Vannak olyan napok, amikor a világon semminek sincs értelme és amikor meghalni lenne kedvem. Mikor minden erőfeszítés, minden ál mosoly, minden fogat összeszorítva visszatartott könnycsepp, minden lenyelt sértés egy újabb halál. Amikor bármit csinálok baj, amikor minden egyes lélegzetvételem veszekedésre ad okot, amikor a kutya nagyobb becsületnek számít mint én. Amikor nem szólhatok vissza, magam miatt nem, mert abból még nagyobb veszekedés lenne amit már nem bírnék el. Amikor csak azt tudják felhordani nekem, mi az amit NEM értem el, és mi az amire NEM vagyok jó. Amikor a képembe vágják, hogy itt semmi sem az enyém mindent csak használatra kaptam és jó lenne ha megbecsülném mert soha az életbe önállóan ilyenem nem lesz, hogy a kocsi amibe beteszem a "picsám" azt sem én tartom fenn, és hogy ne merjem kinyitni a szám mert nekem semmim sincs. Amikor marékszámra tolom magam a frontint és rajzolok absztrakt törzsi motívumokat az alkaromra, hogy aztán SENKI ne kérdezze meg mitől vagyok én ennyire deprimált, sőt, a falhoz állítsanak nekemszegezve a kérdést, hogy "miért vagy te ennyire kezelhetetlen?". Vannak napok, amikor gyűlölöm az apámat. Amikor csak azért nem nyomom rá mélyebben az ollót a csuklómra, mert tudom, hogy valakinek nagyon fájna. Nem nekem...

Ma egy ilyen nap van.

Ha magabiztos vagy, olyan dolgokat is elárulsz magadról, amiket máskor nem tennél. (Igen, igen, topmodell-t nézek...)
Szóval az én titkaim:
- leírhatatlan mennyire félek a fulladástól
- régebben mániákusan rettegtem a tűtől (ezt ma már legyőztem...), de a vérnyomás mérés mai is padlóra visz. Nem vicc, komolyan. :D
- naponta csomószor mosok fogat, mert sárgának látom őket
- utálom ha izzad a tenyerem, ettől ideges leszek és még jobban izzad.
- ha egyedül vagyok, szoktam énekelni
- nem mosok kezet cicasimogatás után (ha saját cica, az enyémek tiszták és egyébként sem moshatom meg 3 percenként)
- kávéval öblítem le a hajam hajmosás után
- mp3 lejátszóval a fülemben alszom el
- nem iszom alkoholt
- szeretem a savanyú uborkát magába
- csak a kemény, éretlen, még zöld gyümölcsöket eszem meg, vagy max. éretten de akkor fagyasztva!
- ha tehetem nem szárítom a hajam
- napszemüveg éjjel-nappal
- utálok kocsival parkolni, nem is tudok
- idegesít ha valaki minden apró dologért bekapcsolja a mikrót
- ha otthon vagyok, mindig szól valamilyen zene amitől a szüleim másznak a falra
- nem tudok főzni
- nem ütöm le a legyeket
- nem engedek be akárkit a szobámba
- szeretem az orális szexet
- meg az análisat is
- az egyik dolog amit szándékosan megnézek egy emberen, az a cipője
- a másik hogy belenéz-e a szemembe ha hozzám beszél. Állítólag annyira feltűnően vizslatom a másik szemét, hogy ettől ő érzi magát kényelmetlenül...
- sokszor remeg a kezem
- bosszant ha az öreg nénik az utcán beszélgetnek amikor én arra megyek
- keményen beszólok ha valaki tiszteletlen (boltban is, ha az eladó nem köszön)
- könnyen alakítok ki függőségeket..
(...)

"Magyar Pszicho"

Néha kétlem, hogy egy nyugodt,
izgalommentes élet
kedvemre való lett volna;
olykor mégis vágyom rá.

/Byron: Kósza Gondolatok/

Mondják, hogy minden történetnek van tanulsága. Így hát gondolom az enyém sem lehet tanulság nélküli. Ha más nem, elrettentő példa. Napok, sőt hetek óta kering a fejemben ezer meg ezer gondolat, hogy majd jól leírom őket, de nem érzem magaménak ezt a blogot. Porhintés az egész, cenzúra. Kiragadok egy szeletet a világból és ez alapján ítélnek meg/el. Mióta pár ember előtt az arcom is adtam hozzá, még kínosabb. Nekem. De valahol el kell kezdeni vállalni magam, maximum az olvasószám csökken. Hát akkor lássuk....

Mielőtt bekopogott hozzám a szerelem, én igazán jó ember voltam. Jól tanultam, versenyekre jártam, nem jártam bulizni, nem is érdekeltek a fiúk, nem ittam, jól elvoltam egyedül is, és persze imádtam a könyveket. Kitartó és szorgalmas voltam, kurvára szorgalmas. Szüleim nem akarták féken tartani az álmaimat és csak most kezdem értékelni - miközben már megtapasztaltam annyi csüggesztő élményt - milyen komolyan vették az elképzeléseimet és az ötleteimet. Sokáig őket hibáztattam az állapotomért, de kezdem úgy gondolni, hogy bennem mindenképpen felszínre bukkant volna a hajlam. Majd biztos ugyanilyen hirtelen le is állok.

