2009. január 29.

Barátság? Szerelem?



"Újra visszhangzik bennünk, hogy bármit megtehettünk,
nem volt semmink, nem is volt, mit elveszítsünk."

Már vagy 20 perce ültem ott, az ágyán, és azon töprengtem mit keresek én itt. Romantikus volt, ő a hátamat simogatta, én teát kortyolgattam, közben szólt a zene, de nem vonzott. Sem a fiú, sem a hely. Pár éve ismertem meg, akkor azt hittem ő lesz az, aki... Lehetett volna, de akkor nem kellettem neki. Mostmeg én nem tudom elképzelni, hogy fogom a kezét, hogy átölelem, hogy megcsókolom. Régóta ismertük egymást, fogtam már meg a kezét, öleltem már át.

Sokan akarták megkapni, én meg remélni sem mertem, hogy egyszer észrevesz. És hát nem is... Vagy nem azzal a szemmel. Kaland, flört? Rendszeresen kézen fogva sétáltunk, megsimogatott, átölelt, hozzámbújt ha tévét néztünk. Én meg remegtem érte.

Persze nem én kellettem, jött egy szőke, hosszú hajú, kék szemű lány. 17 éves. Akkor szakadt meg a barátság. Nem tudtam tettetni, hogy nem fontos, egy évig egyáltalán nem beszéltünk. Aztán egy nyári napon, izzadtan, kiszikadva ücsörögtem a munkahelyemen és csörgött a telefonom. Ő volt.

Most 2 évvel később az ágyában ülve elnéztem őt. Borostás, szikár, tipikus szépfiú. Elég gyakran változik az ideálom, és most pont ez a lezser hanyagság van napirenden. Mégis... Átalakult bennem a tökéletes férfi képe. Már sokkal inkább az kelti fel az érdeklődésemet, aki a viselkedése és nem pedig a kinézete miatt kirívó. Gyógyulok, gondoltam, amikor ez a dal szólalt meg a winampban (esküszöm tényleg véletlen volt). Nem tudtam, hogy meghallgatja-e, arcomba temettem a kezem, egyetlen lehetségnek tűnő reakcióként. Nevetett és ölelt. És igen, vannak zenék amik fontosak lesznek. És vannak fontos emberek is, múlhat a szerelem...

2009. január 25.

Azt hiszem - sőt, bátran kijelentem - hogy energiaital és Frontin kombó nem épp a legösszeillőbb.
Olyan, mint egy bad trip, csak nincs az a megnyugtató gondolat, hogy hamarosan elmúlik. Fogalmam sincs mikor lesz vége...

2009. január 24.

Furcsa ezt bevallani, de a legnagyobb félelmem, hogy elfelejtenek. Gondolom ezért is szabadulok nehezen egy kapcsolatból, mert tudom hogy a szakítással minden kapocs megszakad és nem fog gondolni rám többé.

Hogy bírja nélkülem?
Neki miért nem kellek a napi életviteléhez, mikor nekem ő olyan pokolian kellene?
Miért nem vagyok már fontos?
Miért nem szeret?
Miért enged el?

Ha én emlékszem mindenkire, ha mindenkiről számtalan emléket őrzök és néhanapján jólesik ezekre mosolyogva visszagondolni. Sőt továbbmegyek, ha ezek az intenzív emlékek adnak tartást a napjaimnak, ha ezekből építkezem újra, az alapokról... Akkor más miért nem gondol rám? Olyan nagyon kellene.

Baráti kapcsolat megint más. Az nem érdekel. Hány barátság szakadt meg, főleg a felszínesek, édesistenem hány. Az igaziak persze maradnak. Sorra vettem az utóbbi 8 évet, iskolaváltások, gimi, egyetem, más világok... Sok-sok éve nem látott arcok, sok-sok éve nem keresett arcok.

Nem szeretem a hasznavehetetlenség érzését. Vagy hogy pótolható vagyok. Holott magam is azt vallom, hogy minden nőnél van jobb, minden bajnok legyőzhető, mindenki pótolható. De ha magamról van szó, akkor azért szíven üt. Mindenkiben szeretnék hagyni egy aprócska, egy egészen picike nyomot, amit senki más nem fog hagyni.

Pótolhatóság, középszerűség, értéktelenség, tucat. Félelmeim.

2009. január 22.

Alone

Felhívom. Elmondom, hogy egyedül vagyok, hogy nem érzem jól magam, hogy gyötörnek az aggodalmak és csak beszélgetni szeretnék picit. Feszeng. Hallom a telefonban ahogy sóhajtozik, kattog az agya mit is mondjon. Sosem tudta kezelni a hangulataimat. Soha nem is akarta. Mégis hozzá fordulok, mert én tőle várnám a megmentést. Nem kellett volna mondania semmit, a levegővétele megnyugtatott volna, csak halljam ahogy szuszog. De ő nem hallja meg a segélykérést, nem látja, hogy utolsó erőmmel is felé nyújtom a kezem. "Nincs valaki akihez elmehetnél?" A kegyelemdöfés.

