Írhatnék róla, de minek? Úgysem érti, holott tudja hogy neki szól. Régen volt. Talán igaz sem volt. Kértem, könyörögtem, hisztiztem, sírtam, dacoltam. Azt mondta nincs vége. Nem hiszek már benne. A nagyobb baj, hogy ő sem.

Amikor azt kutatom, hogy az én életemben hol volt az az útelágazás, ahol rossz irányba fordultam, nem tudom elhessegetni a fejemből, hogy a rendszerváltás, és a rock korszak második feltámadásának kellős közepén születtem. Utálom, amikor az egyéni fejlődést a maga ezernyi különbözőségével olyan primitív klisékkel magyarázzák, hogy rányomta a bélyegét az adott kor, meg blabla, de ez nagyon helytállónak tűnik az én esetemben. Habár kipróbáltam rengeteg műfajt, reggae, hiphop, de mégis visszakanyarodtam a rockhoz időről-időre. Nem úgy értem, hogy bőrcuccokban jártam vagy istentudja, de tény, hogy szerettem rockerek között lenni. Nem, nem a koszos, igénytelen fajra gondolok, hanem a hosszú hajú férfiakra, dagadó nyaki erekre, a drogra, a szabadságra. Azért milyen jellemző, hogy manapság a techno meg progressiv korszakban a "szeretet"-drogok jöttek divatba, mint anno a hippikorban, addig a rock drogja - ha lehet így nevezni - a kokain, sokkal férfiasabb.

Nihilizmus, dolce vita, egyszer élünk, őszinteség, kemény odamondás, lázadás, macsós férfiak, apátia, depresszió, életszagú, örömöt-szomorúságot teljesen nyíltan felvállaló zene.

A rock’n’roll története olyan sok dallal büszkélkedhet, amely az élet lefele menő spiráljáról szól. És ennek a kellős közepébe beleszületni...

Mindent megért ma Mester Tamás mondata, ezért érdemes volt szombat este a tévé előtt punnyadni. "Maradjunk annál amihez értek: szerintem ez nem volt szexi". Szerintem ez a beszólás viszont baromi szexi volt, másztam volna rá, nem kicsit... :) Az az aranyosan réveteg tekintet... gyengülnek a lábaim.

Világbéke...

Upd: különösen azt, aki másolja a blogom.Ugye ......? Pfuj...

Kavar

Wurtzel. A legtöbb dolog olyan, mintha én...

"Kezdem azt gondolni, hogy igazából nincs is orvosság a depresszióra, hogy a boldogság szüntelen küzdelem és alighanem folyton-folyvást küzdenem kell majd érte, amíg csak élek. Kérdés, hogy egyáltalán megéri-e."

"Ott vannak persze a barátaim, de azoknak is megvan a maguk élete. S miközben szívesen megtárgyalnak velem mindent, megvitatják, elemzik, felvetéseket gondolnak ki arra nézve, hogy valójában mire is volna szükségem, csakhogy amit én keresek, az artikuláltan nem megfogalmazható. Az nem verbális: nekem szeretetre van szükségem. Arra a dologra van szükségem, ami akkor következik be, amikor az embernek az agya kikapcsol, a szíve pedig be."

Azt csináltam, hogy a saját életemből vett eseményeket tárgyiasítottam, hogy valami színt adjak a dolognak – szerintem megmutatja, mennyire elszigeteltnek érzi magát az ember, mikor összeomlik… Megpróbáltam lefesteni a világomat és benne az embereket úgy, ahogy egy üvegbura torzítós lencséjén keresztül látszik… Mert most összeomlottam.

"Amikor a hold a legfényesebben világít és a hegyek felől tiszta szellő száll alá a völgybe, gyere el a legsűrűbb erdő szélére; ott várok rád. Pontosan érkezzél, mert időm ki van szabva. Ha elkésel, visszamegyek oda, ahonnan jöttem és csak ezer év és egy nap múlva találkozhatunk újra.

