszonylag értelmes beszédre is képes vagyok mások előtt, és úgy tűnik, mintha isten tudja milyen jól érezném magam a bőrömben. Ám a lelkem folytatja halotti álmát, és a szívem ezer sebből vérzik.”
Régen hittem. Például abban, hogy egy embernek csak egy bizonyos fájdalom jut osztályrészül élete során. Na hát nekem ezekből bőven kijutott (vagy én kerestem, de ez jelen állás szerint mellékes), nem részletezném újra ezeket.
Nem igaz az az állítás, mely szerint én sohasem éltem, már a szó szoros értelemben véve. Nagyon is emlékszem azokra a gondtalan időkre. Emlékszem, mikor kölökként papsajtra vadásztunk, meg pitypangból nyakláncot fonogattunk, vagy a ház előtti óriási fűzfa ágait csupaszra pucoltuk, és valami koszorúszerű dolgot hajtogattunk belőle. Emlékszem a hatalmas biciklitúrákra idősebb fejjel, a maratoni teniszmeccsekre, a duna parti nyaralásokra és pecázásokra. Emlékszem a fejfájásig tartó nevetésekre, az első szárnypróbálgatásokra, az első szerelem önfeledt mámorára, az alkotás lázára, a barátság erejére. Annyi mindenre emlékszem…
Aztán mindez egyszercsak felborult. Költözés, új társaság, új barátok, új szokások. Vissza akartam hozni a szenvedéllyel, extázissal teli éjszakákat. Akartam érezni azt a mindent elsöprő erőt, újra átélni a pirkadatig tartó táncokat, a féktelen nevetések hangját, a valahova tartozást. Hiányzott a sok intenzív élmény, ezért azon kaptam magam, hogy öntudatlanul is utánuk nyúltam. (Függőségekről van szó, persze...) Viszonylag hamar rájöttem, hogy ez nekem nem kell, láttam miket művelnek mások, és engem sohasem vonzott. Sosem szerettem a drogokat, ez persze nem akadályozott meg abban, hogy éljek velük. De sohasem azért volt, mert élveztem.
Mindannyian gátakat építünk, hogy ne borítson el mindent a bennünk lakó szomorúság, nosztalgia, a rengeteg emlék. Mindegy, miből emeljük azt a gátat (szerelem, drog, munka, alkohol, orvosság, hit, remény). Elég magasnak kell lennie, hogy ne legyen kiszolgáltatva mindenféle hullámnak, ugyanakkor legyen átjárható is. Nehéz munka. Pokoli nehéz.
Emlékszem én mindenre, megvan a jóleső nosztalgia. De emlékszem arra is, mennyire fájt amikor minden összeomlott. Van egy kisiklott gondolkodásmódom, ami miatt nem az értékre, hanem a szemétre figyelek. Elzárom a szívem azok elől, akik figyelnének rá. Mert így könnyebb elkerülni a magyarázkodást, a lesütött szemeket, az erő hiányát. Bólogatsz. Ha ismernél, ha tényleg annyira ismernél, amennyire állítod, akkor másképp kellene hozzáállnod a dolgokhoz. Befejezem mielőtt hirtelen haragomban olyat írnék, amit nem érdemel meg az illető.
Régen hittem. Például abban, hogy egy embernek csak egy bizonyos fájdalom jut osztályrészül élete során. Na hát nekem ezekből bőven kijutott (vagy én kerestem, de ez jelen állás szerint mellékes), nem részletezném újra ezeket.
Nem igaz az az állítás, mely szerint én sohasem éltem, már a szó szoros értelemben véve. Nagyon is emlékszem azokra a gondtalan időkre. Emlékszem, mikor kölökként papsajtra vadásztunk, meg pitypangból nyakláncot fonogattunk, vagy a ház előtti óriási fűzfa ágait csupaszra pucoltuk, és valami koszorúszerű dolgot hajtogattunk belőle. Emlékszem a hatalmas biciklitúrákra idősebb fejjel, a maratoni teniszmeccsekre, a duna parti nyaralásokra és pecázásokra. Emlékszem a fejfájásig tartó nevetésekre, az első szárnypróbálgatásokra, az első szerelem önfeledt mámorára, az alkotás lázára, a barátság erejére. Annyi mindenre emlékszem…
Aztán mindez egyszercsak felborult. Költözés, új társaság, új barátok, új szokások. Vissza akartam hozni a szenvedéllyel, extázissal teli éjszakákat. Akartam érezni azt a mindent elsöprő erőt, újra átélni a pirkadatig tartó táncokat, a féktelen nevetések hangját, a valahova tartozást. Hiányzott a sok intenzív élmény, ezért azon kaptam magam, hogy öntudatlanul is utánuk nyúltam. (Függőségekről van szó, persze...) Viszonylag hamar rájöttem, hogy ez nekem nem kell, láttam miket művelnek mások, és engem sohasem vonzott. Sosem szerettem a drogokat, ez persze nem akadályozott meg abban, hogy éljek velük. De sohasem azért volt, mert élveztem.
Mindannyian gátakat építünk, hogy ne borítson el mindent a bennünk lakó szomorúság, nosztalgia, a rengeteg emlék. Mindegy, miből emeljük azt a gátat (szerelem, drog, munka, alkohol, orvosság, hit, remény). Elég magasnak kell lennie, hogy ne legyen kiszolgáltatva mindenféle hullámnak, ugyanakkor legyen átjárható is. Nehéz munka. Pokoli nehéz.
Emlékszem én mindenre, megvan a jóleső nosztalgia. De emlékszem arra is, mennyire fájt amikor minden összeomlott. Van egy kisiklott gondolkodásmódom, ami miatt nem az értékre, hanem a szemétre figyelek. Elzárom a szívem azok elől, akik figyelnének rá. Mert így könnyebb elkerülni a magyarázkodást, a lesütött szemeket, az erő hiányát. Bólogatsz. Ha ismernél, ha tényleg annyira ismernél, amennyire állítod, akkor másképp kellene hozzáállnod a dolgokhoz. Befejezem mielőtt hirtelen haragomban olyat írnék, amit nem érdemel meg az illető.
2008. november 1.
Volt egy srác. Sármos, okos, intelligens és bohém. Talán túl bohém. Szeszélyei zavarba ejtették, lelkesedése meghatotta az embereket. Igen gazdag, sokszínű személyiség volt, nem lehetett közönnyel nézni rá.
Volt azután egy csúnya, alattomos betegség, meg nem értettség, eredményeként egy csomó elcsúszott emberi kapcsolat. Lett azután "segítség", ami szenvedéllyé nőtte ki magát, és ami elpusztította mindazt, ami ez a fiú volt, ami lehetett volna. 19 év.
