A mindenen túl, a minden jön el

Elárasztottak a gondolatok. Mintha az agyam egész nap arra a percre várna, hogy egyedül legyek és arra kényszeríthessen, hogy gondolkodjak. Egyszer, nagyon régen elindultam egy úton. Nem tudtam merre vezet, de mennem kellett. Menet közben belefutottam egy hosszú és sötét alagútba. Nagyon féltem, hisz egyedül voltam a sötétben, nem láttam a végét, viszont hátranézve is csak a rosszat láttam.Menekültem valami elől, aminél még a sötét alagút is barátságosabb helynek bizonyult. Amikor elindultam, még ártatlan voltam, de hamar felnyitották a szemem. Nem titok, szerelem, öngyilkossági kísérlet, lelki terror. Úgyhogy fogtam a cók-mókom és irány az alagút. Bíztam benne, hogy hamar kijutok, és a másik oldalon látni fogom a fényt, érzem majd a melegséget, látok még arcokat ebben az arctalan világban. Páran sétáltak velem egy darabon, de nem érthették mit mondok, nem hallották, hogy sírok. Lekanyarodtam ahelyett hogy egyenesen mentem volna, mert a sok-sok elágazásból fény szűrődött ki, gondoltam hátha... Hát nem. Láttam halált, könyöklést, zsarolást, fenyegetést, élettel való játékot...erkölcsöt azt nem. Lassan már nem tudom megszámolni egy kezemen, hányan mentek el... Huszonévesek. Túladagolás, öngyilkosság, baleset. Napszemüveg mögé temetett arcok, egyenes hát, sehol egy érzelemnyilvánítás, rezzenéstelen arccal állják végig a temetést. Nekik már rutin. Nekem egy újabb késszúrás.