Valaha ember voltam én is, akiről álmodoztál: erővel, szerelemmel, vad akarattal, kitartással, soha fel nem adva az álmaidat. Fényes takarót szőttél rólam, illatosat, könnyűt, színeset, puhát. S az álom-takaró csak nőtt és nőtt, s egyszercsak elért engem is és beborított fényével, melegével, végtelenségével. Nem tudtam védekezni az álmaid ellen, így én is álommá lettem, s te akkor elvesztettél engem. Szemed mohón itta hullámzó fényemet, de kezed a levegőt markolta, amikor felém nyújtottad. Akkor már messze jártam, messze a földtől, az emberektől, tőled. Álomország lett a hazám, sok más mindenkivel együtt, akiket az emberek végtelen vágyai repítettek ide. Itt béke van, állandóság, várakozás és néha visszatérés az emberek közé, röpke percekre: hátha eljön az, aki ide űzött, és visszavisz magához. Hátha ismét ember lehetek... Minden álom-lakó megpróbálja. Én is. Ezer év és egy naponta kinyílik a Kapu, s mi - huss! - szerteszállunk, dobogó szívvel, soha nem szűnő reménnyel. Én hozzád, mások: akikhez tartoztak.

Nekem könnyű a várakozás, neked lehetetlen, mert életed véges. Ezért pontos légy. Ha a fák árnyéka rám vetül, fényem kialszik s te senkit nem találsz ott.

Könnyen megismersz, mert már ismertél korábban is. Könnyen rám találsz, mert fény vagyok, messze világítok, túl a fákon, túl a mezőn, túl a lelkeken. Ruhám is fény, vidáman lebegő, hívogató, kedves.

Pontos légy, mert várok rád. S ha eljössz, érintsd meg feléd nyújtott kezem és én újra ember leszek. Élőbb az élőnél, de nem enyészek el, forróbb a tűznél, de nem égetlek meg, puhább a bársonynál, szebb az álmaidnál.

Ha eljössz, megfogjuk egymás kezét és soha többet nem engedjük el.."

A mai nap tanulsága: a menekülés is lehet megoldás, ha hatékony.

Király Viktort meg szeretem.

A napokban voltam grafológiai elemzésen. Néhol szeretném hinni, hogy igaz amiket ebből ki tudnak szűrni, máskor meg teljesen abszurdnak tartom, hogy pár betűből komplex elemzést adnak rólam. Mindenesetre sok igazat mondtak. Nem meglepetés, eddig is tudtam hogy mik a gyengéim vagy épp erősségeim, csak most így összeszedve szembesülni velük kicsit meglepő volt. Na lássuk ömlesztve pozitív-negatív: /nem vagyok írásanalitikus, nem tudtam minden magyarázatot megjegyezni, de amire emlékszem, azt leírom, hátha valaki hasonlóan ír :)/

- nagyon önálló vagyok, függetlenítem magam a családomtól (ezt állítólag onnan lehet tudni, hogy sokkal nagyobb a szóköz a vezetéknevem és a keresztnevem között, mint más szavaknál)
- intuitív, érzelmi beállítottságú, gazdag fantáziájú és befolyásolható. Az érzelem mindennek az alapja. (girlandosak a betűim, ne kérdezzétek mit jelent)
- nagy hajlam a bűntudatra. (erre nem emlékszem miért, viszont igaz)
- kiváló ösztönök és tökéletes tisztánlátás
- hajlam a depresszióra (na ne mondja...)
- hajlamos vagyok alkoholba vagy drogba menekülni (ezt már máshol is olvastam, de legalább van mire fogni)
- művészet nagy barátja
- kis önfényezés: állítólag látnak valamiféle zseni jelet az ű betűimben.
- nem tudok csapatban dolgozni, önálló vagyok, csak hátráltatnak (alsó zónás hurkaim az oka)
- túlzott mértékű perfekcionizmus és megfelelési vágy
- rengeteg gondolatom van, jól állna nekem az újságírás.
- pesszimista vagyok, lefelé dőlnek a soraim
- egoista is vagyok, merthogy jobbra lefelé csoportosulnak a sorok
- és egyszerűen nem tudok k betűt írni (tényleg nem), ami a kreativitás jele
- megbízható is vagyok, mindent megcsinálok határidőre (egyetemi élet ennek a cáfolata)
- gondolkodás nélkül válaszolok minden érzelmi ingerre
- nehéz kiismerni, ezért előfordulhat meg nem értettség (...)
- nem szeretem a részleteket, az időhatárokat, a valóságot.