Szóval 17 évesen jött a szerelem aki megmutatta nekem a világ nem mosolygós arcát. Ő csak elhúzta a függönyt, az ajtók-ablakok kitárása tavaly történt, a mostanság is sokat emlegetett exnek "hála". Önzés, gátlástalanság, érzelmi kifosztás, kokainhegyek, gina, erőszak, féktelen tombolások. Mivel mindig is hajlottam az erős és kizárólagos szenvedélyekre, nem volt nehéz dolguk velem. Nem tagadom, tetszett ez az újfajta szabadság és élet felfogás, valahova tartozás, hagytam magam sodortatni. De váltig állítom hogy pozitív hatása is volt mindennek, megtapasztaltam a határaimat. Már nem botránkozom meg, nem fordítom el a fejem, ha intravénás adagolást látok, hogy tisztában vagyok mindennek a hatásaival és nem hiszek a média népbutításának, vagy hogy esetlegesen tudom mit kell csinálni ha valakit túllépi a határt. Láttam szétlőtt vénákat, betört arcokat, nyálfolyós kómában fetrengő alakokat, csajokat akikkel több 10 ember előtt szeretkeztek és ők másnap semmire sem emlékeztek, kemény zsarolásokat és fenyegetéseket. Attól, ha a fejed a homokba dugod, attól még a valóság körülötted van...

Olyan dolgokat tettem, amikről azt hittem soha nem lennék rá képes. De egy valamit megtanultam: van egy énem, ami mindig is képes volt rá...

Felismerés

Rájöttem, hogyan működök. Igen, 22 év után ez is sikerült... Szóval van nekem ez a régen felismert ámde időben nem kezelt önértékelési problémám, amit azóta senem sikerül kinőni, és ami komoly galibákat tud okozni. Mondjuk hogy a folyamatos "bizonyítási kényszer" miatt a delikvens sarkon fordul és otthagy a fenébe, amitől én igencsak meg tudok borulni. Más kérdéd, hogy az ő helyében én is ezt tenném... Csak nekem tényleg annyira rossz véleményem van saját magamról, hogy el sem tudom képzelni, hogy valakinek hosszútávon szüksége lenne rám. És ez nem önsajnálat. Azt meg nyilván mások nem tudják hova tenni, hogy miért kell nekem mindent bizonygatni. Veszett ügy.

Például: Ha úgy érzem, hogy hanyagolva vagyok, akkor szerencsétlen egyénnek utána bizonyítania kell. Nem folyamatosan, elég egyetlen kedves gesztus, amitől én elhiszem, hogy mégis fontos vagyok, egészen addig míg újra meg nem rendül a hitem.
Márpedig ahhoz elég annyi, hogyha látom hogy fent van msn-en de nem ír rám egy teljes napig. Nektek ez bizonyára nevetségesnek hangzik, mert miért kellene minden egyes nap beszélnünk valamiről?! De nekünk kell. Mert szoktunk. És Ő is ugyanígy van ezzel, ha nem írok rá, tudja hogy valami gáz van. Vagy a kedvem van a béka feneke alatt, vagy valamiért nagyon megsértődtem rá. Ez ilyen kimondatlan alapelv köztünk.
Na már most, én írtam neki hétfőn, amire nem válaszolt. Következmények: Habcsók előtt lepereg az egész hétvége hogy mit mondhatott amivel megbántotta a célszemélyt -> megnyugszik hogy nem ő a hülye, ő nem csinált semmit, viszont vele nem lehet megtenni hogy csak úgy nem válaszolunk többszöri villogás után sem, úgyhogy eltűnik, nem keresi 3 napja-> ex ma délután sms-t ír hogy hol a fenében vagyok és beszélgessünk és annyira figyelmes mint még életében nem volt-> Habcsók megnyugszik hogy mégiscsak szükség van rá és igenis van aki észreveszi ha eltünik az éterbe.

Szánalmas.

N e m b í r o k i t t h o n l e n n i . De máshol se jó. Jó?! Mikor éreztem én ezt utoljára, istenem....plafonnézegetés közepette ritkán bukkan fel a dolce vita. Naphosszat magamra zárom az ajtót, mert fájnak a hozzám intézett szavak, idegesít a jövés-menés a lakásban, a macskadorombolás, az ebéd illata, az ajtók csukódása, és a többi jól ismert nesz. Elidegenedtem. Ma egy hatalmasat veszekedtem apukámmal, semmiségen, de temperamentumos ember lévén (volt kitől örökölnöm) elkalandoztunk és egymás fejéhez vágtunk mindent. Illetve főként ő az enyémhez. Leginkább hogy semmit sem csinálok itthon, hogy egész nap a szobámban ülök, igazán megerőltethetném az úri seggem akkor talán még valami hasznom is lenne... Mintha jókedvemben tartózkodnék minden(ki)től. Én meg csak álltam, szótlanul, könnybelábadt szemekkel tűrtem a szitkozódást. Amikor befejezte, megfordultam, visszamentem a utóbbi napokban egyetlen életteremmé vált szobámba, vártam míg megnyugszom kicsit, mert a zihálás miatt még félre nyelem a gyógyszert (maga a következmény nem izgatna, csak a fulladástól félek), kihúztam 1 utcát és katatón állapotban tovább bámulom a plafont.

