Senkiért nem küzdöttem ennyit, hogy a közelébe legyek. Gyógyíthatatlan szerelem volt, velejemig hatolt, átjárta a csontokat, befészkelte magát az idegeimhez és a vérsejtjeimhez. Átjárt. Függő lettem, agyhalott, hipnotizált. Akartam, mindenáron. Piedesztára emeltem, csodáltam. A meghökkentő önbizalmát, a jóakaratú figyelmét, a sármját, a tehetségét, a népszerűségét. Az erejét. Hány ezüsttel bevont szobrot emeltem magamban, hogy aztán megismerve hibáikat, esendőségüket, majd felnagyítva azokat emberré változtassam őket?! Nem volt túl elegáns. Sőt..aljas dolog. De csak így megy a túlélés...

Elteltek a napok, igen vegyesen. A karácsony létezéséről nem igazán vettem tudomást, minden évben ugyanaz, nem ünnep ez már. Nem szeretem a bejglit, (ez is nyűg), valahogy nem is értem mások száraz tészta és semmitmondó töltelék kombinációjáért miért rajonganak oly nagyon. Gyanítom, csak én "nem tudom mi a jó". Dehogynem tudom! Csakhogy az ide most kevés!

Most valahogy a szilvesztert sem várom. Biztosan összeül a társaság, mint tavaly, de már sosem lesz ugyanaz a hangulat. Az okokat nincs kedvem sorolni. Sokkal jobban örülnék egy otthon borozós, fondüs-mártogatós, beszélgetős, kellemes estének.

Exem törölt wiw-ről. Azt hittem kinőttük már ezt a záptojással dobálózós korszakot, de úgy tűnik nem. Elég régóta nincs közünk egymáshoz, emberként a mai napig tisztelem, nem igazán tudom hova tenni ezt a törlést, nem ártottam neki. Én soha nem gondoltam rá haraggal, ugyanúgy érdekelt a sorsa a szakítás után is, ugyanúgy izgultam érte hogy, hogy boldogul Olaszországban és ugyanúgy örültem, amikor új barátnőt talált. Ritka az ilyen, de ő az egyetlen akinek elfogadtam a döntését. Csodálatos ember.

Nos összességében szerencsés vagyok, mert lassan, de biztosan látom a fényeket, ha nehéz is, örök küzdelem ez, mégis vannak társaim az élettel és magammal vívott harcomban, nem vagyok egyedül (bár az ex bátorítása nagyon hiányzik)

Annyi minden van, tele vagyok érzésekkel, gondolatokkal, néha magam sem tudom követni, dejól vagyok. Most jól.

nem mutatom

nem emlékeztetem

nem emlékszem

nem kutatom

nem zavarom

csak figyelem

belefeledkezem
nem sürgetem

nem bántom

nem sajnálom
felkavarom
felkavarodom
megálmodom

belelátom
megkövetem

megkövetelem
megbánom
megbántom
meggyújtom
eloltom
elragadom
elkiabálom
nem suttogom
keveredek
megbabonázom
megbabonáztatom
...
nem bántom.

- De istenem, annyira ígéretesnek látszottál!

És annyira szerettem volna, ha ennek a részese lehetnék.

És nem bírtam nézni, hogy ez nem jó neked.

- Szeretnék..minden lenni.

De ez nem megy. Nem megy.

- Nézd, Lizzie. Nem kell bárminek is lenned.

Nem kell jól lenned, érted?

Nem kell eljátszanod.

- Rendben leszek, anyu.

Tényleg rendben.

Megígérem.

Jól leszek, és ennek oka is van.

Úgy hívom ezt, hogy 'mézeskalács házikó'. Ide jövök az anyagért.

Dr. Sterling az én dealerem.

Látszólag minden orvos ezzel üzletel.

Néha úgy tűnik, hogy mi mind egy Prozac Országban élünk.

A Depressziós Egyesült Államokban.

Nem tudom többé, ki vagyok.

Van ez a személyiségem.

Zűrös, de attól még én vagyok.

Látom magam, mint aki kimondja a jó dolgokat, meg is teszi azokat, ...

- De ez nem én vagyok.

- Máshogy érzi, ugye?

- Persze, hogy másképp. Gyógyszerek hatása alatt vagyok, ez a lényeg, nem?

- Igen, ez a lényeg. De most még nem szimpatikus magának ez az új személyiség.

- De gyógyszerek nélkül nem tudok ilyen lenni.

- A gyógyszerek pedig levegőhöz juttatják.

- Olyan érzés, mintha minden hazugság lenne.