Tökéletes jellemzés. A fenébe is.

Ismeretlenül idegen

Ma megkértem, hogy ha nem esik nehezére, ugyan tájékoztasson már engem az úr, hogy hogyan is képzeli a dolgokat a közeljövőben. Mert az nyilvánvaló, hogy ez így tovább nem. Nem gond, ha nem akar többé szóba állni velem, de örülnék ha tudnék róla. Fájt volna ha ezt mondja, persze. Gyűlölöm a hideg szavakat. De a bizonytalanságot is. Nem akarom sem a szívemet, sem az eszemet, sem a hangulataimat másra erőltetni. Döntöttem, egyedül, mint oly sokszor. Sajnálom mert fontos voltál, és a mai percig az is vagy...
Nem vagyunk ünnep többé, kár, hogy egyetlen percre se voltunk. Így akartad, akarjuk akkor így. Jó így? Így jó most?

"Igazán attól fáj az ütés, kitől simogatást várnál, s nem adhatod vissza, mert rögtön belehalnál."
Radnóti Miklós

Mit szólnátok, ha postolnék egy olyat, hogy boldog vagyok? Én, mint depresszívként elkönyvelt kis bloggerina. Mert tudok ám olyat is. Nem mindig vagyok ennyire negatív és látom szar fényben a dolgokat. Van amikor alszom is, sőőt, sokat.

Néha kétlem, hogy egy nyugodt,
izgalommentes élet
kedvemre való lett volna:
olykor mégis vágyódom rá.

/Byron

Most alapvetően sínen vagyok, mint József Attila. Vannak csalódásaim. Lesznek is. Elhagytak páran, de a fontosak megmaradtak, sőt gyarapodtak. Sok jó és rossz tapasztalatot szereztem, amitől több lettem és talán tanultam is belőlük. Vannak akik rám mosolyognak, akik elfogadnak, akik szeretnek, és vannak akik épp ellenkezőleg.

Olykor még eszembe jutnak az emlékek, hogy volt, amikor mindent megadtam volna azért, hogy szeressenek, hogy elfogadjanak, hogy visszamosolyogjanak azok az emberek, akik nekem sokat jelentettek, akiket szerettem, vagy legalábbis azt hittem, hogy szeretek. Nem tudom miért akartam kiskanállal hordani a szívem oda, ahol nem érdemelték meg és miért zártam el ott, ahol vigyáztak volna rá. De lassan kezdem felismerni, ki érdemes rá hogy beavassam egy 7 lakattal őrzött belső világba, és ki nem.

Olykor szívesen visszaforgatnám az idő kerekét, hogy változtassak a döntéseimen, de aztán rájövök, hogy nincsenek rossz döntések. Ha meg nem történtté tehetném a dolgokat, nem tenném. Nélkülük nem lennék, az aki ma vagyok. Tanulság. Nem becsüljük eléggé ezt a szót.

Nincsenek véletlen találkozások. Nincsenek életre szóló szerelmek, tartós barátság. Leszámoltam a viharok nélküli élettel, az agyam egy része állandóan készen áll a legrosszabbra. Mindig is lesznek előre nem látható elemek, a csalódás ott van minden új találkozásban. Valaki azt mondta nekem, hogy amíg nem békülök ki saját magammal és az életemmel, addig nem lesz minden rendben. Először belül kezdjem a takarítást, utána haladjak kifelé. Az elhatározás megvan, igyekszem tenni is érte. Vesztettem pár csatát, de a háború még előttem van! Talán csak most kezdődik az igazi harc. Harc önmagammal és a kísérteteimmel.