El sem hiszi, mennyire bántanak a szavai. Mintha kést forgatna bennem....csak legalább halnék bele.

"Jöjj hát Halál,
ne hagyd hogy várjak
Elég volt a szenvedés
Jöjj válts meg hát!
Te jó Halál!Te átkozott!
Jöjj, ments meg már!"

(Ha Sz.P.Sz az, tényleg jöhet!)

Upd 20:55: 2. utca...

Ismételten hatalmas dilemmával állok szemben, elnézést kérek a szóhasználatért és a nyelvi minőségért, pocsék szarul vagyok.

Persze, miért is könnyíteném meg a saját dolgom?! Úgy ahogy sikerült kihevernem exet, volt más ami miatt aggódhattam, amivel foglalkozni kellett, meg itt a tavasz is, hurrá-hurrá... Megérezhette hogy már nem függök tőle mentálisan és erre belök egy ilyen mondatot, csakazért hogy az agyamban újra aktivizálódjanak a kisördögök, amik azt súgják monoton hogy "élvezd ki, kell neked". Tudom én, hogy hazudik, hogy átver, hogy semmibe vesz, hogy csak helyettesítő ember vagyok neki, hogy egyetlen mondatot sem mond anélkül, hogy ne származna belőle haszna. Azt is látom hogy minden nap más csajnak löki a szépet, és ha nemet mondok, lapoz egyet a telefonkönyvében, hogy kit lehetne felhívni helyettem.

Sőt, ha ez nem lenne elég, még a szemembe is mondta, hogy "nem vagyok egy mentsvárnak való nő" (megint kezdődik a "mi nem vagyok"...), és neki most nehéz időszak jön, támasz kell, amit én nyilván nem tudok megadni. Kb annyit ért, mint egy pofon a szarnak, kibőgtem magam és a fejembe vettem, hogy csakazértis megmutatom neki. Tudok én angyali lány lenni, akihez oda lehet bújni, megsimogatom a fejét, elaludhat az ölemben, sőt még lelket is öntök belé, ha kell a sajátom kárára. Na mi jött erre? Bizony...unalmas vagyok. Nem baj, Const nem adja fel, akkor egy izgalmas nő leszek, akivel bizony öröm minden egyes pillanatot eltölteni, pörögtem a saját tengelyem körül is, kiszipolyoztam az agyam, hogy minél jobb programokat szerezzek neki, nehogymár véletlenül megunjon az úr. Ez se jött be.

És mégis...most hiába programozom magam a nap 24 órájában (szó szerint, 3 napja nem aludtam), hogy nem érdemel meg, nem értékel, hogy kihasznál, hogy találok sokkal jobbat, hogy tulajdonképpen nem is ő hiányzik, csak az érzés, hogy csettintenem kell és minimum 3-an ugranak, hogy velem legyenek, hogy kibaszhatnék vele, mert ő is számtalanszor megtette velem...mégis., mégis, mégis, megőrjít a gondolat hogy most mást élvez.

Szóval kedves okosabb blog társaim, adva van a kérdés: Mi a faszért függők tőle?

It's a wonderful life

Na hát akkor... Az utóbbi napokban újra visszakerültem annak a mély gödörnél a legaljára, amiből egész életemben próbáltam kimászni. Rám tört a magány, hogy hogyan oldom meg a problémáim, mikor lesz ennek vége, etc... Mindent megtettem azért, hogy ne üljek kikapcsolt telefon és számítógép mellett, ne rántsam magamra a sötétséget és siránkozva a kurvára elcseszett életem miatt, mégis tisztán láttam magam előtt a világvégét. Fogtam egy dobozt - nevezzük érzelemdoboznak - és beletettem mindent, amivel nem szívesen vagyok napi kapcsolatban. Gyűlölet, harag, vádaskodás, fájdalom, emlékek, kérdések. Kérdések.

Tudom, hogy rengetegszer mondtam már, hogy elengedem, hogy nem zaklatom, hogy tiszteletben tartom... Csak valamiért sosem ment. Most rájöttem erre a "valamire". Mégpedig hogy ráerőltettem magamra a vele kapcsolatos jó emlékeket. Csak azt láttam, hogy nevetünk, a rengeteg kaland, a rengeteg élmény, az őszinteség, a nyilt tekintet, a sok-sok "ébredj velem" elnyomta a valót. Közben meg dehogy. Csak én szerettem volna őt a megmentőmnek látni. Láttam benne valamit, valami mást, amit elég régóta senkiben.

Elég szentimentális hangulatban vagyok jelenleg, úgyhogy hasonlítsuk őt egy kispárnához. (igen-igen tudom mit gondolsz, de tiszta vagyok...) Ott csücsül a lakástextil kirakatában, puha, áramvonalas, álomba ringató. A legszebb kispárna. Lehetne ölelgetni, ráhajtani a fejed, könnyesre sírni.... Aztán hosszú idő kellette hozzá ugyan, de végül ráébredsz, ha a tiéd lenne, átaludnád vele az egész életed. És tudod hogy ott lesz holnap is, de nem mész többé arra.

