Hogy búcsúzol el valakitől, aki nélkül nem tudod elképzelni az életed?

Olyan piszkosul arcon vágott a hiánya, mint már nagyon rég...

Olyannyira nem mutatok szociális hajlandóságot semmire/senkire, hogy azt sem tudom elviselni ha egy légtérben van velem valaki. Vagyis gondolom az nem épp normális reakció, hogy idegrohamot kapok attól, hogy a macska mocorog a kosarában és az nyikorog.... Munka után, amikor hazajönnek a szüleim, körülöttem vágni lehetne a feszültséget. Vibrálok, borzongok, biztos szándékosan hergelem is magam, de egy szóra ugrani tudnék, sikítani ahogy a torkomon kifér, hogy az istenbasszameg vegyétek már észre hogy egyedül akarok lenni, nézzetek levegőnek és egész egyszerűen ne szóljatok hozzám! Sőt...a legjobb az lenne ha mindenki magára zárná a kis szobáját és én zavartalanul szenvedhetnék. Hogy mi miatt? Remek kérdés, magam sem tudom. 2 napja abszolut "ex-megvonás" van, én magam akartam. Önös érdekből, hogy végre meggyógyuljak, mert már baromira unom, másrészt érdekel mikor jutok eszébe és kezd lázas telefonálgatásba. Szeretném... elégtétel lenne. Hazudnék ha azt mondanám nem jut eszembe 10 percenként, mert de. Csak próbálom magam meggyőzni, hogy ez nem a világvége, ha nem része az életemnek. Sőt..ez lesz az út a szabadulásba. Mert ugye ha nem beszélünk, ha nem találkozunk, akkor nem kell újra elveszítenem...

Lenne írni miről, zajlanak az események, viszont továbbra is labilis vagyok. Ennek következménye, hogy amihez görcsösen ragaszkodok az egyik pillanatban, azt a másikban már ugyanolyan görcsösen utasítom el. Voltak az utóbbi napokban olyanok, hogy kibékülés - veszekedés, kölcsönös kiabálás barátokkal, vad eszeveszett szeretkezések buli után, antiszociális hangulatban magamra zártam a lakást. Lassan nincs olyan ember, akivel nem vesztem össze. Ha akad, az is csak azért, mert nem került az utóbbi pár napban a szemem elé. Nem akarlak kitenni titeket is a saját hibbant elmeállapotom következményeinek, hogy egyszer lelkesen áradozok arról, hogy kibékültem egy "számomra baráttal, számára nem vagyok az" emberrel, aztán a következőben szidom magam, hogy hogy lehettem ekkora marha. Vagy hogy e percben szarok a világra, megnyomom a törlés gombot mert nekem nincs szükségem senki tanácsára, aztán pár perc múlva már a padlón zokogva ősi törzsi motívumokat karcolok az alkaromba. Gyanítom nem sokat értenétek belőle, megnyugtatásul közlöm: én sem.

A mindenen túl, a minden jön el

Elárasztottak a gondolatok. Mintha az agyam egész nap arra a percre várna, hogy egyedül legyek és arra kényszeríthessen, hogy gondolkodjak. Egyszer, nagyon régen elindultam egy úton. Nem tudtam merre vezet, de mennem kellett. Menet közben belefutottam egy hosszú és sötét alagútba. Nagyon féltem, hisz egyedül voltam a sötétben, nem láttam a végét, viszont hátranézve is csak a rosszat láttam.Menekültem valami elől, aminél még a sötét alagút is barátságosabb helynek bizonyult. Amikor elindultam, még ártatlan voltam, de hamar felnyitották a szemem. Nem titok, szerelem, öngyilkossági kísérlet, lelki terror. Úgyhogy fogtam a cók-mókom és irány az alagút. Bíztam benne, hogy hamar kijutok, és a másik oldalon látni fogom a fényt, érzem majd a melegséget, látok még arcokat ebben az arctalan világban. Páran sétáltak velem egy darabon, de nem érthették mit mondok, nem hallották, hogy sírok. Lekanyarodtam ahelyett hogy egyenesen mentem volna, mert a sok-sok elágazásból fény szűrődött ki, gondoltam hátha... Hát nem. Láttam halált, könyöklést, zsarolást, fenyegetést, élettel való játékot...erkölcsöt azt nem. Lassan már nem tudom megszámolni egy kezemen, hányan mentek el... Huszonévesek. Túladagolás, öngyilkosság, baleset. Napszemüveg mögé temetett arcok, egyenes hát, sehol egy érzelemnyilvánítás, rezzenéstelen arccal állják végig a temetést. Nekik már rutin. Nekem egy újabb késszúrás.