Kevés ember tudja kihozni belőlem a világfájdalmat, de akkor nagyon.

Mivel én is úgy gondolom az őszinteség közelebb visz a célhoz,így meg is fogadom sokak tanácsát. Van viszont egy aprócska gond. A félelem. Mint biztos sokan mások, én is félek néha őszintén kitárulkozni. Nem tudom pontosan az okot, talán csak félek közel kerülni valakihez, vagy épp ellenkezőleg, félek, hogy az őszinteségem miatt taszítanak el. Ha a másik oldalát nézzük, akkor jobb lenne tudni mi a reakció, hiszen jobb tudni kivel vagy mivel állok szemben. Sokszor előfordul, hogy onnantól kezdve ahogy kimondom mit gondolok,máshogy néznek rám. Vannak akik elfogadják és vannak akik nem. Tulajdonképpen nincs is szükségünk olyan emberekre akik nem tolerálják a kimondott véleményt, hiszen az belőlünk egy darab, amire ha nincs szükségük, akkor ránk sincsen. Mi tehát a lényeg? Menjünk végig az úton őszintén és mindig mondjuk el a véleményünket, érzéseinket aztán majd meglátjuk sétál e velünk még valaki, vagy módjával legyünk nyíltak a biztos útitársért?

Őszintén szólva azért az a sok véglet -vegyük most a kitárulkozást- mert ha nem teszem akkor csak csendben szenvedek a saját kérdéseimtől, viszont ha kiadom önmagam az a gondolat ijeszt meg a legjobban, hogy megint elveszítek valakit. Talán nem is az emberen van a hangsúly, hanem azon, hogy MEGINT!!

Visne Poet - Kérdések

Mondd, vártál-e már úgy,
tudtad, hiába vársz,
S mentél-e már úgy,
mindegy volt, merre jársz,
Szóltál már visszahívón
tűnő árnyék után,
Hagyták már kinyújtott kezed
elengedve, sután
Kérdeztél már tudva azt
nem felel senki sem,
Vártad-e már halk reménnyel
a szép szót: kedvesem.
Kívánta már arcod
zápor verését,
Mossa le mindörökre
nem akart könnyeid?

Szembesító dekadencia

Amíg magammal nem vagyok rendben, nem lesz sikerélményem másban sem. Ha bután hangzik is, nekem komoly félelmeim vannak, ha le kell ülnöm egyedül egy kávéra valahol, vagy főzni kell, vagy egyszerűen elsétálni egy tömeg előtt, sőt mostanában a szex sem megy már. Bezárkóztam kicsit, elkezdtem falakat emelni újra, pedig nem érzem magam jobban tőle.

Kezdődik megint a szorongás, hogy nem tudok felemelt fejjel végigmenni az utcán, mert egyszerűen rosszul érzem magam. Arra is rájöttem, hogy a paráim nem múlnak, csak enyhülnek, vagy lebeszélem magam róluk és próbálom elnyomni. Csak tűnnének már el végre, nem akarok állandóan megfeszülni. Igyekszem, de néha úgy érzem erősebb nálam.

Ja és holnap lesz egy hete.... Hiányzik.

Szakad a cérna

Az ok, amiért ilyen soká nem írtam, az az, hogy egyetlen értelmes gondolatom sem volt. Nem jönnek a szavak most sem, kedvem a béka segge alatt. Nem tudtam/tudom megfogalmazni mi a baj, ezért nem is beszéltem senkivel. Nem tudtam, mit mondjak és általában a „hogy vagy?" kérdésnél, mindig eltörik a mécses.

Eddig elég erős személyiségnek gondoltam magam, olyan sok mindenen vagyok már túl, hogy néha én sem hiszem el, ennek ellenére, most be kell valljam úgy érzem, nem bírom ezt a feszültséget és a felgyorsult életet.