- Én csak javasoltam a gyógyszereket, de nem az enyém a döntés. Hanem a magáé.

Le akar állni a szedésükkel?

(…)

- Aranyom, gyere ide, minden rendben.

Kicsit olyan volt az életem, mint a filmekben.

Szerettem volna, ha lejönne egy angyal, mint Jimmy Stewarthoz, hogy lebeszéljen az öngyilkosságról.

Mindig erre a pillanatra vártam, hogy szabad lehessek, és megváltozzon az életem.

De nem fog eljönni.

Ez nem így működik.

Az összes gyógyszer, kezelés, harc, düh...bűntudat, Rafe, öngyilkos gondolatok..mind része a javulási folyamatnak.

Ahogy elmentem, vissza is jöttem. Fokozatosan, majd hirtelen.

A tablettáknak az volt a céljuk, hogy mindent meggyógyítsanak, viszont engem csak levegőhöz juttattak, és miattuk újra írhattam.

De most nem az életem függött rajtuk.

Hét évvel később jelent meg Elizabeth 'Prozac Ország' c. könyve, ami ma is nemzetközi siker.

Egyedül Amerikában több, mint 300 millió receptet írnak fel minden évben a Prozac, és más anti-depresszánsokból.

Elizabeth Wurtzel, köszönjük!

Megsemmisültem

Sway-től kaptam a jelölést, meg is lepődtem, nem kicsit. De ha a ő mondja :)

És én nagyon szeretném jelölni shell-shockot (már ha elfogadja...) és Mimit is. És Forgetnek is mindenképpen jár, bár ő nem vesz részt ebben. Azért én képzeletben átnyújtom neki, "And the Winner iiiiiiiiiiis...."

Más lesz a holnap...

Jó dolog a továbblépés. Az ember képes annyira elsüllyedni a gondjaiban, hogy nem veszi észre mennyire egyszerű a megoldás. Tovább kell lépni. Léteznek ugyan olyan nehézségek, amelyeken nem léphetünk csak át, meg kell oldani őket, különben mindig visszatérnek majd. Előfordul, hogy magunknak generáljuk a problémákat, vagy felmerülhet a bolhából elefántot variáció is. Más esetekben pedig, annyira hozzászoktunk az örökös agyaláshoz és gondokhoz, hogy amikor nincs semmi megoldásra váró helyzet, csinálunk egyet. Életem során mindig volt min gondolkodni, mindig volt valaki, aki tőlem várta a megváltást, nem beszélve a zűrös családomról, akik szintén mindig okoztak meglepetéseket. A helyzet az, hogy mint tudjuk igen nehéz kiszabadulni az önsajnálat kényelmes fogságából. A kulcsszó a kényelmes. Szeretnék végre kibékülni magammal, a múltammal, a fájdalmakkal, és előre nézni. Az elhatározás megvan, igyekszem tenni is érte.

Ezt a bejegyzést régebben írtam, már egyáltalán nem gondolom így. Most megint a lelki mocsokban... Csak kell, hogy emlékeztessen, hogy voltak tiszta pillanataim...

Lúzer-kislány játszik.

Épp azt gyakorlom igen intenzíven, hogy ne nézzek szánalommal azokra az emberekre, akiket nyúlfarknyi hülyeségek képesek boldoggá tenni. Akik percekig nevetnek a semmin. Akik, annyira buták, hogy csak kapkodom a fejem. Semmit nem tudnak felmutatni, amit önerőből értek volna el. Verik magukat apuci pénzére, vagy hogy hány lányt kaptak meg, vagy épp hány liter alkoholt ittak meg aznap. És újra: mindenki arra legyen büszke, amit elért, ne a pozitív alapból való jó tulajdonságokra, a szépségre, az anyagi helyzetre. Arra, hogy birkaként meg a tömeg után. Könyöklés, sznobizmus, butaság.

Nem, nem vagyok egoista. Ez nem az.

Állapot

Szerelem volt, tényleg az. Elkapott a gépszíj, mindenkinek meg akartam felelni, bizonyítani akartam, mert ugye az álompasinak tip-top nő jár. Egyáltalán nem tűnt fel, hogy az csak egy kirakatbaba, nem én vagyok. Egy nagyon nem szép napon aztán meglett a baj, egyszerre tört rám a gyomor- és sírógörcs. Akkor már több hete energiaitalon és cigin éltem. (Meg miegymáson...)
Diagnózis: idegösszeroppanás.
Ok: szakítás.
Menjek haza, pihenjek, egyek, igyak, aludjak, rendszeresen. Otthon egy hónapig néztem az üres plafont, nem érdekelt semmi és senki. Nem éreztem rosszul magam, leszámítva hogy mindenen szorongtam. Nem bírtam egyedül lenni, a társaságot meg ki nem állhattam. Mondhattak bármit, el sem jutott az agyamig... Meg voltam róla győződve, hogy ő volt az igazi. Nincs annál rosszabb, mint amikor hiányzik valaki, hiányzik reggel, ha felkelünk, hiányzik este lefekvéskor... de hát tudjátok.