Magam elé képzelem, ahogy utoljára láttam. Bő farmer, lezser póló, övtáska. Fülig érő mosoly, mint mindig, kis alkoholos delirium. Aztán megjelenik előttem a ballagási képe. Ott igazán sármos. Csábítani mindig is tudott, egész életében csábított is.
Azon töprengek, hogy vajon 30-40 évesen fogok-e még emlékezni rá. Én felnőtt leszek, de ő még mindig kamaszként fog élni az emlékezetemben. Vajon megmaradt volna olyan féktelennek, vagy lehiggadt volna? Megpróbálhatnám elképzelni megállapodott,biztos állásban lévő férfiként, gyerekkel, feleséggel, talán sörhassal. Soha nem lesz lehetősége rá. Nem kellene ott lennie...
"..akik velünk voltak, velünk vannak, velünk lesznek, sosem halnak meg, csak újra megszületnek.."
Volt azután egy csúnya, alattomos betegség, meg nem értettség, eredményeként egy csomó elcsúszott emberi kapcsolat. Lett azután "segítség", ami szenvedéllyé nőtte ki magát, és ami elpusztította mindazt, ami ez a fiú volt, ami lehetett volna. 19 év.
Magam elé képzelem, ahogy utoljára láttam. Bő farmer, lezser póló, övtáska. Fülig érő mosoly, mint mindig, kis alkoholos delirium. Aztán megjelenik előttem a ballagási képe. Ott igazán sármos. Csábítani mindig is tudott, egész életében csábított is.
Azon töprengek, hogy vajon 30-40 évesen fogok-e még emlékezni rá. Én felnőtt leszek, de ő még mindig kamaszként fog élni az emlékezetemben. Vajon megmaradt volna olyan féktelennek, vagy lehiggadt volna? Megpróbálhatnám elképzelni megállapodott,biztos állásban lévő férfiként, gyerekkel, feleséggel, talán sörhassal. Soha nem lesz lehetősége rá. Nem kellene ott lennie...
"..akik velünk voltak, velünk vannak, velünk lesznek, sosem halnak meg, csak újra megszületnek.."
2008. október 31.
Hiányoznak a G. hegyes borozós naplementék - füstöstül, műanyagpoharastul.
A nyáresti grillezések, a nagy beszélgetések. Az éjjel kocsiból kilógós csakúgyintegetések, a nagy nevetések, a helyzetkomikumok, megcsúszott szeretkezések.
Majd amikor nagyon öreg leszek, sok unokával meg minden szükségessel, akkor esélyes, hogy egy kis faluban fogok élni egy szép házikóban. Most még nagyon nem tudom elképzelni azt a csendet, a kakaskukorékolást (jó, igen a köcsög kakas még mindig megvan a szomszédban...valaki kakaspaprikást?), meg a fákat, meg mindent, ami „vidékdíszlet”.
Most még kell a nagyvárosi füstszag, a Gé-hegy, a cipők, a szépszemű pincér a Bazilikánál, a delirium. Meg a többiek.
Szóval majd. Talán, ha már nem kerek a világ. Most még hiányzik talán még az is, ami eddig soha nem is volt.
A nyáresti grillezések, a nagy beszélgetések. Az éjjel kocsiból kilógós csakúgyintegetések, a nagy nevetések, a helyzetkomikumok, megcsúszott szeretkezések.
Majd amikor nagyon öreg leszek, sok unokával meg minden szükségessel, akkor esélyes, hogy egy kis faluban fogok élni egy szép házikóban. Most még nagyon nem tudom elképzelni azt a csendet, a kakaskukorékolást (jó, igen a köcsög kakas még mindig megvan a szomszédban...valaki kakaspaprikást?), meg a fákat, meg mindent, ami „vidékdíszlet”.
Most még kell a nagyvárosi füstszag, a Gé-hegy, a cipők, a szépszemű pincér a Bazilikánál, a delirium. Meg a többiek.
Szóval majd. Talán, ha már nem kerek a világ. Most még hiányzik talán még az is, ami eddig soha nem is volt.
2008. október 30.
Help me!
Van egy könyv, amire nagyon vágyom. Végállomás gyermekei. Ha Te tudod, hogy hol adnak ilyet, esetleg megvan és kölcsön- vagy eladnád, netántán tudod kitől lehetne ellopni, akkor szóljál má' nekem, mert az égvilágon sehol sem találom. Egyéb lehetőségek is érdekelnek, csak nekem hirtelen ennyi jutott eszembe. De ne tartsd magadban, ahogy azt mondani szokás minden megoldás érdekel, nem riadok vissza az illegalitástól sem. :)
Napi Feldmár szösszenet
"A másik ember "másiksága" szent dolog. Másokat a saját fogalmaink szerint értelmezni: narcisztikus ostobaság. A másik ember a végtelenségig más lehet, mint én. Ezt nehéz belátni, mert a szeretet ettől kezdve különbözést, autonómiát, függetlenséget és szabadságot jelent. A szeretők vagy a szülő és gyerek közti erőszakot az váltja ki, hogy nem akarnak szembenézni a másik alapvető különbözőségével, bár a másiknak valamely autonóm cselekedete erre kényszerítené őket. Amit irányítani tudok, az vagyok én, amit nem tudok irányítani, az a másik. Ha téged nem tudlak irányítani, akkor félni kezdek, elveszíthetlek, olyan dolgokat is megtehetsz, amiket nem is értek. Megverlek, hogy megadásra kényszerítselek, és így a részem maradj. Ha "te"-belőled "én"-t csinálok, és ezt te megengeded, akkor közöttünk nem lehet szeretet. Hatalmi viszony, dominancia, alávetettség igen. Szeretet az nem."
2008. október 29.
Azt hiszem, minden ember életében van egy pont, amikor döntenie kell. Ha rosszul dönt, nincs visszaút. Sokáig azt hittem, hogy másokat hibáztathatok azért, ami velem történt. A hibáktól azt mondják, hogy az ember jobbá válik. Ez talán igaz is. De minden hiba elvesz egy darabot az emberből. A hibákat nem lehet jóvátenni.
Örökké velünk maradnak, hogy emlékeztessenek a múltra. Egy "bocsánat", vagy egy "elnézést" jöhet szívből, de ez csupán szó. Azt hisszük, hogy ha megkapjuk, amire várunk, hogy ne haragudj, attól minden jobb lesz. De a szó nem fedi el a sebeket. Minden bocsánat egy újabb halál, amelyet a léleknek kell átélnie. Megbántottak. Százszor, talán ezerszer is. De a legjobban az fájt, amikor bocsánatot kértek. Tudtam, hogy megölik vele a lelkemet. Nem a megbántás fájt, mert azt elfelejti az ember. Talán hónapok, vagy évek kellenek hozzá, vagy talán csak egy pillanat, de elfelejti. De a bocsánatkérés már azt jelenti, hogy ott, abban a pillanatban, amikor kimondta, vagy megtette, amit mondott, vagy amit tett, őszinte volt. Ott, abban a pillanatban tényleg úgy gondolta, vagy úgy érezte.Senki nem érdemli meg, hogy megöljék a lelkét, hisz anélkül a szíve halott. S szív nélkül, hogy éljük túl az életet?
