Soha nem gondoltam volna, hogy ilyen helyzetbe kerülök. Hívjuk Zsoltinak. Csak az egyszerűség kedvéért. Másfél évet kapott az életemből... Én meg pofonokat, lelki terrort, ma is tartó függőséget. De vele éltem át azokat a hihetetlen élményeket is, amik a mai napig tartást adnak.

Már korábban is írtam róla, nem akarom ismételni magam, de ez a kapcsolat még az én számomra is megfejthetetlen, így újra és újra vissza fog még térni, ebben biztos vagyok. Nem szeret, nem szeretem. Ragaszkodunk. De mi köt össze? Egy exemmel sem vagyok jóban, köszönőviszonyban is csak elvétve.

Őt meg felhívhatom az éjszaka közepén, ha kell felrúgja értem a programját, eljön értem, végigtelefonál mindenkit, ha valamire szükségem lenne, etc, etc. Ha megy valahova, felhív, hogy lenne-e kedvem elkísérni, akár pár napra leruccan a barátaival a Balcsihoz, akár csak elmegy vásárolni. Mindig visszautasítom, tudom jól, hogy nincs helyem mellette. Ő következetlenül azért mindig elhív. Rendszeresen előfordul, hogy ölembe dőlve alszik el, megfogja a kezem, megsimogat, átölel, hozzám bújik ha tévét nézünk.

Ismerem a barátnőit, néha még a véleményemet is kikéri róluk. Amolyan előszűrőként funkcionálok, aki nekem nem tetszik, az kiesik a rostán. Bár úgy érzem nincs jogom beleszólni, nagyon ritkán teszem. Komolyan veszem, nem szórhatom ki az összes lányt mellőle. Ő is meghallgatja a szerelmi problémáimat, szegény mindenről tud. Bólogat, figyel, de tanácsot vagy véleményt nem mond. A legutóbbit ismeri is személyesen. Hány exet lehetne traktálni a magánéleti problémáimmal? Gyanítom egyet sem.

Azért az is hozzátartozik a témához, hogy a fizikai kontaktusok gyakoriságát nem visszük túlzásba, havi egyszer-kétszer találkozunk, igaz akkor az érintések elég sűrűk, bár ez a néhány alkalom is jóval több, mint amennyi ésszerű lenne. Talán a ritkaság miatt is, de hihetetlen módon inspiráljuk egymást. Elég csak annyit mondania, hogy "ne hisztizz" és szó nélkül abba tudom hagyni. Bezzeg amikor kapcsolatban éltünk... Bár akkor gyerekek voltunk még, 17 évesen próbálgattam a szárnyaimat. Még ma is része az életemnek, de a régi dolgokról egyikünk sem beszél. És jó ez így, jóleső nosztalgia.

Pár hete azt mondta rám, hogy én vagyok az egyetlen ember, akit maga elé tudott/tud helyezni...