Mert nem akarom végigaludni az életem. Most engedlek el. :)

A mindenen túl, a minden jön el

Elárasztottak a gondolatok. Mintha az agyam egész nap arra a percre várna, hogy egyedül legyek és arra kényszeríthessen, hogy gondolkodjak. Egyszer, nagyon régen elindultam egy úton. Nem tudtam merre vezet, de mennem kellett. Menet közben belefutottam egy hosszú és sötét alagútba. Nagyon féltem, hisz egyedül voltam a sötétben, nem láttam a végét, viszont hátranézve is csak a rosszat láttam.Menekültem valami elől, aminél még a sötét alagút is barátságosabb helynek bizonyult. Amikor elindultam, még ártatlan voltam, de hamar felnyitották a szemem. Nem titok, szerelem, öngyilkossági kísérlet, lelki terror. Úgyhogy fogtam a cók-mókom és irány az alagút. Bíztam benne, hogy hamar kijutok, és a másik oldalon látni fogom a fényt, érzem majd a melegséget, látok még arcokat ebben az arctalan világban. Páran sétáltak velem egy darabon, de nem érthették mit mondok, nem hallották, hogy sírok. Lekanyarodtam ahelyett hogy egyenesen mentem volna, mert a sok-sok elágazásból fény szűrődött ki, gondoltam hátha... Hát nem. Láttam halált, könyöklést, zsarolást, fenyegetést, élettel való játékot...erkölcsöt azt nem. Lassan már nem tudom megszámolni egy kezemen, hányan mentek el... Huszonévesek. Túladagolás, öngyilkosság, baleset. Napszemüveg mögé temetett arcok, egyenes hát, sehol egy érzelemnyilvánítás, rezzenéstelen arccal állják végig a temetést. Nekik már rutin. Nekem egy újabb késszúrás.

Összegzés

- 1 hete a lelki támasz, a legnagyobb mentsváram bejelentette, hogy többet nem kér belőlem, mert ritka szar ember vagyok, lelki és agyi deformitásokkal, és neki erre nincs szüksége.
- 4 napja életem szerelme egy másik nővel osztja meg az ágyát, ezt nem ragoznám...
- lassan 2 hete egy jóbarátom bejelentette, hogy szerelmes valakibe, aki én lennék
- 3 perce ugyanez a barát bejelentette, hogy többé nem tud a barátom lenni, mert neki az nem megy.
- utolsó szó jogán még hozzáfűzte, hogy engem azért hagy el mindenki, mert - idézem - "csak magamat szeretem és sosem foglalkozok másokkal"
- továbbá a hab a tortán, hogy nem kaptam meg a munkát, amihez hatalmas reményeket fűztem, nem kevesebbet mint a túlélést.

Akkor most kártyavárként összeomlottam.

A legőszintébb

Ahogy elnézem a családi fényképeket, anyám egyértelműen egy boldog arcú hölgyként szerepel. Anyukám nagyon talpraesett, kreatív, értelmes, ügyes ember volt, sőt most is az. Apu humoros, végletekig jószívű ember, engem pedig büszkén tart a karjában. A fényképek megörökítették egy egészen másfajta világ és korszak ártatlanságát. Sehol egy búskomor arc, sehol a jövő bizonytalanságának képei.

Ez a látszólagos kiegyensúlyozottság aligha készíthette fel anyámat arra a sok nehézségre és megpróbáltatásra, ami neki osztályrészül jutott. Nem ilyen életről álmodott, persze. Szülés után nem ment vissza dolgozni, apámra hárult a család eltartásának feszültsége. Előfordult, hogy anyu teljesen maga alá került (számomra is rejtély, hogy pontosan miért, 8-9 éves lehettem), máshol kereste a vigaszt. Persze kiderült. Apám ekkor kezdett el keményen inni, ami nem sokat javított a helyzeten. Nem csak én vagyok hajlamos a függőségre, bár az én kíméletlen küzdelmem a sötét hangulatokkal csak később kezdődött.

Veszekedések, megcsalások, válni akarnak, aztán mégse. Én meg végighallgattam. Így lehetetlen volt elkerülni, hogy a szívemet és a lelkemet súlyos sebek érjék. Már akkor... Apuval problematikusnak nevezhető viszonyom kamaszként ingerültnek volt mondható, most leginkább távolságtartó. 10 percnél többet nem tudok vele elbeszélgetni. Hetente. Amennyi közünk van egymáshoz, attól akár idegen is lehetne. A szüleim továbbra is tartják a kapcsolatot meg a látszatot, de lényegében elhidegültek egymástól.

Anyuval felemás kapcsolatban vagyunk. Néha egyáltalán nincs jelen az életemben, egyáltalán nem tud a dolgaimról, máskor meg túlságosan is benne van, túlaggódik mindent. És talán éppen ezért, minden erőmmel azon voltam, hogy rajtam ne vegye észre ha gáz van, nem akartam még én is tetézni a bajt, meg akartam felelni neki. És hát nem is vette észre.