Örökké velünk maradnak, hogy emlékeztessenek a múltra. Egy "bocsánat", vagy egy "elnézést" jöhet szívből, de ez csupán szó. Azt hisszük, hogy ha megkapjuk, amire várunk, hogy ne haragudj, attól minden jobb lesz. De a szó nem fedi el a sebeket. Minden bocsánat egy újabb halál, amelyet a léleknek kell átélnie. Megbántottak. Százszor, talán ezerszer is. De a legjobban az fájt, amikor bocsánatot kértek. Tudtam, hogy megölik vele a lelkemet. Nem a megbántás fájt, mert azt elfelejti az ember. Talán hónapok, vagy évek kellenek hozzá, vagy talán csak egy pillanat, de elfelejti. De a bocsánatkérés már azt jelenti, hogy ott, abban a pillanatban, amikor kimondta, vagy megtette, amit mondott, vagy amit tett, őszinte volt. Ott, abban a pillanatban tényleg úgy gondolta, vagy úgy érezte.Senki nem érdemli meg, hogy megöljék a lelkét, hisz anélkül a szíve halott. S szív nélkül, hogy éljük túl az életet?
Reggelre
'Én csak egy ág vagyok ezen a fán,
Én csak egy fogaskerék a gépben.
Én csak egy csepp nem az óceán,
De Veled együtt mindent kibír.
Én csak egy levél vagyok a fán,
És csak egy darab a nagy egészben, és csak
Neked mondom el: Veled együtt lehetnénk Hurrikán!’
2008. október 28.
Szembesítő dekadencia
Semmi sincs, csak fénytelen éj, csak szótlan bánat, hiú remény. Nincsen hűség, nincs szerelem, nincs simító kéz nekem.
Ülsz a szobádban, a testedben érzed a szúró fájdalmat, ami összeszorítja a torkod. Egy szó, egyetlen gondolat, egy gesztus, egy szemlesütés és mindaz, amit eddig hermetikusan elzártál, útnak indul. Nem férek bele az életébe. Ezzel a gyomorszájra mért ütéssel indult a napom. Az első pofon.
Az élet magányosság, a partik, a jövő-menő barátok és minden mámorítószer ellenére, a hamis vigyorgó maszkok ellenére is. És ha végül találsz valakit, akiről úgy érzed, hogy kiöntheted neki a lelked, a szavak amiket kimondasz/leírsz jelentésnélküliek. Vagy túldramatizálod, vagy aluljátszod…de soha nem úgy mondod el, ahogy szeretnéd. Félreért, pedig nem bántani akartam. Napok óta érzem a feszültséget, a meg nem értettséget. A második pofon.
Senki(m) sincs. Csak egy halom emlék a múltból, és pár álom a jövőről. Most nincs élőlény a földkerekségen, csak én. Ebben az új függetlenségben csak a fájdalmat érzed, a kevés alvás és a túlfeszített idegek játékát. Igazad van, senkit felelősség nem terhel a másik életének alakulásáért. Mindenkit azért terhel felelősség, amit megszelídít. Rókát, kutyát, Constanze-t, kinek mi jut, ugye…
Nem törődni semmivel, csak motiválatlanul lebegni. Lehet ez életcél? Talán igen, talán nem. Túlélés mindenképp lehet. Csak oda szeretnék bújni. Csak egy simogatást és elsuttogott szavakat, hogy minden rendben. Szuszogást a fülembe. Nagyon szeretném. Semmi sincs rendben, semmi az égvilágon...
Hány életünk van? Hányszor ronthatjuk el? Hányszor veszíthetünk el valakit?
Ülsz a szobádban, a testedben érzed a szúró fájdalmat, ami összeszorítja a torkod. Egy szó, egyetlen gondolat, egy gesztus, egy szemlesütés és mindaz, amit eddig hermetikusan elzártál, útnak indul. Nem férek bele az életébe. Ezzel a gyomorszájra mért ütéssel indult a napom. Az első pofon.
Az élet magányosság, a partik, a jövő-menő barátok és minden mámorítószer ellenére, a hamis vigyorgó maszkok ellenére is. És ha végül találsz valakit, akiről úgy érzed, hogy kiöntheted neki a lelked, a szavak amiket kimondasz/leírsz jelentésnélküliek. Vagy túldramatizálod, vagy aluljátszod…de soha nem úgy mondod el, ahogy szeretnéd. Félreért, pedig nem bántani akartam. Napok óta érzem a feszültséget, a meg nem értettséget. A második pofon.
Senki(m) sincs. Csak egy halom emlék a múltból, és pár álom a jövőről. Most nincs élőlény a földkerekségen, csak én. Ebben az új függetlenségben csak a fájdalmat érzed, a kevés alvás és a túlfeszített idegek játékát. Igazad van, senkit felelősség nem terhel a másik életének alakulásáért. Mindenkit azért terhel felelősség, amit megszelídít. Rókát, kutyát, Constanze-t, kinek mi jut, ugye…
Nem törődni semmivel, csak motiválatlanul lebegni. Lehet ez életcél? Talán igen, talán nem. Túlélés mindenképp lehet. Csak oda szeretnék bújni. Csak egy simogatást és elsuttogott szavakat, hogy minden rendben. Szuszogást a fülembe. Nagyon szeretném. Semmi sincs rendben, semmi az égvilágon...
Hány életünk van? Hányszor ronthatjuk el? Hányszor veszíthetünk el valakit?
2008. október 27.
Mindig is labilis természet voltam, befolyásolható és alkalmazkodó. A kapcsolataim valahogy mindig igazi szerelem, szenvedély nélkül alakultak. Kompromisszumokat kötöttem, irányítottak és az működött. Anyám, ahogy mondani szokás, erős személyiség. Ha nem feleltem meg az elvárásainak, ami csuklóból általában sikerült, egyszerűen leordította a fejem. A problémáimat így szinte soha, senkinek nem árultam el. Ismerős a helyzet, ugye, addig marcangolod magad, amíg lelki konfliktusokból várat építesz és bevehetetlen leszel. Ma sem találják hozzám a kulcsot...
"erre nevelt, hát ilyen is vagyok"
"erre nevelt, hát ilyen is vagyok"
2008. október 26.
2008. október 24.