2009. január 21.

2 napja Albert Györgyi hangoskönyvére alszok el. És mennyire magamra ismerek. (Mellesleg nem szeretem a hangoskönyveket, tudom én, hogy maga a szerző mondja el a történetet, saját hang, saját hangsúly, saját érzésekkel megspékelve. De jobban szeretem magam eldönteni mi a hangsúlyos a mondatban, és sokszor előfordult hogy én egész mást emeltem ki a könyvből mint ő. Azt meg végképp nem jegyzem meg, hogy nagyon érdekes hangja van, nekem nem tetszik...de ezt tényleg le sem írtam, a könyve(i) fantasztikus(ak). )

2009. január 20.

Zavar

Most nézem csak, hogy két hete nem írtam ide. Két hete? De hiszen tegnap...meg az előtt is. Mégse?

Menekülő józan ész

Most az a helyzet állt elő, hogy nem tudom megfogalmazni mi a baj. Beszélgetek valakivel már jópár napja, hosszú órákat. Interneten persze, rettegek ha valakivel beszélnem kellene. Erre mondják, hogy szociáis iszony? Régebben pedig kommunikatívnak hívtak. Hogy van ez?!

Eljutottam/eljutottunk oda - bár ezzel sem eddig volt a baj - hogy tudom mit szúrok el, mit kellene máshogy csinálnom, kire kellene hallgatnom, kire nem, melyik hidat kellene felégetnem, elvágni a szálakat. Csak nem tudom végrehajtani. A fejemben kristálytisztán összeáll minden, hogy reggel felkelek, elmegyek barátokkal, olvasok, filmezek, mit tudom én. De általában már az elsőnél megakadok. Felkelni...aztán hogyan? Fáradtabban kelek, mint ahogy lefeküdtem.

Mivel ez mégsem mehet így, előveszem a hosszú hónapok óta polcon porosodókönyv egyikét. Olvasom a betűket, értem a szavakat, de az agyam témáról témára ugrál. Közben a tegnapi esti film pár kockája jár a fejemben, hogy adni kellene a macskának enni, meg hogy még én sem ettem, de takarítani is kellene mert lassan nem férek be a saját szobámba, közben Mester Tamás hangja ringat bele a semmibe amint félszemmel ránézek az órára és látom elment a fél nap, de tulajdonképpen mit is csináltam ma? Mikor keltem? Mikor feküdtem le? Lefeküdtem egyáltalán? Többször egymás után olvastam a bekezdéseket mire rájöttem hogy egy kukkra sem emlékszem. Ijesztő. Eddig ahhoz voltam szokva hogy az agyam a legjobb barátom, hosszú párbeszédeket folytattam le magammal, ezer variáció élt az agyamban, mindig mindenre volt B sőt C tervem is. Mostmeg a legjobb barátom ellenem fordult, semmit sem talál érdekesnek, élvezetesnek, vagy akár említésre méltónak. Az agyam helyén agyag van.
Kibírhatatlan.

2009. január 5.

Könyves móka

Sway bízta rám a feladatot, mely szerint "írd le öt könyvnek a címét, amit 2008-ban olvastál. Nevezz meg öt embert, és értesítsd őket. Linkelj vissza az ötletgazda bejegyzésére."

Jean Des Cars: Sisi avagy a végzet. Kiskorom óta valami fura,megmagyarázhatatlan vonzalom húz Sisihez. Megvannak a róla szól filmek, a musical, számtalan könyv, de mind közül ez a kedvencem. (Ó meg hát Szabó P. Szilveszter). Nagyon hiteles portré róla, nem az a sziruposan csöpögő Romy film (mellesleg Romy-t is szeretem, az ő életrajzát is olvastam). Szeszélyei, politikai nézetei, a méltóság amellyel a számtalan tragédiát viselte, szüntelen halálvágya...olyan esendővé tették. No meg persze számos helyen magamra ismertem, főleg utóbbi témában. Sajnos nagyon nehezen beszerezhető könyv, de akit érdekel, annak mindenképpen tudom ajánlani. (Sway szerintem kapna rá :))

Elisabeth Wurtzel: Prosac-ország. Nincs hozzáfűzni valóm, Bibliám.