Aktívan pakolom, pakolnám le magam róla. Tudom én hogy nem tartott volna örökké, nem mentem volna hozzá feleségül és a körülményeket meg az életét ismerve jobb is így. Meg hogy majd következő tavasszal más után fogok sírni, előtte is ez volt, utána is ez lesz. Az előzőekért is mennyit sírtam, ma már szánalmasan nevetséges visszagondolni. Meg dolce vita, szabadság, flört, nihilizmus, és nem kell elviselnem többé a drogos műsorait, amikor olyan primitív dolgokat művelt, csupán agyának egyszerűségéből fakadóan, hogy csak kapkodtam a fejem. Nem volt elég jó hozzám. Tudom. Hiszem. Akarom hinni. Ámde...ez nem változtat azon a tényen, hogy pokolian fááááááj. Hiába próbálom bemagyarázni ezeket, csak percekig hat.

"Nem narkotikum, hanem az ő elvonásától szenvedek ennyire, a bennem való léte folytonosságának megszakításától biológiailag leépültem, érzelmileg elhaltam.

Miért, miért, miért? Miért pont az ő köteléke tart fogva? Miért bomlik az agyam? Miért fáj a lét? Micsoda irreális érzés! Miért nem tudok továbblépni?"

Vajon gondol néha rám?

"üzenem neki, hogy szakadjon le rólam mert uncsi ugyanaz a lemez"

Egész nap ugyanaz a kérdés dobol az agyamban, monoton. Miért hagy el engem mindenki, aki megismer? Tényleg ennyire elviselhetetlen vagyok? Csak nyűg?

Lehet, hogy Neki van igaza, és mégis egy felfuvalkodott picsa vagyok, az önsajnálat nagy mestere. Egy külön bejegyzést megérne, mit NEM értem el az életben. És valójában csak egy ostoba figyelemhiányos liba vagyok. Jó dolgomban nem tudom mivel hívjam fel magamra a figyelmet, minden áron középpontban akarok lenni, áttaposok mindenen és mindenkin. Erkölcstelen, gátlástalan, képelt beteg, nem mellesleg ritka szar ember. Most kezdem érteni, miért is vágták annyiszor a fejemhez, hogy tulajdonképpen teljesen feleslegesen élek...

Borotvaélen táncolok, nagyon távol kerültem attól, aki valaha voltam. Valaha, vagyis gyerekkoromban. Szóval lehet, hogy valójában ez vagyok én. Így viszont senkinek sem kellek. Nem vagyok képes cipelni ezeket a terheket egyedül, már nem vagyok elég. Soha nem is voltam. Utaltam rá, néhány embernek mondtam is, hogy össze fogok omlani, nem bírom tovább és segítsenek. Meg se hallják, vagy a fent olvasható idézet volt a reakció, nincs akihez mehetnék. Nagy szakadék előtt állok, és előbb-utóbb bele fogok esni. Inkább ugrom, utálok várni.

Upd: Mennyi gyógyszer bevétele számít már túladagolásnak? Most a napi adag két és félszeresénél tartok. Egy óra alatt...

Furcsa ezt bevallani, de a legnagyobb félelmem, hogy elfelejtenek. Gondolom ezért is szabadulok nehezen egy kapcsolatból, mert tudom hogy a szakítással minden kapocs megszakad és nem fog gondolni rám többé.

Hogy bírja nélkülem?
Neki miért nem kellek a napi életviteléhez, mikor nekem ő olyan pokolian kellene?
Miért nem vagyok már fontos?
Miért nem szeret?
Miért enged el?

Ha én emlékszem mindenkire, ha mindenkiről számtalan emléket őrzök és néhanapján jólesik ezekre mosolyogva visszagondolni. Sőt továbbmegyek, ha ezek az intenzív emlékek adnak tartást a napjaimnak, ha ezekből építkezem újra, az alapokról... Akkor más miért nem gondol rám? Olyan nagyon kellene.

Baráti kapcsolat megint más. Az nem érdekel. Hány barátság szakadt meg, főleg a felszínesek, édesistenem hány. Az igaziak persze maradnak. Sorra vettem az utóbbi 8 évet, iskolaváltások, gimi, egyetem, más világok... Sok-sok éve nem látott arcok, sok-sok éve nem keresett arcok.

Nem szeretem a hasznavehetetlenség érzését. Vagy hogy pótolható vagyok. Holott magam is azt vallom, hogy minden nőnél van jobb, minden bajnok legyőzhető, mindenki pótolható. De ha magamról van szó, akkor azért szíven üt. Mindenkiben szeretnék hagyni egy aprócska, egy egészen picike nyomot, amit senki más nem fog hagyni.

Pótolhatóság, középszerűség, értéktelenség, tucat. Félelmeim.