"Az első csak tizenöt, a második arany"
„ ...és rájöttek hogy a mellékhatása 0,001-e mint az alkoholnak. Elvileg nincs. Csak tudod mi a baj vele? Miért nem akarják hogy te csináljad? Tudod mi a helyzet? Kinyílik egy kapu testvérem. És elkezded látni a szellem világot. Rá fogsz jönni hogy abban a másik világban tök egyenlőek vagyunk. Ott nincs hatalma az egyiknek ott látod a másik gondolatát, érzed az érzelmeit, tudod? Ott nincs bepalizás ott több tudás, tiszta tudás van tiszta információ, az egy szabad világ... ”
2008. október 23.
Most kaptam, és muszáj megörökítenem blogos mentésre.
A modern szingli nő:
Volt egyszer messzi földön egy önálló, magabiztos hercegnő, aki egy szép napon a kastélya melletti zöldellő mezőn, a kristálytiszta tó partján, környezeti kérdésekről elmélkedve egyszer csak meglátott egy békát.
A béka ráugrott a hercegnő térdére, és azt mondta: Ó, csodálatos hölgy, valamikor daliás herceg voltam, amíg el nem átkoztak. Ha megcsókolnál, ismét jóvágású fiatal herceg lehetnék, és akkor
drágám,összeházasodhatnánk, beköltözhetnék a kastélyodba az anyámmal együtt,ahol főzhetnél, moshatnál ránk, nevelhetnéd a gyerekeinket, és emiatt örökké hálás és boldog lehetnél!
Aznap este, miközben a hercegnő könnyű vacsoraként, enyhén fehérboros hagymamártásban megfuttatott fenséges békacombot szopogatott, magában elmosolyodva így szólt:
én k.rvára nem így gondolom…
A modern szingli nő:
Volt egyszer messzi földön egy önálló, magabiztos hercegnő, aki egy szép napon a kastélya melletti zöldellő mezőn, a kristálytiszta tó partján, környezeti kérdésekről elmélkedve egyszer csak meglátott egy békát.
A béka ráugrott a hercegnő térdére, és azt mondta: Ó, csodálatos hölgy, valamikor daliás herceg voltam, amíg el nem átkoztak. Ha megcsókolnál, ismét jóvágású fiatal herceg lehetnék, és akkor
drágám,összeházasodhatnánk, beköltözhetnék a kastélyodba az anyámmal együtt,ahol főzhetnél, moshatnál ránk, nevelhetnéd a gyerekeinket, és emiatt örökké hálás és boldog lehetnél!
Aznap este, miközben a hercegnő könnyű vacsoraként, enyhén fehérboros hagymamártásban megfuttatott fenséges békacombot szopogatott, magában elmosolyodva így szólt:
én k.rvára nem így gondolom…
Megint sikerült hozzávágni magam a padlóhoz. Már meg sem lepődök. Vele beszélgettem ma. Igen, sokmindenben igaza van. Változni, változtatni sosem könnyű, esetemben különösen nem. Azt mondják kétféle nő létezik, aki megvalósítja az álmait, és a többiek. Attól félek, hogy én a második csoportba tartozom. Állítólag elég értelmes vagyok, van személyiségem is, csak nem ismerem az életet és nem vagyok képes figyelembe venni a modern élet követelményeit. Én magam is többször hangoztattam, hogy nem vagyok erre a világra való, évszázadokkal korábban, egy másik korban, a szentek és mártírok korában kellett volna születnem, mert most nem az számít értéknek, amit én annak érzek.
A régen fontos emberi értékek egyre jobban eltörpülnek ebben az elanyagiasodó világban. Felháborít az igazságtalanság, a kicsinyesség és az önzés. Mindenütt olyan embereket látok, akik tökéletesen boldogok a semmilyen életükkel. Szeretik azt hinni, hogy mindenféle márkanevekkel teletűzdelt holmikban elenyészik a semmilyenségük, a stílustalanságuk. Akik megbízhatatlanok, akik saját maguknak is hazudnak, szánalmas, ha tudja, hogy nem fogadnák el úgy ahogy van, és ezért megpróbál másnak lenni. Ha csak arra képes, amire más, és nem is akar jobb vagy több lenni. Ha nincsenek saját gondolatai. Ha oldalakra áll, ha általánosít, ha bárkit elítél, mert más a bőrszíne, vagy a vallása, vagy, mert nem onnan jött ahonnan ő.
Elkanyarodtam… Szóval helytállónak látszik a megállapítás, így x év távlatából. Azt hiszem – akárhányszor kísérletet tettem saját életem megreformálására – mindig abba a hibába estem, hogy türelmetlen voltam. Azonnal akartam a változást, és ha nem sikerült, felrúgtam minden korábbi próbálkozást, mert nincs önbizalmam továbbcsinálni őket. Erő. Neki van. És nekem is erre lenne szükségem, vagy valakire, aki ellensúlyozza izgékony, dinamikus létemet, és aki akár kézen fog és elvezet, miközben a barátom és csodálhatom. Jelentkező lenne, csak eddig a pontig én sosem jutok el, életbe lép a Dorothy-effektus. Igen, ez az én agyam szüleménye.
Már kislányként is világosan láttam a mese értelmét. (Az Óz-ról beszélünk, ugye.) Szóval, adva van Dorothy, aki szerelmes a Bádogemberbe. Minden más csak humbug volt, az elsődleges cél az volt, hogy visszaszerezze a bádogember szívét. Vitte a szív nélküli emberét végig az úton, dacolva mindennel. Végül Dorothy elnavigálta a csapatot Smaragdvárosba, kiállt minden próbát és a Bádogemberben szív dobogott – érte. Ám ekkor a lány elbúcsúzott tőle és hazament. Hogy miért? Hosszú volt az út. Elfáradt…
A régen fontos emberi értékek egyre jobban eltörpülnek ebben az elanyagiasodó világban. Felháborít az igazságtalanság, a kicsinyesség és az önzés. Mindenütt olyan embereket látok, akik tökéletesen boldogok a semmilyen életükkel. Szeretik azt hinni, hogy mindenféle márkanevekkel teletűzdelt holmikban elenyészik a semmilyenségük, a stílustalanságuk. Akik megbízhatatlanok, akik saját maguknak is hazudnak, szánalmas, ha tudja, hogy nem fogadnák el úgy ahogy van, és ezért megpróbál másnak lenni. Ha csak arra képes, amire más, és nem is akar jobb vagy több lenni. Ha nincsenek saját gondolatai. Ha oldalakra áll, ha általánosít, ha bárkit elítél, mert más a bőrszíne, vagy a vallása, vagy, mert nem onnan jött ahonnan ő.
