Nos hát a tegnapi napom sem múlhatott el szembesítés nélkül, úgy látszik ez egy ilyen időszak. Nagyon remélem hogy acélmacseknek igaza van, és tudok majd építkezni a porig égett telkemre, mert ennél lejjebb már tényleg nincs. Főleg ha lesz építőanyag, mert az eddig biztos alapnak tűnő barátaim sem olyan biztosak, mint hittem.
Csapó 1. Van egy lány. A lány, aki nem kevesebbet tett értem, minthogy nélküle ma már nem lennék egyetemista. Ugyanis amikor a hangulataim miatt egyszerűen arra is képtelen voltam, hogy felkeljek az ágyból, nemhogy bemenjek előadásra, tőle kértem/kaptam segítséget. Szó nélkül küldte át nekem a jegyzeteit, rúgdosott hogy tanuljak, és szabályosan elrángatott a vizsgára. Nem egyszer, 4 éven át. Én barátnak tekintettem őt, aggódtam érte, örültem vele, viszonoztam ahogy tudtam a segítségét, persze tudom, hogy tőlem nem sok telik. A szándék a lényeg, nem? Nem. "Bocsi, de szerintem csak a jegyzetek miatt tűrsz el engem." Magyarázkodtam, hogy ez nem igaz, de igazából sokra nem megyek vele, ha ő így érzi, akkor pár mondattól nem fogja megváltoztatni a véleményét. Az utolsó ember lett volna, akiről azt hittem volna, hogy elhagy... Megint rosszul működött az emberismerőkém. Minusz 1 barát.
Csapó 2. A barát akiről már meséltem pár bejegyzéssel délebbre (igen, aki bekopogtatott hogy mi lenne ha találkoznánk), ő sem annak gondol, aki valójában vagyok. Elég felszínesen ármánykodónak állított be tegnap...
Igencsak feltették az i-re a pontot.
Adva van a kérdés, hogy miért nem látnak bele a dolgaimba azok, akik előtt lebontottam a falaimat. Tényleg ennyire érthetetlen vagyok? Vagy csak én képzeltem magam jobb embernek, és igazából nekik van igazuk? Miért tart engem mindenki ritka szar embernek? Valami alapja csak van...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése