Olyannyira nem mutatok szociális hajlandóságot semmire/senkire, hogy azt sem tudom elviselni ha egy légtérben van velem valaki. Vagyis gondolom az nem épp normális reakció, hogy idegrohamot kapok attól, hogy a macska mocorog a kosarában és az nyikorog.... Munka után, amikor hazajönnek a szüleim, körülöttem vágni lehetne a feszültséget. Vibrálok, borzongok, biztos szándékosan hergelem is magam, de egy szóra ugrani tudnék, sikítani ahogy a torkomon kifér, hogy az istenbasszameg vegyétek már észre hogy egyedül akarok lenni, nézzetek levegőnek és egész egyszerűen ne szóljatok hozzám! Sőt...a legjobb az lenne ha mindenki magára zárná a kis szobáját és én zavartalanul szenvedhetnék. Hogy mi miatt? Remek kérdés, magam sem tudom. 2 napja abszolut "ex-megvonás" van, én magam akartam. Önös érdekből, hogy végre meggyógyuljak, mert már baromira unom, másrészt érdekel mikor jutok eszébe és kezd lázas telefonálgatásba. Szeretném... elégtétel lenne. Hazudnék ha azt mondanám nem jut eszembe 10 percenként, mert de. Csak próbálom magam meggyőzni, hogy ez nem a világvége, ha nem része az életemnek. Sőt..ez lesz az út a szabadulásba. Mert ugye ha nem beszélünk, ha nem találkozunk, akkor nem kell újra elveszítenem...