Annyira mélységesen, elmondhatatlanul, elviselhetetlenül csalódott vagyok... Mintha az egész világ csak játszana, és mindenki pont velem.

A támasz, legutóbbi ex, olyan útra tévedt amiről nem könnyű letérni. Választhatok hogy asszisztáljam végig a teljes leépülését, ahogy tönkreteszi magát (hetek óta nonstop delirium, nem vicc...folyamatosan) vagy hagyjam magára, mint aki semmiről nem tud. Attól, hogy a strucc a flödbe dugja a fejét, attól még a valóság körülötte van... Tipikus példája annak, hogy a rosszul használt szabadság, hogyan tehet tönkre egy ígéretes férfit... Csak egy olyan sérült, vadul szeretetre vágyó férfi, aki nem tudott urrálenni az önpusztításon. Pokolian fáj érte a szívem.

Eddig bírtam, bár eddig is csak egyre nehezebben. Ma délelőtt éreztem, hogy nem vagyok képes cipelni a terheket, nem tudok segíteni sem magamnak sem másnak, nem tudok megbirkózni egyedül a világgal... Orvoshoz fordultam, elmondtam hogy nem bírom tovább, segítsenek...