Alapvetően nem vagyok rossz ember. Megcsináltam sokmindent, de hát a hülye saját kárán tanul, nem de bár? Őszinte vagyok, nagyon is. Még itt is, ahol a kutya nem ismer. Megpróbálok bízni az emberekben és néha még szeretem is őket. Törődöm másokkal, aggódok, segítek, beszélek, hallgatok (ami nagyon nehéz dolog), tanácsot adok és elfogadok, megteszek mindent, amit tehetek. Az emberek túl sokat várnak másoktól anélkül, hogy elgondolkoznának azon, ők képesek lennének e mindarra, amit elvárnak. Minden egyes rohadt napon igyekszem megfelelni másoknak és magamnak egyaránt, a többi lénnyel emberi módon viselkedni, megérteni és elfogadni a körülöttem élőket, valamint önmagam maradni ebben a gusztustalan és/vagy szar világban. Egész életemben igyekeztem elhinni, hogy ennél már csak jobb lehet, mert sajnos kénytelen voltam ezt mondogatni magamnak ahhoz, hogy el tudjam hagyni az ágyat, vagy levegőt tudjak venni minden undorító reggelen. Sokszor feltettem magamnak a kérdést, miszerint mi a francért élek és harcolok minden nap. Átgázolnak rajtam nap mint nap, én meg mert egy idióta vagyok, még hagyom is. Meddig kell még küzdenem? Meddig tegyek meg mindent, ami erőmből telik? Mi van, ha elfogyott az energiám? Mondja már meg valaki, mikor van az a pillanat, amikor azt lehet mondani, hogy rendben barátom, add fel, eleget tettél?A lényeg, hogy ez egy szar nap, de nem baj, mert holnap is szar lesz, meg azután, meg azután és egészen addig, míg világ a világ.