Állapot

Szerelem volt, tényleg az. Elkapott a gépszíj, mindenkinek meg akartam felelni, bizonyítani akartam, mert ugye az álompasinak tip-top nő jár. Egyáltalán nem tűnt fel, hogy az csak egy kirakatbaba, nem én vagyok. Egy nagyon nem szép napon aztán meglett a baj, egyszerre tört rám a gyomor- és sírógörcs. Akkor már több hete energiaitalon és cigin éltem. (Meg miegymáson...)
Diagnózis: idegösszeroppanás.
Ok: szakítás.
Menjek haza, pihenjek, egyek, igyak, aludjak, rendszeresen. Otthon egy hónapig néztem az üres plafont, nem érdekelt semmi és senki. Nem éreztem rosszul magam, leszámítva hogy mindenen szorongtam. Nem bírtam egyedül lenni, a társaságot meg ki nem állhattam. Mondhattak bármit, el sem jutott az agyamig... Meg voltam róla győződve, hogy ő volt az igazi. Nincs annál rosszabb, mint amikor hiányzik valaki, hiányzik reggel, ha felkelünk, hiányzik este lefekvéskor... de hát tudjátok.

És a jelen sem túl bíztató. Egész nap, mint valami rettenetes prés szorította a mellkasomat a szorongás és a félelem. Elviselhetetlen volt, mindenen paráztam. Hogy merre van. Hogy megcsal. Hogy elhagy. Ültem a mintás barna bőr kanapén, buborékban, fülemben a számomra kedves zenével. Aztan ANNAK az albumnak az első száma boritott nyakon egy vödör - nagyon - hideg vizzel. És igen, vannak zenék, amik mindig fontosak lesznek. És vannak emberek is...

Azt mondják, ha felismerjük, hogy valami nem ok, az már az első lépés. Na hát én hetek óta állok ugyanazon a helyen. Tudom, érzem, felfogtam, ez a kapcsolat haldoklik. Mégsem moccanok. Mert annyira pokolian nehéz. Jó tanács az nincs, ezt is tudom, majd az idő megoldja. Ahogy anno is megoldotta, már fel sem tudom idézni azokat az időket, pedig őt szerettem a 17 évem minden szeretetével. De addig amíg ezek az érzések jóleső emlékké szelídülnek, velejéig ráz.

Az agyam, hogy egy egészen egyszerű hasonlattal éljek, olyan, mint egy rohadó alma. Elutasítok és tagadok mindent. Csak ő van. Kattogok. Hogy merre van. Hogy megcsal. Hogy elhagy. Litiumot akarok!

(Hm...és ha ezt kérném a Jézuskától?)

Mocsok nehéz elküldeni azt akit a világon a legjobban...

Menthetetlen

Tanulság: Elengedni csak azt lehet, aki menni akar. Nem azt, aki már hetekkel korábban elment...

Írhatnék róla, de minek? Úgysem érti, holott tudja hogy neki szól. Régen volt. Talán igaz sem volt. Kértem, könyörögtem, hisztiztem, sírtam, dacoltam. Azt mondta nincs vége. Nem hiszek már benne. A nagyobb baj, hogy ő sem.

Hiányoznak a G. hegyes borozós naplementék - füstöstül, műanyagpoharastul.
A nyáresti grillezések, a nagy beszélgetések. Az éjjel kocsiból kilógós csakúgyintegetések, a nagy nevetések, a helyzetkomikumok, megcsúszott szeretkezések.

Majd amikor nagyon öreg leszek, sok unokával meg minden szükségessel, akkor esélyes, hogy egy kis faluban fogok élni egy szép házikóban. Most még nagyon nem tudom elképzelni azt a csendet, a kakaskukorékolást (jó, igen a köcsög kakas még mindig megvan a szomszédban...valaki kakaspaprikást?), meg a fákat, meg mindent, ami „vidékdíszlet”.

Most még kell a nagyvárosi füstszag, a Gé-hegy, a cipők, a szépszemű pincér a Bazilikánál, a delirium. Meg a többiek.

Szóval majd. Talán, ha már nem kerek a világ. Most még hiányzik talán még az is, ami eddig soha nem is volt.

Albert Györgyi. A szerencsétlen sorsú írónő, publicista, műsorvezető. 44 évesen ő, aki annyiszor kacérkodott a halállal, megadta magát neki.

Kivételes és rendkívüli személyiség, akinek értékét véleményem szerint valójában csak nagyon kevesek ismerhették. A szerencsések. Élete a csalódások sorozata volt, ha ezt nem hagyjuk figyelmen kívül, megértőbbek lehetünk felé. A méltóság amellyel a tragédiákat viselte. Egy nagy embernek is dicséretére váló szelleme mellett rendelkezett minden szívbéli jó tulajdonsággal is. Még ha vádolható is volt némi szétszórtsággal, sokat szenvedett szívében jóság lakozott.

Albert Györgyit, az őt ért számtalan szerencsétlenség, társulva a belőle fakadó lelkesedéssel, a könyvei, a cikkei, a soha le nem adott interjúi, feledhetetlen személyiséggé tették.

Felfoghatatlan.