Lassan kezdek megőrülni, elfáradtam és mintha a végkimerültség kerülgetne minden percben.

Sírni akarok (nem szeretnék, akarok) és ordítani, és persze elegem is van, mert miért ne lenne. Tanulságos időszakon vagyok túl, nem szeretnék belemerülni, mert az az igazság, hogy én sem tudom pontosan mi is történik velem/bennem. Már tudom, hogy minden megváltozott, vége van mindannak aminek azt hittem soha nem lesz.

Nem tudom mit szeretnék, hogyan döntsek, mi az ami igazán boldoggá tenne, mert nem találom a helyem. Sem itt, sem pedig azon a helyen, ami eddig az életemet jelentette. Ennyire talán nem voltam még összezavarodva, megrémültem attól, hogy el kell engednem dolgokat, amik fontosak nekem.

(...)

No de megint tanultam valami újat, jelen esetben azt hogy a vodka aszpirin kombináció nem old meg semmit.

Címszavak

Változtass! Hol, ha nem itt? Ki, ha nem te? Mikor, ha nem most?

Talpra kell állni, amíg az élet lehetőséget ad nekünk rá. Ja, kéne...

Hiány, féltés, önmeghasonlottság, belső elidegenedés, frusztráció, zavar, dekoncentráltság, insomnia, émelygés, üresség, destruktív gondolatok, mindenféle segítség csípőből történő elutasítása, masszív levertség, depresszió és holnap kórház.

Egész bíztató, nem? Nem.

Sirály és sas

Sirály vagyok, sehová se való,
Hazámul semmi part se jó,
Hely soha meg nem kötött,
Hullámok közt repülök.

Magányos madár mindkettő. A sas a csúcsok felett kering, s menedéket egy orom vagy sziklahasadék kínál számára. A fáradhatatlan sirály pedig átkel a tengereken. Mindketten menekülnek a világ elől. Különös párbeszédük most megszakadt. A tehetséget legyőzte a tömeg, a képzeletet a világ ereje. Oda az egymás iránti rajongó pár.

Boldogságom elvette Isten,
Nyögtem csapását végzetemnek.
Szerelmemet tán keserüljem?
A legszebb órák elszeleltek,
S nem élnek már reményeim sem.
/S./

Adva van egy lány. Semmi különös. Harcolt önmagával, igyekezett megfelelni, de a lelke nem talált nyugalmat. Majd harcolt a világgal, mondván ha önmagával nem megy... Majd összeomlott, kimászott, de mindvégig megtagadta a hibáit. Nem beszélt róluk, nem nézett szembe velük jó 5-6 évig. Felfestett egy mázt az életére, épp úgy, ahogy az arcára is. Törékeny, cukorból futtatott máz volt ez, amit tegnap szilánkokra törtek.

Az jutott eszembe újra, ami már sokszor máskor is, hogy mikor látunk egy embert, mennyire nem látunk semmit belőle. Csak azt látjuk, amit épp akkor tesz vagy mond, ahogy viselkedik, de nem tudjuk, miért olyan. Mindenkinek van egy múltja, egy belső világa, amit nem ismerhetünk. És talán nem is kell. Úgysem értheti meg senki, maximum aki átélte. Feldmár szerint (és szerintem is, csak ő jobban megfogalmazta), megérteni valakit annyit jelent, mint beskatulyázni a már meglévő gondolatainkba. Remek. Senki sem tudhatja hogyan éltem át/meg/túl az elmúlt x évet.

Inkább dühös vagyok, semmint szomorú. Magamra. Többekközt. Persze, nem lehet eredményre jutni ha elfojtjuk az érzéseinket, csoda hogy én bármire jutottam. (Jutottam egyáltalán valamire?) Lehet, hogy hiányzik belőlem az alkalmazkodásnak a szikrája is. Próbálom magam kordában tartani, és ez elszívja minden energiámat. Nem tudom magamat még egy másik emberhez is igazítani, örülök, hogy legalább azt sikerül elérnem, hogy ne hulljak darabokra. Nem, ez nem önsajnálat. A felmentést a hibáimért senki nem fogja kiharcolni nekem. Én meg belefáradtam.