És a jelen sem túl bíztató. Egész nap, mint valami rettenetes prés szorította a mellkasomat a szorongás és a félelem. Elviselhetetlen volt, mindenen paráztam. Hogy merre van. Hogy megcsal. Hogy elhagy. Ültem a mintás barna bőr kanapén, buborékban, fülemben a számomra kedves zenével. Aztan ANNAK az albumnak az első száma boritott nyakon egy vödör - nagyon - hideg vizzel. És igen, vannak zenék, amik mindig fontosak lesznek. És vannak emberek is...

Azt mondják, ha felismerjük, hogy valami nem ok, az már az első lépés. Na hát én hetek óta állok ugyanazon a helyen. Tudom, érzem, felfogtam, ez a kapcsolat haldoklik. Mégsem moccanok. Mert annyira pokolian nehéz. Jó tanács az nincs, ezt is tudom, majd az idő megoldja. Ahogy anno is megoldotta, már fel sem tudom idézni azokat az időket, pedig őt szerettem a 17 évem minden szeretetével. De addig amíg ezek az érzések jóleső emlékké szelídülnek, velejéig ráz.

Az agyam, hogy egy egészen egyszerű hasonlattal éljek, olyan, mint egy rohadó alma. Elutasítok és tagadok mindent. Csak ő van. Kattogok. Hogy merre van. Hogy megcsal. Hogy elhagy. Litiumot akarok!

(Hm...és ha ezt kérném a Jézuskától?)

X üzenete: luv van husi

Tudom, hogy hazudik. Felismerem, sosem csinálta jól. Akkor mégis miért hiszek neki?!

Végzet

"Romantikus, fiatal lány. Természetét nézve nagyon, sőt túlságosan is érzékeny. A vidámság váltakozása a komolysággal lényének alapvonása, viselkedése tagadhatatlanul friss, határozott és csodálatraméltóan természetes. Azonban tud szeszélyes, haragvó, önző is lenni, akiben dúl a szenvedély és a fékezhetetlen energia. Vagyis igazi fiatal lány. De olyan lány, aki elgondolkodik az életen és - furamód - a halálon is. Titokban egész füzeteket tölt meg versekkel. Benne rejlik lelkiállapotának kulcsa. Versei kivétel nélkül szomorúak. Az, hogy a halál ekkora csáberőt gyakorol rá, nem sok jóval kecsegtet. Gyermekkora szabadon, az áldozat és kötelesség fogalmát nem ismerve, a konvenciók elleni lázadásban telt, mégis rendszeresen feltűnik benne a tragikus elem. Vidám viselkedése talán csak a felszín. Különös reakció. Titokban a halál bűvkörében él, megbabonázza ez a végső misztérium. Az erős érzelem úgy hat rá mint az oxigén. Kerülgeti a tragédiát, lelki átitatódik vele és belőle táplálkozik. S hívogatja, mert nem akar a túlélők közé tartozni. Halálvágyában van valami nyugtalanító..."

"Mániákusan újra és újra a múlt felé fordul. Az első megélt szerelmi álom, az első halál, az első bánat... Ettől fogva hátralévő x évére felölti a szenvedő és elkínzott szerepét. Gyötrelmes életre ítélve, a halált kéri a maga számára. Egy olyan elgyötört, tragédia sújtotta lány sínylődik, aki alig múlt 20 éves..."

"Sokan azért nem értették, mert csak nehezen tudta érzéseit átadni. Kivételes és rendkívüli személyiség, kinek értékét csak azok ismerhették, akik valóban közel kerültek hozzá. élete a csalódások sorozata volt, ha elgondolkozunk ezen és nem felejtjük el, elnézőbbek lehetünk iránta. Jó és rossz tulajdonságaival együtt úgy lépett be az elmúlt 20. századba, mint aki eltévesztette az ajtót. Szenvedett ezen a földön..."

Ha bármi hasonlóságot vél felfedezni az olvasó az idézett sorok és énköztem, az - fájdalom - nem a véletlen műve. Az én művem, a végzet műve...

Mai üzenet, jókívánság, aranyköpés, stb:

Mindenki arra legyen büszke, amiért megszenvedett. Ne a külsőre, a bőrszínre, a pozitív alapból való jó tulajdonságokra...

