Témaváltás ide-oda

Anno amikor elkezdtem blogolni, nem akartam kiválasztani egyetlen témát amiről mindig írni fogok, ez valahogy adta magát, mivel sokszor meghatározza a levegővételemet is. Kb 5 éve vagyok depressziós, legalábbis ez idő óta van betegségtudatom. (Ezt komolyan így hívják.) Viszont sosem ez volt a domináns az életemben. Na jó, ennek következményei talán, de az ember tényleg annyira összetett, nem csak egyféle. Általános iskola meg a gimi alatt hosszú évekig minden egyes nap ugyanabba a suliba jártam , olyan emberek vettek körül, akik jól ismertek, ezért természetes volt részemről és részükről is, hogy ne csak a csendes kislányt lássák bennem. Aztán jött a nagybetűs ÉLET, jött a laza egyetem, ahol lazára engedték a pórázt, nem volt alkalmam beilleszkedni, persze, hogy akkor maradnak a sztereotípiák, amiket nincs időm lerombolni.

- o -

Egyszerűen annyira görcsösen törekszem arra, hogy más legyek, amellett, hogy alapból "maga az élet is ilyenné tett", hogy észre sem veszem: ugyanolyan vagyok, mint a többiek. És mégsem. Azt hiszem ezt hívják ott "kint" egoizmusnak, de alapvetően nem tartom magam szar embernek (jelenleg), sőt erősebb elveim és mentális gátaim vannak mint a többségnek. Ettől lesz valaki ember, nem? Hogy tudja, hogy megtehetné, mégsem teszi.

- o -

Nem tudom sírjak-e vagy nevessek azon, hogy az utóbbi hetekben/hónapokban viszonylag sokat voltam emberek között, utcán, iskolában, barátokkal...és senkinek nem tűnt fel hogy bajom lenne. Vagy hipohonder vagyok? Ezt nem az én tisztem eldönteni... Másfelől örülök is neki, hogy nem omlok össze csak úgy akárki előtt. Persze bizonyos oldalról az se lenne rossz, ha valamelyik ismerősöm mondjuk facebookról idekalauzolódna, és megkímélne engem egy csomó vallomástól. Én irányítsam őket ide?!

- o-

Ez a rengeteg függőség (ami ma már divat) nekem csak eszköz, hogy legyen valami kézzel fogható problémám, ami ugyanakkor a kiszámítható megnyugvást is jelenti. Épp a napokban vitatkoztam két egyetemi csoporttársammal (szörnyen prüdek), akik elképedve hallgatták a beszámolómat a "szerek" kiszámíthatóságáról. Tudom, hogy egy utcától elvagyok x órán át és nem akarok kiugrani az ablakon, nem halok bele, tudom a határaimat... Valahol ott telt be náluk a pohár, amikor kioktattam őket, hogy amit nem próbáltak, arról ne alkossanak véleményt. Néha annyira természetesnek veszem, hogy hajlamos vagyok elfelejteni, hogy tulajdonképpen illegális, és annak kellene a normálisnak lennie, ahogy ők reagálnak rá. Ijesztő, figyelnem kell erre.