Néha elhiszem, hogy ennek a sok fájdalomnak kell, hogy vége legyen, hogy egy embernek csak bizonyos mértékű fájdalom jut osztályrészül, és néha elhiszem, hogy ha megkapom amit szeretnék, akkor majd szemtelenül boldog leszek. És néha elhiszem, hogy te is az leszel. Szeretném. Hogy legyen olyan, akinek hiányoznak a gondolatai, aki mellé mosolyogva bújsz be az éjszaka közepén, akire büszke vagy, hogy veled van, akinek megengeded, hogy megsimogassa az arcod szeretkezés után...

Félreértés ne essék, nem lettem hirtelen hűű de optimista, továbbra is szar fényben látom a világot, és ez gyanítom így is marad egy ideig. De...a fények között is vannak különbségek, erősségek...

Feladni önmagad? Sosem kell és sosem tudod. Nem igaz, hogy feladod önmagad egy kapcsolatban, mert önmagad nem tudod feladni. Amit önmagadnak hiszel az csak a társadalomtól kapott eszméd, nem tudod feladni. Úgy nem, ha azt mondod, hogy most megszabadulsz tőle. Figyeld a gondolatokat a fejedben. Egyik sem a tiéd, mindegyiket gondolta már más is. A gondolatok úgy fertőznek, mint egy vírus, nem is kell kimondani hozzá őket, elég rá gondolni, hiszen az önmagadnak hitt feled az nem az egyéniséged. Az egyéniséged pedig veled született, a társadalom nem foszthat meg tőle, sosem tudod feladni. Ha társat találsz, azt mondod fel kell adnod önmagadból egy részt, hogy boldog lehess. Ez nem igaz. Nem feladsz itt valamit, erről szó sincs, hiszen új dolgokat veszel észre magadon, kiegészülsz velük. Nem feladsz egy kapcsolatban, hanem megtalálod önmagad. Észrevétlenül ledobod magadról a társadalom által rádkényszerített eszméket. Megtalálod önmagad és kiegészülsz. Azok akik azt mondják a társadalom ellen lázadnak, ők is az ego szerint cselekednek, mert nem ez ellen lázadnak, tehát nem is a társadalom ellen... itt csak arról van szó, hogy az a társadalom amiben élnek, ezt várja el tőlük. Mert az ego egy alattomos dolog ami csak úgy tud megszűnni, ha figyeled, figyeld a gondolataid között a szüneteket. Mert több van, mint gondolat. Csak figyelni kell és tanulmányozni. Önmagad figyeld, hiszen magad sem érted, akkor hogyan érthetsz másokat?

Olyan tökéletes világban élünk,
miért vagyunk mégis olyan tökéletlenek?!

Novák Peti lesz az új szerelmem. Érzem.

Helyzetjelentés

Fáj a fejem, fáj a tarkóm, fájnak a szemeim, hányingerem van és szédülök. Zsibbad a bal karom és vállam (utóbbi minek?), szerintem legjobb úton haladok egy infarktus felé. Ennek örömére muszáj meginnom egy energiaitalt, nem kicsit lettem függő, kell a mindennapos életvezetésemhez. Élet...pff. Továbbá a mélyvénás trombózis is esélyes, 3 napja nem sokat keltem fel az ágyból. Hirtelen ennyi...

Ja és féltékeny is vagyok, nem kicsit. Mert ha ő, akkor persze én is. Erről itt többet nem.

