Na hát akkor... Az utóbbi napokban újra visszakerültem annak a mély gödörnél a legaljára, amiből egész életemben próbáltam kimászni. Rám tört a magány, hogy hogyan oldom meg a problémáim, mikor lesz ennek vége, etc... Mindent megtettem azért, hogy ne üljek kikapcsolt telefon és számítógép mellett, ne rántsam magamra a sötétséget és siránkozva a kurvára elcseszett életem miatt, mégis tisztán láttam magam előtt a világvégét. Fogtam egy dobozt - nevezzük érzelemdoboznak - és beletettem mindent, amivel nem szívesen vagyok napi kapcsolatban. Gyűlölet, harag, vádaskodás, fájdalom, emlékek, kérdések. Kérdések.
Tudom, hogy rengetegszer mondtam már, hogy elengedem, hogy nem zaklatom, hogy tiszteletben tartom... Csak valamiért sosem ment. Most rájöttem erre a "valamire". Mégpedig hogy ráerőltettem magamra a vele kapcsolatos jó emlékeket. Csak azt láttam, hogy nevetünk, a rengeteg kaland, a rengeteg élmény, az őszinteség, a nyilt tekintet, a sok-sok "ébredj velem" elnyomta a valót. Közben meg dehogy. Csak én szerettem volna őt a megmentőmnek látni. Láttam benne valamit, valami mást, amit elég régóta senkiben.
Elég szentimentális hangulatban vagyok jelenleg, úgyhogy hasonlítsuk őt egy kispárnához. (igen-igen tudom mit gondolsz, de tiszta vagyok...) Ott csücsül a lakástextil kirakatában, puha, áramvonalas, álomba ringató. A legszebb kispárna. Lehetne ölelgetni, ráhajtani a fejed, könnyesre sírni.... Aztán hosszú idő kellette hozzá ugyan, de végül ráébredsz, ha a tiéd lenne, átaludnád vele az egész életed. És tudod hogy ott lesz holnap is, de nem mész többé arra.
Mert nem akarom végigaludni az életem. Most engedlek el. :)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése