Lenne írni miről, zajlanak az események, viszont továbbra is labilis vagyok. Ennek következménye, hogy amihez görcsösen ragaszkodok az egyik pillanatban, azt a másikban már ugyanolyan görcsösen utasítom el. Voltak az utóbbi napokban olyanok, hogy kibékülés - veszekedés, kölcsönös kiabálás barátokkal, vad eszeveszett szeretkezések buli után, antiszociális hangulatban magamra zártam a lakást. Lassan nincs olyan ember, akivel nem vesztem össze. Ha akad, az is csak azért, mert nem került az utóbbi pár napban a szemem elé. Nem akarlak kitenni titeket is a saját hibbant elmeállapotom következményeinek, hogy egyszer lelkesen áradozok arról, hogy kibékültem egy "számomra baráttal, számára nem vagyok az" emberrel, aztán a következőben szidom magam, hogy hogy lehettem ekkora marha. Vagy hogy e percben szarok a világra, megnyomom a törlés gombot mert nekem nincs szükségem senki tanácsára, aztán pár perc múlva már a padlón zokogva ősi törzsi motívumokat karcolok az alkaromba. Gyanítom nem sokat értenétek belőle, megnyugtatásul közlöm: én sem.

Mono-tónia és egyebek

Eddig a hangulataimra fogtam, hogy vannak napok amikor felkelni sem bírok az ágyból, meg nem tudok bemenni egyetemre, nem tudok ezt-azt-amazt megcsinálni. Kifogásnak és takarózásnak tökéletes volt, én magam is elhittem. Jó hát részben ilyen is van benne, persze, de tulajdonképpen rettentő lusta is vagyok. Ha szebben akarjuk kifejezni, mondhatjuk, hogy rosszul tűröm a monotóniát. Legutóbbi irodai munka kapcsán (igen, amit 3 napig bírtam) tűnődtem el azon, hogy nekem nem való a munka. Mármint igen, szó szerinti jelentésében. Reggel munkába be, délután munkából ki, aztán hullafáradtan élni, de csak röviden mert másnap megint munka és kelni kell. Megőrülnék. Projektek valók nekem, amikor időszakonként (persze azt is én döntöm el mikor) van meló dögivel, aztán máskor meg (nyáron főleg :)) hónapokig nem kell csinálni semmit. El nem tudom képzelni, hogy megkössenek, hogy márpedig nekem reggel 8-tól délután 4-ig ott KELL lennem, 8 órám elveszik a napból a semmi miatt. Ráadásul még korán is kell kelnem, korán kell lefeküdnöm, oda a nyári hétköznapi spontán több napos buliknak, az éjszakázásoknak, hogy ne mehessek el a könyvesboltba, ne mehessek el csak úgy bármilyen boltba ha épp kedvem lenne, ne beszélgessek órák hosszat valami ismerőssel a neten, vagy személyesen, hogy ne mehessek haza ha elkap a "hiszti"....

Gyanítom ilyen munkamorállal senkinek sem fogok kelleni, szóval mindez nem fenyeget. :)

Engedély

Na hát akkor külön post. Kisvárosi lánynak már jeleztem komment-ben, hogy kérek egy meghívót a blogjához, de biztos nem vette észre. Szóval aki bejáratos oda, sikítson má' neki hogy integetek egy engedélyért. :)

Továbbá az új nyomkövetőmhöz is szeretnék hozzáférni. Mauzecski :p

lost-delirious@hotmail.com <- ide kérem őket izibe. :)

Az élet színpadán könnyezni nem szabad. Bármi történjék is, te csak tettesd magad!
Kacagj, ha öröm, kacagj, ha bánat. Kacagj a szemükbe, amikor látnak.
De ha nem látnak és egyedül maradtál, vonulj egy sarokba és csendesen sírjál.
Felejtsd el a világot. Gondold, hogy magad vagy. Meg fogsz könnyebbülni, s jobban érzed magad.
S hogyha meghallgattad benső hangodat, menj vissza a színpadra, s újból tettesd magad...

Felhívott. Egyenesen a közepébe: miért nem vagyok msn-en. Maj reakcióként határozott kijelentések tőle: "vegyél vissza" és "vasárnap randizunk". Pontosan ezt akartam. Hogy akarjon.

Itt jön elő, hogy az éremnek mindig két oldala van. Jelen esetben az egyik oldala talán a józan ész. Tisztában vagyok azzal, hogyan él. Tudom, hogy bárkit megkap, és azt is, hogy szórakozás címén fut a történet. Talán én is egy voltam.