Mára tisztult le ez a nagy adok-kapok, ami többek közt itt (is) folyt. Ijesztőket mondott, azért mondta, hogy megijedjek, hogy hátha valami megmozdul bennem végre. Lehet, persze, sőt. Belementem a játszmába, ugyanabba, amibe mindig. Hiszti lett a vége. A vitáktól eltekintve, rettentő mód inspiráljuk egymást. Ez nekem kell, úgyhogy nyelek. Foggal-körömmel nem engedem el.


The taste of love is sweet, when hearts like ours meet...

(Naná hogy pocsék időszakokban vagy leginkább hajlamos melankolikus számokat hallgatni, pedig tudod, hogy nincs nálad elég zsepi)

Viktimológia. A nőkben benne van ez a halálösztön. A belső árnyéklényt megszeretik magukban szimbiotikusan. Ez a szenvedés az élet anyaga. Az ilyen nőknek az önbecsülését kell helyreállítani.

Tisza Kata

Na postoljunk valami mást, mert az úgy nem jól van, hogy semmi vidámságot nem engedünk ide. Úgyhogy most vidámkodunk, mert nem "élvezem, hogy szenvedek és mindenki a védelmemre kel. Tartják a falat, el ne dőljön." :)

Milka csokoládé - életem és fogaim megrontója. Jaj, de nem is ezt akartam. Van egy színvonalas műsor, azigenkulturált tv2 után most az m1-en fut, kedvenc Novák Péterem a műsorvezető és Beugró címre hallgat. Az éves röhögésem 80%- át akkor tudom le, mikor ezt a műsort nézem, és igen, bizony, kell az állandó megerősítés, hogy vannak még nálam is eszelősebb nagykorúak a világban. Jó értelemben. Szóval péntek esténként mindenki csüccs a tévé elé. :)

Édes November #1

"az külön bánt, hogy beépítettél abba az égig érő szarba amit az életednek nevezel"

Ez a hónap sem múlik el szembesítés nélkül. A rutinos olvasók (ugye Mimi? :D) is velem együtt nevetnek (gondolom én) ezen a mondaton, ugyanis havonta egyszer biztos, hogy a fejemhez vágják, mennyire szar egy életem van.
Még az is lehet, hogy igazad van. Sőt...igen, igazad van, mondjuk ki, mert elbírják a qrva szavak, csak én nem bírom el. Igen, igazad van, az egész "elveim, meggyőződéseim" egy hatalmas pajzs felettem, mert ha visszagondolnám az életem feketén-fehéren, akkor már leküldtem volna egy doboz 0.25-ös Xanaxot a torkomon és nem válaszreakciókat gépelnék ide. Neked. Jogod van véleményt formálni, én ezt most megköszönöm de igazat nem adok. Mindemellett azt hiszem nincs olyan ember, aki ne menekülne. Hogy én ezt most épp a saját gondolataim, a múltam, vagy a jövőm elől teszem, az az én egyéni szociális problémám. Meg azé a kismillió emberé, aki segíteni próbál. Ez meg az én szemétségem. Ennyi. De van választási lehetőséged, nem kell végigasszisztálni az életemet, el lehet menni! (by Gyurcsány)

(Upd: 0,25-ös Xanax a gyakorlatban helyettesítve Atarax-al. Jóéjt.)

A szeretet, mely békén nézi, ahogy dühöng az őrület

’Ami azt illeti, időnként vidámnak, jókedvűnek látszom, sőt még viszonylag értelmes beszédre is képes vagyok mások előtt, és úgy tűnik, mintha isten tudja milyen jól érezném magam a bőrömben. Ám a lelkem folytatja halotti álmát, és a szívem ezer sebből vérzik.”

Régen hittem. Például abban, hogy egy embernek csak egy bizonyos fájdalom jut osztályrészül élete során. Na hát nekem ezekből bőven kijutott (vagy én kerestem, de ez jelen állás szerint mellékes), nem részletezném újra ezeket.