Remélem érti, akinek értenie kell.

Mocsok nehéz elküldeni azt akit a világon a legjobban...

Egyveleg

Hát ezt a napot is megéltük, nem vezet egyenes út a pokolba, de szerencsére vannak olyan kedves, önfeláldozó emberek, akik kikövezik ezt nekünk.

Milyen nevetséges is ez, álom vagy... Valaha bíztam az értékítéletedben, vakon, süketen, nevetve adtam kezedbe az életem. Akkor is ha te ezt nem vetted észre, vagy nem akartad észrevenni. Nem akarok hosszú eszmefuttatást írni róla, pedig lenne miről, nem is sejted. De én még emlékszem az elejére, ezért inkább nem...

A lelki erőm adaptálódik a súlyomhoz: fogyóban van. Egyrészt éppen elég elhessegetni annak a gondolatát a fejemből, hogy megint kiadtam magam, megbíztam valakiben, aki köszöni szépen, de nem kéri a karácsonyi díszdobozban átnyújtott emlékeimből és lelkemből, másrészt, hogy megint árad felém a lenézés és a szánalom. Ezek egyikéből sem kérek, köszönöm.

Tegnap egy pillanatra eszembe jutott, hogy kilépek magamból és tartok egy kis leckét interperszonális kapcsolatokból, mert egészen elképedtem ezen a primitívségen, nem találok megfelelőbb szót. Empátia mint olyan? Porig vagyok sújtva.

Belekarcolok az életteredbe, ugye? Lázad a racionalitásod, mégsem tudsz elszakadni. Ehelyett megpróbálsz túlélni... Hát..sok sikert hozzá!

Ehhez a bejegyzéshez nem kérek kommentet, köszönöm.

Menthetetlen

Tanulság: Elengedni csak azt lehet, aki menni akar. Nem azt, aki már hetekkel korábban elment...

Valahogy úgy kezdődik, hogy Te azt mondod most már mosolyogjak, most már fejezzem be, és legyek olyan, mint régen.
És általában azzal fejeződik be, hogy Én rádvágom az ajtót.
Meg kell tanulnod végre, hogy ez is Én vagyok.
A bánatommal, a könnyeimmel együtt. Ugyanaz az ember, ugyanaz a lány.
Nem kérheted, hogy örüljön a szám, mikor azzal kűzdök, hogy ne sírjon a szemem.
Nem változtathatsz meg. Mindegy mennyire akarod, nem lehet.
És el kell fogadnod, hogy az, aki ma vagyok, az is Én vagyok.
Mert ugyanazoknak a dolgoknak örülök, mint eddig.
Csak dolgozni kell érte. Nekem. Csak nekem.
Hiszen veled is volt ilyen.
Mikor csak ültél és néztél magad elé, és Én tudtam, hogy nincs szükséged szavakra, hogy nem kell, hogy átlöljelek.
Tudtam, hogy ott, akkor veled kell hallgatnom.
És tudtam, hogy ha eléggé ismerlek, a némaságodban is meghallom, amit mondani akarsz.
És hallottam. Ismertelek.
És ha Te azt akarod, hogy arról beszéljek, amiről nem lehet, akkor te nem hallod az én csöndemet, és nem ismersz.
És sosem ismertél.
Nem akarom, hogy idegen legyél. Te pedig, nem akarod, hogy én idegen legyek.
De ha ez kell ahhoz, hogy egyszer csendben ülj mellettem, és elfogadd, hogy nem mosolygok, akkor legyen.
Te leszel a Tökéletes Idegen.
De akkor ne kiabálj velem. Csak fogadd el.
Fogadd el, hogy a jelenem nem a tiéd...

Ez a sokadik blogom. Magam sem számolom hányadik, 4-5. Mindegyik bezárás után megkönnyebbültem, és úgy éreztem, hogy igen, sikerült lezárni egy korszakot, sőt továbblépni bizonyos dolgokon. Na most vagy az van, hogy freud volt hülye (tudjátok, minél többet beszélsz, annál hamarabb kerülsz ki innen), vagy én vagyok gyógyíthatatlan függő, merthogy a problémáim cseppet sem enyhülnek vagy kopnak el, hanem még gyarapodnak is és mindig a nyomomban vannak, mint valami sötét felhő.

