Nos, ami a blogom 2. világháborús állapotát illeti, azt sikerült renoválni. A lelkem háború sújtott léte továbbra is fennáll. Ámde,

- Az elmúlt pár napban nagyon sok támadás ért, és nem omlottam össze annyira, mint számítottam rá.

- A munka továbbra is nagyon bánt, nem csinálnék belőle ekkora ügyet, ha nem ők kerestek volna meg az ajánlattal, aztán elhúzva az orrom előtt a mézesmadzagot, még csak egy lehetőséget sem kaptam, ráadásul a szemembe sem merték mondani, hogy sztornó. Egy nyavajás e-mail...

- Egy olyan ember kopogtatott be hozzám a minap, akivel ugyan papíron jóba vagyunk, a gyakorlatban viszont kifullad a kapcsolat egy köszönésben vagy egy fél órás msn beszélgetésben. Szóval letámadott, hogy felém lenne dolga egyik nap, mi lenne ha összefutnák egy fél órára. Legyen! 4 óra lett abból a fél órából és rengeteg-rengeteg nevetés. Sokan fogták meg a kezem, de akiknek igazán kellett volna, azok elengedték. Ő sosem tartozott egyik táborhoz sem, nem engedte el a kezem, igaz nem is fogta soha. Így aztán nem fűztem túl nagy reményeket a találkozóhoz, begubóztam, nehezen oldódtam fel. De nem zavarta, megértette, hogy voltam már jobban is. Tudta, látta. Ő tényleg csak a barátságomat szeretné nem a testem (ehhe, már nem...), és éjjel megvilágosodva rájöttem, hogy én is szeretném az övét. Ő a nagybetűs ember, a szó nemesebbik értelmében. Most tudtam meg, hogy állítólag a barátság hete volt...

Összegezve: Energiáimat megpróbálom (hangsúlyozom: csak próbálom) építő kapcsolatokba befektetni, nem pedig az önpusztításba. Úgyis meghalunk, ki nem sz.rja le?

"Én megteszek akármit ami durva, mert jól tudom, hogy nem születek újra..."

Nem tudom menni fog-e, ha igen meddig, ha nem, mi lesz ezután. A lelkitárs által hagyott lyukat a védőhálómon továbbra sem sikerült befoltozni, de még csak csökkenteni sem. Nagyon szeretném...