Elkanyarodtam… Szóval helytállónak látszik a megállapítás, így x év távlatából. Azt hiszem – akárhányszor kísérletet tettem saját életem megreformálására – mindig abba a hibába estem, hogy türelmetlen voltam. Azonnal akartam a változást, és ha nem sikerült, felrúgtam minden korábbi próbálkozást, mert nincs önbizalmam továbbcsinálni őket. Erő. Neki van. És nekem is erre lenne szükségem, vagy valakire, aki ellensúlyozza izgékony, dinamikus létemet, és aki akár kézen fog és elvezet, miközben a barátom és csodálhatom. Jelentkező lenne, csak eddig a pontig én sosem jutok el, életbe lép a Dorothy-effektus. Igen, ez az én agyam szüleménye.
Már kislányként is világosan láttam a mese értelmét. (Az Óz-ról beszélünk, ugye.) Szóval, adva van Dorothy, aki szerelmes a Bádogemberbe. Minden más csak humbug volt, az elsődleges cél az volt, hogy visszaszerezze a bádogember szívét. Vitte a szív nélküli emberét végig az úton, dacolva mindennel. Végül Dorothy elnavigálta a csapatot Smaragdvárosba, kiállt minden próbát és a Bádogemberben szív dobogott – érte. Ám ekkor a lány elbúcsúzott tőle és hazament. Hogy miért? Hosszú volt az út. Elfáradt…
2008. október 22.
Munka és stressz mentes pár napot tudhatok magam előtt. Semmi idegeskedés, rengeteg program, sportok, barátok, jó zenék, Jagermeister, sok-sok pihenés, és a gondolat: akár azt is megtehetem, hogy csak unatkozom.
Ma az új ismeretségek napja volt. Betévedt hozzánk egy férfi. 40 körüli, különösebben nem sármos, nem is gazdag. De az aurája… Azóta sem tudom kiverni a fejemből. Már messziről mosolygott, közvetlen, barátságos volt, azonnal beszédbe elegyedett velem, és ő csak mesélt, színházról, biciklizésről, életről, kertészkedésről. Órákig tudnám hallgatni.Nem tudom mi volt az az érzés, ami akkor átjárt, de nem bírtam nem követni, amikor elment. Azon kaptam magam, hogy az izmaimmal görcsösen megfeszülve utolsó pillanatban kapom el az orrom előtt bevágódó üvegajtót. Most is borzongat ha eszembejut… Nem, nem az ajtó. A férfi, a szó nemesebbik értelmében.
Ma sem alszom.
2008. október 21.
2008. október 20.
Útravalónak építkezni...
Gyakran kérdeztem meg magamtól, lennék-e mániás depressziós, hogyha rajtam múlna. Amennyiben nem szedhetnék lítiumot vagy a gyógyszer nem hatna rám, egyszerűen nemet mondanék- és a válasz tele volna rettegéssel. De a lítiumot nem hiába szedem, emiatt, azt hiszem, jogom van föltenni a kérdést. Bármennyire furcsa, azt hiszem, inkább a mániás depresszió mellett döntenék. Nem egyszerű dolog ez. A depresszió borzalmas, szóval, hanggal, képpel nem is lehet kifejezni - semmi pénzért nem élnék át még egyet a tartósabb fajtából. Gyanakvással, bizalomhiánnyal és túlzott önbecsüléssel lehetetleníti el a barátságokat, képtelenné tesz az élet élvezetére, a normális járásra, a beszédre és gondolkodásra, kimerültséget okoz, éjszaka és nappal is rémületben tart. Nem mondható el róla semmi jó, legfeljebb az, hogy depressziósan bárki megtapasztalhatja milyen lehet öregnek és betegnek lenni, haldokolni, lassú ésszel élni... (...)
Akkor hát miért akarok ezzel a betegséggel bíbelődni? Azért mert őszintén hiszem, hogy több dolgot éreztem át miatta és mélyebben mint mások, több és erősebb élményt szereztem az átlagnál, hevesebben szerettem és engem is hevesebben szerettek, többet nevettem mert többet is sírtam, megpillantottam az ember legnagyszerűbb és legrosszabb tulajdonságát és lassan megtanultam mekkora érték a figyelem, a megértés és az elfogadás. Megtapasztaltam elmém és szívem szűkösségét, tágasságát és mélységét, láttam mily gyarló mindkettő és végső soron mennyire kiismerhetetlen.
De gyorsabban futottam, gyorsabban éltem, gyorsabban szerettem mint a legtöbb ember.
A megszámlálhatatlanul sok hipománia és maga a mánia is az érzékelés, érzés és gondolkodás új szintjeit hozta az életembe. Még amikor a legpszichotikusabb voltam is, amikor hallucináltam és dühöngtem, akkor is tudtam hogy új zugokat találok az elmémben és a szívemben. Akadt zug, amelytől a lélegzetem is elakadt, annyira hihetetlenül szép volt, és úgy éreztem tőle, hogy akár itt most meg is halhatok, a képek úgyis megmaradnak. És akadt köztük groteszk, csúf, amelyekkel sohasem szerettem volna szembesülni, hát még újból megpillantani bármelyiket. El se tudom képzelni, hogy ráunjak az életre, hiszen tudok a határtalan sok zugról és az ezekből nyíló határtalan perspektívákról.
Régóta leszámoltam a viharok nélküli élettel, az aszályoktól, gyilkos időszakoktól mentes világgal. Az élet túlságosan bonyolult ahhoz, hogy másnak tekintsük, mint ami. Mindig is lesznek zavaró elemek és mindig meg is maradnak. Elvégre a nyugtalanság, a sivárság, az erős meggyőződés és az őrült lelkesedés egyedi pillanata töltik ki az életet, változtatják meg az ember munkájának jellegét és irányát, s adnak végső értelmet és színezetet szerelmeinknek és barátságainknak.
/Kay Redfield Jamison: A nyughatatlan lélek, részlet/
Akkor hát miért akarok ezzel a betegséggel bíbelődni? Azért mert őszintén hiszem, hogy több dolgot éreztem át miatta és mélyebben mint mások, több és erősebb élményt szereztem az átlagnál, hevesebben szerettem és engem is hevesebben szerettek, többet nevettem mert többet is sírtam, megpillantottam az ember legnagyszerűbb és legrosszabb tulajdonságát és lassan megtanultam mekkora érték a figyelem, a megértés és az elfogadás. Megtapasztaltam elmém és szívem szűkösségét, tágasságát és mélységét, láttam mily gyarló mindkettő és végső soron mennyire kiismerhetetlen.
De gyorsabban futottam, gyorsabban éltem, gyorsabban szerettem mint a legtöbb ember.