16-17 évesen, sőt talán pár nappal ezelőttig is mereven hittem, hogy jól döntöttem, amikor nem avattam be a lelki nyavalyáimba. Nem kell a sablonszöveg, úgysem használna, és csak aggódna, amivel az agyamra menne. Most kezdek rájönni,hogy így viszont csak ingatag alapokat tudtak teremteni számomra, amelyek minduntalan megroppannak szorongó, zaklatott énem súlya alatt. Az az ember, aki a legközelebb áll hozzám, akiben a legjobban bízom...egy álomképnek ismer. Olyan emberbe kapaszkodtam teljes erőmből, aki mit sem tud rólam.

De épp anyám érzékenysége, meg az hogy mekkora csapás lenne neki, ha megtudná hogyan élek, és a szeretete segített, hogy ebben a fájdalmas, rémálomszerű időszakban életben maradjak. Egy pillanatra sem jutott eszembe, hogy őt itt hagyjam. Visszapillantva ma is ámulok, hogy túléltem, hogy magamra hagyatva éltem túl az életet...

Utolsó utáni csepp abban a bizonyos pohárban

A szeretet elvárása önzés, legalább annyira, mint a szeretet elutasítása.

Érdeklődtem volna róla hogy ugyan mi van vele, egyáltalán él-e még az úr, mert elnyelte a köd mint a szürke csacsit. Kiderült hogy igencsak él, csak épp a gyanúm szerint, rám nem kíváncsi. Távol álljon tőlem, hogy fényezzem magam, és tényleg elég csúnyán váltunk el legutóbb, de azon kevesek közé tartozom akiket érdekelt a lelke. És érdekel(ne) a mai napig.

Tudom, hogy nem épp józan gondolkodásomról vagyok híres, és biztos nagyon nehéz lehetett velem, meg minden energiádat felemésztettem, de ha én egyszer kimondok és meggondolok valamit, akkor azt komolyan gondolom. Azzal is tisztában vagyok, hogy ez nem elég ahhoz, hogy véget vessek a szeszélyeimnek, a függőségeimnek, a borús világlátásomnak, de most van valami, ami eddig hiányzott. Az akarat.

Szerettem volna bebizonyítani neked, hogy annyira reménytelen senki mégsem vagyok, mint az jelenleg a szemedből tükröződik. Elvégre anno nem véletlenül kedveltél meg, az a valami most is bennem van. És én emlékszem a jóra is, a reggeli ébresztésekre, a bizalomra, a hitedre...a rajzodra. Nagyon-nagyon szerettem volna még egy esélyt...

X üzenete: Élek, tőle távol

Ez a mondat elvágott mindent.

"Mondd, miért nem félsz?
Hogy késő, hogy lehet-e elég idő,
Hogy valahol megtaláld amiért élsz, talán van még erőd...
Mondd, miért így élsz?
Nézz fel! Most még újra kezdhetnéd!
Hogy valahol megtaláld amiért élsz,
Neked érezned kell: Mennyit érsz!"

Ki mondta, hogy nem félek? Ki mondta, hogy én sosem változom? Ki mondta, hogy nekem ez a lehető legjobb élet? És egyáltalán miért hagy el engem mindenki, aki megismer???Az istenit!

Upd: sokadszor szerkesztem át ezt a bejegyzést, mert egyszerűen nem hiszem el. Én lebontottam volna a sokszor emlegetett vakolatot, lehullott a fal, itt állok előtte meztelenül. És nem kér belőlem, holott rengetegszer kérte, hogy ne bújjak álarcok mögé. Aztán amikor megteszem, akkor már késő. Nagyon-nagyon szeretném ha egy utolsó esélyt kapnék, ha azt is eljátszom, akkor megértem a tiltást/törlést, de esély nélkül nem nyugszom bele. Az egyetlen ember, akit a legközelebb éreztem magamhoz, nem hisz bennem. Hogyan lehet így bármit is végigcsinálni vagy akár csak elkezdeni?

Csendes őrület

Aki gyerekként ismert, úgy emlékezik rám, mint egy zárkózott kislányra, aki nem igazán volt barátkozó. Aranyos voltam, de vad. Okos, cinikus, fanyar humorú és nem kicsit titokzatos. Nem sok embert engedtem közel, nagyon megválogattam kinek nyitom meg a belső világomat. Na azért tizenévesen nem könyveltek még el deviánsnak, az csak később jött. Maximum a stréberségemmel tűntem ki, de 14 éves koromig nagy átlagban olyan voltam, mint a többi korombeli, csak kicsit zárkózottabb.

Aztán a múlt valóban elmúlt, a korábbi kényelmes kis világom semmivé lett, a barátnőm elment Kanadába, ezzel nagy lyukat hagyva a védőhálómon. Aztán jöttek a kusza hangulatok. Tizenhat vagy tizenhét éves koromra világossá vált, hogy a nagy aktivitás hetei után csak az élet árnyékos oldala képes lekötni a figyelmemet. Szürke, kilátástalan bíbelődés a halállal és az önpusztítással… Segítségem is volt, akkor még szerelemnek hitt fiú személyében, aki bevezetett a drogok világába. Ott megkaptam a valahova tartozás érzését. Meg komoly nyomokat a lelkemben, de arról majd máskor.