Menekültem az emberek elől, főleg azok elől, akik ismertek, előttük a legnehezebb vállalni magam, pedig egyszer el kellene kezdeni. De nem most, tudomásom szerint nem olvas senki, akivel napi kapcsolatban vagyok és ez így a jó. Akkor is ha fenntartom, hogy ez itt az én blogom, amibe azt írok, amit akarok, mi több, magamnak írom, nem másnak, nem kötelező olvasni. Sőt, az sem biztos, hogy minden hiteles. Gondolatok, megélt és meg nem élt érzések és csak néha az életem. "Azt csináltam, hogy a saját életemből vett eseményeket tárgyiasítottam, hogy valami színt adjak a dolognak – szerintem megmutatja, mennyire elszigeteltnek érzi magát az ember, mikor összeomlik…" Megpróbáltam lefesteni a világomat és benne az embereket úgy, ahogy egy üvegbura torzítós lencséjén keresztül látszik.„

De ez csak az elmélet. A gyakorlat egész más, minden fikció ellenére szégyellem a kezelhetetlenségem, a hangulataim hullámzásait, a kudarcaimat, és a többit… végeláthatatlan lista. Hangsúlyoznám, hogy amikor utálatról vagy gyűlöletről beszéltem, eszembe sem jutott, hogy emberekre gondoljak, kollektív világundor uralkodott éppen rajtam.

Menekültem azok elől is, akik meg akarták mondani, hogyan éljem az életem, mert tudtam, hogy nekem az nem megy, sosem voltam zen filozófus, buddhista és satöbbi. Az elméletet tudom, agykontroll és társai, de a kivitelezéssel mindig akadtak problémáim, és ez már nem is fog változni. Amikor a törlés révén eltűntek a jóakarók, ezerszer magányosabb voltam, mint előtte, holott ezt akartam.
Új blog, új emberek, új szembesítés önmagammal, régi helyzet, régi félelmek, régi emlékek, régi minden. Jópár hónapja, hogy írogatok ide erről-arról, de amiért ez a blog tulajdonképpen létrejött, arról azt hiszem mindössze 2-3 bejegyzés született. Pedig a probléma él. Jobban, mint valaha. Nem arról szól, mint régen. Nem érzem az írás örömét, és már nem azt adja, amiért elkezdtem...

Lelki válság van és valahogy nem találom a helyem, sem itt, sem az élet egyéb területén jelenleg. Nekem ez nem létfontosságú és egy ideje már nem érzem, hogy béke lenne. Szerettem volna azt írni, amit én akarok és nem folyton arra figyelni, hogy ki mire asszociál, holott nem sok köze van hozzá. Nem értettem a kirohanásod ma msn-en, nem értettem milyen jogon vonsz felelősségre, hogy mit írok ide és milyen hangnemben. Nekem erre nincs szükségem...

És igen! Megjelent az egyik kedvenc filmem könyvben. Költséges ez a december.

Öngyilkos szüzek

Öt lánytestvér, öt rejtélyes, megmagyarázhatatlan öngyilkosság. Pedig szépek voltak, és előttük állt az élet. Ki vagy mi az oka? A szülői szigor? Predesztináció? Korszellem? A szerző feszült légkörű regényéből sokat érthetünk meg a kamasz lélek rejtelmeiről, az eltorzult emberi viszonyokról. Eugenides azúttal is bizarr témához nyúl, amiről lebilincselő természetességgel ír.

Valamikor Krisztus előtt...

- olyan vagy a fejemben, mint egy... mesekastélyban a királylány és állandóan lepattanok a várfalról , amikor megyek érted (...)

- az esküvőnkön fél órára majd egyelül hagylak.. imádok játszani. Kicsit bepattanok majd a billenytű meg a mikrofon mögé...de csak neked énekelek (...)

- jó veled az a baj. illetve utállak...egy picit (K) (...)

- most az jutott eszembe hogy te vagy a poklom és a mennyországom egyben. Leszel arany metszéspont?
- hogyne...főleg ha tudnám az mi :)
- a legegyszerűbben magyarázom, jó?
- kösz hogy kinézed belőlem, hogy megérteném :D :p
- ,--------,------,
- igazad volt...nem értem :D
- magyarázhatnám matematikai alapokon is, hogy A aránylik a Bhez, aránylik a C-hez: A:B:C, ahol az A a teljes hossz, B a vesszőtől balra, C jobbra, de ez nekem se szimpi
- az a csík az egy film. az eleje a 0, a vége az 1. az aranymetszéspont egy természeti törvény. 0.618 ezred részénél az eegésznek történnie kell valaminek a filmben, különben az ember kimegy a moziból
- a leveleken is 0,618-nál új ér ágazik el, és abból is új ennél a pontjánál
- szóval .. leszel aranymetszéspont? 0.618-nyira a paradicsomtól?

Nosztalgia vége.