Nem érti. Még mindig nem érti. Miért olyan kurva nehéz egy kis empátiát gyakorolni? Átérzés. Vagy még inkább beleérzés. Fogalma sincs semmiről, pedig azt hiszi ismer és tudja mi zajlik bennem. Még csak közel sem jár. De nem is kell, nem ez a szakmája, nem erre tette fel az életét, nem a terapeutám, nem a szerelmem, nem az apám….beszélgetni e nélkül is lehet. Más témákról. És akkor talán még működne is.

Ha nem akarná mindenáron megreformálni a gondolkodásom, az életem, a világlátásom. Hozzá nem értő lévén olyan eszközökkel próbálkozik, amelyekkel még nagyobb bajt csinál, mint korábban volt. Tudom én, hogy jó szándék, persze… De az sem lehet mindig mentség. Kértem – nem egyszer, nyugodtan, nem magamból kikelve – hogy ne menjünk bele, ne beszéljünk rólam, ne elemezzünk engem. Csak nem bírta ki. Előjött a példabeszéddel, hogy másnak sokkal rosszabb a helyzete, mint nekem, és bármit odaadna azért, csak hogy a helyemben lehessen. Elszámoltam 10-ig, nem reagáltam, témát váltottam. Újra felhozta. Akkor már kifakadt belőlem, hogy az istenért, tudom én hogy az égvilágon semmi bajom nincs. Hogy végtelenül elnéző vagyok magammal szemben, befészkelem magam a jó sötét szobámba és naphosszat sajnáltatom magam aktív időtöltésként. De pokolian fáj! Ez a „semmi”, hogy nem szabadna ezt éreznem, mégis érzem. És ezzel csak az amúgy sem csekély mértékű bűntudatomat erősíti. Számára egyszerűen érthetetlen, hogy engem egy ilyen példabeszéd nem tud kigyógyítani ebből a „semmiből”. Meg más sem. Gyógyszer, az igen.

Annyi könyvet írtak már a sötét felhős időszakokról (szándékosan nem írtam le a depresszió szót), ajánlom mindenkinek, hogy olvasson el egyet, vagy csak olvasson bele, hogy tudja hogyan kell kezelni az ilyen embereket. Nem azt mondom, hogy legyen szakértője a témának és mindenképpen oldja meg a problémámat, mert követelem. Nem. CSAK NE TETÉZZE! Mert nagyon elegem van a szemrehányó pillantásokból...

Azt mondtad Te nem vagy DB. Akkor ne tedd azt, amit Ő.