Föl nem foghatom, hogyan minősülhettem normálisnak az iskolában. Kezdek gyanakodni, hogy nemcsak depresszió, hanem borderline esélyes is vagyok. Képzelt beteg az nem, mielőtt még rám fogjátok. Tipikus kétarcú nőszemély vagyok, kislány cicával, otthonülős, stréber, megbízható, felelősségteljes és roppantmód hajlamos a bűntudatra. Ja és túlérzékeny. Aztán ha olyan lábbal kelek fel, akkor egy laza erkölcsű, nihilista, önző, önpusztító és zűrös nő arca néz rám a tükörből és vele kell megosztanom az elmém.

Alone

Felhívom. Elmondom, hogy egyedül vagyok, hogy nem érzem jól magam, hogy gyötörnek az aggodalmak és csak beszélgetni szeretnék picit. Feszeng. Hallom a telefonban ahogy sóhajtozik, kattog az agya mit is mondjon. Sosem tudta kezelni a hangulataimat. Soha nem is akarta. Mégis hozzá fordulok, mert én tőle várnám a megmentést. Nem kellett volna mondania semmit, a levegővétele megnyugtatott volna, csak halljam ahogy szuszog. De ő nem hallja meg a segélykérést, nem látja, hogy utolsó erőmmel is felé nyújtom a kezem. "Nincs valaki akihez elmehetnél?" A kegyelemdöfés.

Stay

Most vettem csak észre, hogy az előző volt itten a századik bejegyzés. Szép ünnep volt.

Ma a tanulást elhalasztva filmet néztem. Stay vagy maradj címre hallgatott, és engem (ez is) megfogott. Nagyon sok rossz kritikát olvastam róla, amit megmondom őszintén én nem értem mire föl. Vagy csak a beteg vagy a sérült agy szülte rémálmokhoz hasonlatos "működési" zavar elméletében ismertem magamra? Megesik.

Szóval ennek hatására igencsak elgondolkoztam (újra) az életemen, azt hiszem nevezhetjük még annak. Egy ilyen film után...ambivalencia. Néha vannak tiszta pillanataim, és ilyenkor beüt hogy élni jó. És érdemes. És hát lehet is. Nemcsak muszáj. Az már az én ellentmondásom hogy mindig a hasonló témájú filmek után kapkodok két kézzel az élet után. Ilyenkor eltűnődök, hogy túl rövid az élet és amúgy is rengeteg időt töltöttem már el az önsajnálat meg a depresszió kényelmes bugyraiban. Csak mennék, mennék bárhova hogy ne érezzem magam tétlennek, hasznavehetetlennek. Hogy érezzem hogyha fulladok, akkor még jön valahol levegő, még élek. Minden pillanatot óriási intenzitással szeretnék megélni. Átélni, átérezni, ragaszkodni hozzá. Akarom, hogy legyen valamim.

Ne aggódjatok, holnapra elmúlik.

Tegnap este ültem a szobám ablakában, teli pohár teát szorongatva, bámulva a hóesést. A tea még gőzölög, jólesőn melegíti átfagyott ujjaim. Bámulom a város fényeit, minden hideg, számító, könyöklő. Mégis olyan békés. Mintha egy fél pillanatra megtelt volna az "életem" egy kis csenddel. Azok az idők járnak a fejemben. Gondtalan fiatalkor, függőségektől mentes élet. Amikor még hittem, hogy lehetek valaki. Azok az évek adnak tartást a mai napig. Vádlóan peregnek a könnyeim, egy esélyem volt, nem éltem vele. Még nincs elveszve, de pokoli nehéz innen már felállni. Nekem nem is sikerül maradéktalanul, akkor is csak pillanatokra, hogy aztán zuhanjak vissza. Olyanná váltam, amilyen soha nem akartam lenni, gátlástalan tucatember, akit beszippant a tőkés világ. Undorodtam tőlük...mostmár magamtól is. Egyszer volt egy cél, szebben élni bárkinél. Nem sikerült...

Állapot

Szerelem volt, tényleg az. Elkapott a gépszíj, mindenkinek meg akartam felelni, bizonyítani akartam, mert ugye az álompasinak tip-top nő jár. Egyáltalán nem tűnt fel, hogy az csak egy kirakatbaba, nem én vagyok. Egy nagyon nem szép napon aztán meglett a baj, egyszerre tört rám a gyomor- és sírógörcs. Akkor már több hete energiaitalon és cigin éltem. (Meg miegymáson...)
Diagnózis: idegösszeroppanás.
Ok: szakítás.
Menjek haza, pihenjek, egyek, igyak, aludjak, rendszeresen. Otthon egy hónapig néztem az üres plafont, nem érdekelt semmi és senki. Nem éreztem rosszul magam, leszámítva hogy mindenen szorongtam. Nem bírtam egyedül lenni, a társaságot meg ki nem állhattam. Mondhattak bármit, el sem jutott az agyamig... Meg voltam róla győződve, hogy ő volt az igazi. Nincs annál rosszabb, mint amikor hiányzik valaki, hiányzik reggel, ha felkelünk, hiányzik este lefekvéskor... de hát tudjátok.