A másik oldala az érzelem. Hiába mondja el mindig, hogy nem kellene a hozzá hasonló pasikat észrevennem, megyek a fejem(?) után. Abban a pillanatban éreztem, hogy ez túl jó nekem. Nem az, hogy számára egy darab hús vagyok, hanem az, hogy amikor velem van, önmagam vagyok. El tudom engedni magam, őszintén tudom élvezni a társaságát. Igazából nem akarok hazudni, sem magamnak, sem másnak, szeretem. Érdekes, hogy semmit nem változtatnék rajta, mindezek ellenére sem. Szeretem amit mond, és azt, ahogy mondja, még ha hazudik is, remekül el tudja hitetni hogy igaz. Jó ránézni, jó vele lenni, jó hallgatni, jó érezni. Ott van benne a gyerek, aki még nem akar felnőni, mert fél, vagy csak nem szeretne beállni a sorba, de van benne egy érett férfi is, aki tele van érzésekkel, aki vágyna arra, hogy valaki elfogadja és szeresse, minden jó és rossz tulajdonságával együtt.

"Nem akarlak többé látni" - lezártam.

Biztos, hogy törölni kívánja a partnert? Igen.
Biztos, hogy törli a kijelölt telefonszámokat? Igen.
Biztos hogy törli a szép emlékeket? Haboz...

A magyar valóság. Sírva röhögtem. :)

Emberkínzás

Ha tudnam, hogy jossz, csinalnek szabad napot
Ha tudnam, hogy velem toltod az ested, nem mennek sehova
Ha tudnam, hogy újra az enyem vagy, kicsit visszafognam magam.

Olvasok

Rájöttem, hogy szeretem az Atheaneum kiadó könyveit. Már ami a témákat illeti. Beteg dolog beleszeretni egy kiadóba, nem? Velem nem először fordul elő... Az Európa kiadó iráni rajongásom kicsit alábbhagyott, mióta hiába kérlelem őket, továbbra sem tervezik kiadni Wurtzel további köteteit (pfú...), úgyhogy most az Atheaneumnál keresem a vígaszt.

"A Süss le, nap! annak a vad nyárnak – a család és a hozzá közel állók szemszögéből elmesélt – története, amikor a szerző lánya, Sally bekattan. A történet a lány víziók tarkította összeomlásával kezdődik Greenwich Village utcáin, és a forró nyárban fuldokló Manhattan nem evilági pszichiátriai osztályán folytatódik. A történet érzékeny és nagyon emberi."

És nagyon átélhető.
És nagyon átérezhető.
És nagyon lehúzó.

És nagyon tükör.

Hatás-ellenhatás

Kifacsart szivacs-zombi lettem pár nap alatt. Ma délután úgy kellett összevakarni a pályaudvarról, mert gyomorparádém, hányingerem, meg fejfájásom volt - nem vicces szinten. Negyed órával később már a beújított energiaitalommal (ez az új envigo vagy valami hasonló neve) toltam le az egy marék gyógyszert, de rászorultam egy fejtájéki görcsoldásra, mert a pislogás is könnyemet vette. Mára egy PEN előparty volt tervben, ez lehet hogy kimarad, viszont holnaptól startol a PEN (Pécsi Egyetemi Napok), Irie Maffia, Quimby, Copy Con...csupa-csupa kedvemre való koncerttel, úgyhogy akár infúzióval kell magamba energiát adagolni, akár máshogy, én ott leszek. Az más kérdés, hogy hosszútávon nem fogom bírni a saját magam által diktált tempót...

Én is öltözködöm virtuálisan, valami nagyon hasonló szerepel a repertoáron délutánra (a naci pont ugyanilyen), ajánlom, hogy addigra kisüssön a nap.

Freedom by Const featuring DKNY t-shirts

Napirend

Kezdődik az őrült hajtás. Minimum 2 teljes napos programot kell besűrítenem a mai napba, úgy hogy este még használható állapotba is legyek.
- meg kell írnom keddre 3 dolgozatot, mert vészesen kifutok a határidőkből
- elolvasni egy könyvet majd előadást tartani belőle..szintén kedd (de már beszereztem...)
- a diplomadolgozatot akkor még meg sem említettem, konzulensem zaklat, hogy addig nem írja alá az indexem, amíg nem adtam le neki nem is tudom hány oldalt, többet mint ami jelen helyzetben tőlem kitelik.
- munka kapcsán kaptam egy 34 oldalas dokumentumot, hogy legyek már szíves benyalni szerdára
- másik sulihoz is kellene valamit csinálni, mert az vajmi kevés hogy életunt fejjel végigülöm az órákat. Ott is esedékes lenne egy diplomadolgozat, vagy legalább a témát kitalálni...
- PG nyomán takarítani is kellene, mert már engem is zavar a rendetlenség, szóval képzelhetitek mekkora lehet
- mosni - vasalni, mert már nincs ruhám
- ha már mosás..a szőnyegre is ráférne egy, meg a padlónak is egy kis ápoló hogy szépen csillogjon...
- délutánra elígérkeztem barátnőmmel sétálni, ezt eszem ágában sincs lemondani
- és még 'Az ördög Pradat visel'-t is tervezem szerda óta, ma annak is bele kell férnie estig. Ja merthogy este buliba megyek, és valószínűleg a szokásos vasárnapi programra is buliból fogok esni, de legalább most az óra nem baszik ki velem.