A megszámlálhatatlanul sok hipománia és maga a mánia is az érzékelés, érzés és gondolkodás új szintjeit hozta az életembe. Még amikor a legpszichotikusabb voltam is, amikor hallucináltam és dühöngtem, akkor is tudtam hogy új zugokat találok az elmémben és a szívemben. Akadt zug, amelytől a lélegzetem is elakadt, annyira hihetetlenül szép volt, és úgy éreztem tőle, hogy akár itt most meg is halhatok, a képek úgyis megmaradnak. És akadt köztük groteszk, csúf, amelyekkel sohasem szerettem volna szembesülni, hát még újból megpillantani bármelyiket. El se tudom képzelni, hogy ráunjak az életre, hiszen tudok a határtalan sok zugról és az ezekből nyíló határtalan perspektívákról.
Régóta leszámoltam a viharok nélküli élettel, az aszályoktól, gyilkos időszakoktól mentes világgal. Az élet túlságosan bonyolult ahhoz, hogy másnak tekintsük, mint ami. Mindig is lesznek zavaró elemek és mindig meg is maradnak. Elvégre a nyugtalanság, a sivárság, az erős meggyőződés és az őrült lelkesedés egyedi pillanata töltik ki az életet, változtatják meg az ember munkájának jellegét és irányát, s adnak végső értelmet és színezetet szerelmeinknek és barátságainknak.
/Kay Redfield Jamison: A nyughatatlan lélek, részlet/
2008. október 19.
Byron szerint mindannyian másképp vagyunk megszerkesztve. Mindenki a saját vérmérséklete által megszabott korlátok között mozog és csak részben valósítja meg saját lehetőségeit. A sötétség szerves része a személyiségemnek és nem is kell megerőltetnem az agyam, hogy felidézzem a hónapokig tartó semmitsemérek életérzést...
Na hát ezt elkerülendő, és megcáfolva Byron-t kaptam egy lehetőséget nyári külföldi munkára. New York, gyerektábor. Tudom, nem egy ambiciózus karrierista meló, de a jelenlegi céloknak tökéletesen megfelelne.
Hogy megkönnyítsem saját dolgom, összeszedem mi mindenért érné meg, hogy elmenjek.
- x éve egyetlen gondolatom: el innen, bármi áron. Külön öröm, hogy fizetnek is érte.
- amúgy is szeretek világot látni (a gyerekekkel már lehet hogy lesznek gondjaim, huzamosabb ideig más gyerekét nehezen viselem el)
- lenne társaságom is, barátnőm vetette fel az ötletet én meg kapva kaptam az alkalmon. Szegény, nehogymár egyedül menjen :)
- nyelvtanulás. Nyílt titok, hogy volt már korábban is jópár "tűnjünk innen" ötletem, de akkor Anglia volt az elsődleges cél. Legutóbb épp nyáron fordult meg a fejemben, akkor elkezdtem újra az angol tanulást, mert bár hiába van nyelvvizsgám, (szégyen) egy szót sem tudok kiejteni. Ott talán ragad rám valami.
- lázasan kutatom magam. Mindannyian nehezen mozgunk önnön korlátaink között, ezért elhatároztam hogy én bizony lebontom azokat a korlátokat. (Ahogy azt Móricka elképzelte...) Szóval most mindenfajta olyan helyzet elé állítom magam, amikre korábban csípőből nemet mondtam volna. Mert hogy tanul meg úszni a gyerek? Ha bedobod a vízbe.
Szerintem nem sokat fogok gondolkozni a válaszon.
Na hát ezt elkerülendő, és megcáfolva Byron-t kaptam egy lehetőséget nyári külföldi munkára. New York, gyerektábor. Tudom, nem egy ambiciózus karrierista meló, de a jelenlegi céloknak tökéletesen megfelelne.
Hogy megkönnyítsem saját dolgom, összeszedem mi mindenért érné meg, hogy elmenjek.
- x éve egyetlen gondolatom: el innen, bármi áron. Külön öröm, hogy fizetnek is érte.
- amúgy is szeretek világot látni (a gyerekekkel már lehet hogy lesznek gondjaim, huzamosabb ideig más gyerekét nehezen viselem el)
- lenne társaságom is, barátnőm vetette fel az ötletet én meg kapva kaptam az alkalmon. Szegény, nehogymár egyedül menjen :)
- nyelvtanulás. Nyílt titok, hogy volt már korábban is jópár "tűnjünk innen" ötletem, de akkor Anglia volt az elsődleges cél. Legutóbb épp nyáron fordult meg a fejemben, akkor elkezdtem újra az angol tanulást, mert bár hiába van nyelvvizsgám, (szégyen) egy szót sem tudok kiejteni. Ott talán ragad rám valami.
- lázasan kutatom magam. Mindannyian nehezen mozgunk önnön korlátaink között, ezért elhatároztam hogy én bizony lebontom azokat a korlátokat. (Ahogy azt Móricka elképzelte...) Szóval most mindenfajta olyan helyzet elé állítom magam, amikre korábban csípőből nemet mondtam volna. Mert hogy tanul meg úszni a gyerek? Ha bedobod a vízbe.
Szerintem nem sokat fogok gondolkozni a válaszon.
2008. október 18.
"0.618-nyira a paradicsomtól"
Van egy férfi. Van egy barát. Egy filozófus. Egy csodálatos elme. Egy személyben. Jelen helyzetemben ő képviseli azt a fajta kötőanyagot, ami összetart. Némely írását kedvem volna bekereteztetni. :) Fénye van, megengedte, hogy fürödjek benne. Ő az egyetlen (!) aki észrevette, hogy magam alatt vágom a fát. Büszke vagyok rá hogy a barátjának nevez, pedig nem érdemlem meg (nem ez most nem önsajnálat).
Mondják a nálam okosabbak, hogy mindennel játszani kell. Játszani az érzésekkel, az érzékekkel. Játszani mindennel. Ahogy tegnap is. Akartam hinni, hogy én vagyok az egér, a védtelen, a kiszolgáltatott, mert így kisebb volt a saját felelősségem, volt ürügy a szemlesütésre, a hallgatásra. Ő meg tudta, persze hogy átlátott rajta... Csak nem volt a kezében semmilyen adu, vagy ha volt is, nem akarta használni. Velem sosem használta őket...
Bocsánatkéréssel tartozom, tudom hogy sosem akarna bántani és szörnyen szégyellem, hogy egyáltalán ez megfordult a fejemben.
A lényeg hogy az utóbbi pár napban sok szépet IS olvastam, amiről azt hittem, hogy fájni fog. Fájt is, de most felfedeztem valami mást is benne, amit egyelőre még nem szeretnék elárulni. Summa summarum, zajlik az élet rendesen, néha van egy-két ember, akik mentális pofonjaikkal visszarángatnak ebbe az élet nevű játékba, mert ugye mindig játszani kell. Felelősségből, szerelemből, barátságból, ki tudja még milyen indíttatásból.