És a jelen sem túl bíztató. Egész nap, mint valami rettenetes prés szorította a mellkasomat a szorongás és a félelem. Elviselhetetlen volt, mindenen paráztam. Hogy merre van. Hogy megcsal. Hogy elhagy. Ültem a mintás barna bőr kanapén, buborékban, fülemben a számomra kedves zenével. Aztan ANNAK az albumnak az első száma boritott nyakon egy vödör - nagyon - hideg vizzel. És igen, vannak zenék, amik mindig fontosak lesznek. És vannak emberek is...

Azt mondják, ha felismerjük, hogy valami nem ok, az már az első lépés. Na hát én hetek óta állok ugyanazon a helyen. Tudom, érzem, felfogtam, ez a kapcsolat haldoklik. Mégsem moccanok. Mert annyira pokolian nehéz. Jó tanács az nincs, ezt is tudom, majd az idő megoldja. Ahogy anno is megoldotta, már fel sem tudom idézni azokat az időket, pedig őt szerettem a 17 évem minden szeretetével. De addig amíg ezek az érzések jóleső emlékké szelídülnek, velejéig ráz.

Az agyam, hogy egy egészen egyszerű hasonlattal éljek, olyan, mint egy rohadó alma. Elutasítok és tagadok mindent. Csak ő van. Kattogok. Hogy merre van. Hogy megcsal. Hogy elhagy. Litiumot akarok!

(Hm...és ha ezt kérném a Jézuskától?)

Ez a sokadik blogom. Magam sem számolom hányadik, 4-5. Mindegyik bezárás után megkönnyebbültem, és úgy éreztem, hogy igen, sikerült lezárni egy korszakot, sőt továbblépni bizonyos dolgokon. Na most vagy az van, hogy freud volt hülye (tudjátok, minél többet beszélsz, annál hamarabb kerülsz ki innen), vagy én vagyok gyógyíthatatlan függő, merthogy a problémáim cseppet sem enyhülnek vagy kopnak el, hanem még gyarapodnak is és mindig a nyomomban vannak, mint valami sötét felhő.

Menekültem az emberek elől, főleg azok elől, akik ismertek, előttük a legnehezebb vállalni magam, pedig egyszer el kellene kezdeni. De nem most, tudomásom szerint nem olvas senki, akivel napi kapcsolatban vagyok és ez így a jó. Akkor is ha fenntartom, hogy ez itt az én blogom, amibe azt írok, amit akarok, mi több, magamnak írom, nem másnak, nem kötelező olvasni. Sőt, az sem biztos, hogy minden hiteles. Gondolatok, megélt és meg nem élt érzések és csak néha az életem. "Azt csináltam, hogy a saját életemből vett eseményeket tárgyiasítottam, hogy valami színt adjak a dolognak – szerintem megmutatja, mennyire elszigeteltnek érzi magát az ember, mikor összeomlik…" Megpróbáltam lefesteni a világomat és benne az embereket úgy, ahogy egy üvegbura torzítós lencséjén keresztül látszik.„

De ez csak az elmélet. A gyakorlat egész más, minden fikció ellenére szégyellem a kezelhetetlenségem, a hangulataim hullámzásait, a kudarcaimat, és a többit… végeláthatatlan lista. Hangsúlyoznám, hogy amikor utálatról vagy gyűlöletről beszéltem, eszembe sem jutott, hogy emberekre gondoljak, kollektív világundor uralkodott éppen rajtam.

Menekültem azok elől is, akik meg akarták mondani, hogyan éljem az életem, mert tudtam, hogy nekem az nem megy, sosem voltam zen filozófus, buddhista és satöbbi. Az elméletet tudom, agykontroll és társai, de a kivitelezéssel mindig akadtak problémáim, és ez már nem is fog változni. Amikor a törlés révén eltűntek a jóakarók, ezerszer magányosabb voltam, mint előtte, holott ezt akartam.
Új blog, új emberek, új szembesítés önmagammal, régi helyzet, régi félelmek, régi emlékek, régi minden. Jópár hónapja, hogy írogatok ide erről-arról, de amiért ez a blog tulajdonképpen létrejött, arról azt hiszem mindössze 2-3 bejegyzés született. Pedig a probléma él. Jobban, mint valaha. Nem arról szól, mint régen. Nem érzem az írás örömét, és már nem azt adja, amiért elkezdtem...

Lelki válság van és valahogy nem találom a helyem, sem itt, sem az élet egyéb területén jelenleg. Nekem ez nem létfontosságú és egy ideje már nem érzem, hogy béke lenne. Szerettem volna azt írni, amit én akarok és nem folyton arra figyelni, hogy ki mire asszociál, holott nem sok köze van hozzá. Nem értettem a kirohanásod ma msn-en, nem értettem milyen jogon vonsz felelősségre, hogy mit írok ide és milyen hangnemben. Nekem erre nincs szükségem...