Nem igaz az az állítás, mely szerint én sohasem éltem, már a szó szoros értelemben véve. Nagyon is emlékszem azokra a gondtalan időkre. Emlékszem, mikor kölökként papsajtra vadásztunk, meg pitypangból nyakláncot fonogattunk, vagy a ház előtti óriási fűzfa ágait csupaszra pucoltuk, és valami koszorúszerű dolgot hajtogattunk belőle. Emlékszem a hatalmas biciklitúrákra idősebb fejjel, a maratoni teniszmeccsekre, a duna parti nyaralásokra és pecázásokra. Emlékszem a fejfájásig tartó nevetésekre, az első szárnypróbálgatásokra, az első szerelem önfeledt mámorára, az alkotás lázára, a barátság erejére. Annyi mindenre emlékszem…

Aztán mindez egyszercsak felborult. Költözés, új társaság, új barátok, új szokások. Vissza akartam hozni a szenvedéllyel, extázissal teli éjszakákat. Akartam érezni azt a mindent elsöprő erőt, újra átélni a pirkadatig tartó táncokat, a féktelen nevetések hangját, a valahova tartozást. Hiányzott a sok intenzív élmény, ezért azon kaptam magam, hogy öntudatlanul is utánuk nyúltam. (Függőségekről van szó, persze...) Viszonylag hamar rájöttem, hogy ez nekem nem kell, láttam miket művelnek mások, és engem sohasem vonzott. Sosem szerettem a drogokat, ez persze nem akadályozott meg abban, hogy éljek velük. De sohasem azért volt, mert élveztem.

Mindannyian gátakat építünk, hogy ne borítson el mindent a bennünk lakó szomorúság, nosztalgia, a rengeteg emlék. Mindegy, miből emeljük azt a gátat (szerelem, drog, munka, alkohol, orvosság, hit, remény). Elég magasnak kell lennie, hogy ne legyen kiszolgáltatva mindenféle hullámnak, ugyanakkor legyen átjárható is. Nehéz munka. Pokoli nehéz.

Emlékszem én mindenre, megvan a jóleső nosztalgia. De emlékszem arra is, mennyire fájt amikor minden összeomlott. Van egy kisiklott gondolkodásmódom, ami miatt nem az értékre, hanem a szemétre figyelek. Elzárom a szívem azok elől, akik figyelnének rá. Mert így könnyebb elkerülni a magyarázkodást, a lesütött szemeket, az erő hiányát. Bólogatsz. Ha ismernél, ha tényleg annyira ismernél, amennyire állítod, akkor másképp kellene hozzáállnod a dolgokhoz. Befejezem mielőtt hirtelen haragomban olyat írnék, amit nem érdemel meg az illető.

Volt egy srác. Sármos, okos, intelligens és bohém. Talán túl bohém. Szeszélyei zavarba ejtették, lelkesedése meghatotta az embereket. Igen gazdag, sokszínű személyiség volt, nem lehetett közönnyel nézni rá.

Volt azután egy csúnya, alattomos betegség, meg nem értettség, eredményeként egy csomó elcsúszott emberi kapcsolat. Lett azután "segítség", ami szenvedéllyé nőtte ki magát, és ami elpusztította mindazt, ami ez a fiú volt, ami lehetett volna. 19 év.

Magam elé képzelem, ahogy utoljára láttam. Bő farmer, lezser póló, övtáska. Fülig érő mosoly, mint mindig, kis alkoholos delirium. Aztán megjelenik előttem a ballagási képe. Ott igazán sármos. Csábítani mindig is tudott, egész életében csábított is.

Azon töprengek, hogy vajon 30-40 évesen fogok-e még emlékezni rá. Én felnőtt leszek, de ő még mindig kamaszként fog élni az emlékezetemben. Vajon megmaradt volna olyan féktelennek, vagy lehiggadt volna? Megpróbálhatnám elképzelni megállapodott,biztos állásban lévő férfiként, gyerekkel, feleséggel, talán sörhassal. Soha nem lesz lehetősége rá. Nem kellene ott lennie...


"..akik velünk voltak, velünk vannak, velünk lesznek, sosem halnak meg, csak újra megszületnek.."