Nagyban hozzájárulnak, hogy elviselhetőbb helynek tűnjék számomra a föld.
Ja és itt egy kis lecke barátságból, kitartásból és összefogásból. Ajánlom mindenkinek, én nem tudom sírás nélkül végignézni.
Mondják a nálam okosabbak, hogy mindennel játszani kell. Játszani az érzésekkel, az érzékekkel. Játszani mindennel. Ahogy tegnap is. Akartam hinni, hogy én vagyok az egér, a védtelen, a kiszolgáltatott, mert így kisebb volt a saját felelősségem, volt ürügy a szemlesütésre, a hallgatásra. Ő meg tudta, persze hogy átlátott rajta... Csak nem volt a kezében semmilyen adu, vagy ha volt is, nem akarta használni. Velem sosem használta őket...
Bocsánatkéréssel tartozom, tudom hogy sosem akarna bántani és szörnyen szégyellem, hogy egyáltalán ez megfordult a fejemben.
A lényeg hogy az utóbbi pár napban sok szépet IS olvastam, amiről azt hittem, hogy fájni fog. Fájt is, de most felfedeztem valami mást is benne, amit egyelőre még nem szeretnék elárulni. Summa summarum, zajlik az élet rendesen, néha van egy-két ember, akik mentális pofonjaikkal visszarángatnak ebbe az élet nevű játékba, mert ugye mindig játszani kell. Felelősségből, szerelemből, barátságból, ki tudja még milyen indíttatásból.
Nagyban hozzájárulnak, hogy elviselhetőbb helynek tűnjék számomra a föld.
Ja és itt egy kis lecke barátságból, kitartásból és összefogásból. Ajánlom mindenkinek, én nem tudom sírás nélkül végignézni.
2008. október 16.
2008. október 14.
Amikor az ember a csúcson van, az elképesztően jó érzés. (Valami még rémlik azokból az időkből, amikor még bejött az élet). Az önbizalomhiányt elfújja a szél, gyors ötletek, kristálytiszta logika, könnyedség, lendület, erő, csábítás, csábíttatás, érzékiség.
Aztán történik valami (jelen esetben egy iwiw üzenet) és a gyors ötletek túlontúl gyorsak. Ingerlékenység, düh, csalódottság.
És ennek sohasem lesz vége, mert az elmebetegség kialakítja a maga valóságát. És az örök kérdés, mikor kezdődik előlről? Melyik énem a valódi? A vad, impulzív, zaklatott erőszakos őrült? Vagy a félénk, visszahúzódó, öngyilkosséági gondolatokkal foglalkozó, kudarcra ítélt bágyatag?
"ha te nem tudsz valamit kitalálni baszhatom az egészet, csak te segíthetsz" (Ez még mindig az adjak kölcsön pénzt story.)
Nem tudtam hogy ennél lejjebb is lehet rúgdosni, de neki mindig sikerül. Ha nem érzelemmel hat rám, hát akkor célbeveszi a lelkiismeretem. Sokan akartak már tönkretenni, lehet, hogy most sikerült.
Aztán történik valami (jelen esetben egy iwiw üzenet) és a gyors ötletek túlontúl gyorsak. Ingerlékenység, düh, csalódottság.
És ennek sohasem lesz vége, mert az elmebetegség kialakítja a maga valóságát. És az örök kérdés, mikor kezdődik előlről? Melyik énem a valódi? A vad, impulzív, zaklatott erőszakos őrült? Vagy a félénk, visszahúzódó, öngyilkosséági gondolatokkal foglalkozó, kudarcra ítélt bágyatag?
"ha te nem tudsz valamit kitalálni baszhatom az egészet, csak te segíthetsz" (Ez még mindig az adjak kölcsön pénzt story.)
Nem tudtam hogy ennél lejjebb is lehet rúgdosni, de neki mindig sikerül. Ha nem érzelemmel hat rám, hát akkor célbeveszi a lelkiismeretem. Sokan akartak már tönkretenni, lehet, hogy most sikerült.
2008. október 13.
Beszélgetek
- tudod mi a vicces benned? (szegény, nem is sejti. Azt hiszi valami mélyenszántó igazságot tud meg magáról)
- olyan természetességgel sajátítod el a bunkó újgazdag szerepét, hogy az riasztó
- újgazdag? :) te is tudod hogy egy seggfejként kezdtem...
- az is maradtál...
- olyan természetességgel sajátítod el a bunkó újgazdag szerepét, hogy az riasztó
- újgazdag? :) te is tudod hogy egy seggfejként kezdtem...
- az is maradtál...
2008. október 12.
Hol voltál, amikor szerettelek?
Hajnali 10 óra, ridegen világít az óra kijelzője. Telefoncsörgésre eszmélsz. Ex. Cirka fél éve nem beszéltünk. Első gondolatom az volt, hogy mi az isten, második hogy félretárcsázott, harmadik pedig nem volt, mert egyből elkezdett a bevált bókjaival bombázni. „Szia, de rég hallottam rólad, mi újság, eltűntél, tali? Legyen! Puszilgatott össze-vissza, nem igazán tudtam mire vélni, kikívánkozott belőlem a kérdés: hogyhogy most jutottam eszedbe? Na és akkor a bumm. Belekeveredett valami illegálisba, adjak má’ neki kölcsön egy kis pénzt. Leesett állal, óriási pupillákkal hallgattam a sztorit, de…De, nem tudok segíteni. Nem leszek szamár, ha nincs ló...sorry. Tényleg sajnálom. De aki nincs benne a tegnapjaimban, az ne akarjon a holnapjaimban sem. Lehet ítélkezni...
2008. október 11.
OKJ-s szakképzés
A képzés alcíme: Olyan intelligenssé válni, mint egy nő.
Cél: Aktiválni a férfiak agyának idevágó részét, amelynek létezéséről sejtésük sincs.
A tanfolyam árát a tényleges szükségletek felmérése után állapítjuk meg, kedvezményt adunk azoknak a jelentkezőknek, akik mindegyik kurzuson részt vesznek!!!
KÖTELEZŐ TANTÁRGYAK:
1. Leválni az anyámról (2000 óra)
2. A fizetésemet a feleségemnek adom (550 óra)
3. A feleségem nem az anyám (350 óra)
KÖTELEZŐEN VÁLASZTHATÓ TANTÁRGYAK :
1. Nem vagyok féltékeny a gyerekemre (50 óra)
2. Kész vacsora ..... egy mosolygó feleség (200 óra)
3. Nem viselkedem úgy, mint egy fajankó a feleségem barátai előtt (több mint 500 óra)
4. Hogyan lazítsunk úgy, hogy ne tűnjünk lustának (300 óra)
5 Leküzdeni a távirányító-szindrómát (550 óra)
6. Nem pisilek a WC mellé (100 óra, gyakorlati foglalkozás videó rögzítéssel)
7. Előbb sikerül kielégítenem a feleségem, minthogy elkezdené tettetni (kb. 1500 óra)
8. A cipők maguktól soha nem mennek el a cipős szekrényig (800 óra)
9. Hogyan jussunk el a szennyes tartóig úgy, hogy útközben nem tévedünk el (50 óra)
10. Hogyan éljünk túl egy náthát agonizálás nélkül (200 óra)
FAKULTATÍV TANTÁRGYAK:
1. Emésztési technika, hang nélkül
2. Agyamba vésem, mely napokon esedékes a szemétlevitel
3. Konyha - kezdő szint: háztartási gépek: ON (bekapcsolni), OFF (kikapcsolni)
4. Konyha - haladó szint: az első zacskós levesem anélkül, hogy elforralnám az összes vizet
5. A jégkocka tartó megtöltésének veszélyei (diavetítéssel kísért bemutató)
6. A legújabb tudományos felfedezés: a házimunka nem okoz impotenciát
7. A WC ülőke dörrenésmentes lehajtása
8. Miért nem szükséges a takaró emelgetése, miután megszabadultunk bélgázainktól?
9. Alapvető különbségek a szennyeskosár és a padló között (zeneterápiás laborgyakorlat)
10. Hogyan repül a kávéscsésze a mosogatóig (gyakorlatok David Copperfield irányításával)
11. Érzékeken túli kommunikáció: mentális gyakorlatok azokra az esetekre, amikor világosan elmondják, hogy a keresett dolog a szekrényfiókban van, ilyenkor ne kelljen visszakérdezni, hogy melyik szekrény, melyik fiókjában
HÁZIDOLGOZAT TÉMÁK:
(A témák nehézsége és összetettsége miatt csak 2 dolgozatot kell beadni)
1. A vasaló: a ruhák titokzatos útja a mosógéptől a ruhásszekrényig
2 . Én és az elektromosság: a villanyszerelő kihívásának anyagi előnyei villamossági hibák esetén (a legbanálisabbaknál is!)
3. Miért nem bűntény virágot ajándékozni a nőnek a házasságkötés után?
4. A WC papír: a WC papír vajon a papírtartóban jön a világra?
5. Az eltévedt férfi autóvezető is kérhet útbaigazítást a járókelőktől anélkül, hogy impotensnek tűnne
6. Tisztítószerek: adagolás és gyakorlati felhasználási tanácsok a javíthatatlan károk elkerülése céljából
7. A mosógép: a nagy ismeretlen felfedezése
8. Milyen genetikai akadályai vannak, hogy szó nélkül végignézzük, amint egy nő leparkol
Feminista viccekkel vígasztalom magam. Ennél lejjebb már nincs.
A képzés alcíme: Olyan intelligenssé válni, mint egy nő.
Cél: Aktiválni a férfiak agyának idevágó részét, amelynek létezéséről sejtésük sincs.
A tanfolyam árát a tényleges szükségletek felmérése után állapítjuk meg, kedvezményt adunk azoknak a jelentkezőknek, akik mindegyik kurzuson részt vesznek!!!
KÖTELEZŐ TANTÁRGYAK:
1. Leválni az anyámról (2000 óra)
2. A fizetésemet a feleségemnek adom (550 óra)
3. A feleségem nem az anyám (350 óra)
KÖTELEZŐEN VÁLASZTHATÓ TANTÁRGYAK :
1. Nem vagyok féltékeny a gyerekemre (50 óra)
2. Kész vacsora ..... egy mosolygó feleség (200 óra)
3. Nem viselkedem úgy, mint egy fajankó a feleségem barátai előtt (több mint 500 óra)
4. Hogyan lazítsunk úgy, hogy ne tűnjünk lustának (300 óra)
5 Leküzdeni a távirányító-szindrómát (550 óra)
6. Nem pisilek a WC mellé (100 óra, gyakorlati foglalkozás videó rögzítéssel)
7. Előbb sikerül kielégítenem a feleségem, minthogy elkezdené tettetni (kb. 1500 óra)
8. A cipők maguktól soha nem mennek el a cipős szekrényig (800 óra)
9. Hogyan jussunk el a szennyes tartóig úgy, hogy útközben nem tévedünk el (50 óra)
10. Hogyan éljünk túl egy náthát agonizálás nélkül (200 óra)
FAKULTATÍV TANTÁRGYAK:
1. Emésztési technika, hang nélkül
2. Agyamba vésem, mely napokon esedékes a szemétlevitel
3. Konyha - kezdő szint: háztartási gépek: ON (bekapcsolni), OFF (kikapcsolni)
4. Konyha - haladó szint: az első zacskós levesem anélkül, hogy elforralnám az összes vizet
5. A jégkocka tartó megtöltésének veszélyei (diavetítéssel kísért bemutató)
6. A legújabb tudományos felfedezés: a házimunka nem okoz impotenciát
7. A WC ülőke dörrenésmentes lehajtása
8. Miért nem szükséges a takaró emelgetése, miután megszabadultunk bélgázainktól?
9. Alapvető különbségek a szennyeskosár és a padló között (zeneterápiás laborgyakorlat)
10. Hogyan repül a kávéscsésze a mosogatóig (gyakorlatok David Copperfield irányításával)
11. Érzékeken túli kommunikáció: mentális gyakorlatok azokra az esetekre, amikor világosan elmondják, hogy a keresett dolog a szekrényfiókban van, ilyenkor ne kelljen visszakérdezni, hogy melyik szekrény, melyik fiókjában
HÁZIDOLGOZAT TÉMÁK:
(A témák nehézsége és összetettsége miatt csak 2 dolgozatot kell beadni)
1. A vasaló: a ruhák titokzatos útja a mosógéptől a ruhásszekrényig
2 . Én és az elektromosság: a villanyszerelő kihívásának anyagi előnyei villamossági hibák esetén (a legbanálisabbaknál is!)
3. Miért nem bűntény virágot ajándékozni a nőnek a házasságkötés után?
4. A WC papír: a WC papír vajon a papírtartóban jön a világra?
5. Az eltévedt férfi autóvezető is kérhet útbaigazítást a járókelőktől anélkül, hogy impotensnek tűnne
6. Tisztítószerek: adagolás és gyakorlati felhasználási tanácsok a javíthatatlan károk elkerülése céljából
7. A mosógép: a nagy ismeretlen felfedezése
8. Milyen genetikai akadályai vannak, hogy szó nélkül végignézzük, amint egy nő leparkol
Feminista viccekkel vígasztalom magam. Ennél lejjebb már nincs.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)