Amikor azt kutatom, hogy az én életemben hol volt az az útelágazás, ahol rossz irányba fordultam, nem tudom elhessegetni a fejemből, hogy a rendszerváltás, és a rock korszak második feltámadásának kellős közepén születtem. Utálom, amikor az egyéni fejlődést a maga ezernyi különbözőségével olyan primitív klisékkel magyarázzák, hogy rányomta a bélyegét az adott kor, meg blabla, de ez nagyon helytállónak tűnik az én esetemben. Habár kipróbáltam rengeteg műfajt, reggae, hiphop, de mégis visszakanyarodtam a rockhoz időről-időre. Nem úgy értem, hogy bőrcuccokban jártam vagy istentudja, de tény, hogy szerettem rockerek között lenni. Nem, nem a koszos, igénytelen fajra gondolok, hanem a hosszú hajú férfiakra, dagadó nyaki erekre, a drogra, a szabadságra. Azért milyen jellemző, hogy manapság a techno meg progressiv korszakban a "szeretet"-drogok jöttek divatba, mint anno a hippikorban, addig a rock drogja - ha lehet így nevezni - a kokain, sokkal férfiasabb.

Nihilizmus, dolce vita, egyszer élünk, őszinteség, kemény odamondás, lázadás, macsós férfiak, apátia, depresszió, életszagú, örömöt-szomorúságot teljesen nyíltan felvállaló zene.

A rock’n’roll története olyan sok dallal büszkélkedhet, amely az élet lefele menő spiráljáról szól. És ennek a kellős közepébe beleszületni...

Mit szólnátok, ha postolnék egy olyat, hogy boldog vagyok? Én, mint depresszívként elkönyvelt kis bloggerina. Mert tudok ám olyat is. Nem mindig vagyok ennyire negatív és látom szar fényben a dolgokat. Van amikor alszom is, sőőt, sokat.

Néha kétlem, hogy egy nyugodt,
izgalommentes élet
kedvemre való lett volna:
olykor mégis vágyódom rá.

/Byron

Most alapvetően sínen vagyok, mint József Attila. Vannak csalódásaim. Lesznek is. Elhagytak páran, de a fontosak megmaradtak, sőt gyarapodtak. Sok jó és rossz tapasztalatot szereztem, amitől több lettem és talán tanultam is belőlük. Vannak akik rám mosolyognak, akik elfogadnak, akik szeretnek, és vannak akik épp ellenkezőleg.

Olykor még eszembe jutnak az emlékek, hogy volt, amikor mindent megadtam volna azért, hogy szeressenek, hogy elfogadjanak, hogy visszamosolyogjanak azok az emberek, akik nekem sokat jelentettek, akiket szerettem, vagy legalábbis azt hittem, hogy szeretek. Nem tudom miért akartam kiskanállal hordani a szívem oda, ahol nem érdemelték meg és miért zártam el ott, ahol vigyáztak volna rá. De lassan kezdem felismerni, ki érdemes rá hogy beavassam egy 7 lakattal őrzött belső világba, és ki nem.

Olykor szívesen visszaforgatnám az idő kerekét, hogy változtassak a döntéseimen, de aztán rájövök, hogy nincsenek rossz döntések. Ha meg nem történtté tehetném a dolgokat, nem tenném. Nélkülük nem lennék, az aki ma vagyok. Tanulság. Nem becsüljük eléggé ezt a szót.

Nincsenek véletlen találkozások. Nincsenek életre szóló szerelmek, tartós barátság. Leszámoltam a viharok nélküli élettel, az agyam egy része állandóan készen áll a legrosszabbra. Mindig is lesznek előre nem látható elemek, a csalódás ott van minden új találkozásban. Valaki azt mondta nekem, hogy amíg nem békülök ki saját magammal és az életemmel, addig nem lesz minden rendben. Először belül kezdjem a takarítást, utána haladjak kifelé. Az elhatározás megvan, igyekszem tenni is érte. Vesztettem pár csatát, de a háború még előttem van! Talán csak most kezdődik az igazi harc. Harc önmagammal és a kísérteteimmel.

Mivel én is úgy gondolom az őszinteség közelebb visz a célhoz,így meg is fogadom sokak tanácsát. Van viszont egy aprócska gond. A félelem. Mint biztos sokan mások, én is félek néha őszintén kitárulkozni. Nem tudom pontosan az okot, talán csak félek közel kerülni valakihez, vagy épp ellenkezőleg, félek, hogy az őszinteségem miatt taszítanak el. Ha a másik oldalát nézzük, akkor jobb lenne tudni mi a reakció, hiszen jobb tudni kivel vagy mivel állok szemben. Sokszor előfordul, hogy onnantól kezdve ahogy kimondom mit gondolok,máshogy néznek rám. Vannak akik elfogadják és vannak akik nem. Tulajdonképpen nincs is szükségünk olyan emberekre akik nem tolerálják a kimondott véleményt, hiszen az belőlünk egy darab, amire ha nincs szükségük, akkor ránk sincsen. Mi tehát a lényeg? Menjünk végig az úton őszintén és mindig mondjuk el a véleményünket, érzéseinket aztán majd meglátjuk sétál e velünk még valaki, vagy módjával legyünk nyíltak a biztos útitársért?

Őszintén szólva azért az a sok véglet -vegyük most a kitárulkozást- mert ha nem teszem akkor csak csendben szenvedek a saját kérdéseimtől, viszont ha kiadom önmagam az a gondolat ijeszt meg a legjobban, hogy megint elveszítek valakit. Talán nem is az emberen van a hangsúly, hanem azon, hogy MEGINT!!