Tisza Kata: Magyar Pszicho. Tisza Katával úgy voltam, hogy nem igazán tudtam eldönteni tetszik-e vagy sem. Olvasom a blogját, a cikkjeit, amik tetszettek, viszont az első könyve ami a kezembe akadt, az a Reváns volt. Ellentmondásos, én nem igazán vagyok vevő az ilyen szintű kitárulkozásra. Na de a Magyar pszicho óta újra kedvencem, a Doktor Kleopátrát is beszereztem, de még nem volt időm elolvasni, viszont a történet alapján befutó lesz. Majd 2010-ben vele kezdem az aktuális évi könyv összesítést.

James Frey: Millió apró darabban.
Drogos könyv. A narkósok Háború és békéjének nevezik, szerintem alapkönyv. A stílusa kissé szokatlan, rengeteg tőmondat szerepel benne, és ezek gyakran sorokon át ismétlődnek. A sztori viszonylag egyszerű, egy testileg és szellemileg leépült fiatal srác gyötrelmes napjait mutatja be egy intézetben, egy élet lassú, fáradtságos, küzdelmes összerakását. Nem könnyű olvasmány.

Celia Rees: Farkasszem. Rossz szokásom, hogy minden könyvet megveszek, aminek tetszik a címe/témája vagy ismerem az írót, aztán lusta dög módjára hónapokig ott csücsülnek a polcon, mert nincs kedvem, hangulatom, időm elolvasni őket. Rees első könyvét olvastam, Bűbájos Mary. :) Én kis naiv elhittem, hogy a könyv tényleg egy napló maradványai, és jajj de izgi. Erre nyakon öntöttek a folytatással, és minden lelkesedésem alábbhagyott...

Bajban vagyok, merthogy én nem tudok 5 embert megnevezni (elirtottam magam mellől mindenkit), de örülnék, ha shell shock, smilemano és Mentium kitöltené. :)


2009. január 3.

"Aznap, amikor megtettem, két borotvapengét vittem magammal a kádba.
Tudod, miért?
Mert tudtam, hogy amint elkezdek vérezni, elgyengülök.
És ha elejtem az egyik pengét, nem tudok végezni magammal.
El tudod ezt képzelni?
Hogy valaki annyira utálja az életét, hogy tartalékpengét visz magával?"

El.

2009. január 2.

Stay

Most vettem csak észre, hogy az előző volt itten a századik bejegyzés. Szép ünnep volt.

Ma a tanulást elhalasztva filmet néztem. Stay vagy maradj címre hallgatott, és engem (ez is) megfogott. Nagyon sok rossz kritikát olvastam róla, amit megmondom őszintén én nem értem mire föl. Vagy csak a beteg vagy a sérült agy szülte rémálmokhoz hasonlatos "működési" zavar elméletében ismertem magamra? Megesik.

Szóval ennek hatására igencsak elgondolkoztam (újra) az életemen, azt hiszem nevezhetjük még annak. Egy ilyen film után...ambivalencia. Néha vannak tiszta pillanataim, és ilyenkor beüt hogy élni jó. És érdemes. És hát lehet is. Nemcsak muszáj. Az már az én ellentmondásom hogy mindig a hasonló témájú filmek után kapkodok két kézzel az élet után. Ilyenkor eltűnődök, hogy túl rövid az élet és amúgy is rengeteg időt töltöttem már el az önsajnálat meg a depresszió kényelmes bugyraiban. Csak mennék, mennék bárhova hogy ne érezzem magam tétlennek, hasznavehetetlennek. Hogy érezzem hogyha fulladok, akkor még jön valahol levegő, még élek. Minden pillanatot óriási intenzitással szeretnék megélni. Átélni, átérezni, ragaszkodni hozzá. Akarom, hogy legyen valamim.

Ne aggódjatok, holnapra elmúlik.


Tegnap este ültem a szobám ablakában, teli pohár teát szorongatva, bámulva a hóesést. A tea még gőzölög, jólesőn melegíti átfagyott ujjaim. Bámulom a város fényeit, minden hideg, számító, könyöklő. Mégis olyan békés. Mintha egy fél pillanatra megtelt volna az "életem" egy kis csenddel. Azok az idők járnak a fejemben. Gondtalan fiatalkor, függőségektől mentes élet. Amikor még hittem, hogy lehetek valaki. Azok az évek adnak tartást a mai napig. Vádlóan peregnek a könnyeim, egy esélyem volt, nem éltem vele. Még nincs elveszve, de pokoli nehéz innen már felállni. Nekem nem is sikerül maradéktalanul, akkor is csak pillanatokra, hogy aztán zuhanjak vissza. Olyanná váltam, amilyen soha nem akartam lenni, gátlástalan tucatember, akit beszippant a tőkés világ. Undorodtam tőlük...mostmár magamtól is. Egyszer volt egy cél, szebben élni bárkinél. Nem sikerült...