Egy hete zajlik az az óvodás szintű balhé az egyetemen, hogy ki kinek a barátja. Nagy ügyet csinálnak abból is ha más mellé ül az előadáson, utána meg duzzognak. Azt hittem ezt már kinőttük. Nekem nincs se türelmem, se energiám az ilyen nevetséges problémákat orvosolni, komolyabb embernek tartom magam. Ha duzzogni akarnak, duzzogjanak.

Ennek kapcsán beszélgettem E-vel, aki kifejtette, hogy én mennyire önálló vagyok, nem igénylem annyira a társaságot. Nem tudtam hogy ezen most meg kellene-e sértődnöm, vagy bóknak szánta, amikor is folytatta. Tetszik neki, hogy nem függök mentálisan senkitől (ha tudná...), hogy nem élem meg katasztrófaként ha valaki kisétál az életemből. WTF? Negyed éve vergődök ugyanazon a problémán, hogy elhagytak a barátaim, a lelki társam nem kér belőlem, és a szerelmem mással ébred reggelente. Alapvetően kommunikatív vagyok, biztosan ennek köszönhető hogy szinte bárkivel bármiről el tudok beszélgetni és viszonylag könnyen alakítok ki új kapcsolatokat is, akár buszon, akár utcán. De ez nem azt jelenti, hogy magamnak való vagyok, nagyon is ragaszkodnék, ha lenne kihez. Valójában pedig egy ostoba, figyelemhiányos liba vagyok, amit senki nem vesz észre. Ezek szerint még érthetetlen is vagyok, hiába küldöm a jeleket, hogy magam alatt vágom a fát...