Aktívan pakolom, pakolnám le magam róla. Tudom én hogy nem tartott volna örökké, nem mentem volna hozzá feleségül és a körülményeket meg az életét ismerve jobb is így. Meg hogy majd következő tavasszal más után fogok sírni, előtte is ez volt, utána is ez lesz. Az előzőekért is mennyit sírtam, ma már szánalmasan nevetséges visszagondolni. Meg dolce vita, szabadság, flört, nihilizmus, és nem kell elviselnem többé a drogos műsorait, amikor olyan primitív dolgokat művelt, csupán agyának egyszerűségéből fakadóan, hogy csak kapkodtam a fejem. Nem volt elég jó hozzám. Tudom. Hiszem. Akarom hinni. Ámde...ez nem változtat azon a tényen, hogy pokolian fááááááj. Hiába próbálom bemagyarázni ezeket, csak percekig hat.

"Nem narkotikum, hanem az ő elvonásától szenvedek ennyire, a bennem való léte folytonosságának megszakításától biológiailag leépültem, érzelmileg elhaltam.

Miért, miért, miért? Miért pont az ő köteléke tart fogva? Miért bomlik az agyam? Miért fáj a lét? Micsoda irreális érzés! Miért nem tudok továbblépni?"

Vajon gondol néha rám?