Továbbá mindezt MUSZÁJ ma megejteni, mert holnap és hétfőn egész napos program van, esély sincs rá hogy bármit is csináljak.

Upd: most jut eszembe...hogy a fenébe fogom én hétfőn felvenni a vizsgáimat? Anyuuuu.....

Valóban már holnap van, köszönöm az érdeklődést. :)

Szóval az van, hogy kaptam munkát, ami fenekestül felforgatta az eddigi -néhány szempontból, nem túl sokból- kényelmes kis életem. 2 suli mellett nem tudom hogy fog beleférni az életembe napi 8 órás irodai meló (már maga az a tény, hogy egy helyben kell ülnöm 8 órán át...borzasztó), de muszáj lesz ennek a kis irodának jóba lennie velem, mert ebben látom a túlélést. Hogy naphosszat itthon ülök és bámulom az msn-t már 2 hónapja, az valahogy nem túl nagy karrierista elfoglaltság, és egyébként is dögöljön meg hogy nem ír rám soha msn-en, csak akkor ha akar valamit. Kényelmes volt neki, hogy soha még a telefont sem kellett felemelnie, ha velem akart beszélni, csak két kattintás volt. Na most nézhet nagyokat, mert nem fogja tudni, hogy hol vagyok, hahaha. Szánalmas, mi?! Tudom...

Szóval a meló. Beadtam az önéletrajzom szerdán, "aktívan keresek munkát és nem csak lopom a napot" jeligével, majd csütörtök délután hívtak is (épp menetrendszerűen fordultam a bal oldalamról a jobbra), hogy mikor tudnék befáradni az irodába egy interjúra. Ha lehet minél előbb, mert olyannyira lenyűgöző az önéletrajzom, hogy ha fedik egymást az elképzeléseink, akkor nem is keresnek tovább. Hát ma délelőtt befáradtam és adtam nekik egy lehetőséget, hogy megszerettessék velem az irodai papírmunkát.

De mennyire el tudom magam adni, én magam lepődtem meg a legjobban. "Lenyűgöző az önéletrajzom". Az enyém?? Hát ha kihagyjuk belőle a különböző intenzitású függőségeket (bizonyos szerek velejárója, hogy másnapokon igencsak hullámzik körülöttem a világ és pillanatok alatt lever a víz, majd ugyanilyen hirtelen vacogni kezdek, vagy csak kiég a pupillám ha a monitort kell bámulnom, az orrvérzésről nem is beszélve...), a depressziót aminek hatására hónapokig élni sincs kedvem, hogy a legkisebb feszültség hatására nonfiguratív alakzatokat karcolok az alkaromba, hogy nagyon rosszul tűröm a monotóniát (kivéve ha én csinálom magamnak), akkor biztos jól hangzanak az iskoláim... De tudják ezek, hogy én nem bírom a stresszt? Többek között... Szerintem fogalmuk sincs mire vállalkoztak velem...

Jó kis tréning lesz az agyamnak is, mikor hazaérek délután 5-6 felé, próbáljak memorizálni valamit az iskolában tanultakból is (amin ugye nem leszek bent), merthogy cirka egy hónap múlva vizsgaidőszak jön, rögtön 2 helyen is. De erről majd hétfőn is hallani fogtok, akkor lesz vizsgára jelentkezés, és tuti szidni fogom az ETR-t, amiért az összes vizsgámat 2 hétbe sűrítem, mint általában...

Eget rengető változások készülődnek. Holnaptól részletesen.

Alapvetően nem vagyok rossz ember. Megcsináltam sokmindent, de hát a hülye saját kárán tanul, nem de bár? Őszinte vagyok, nagyon is. Még itt is, ahol a kutya nem ismer. Megpróbálok bízni az emberekben és néha még szeretem is őket. Törődöm másokkal, aggódok, segítek, beszélek, hallgatok (ami nagyon nehéz dolog), tanácsot adok és elfogadok, megteszek mindent, amit tehetek. Az emberek túl sokat várnak másoktól anélkül, hogy elgondolkoznának azon, ők képesek lennének e mindarra, amit elvárnak. Minden egyes rohadt napon igyekszem megfelelni másoknak és magamnak egyaránt, a többi lénnyel emberi módon viselkedni, megérteni és elfogadni a körülöttem élőket, valamint önmagam maradni ebben a gusztustalan és/vagy szar világban. Egész életemben igyekeztem elhinni, hogy ennél már csak jobb lehet, mert sajnos kénytelen voltam ezt mondogatni magamnak ahhoz, hogy el tudjam hagyni az ágyat, vagy levegőt tudjak venni minden undorító reggelen. Sokszor feltettem magamnak a kérdést, miszerint mi a francért élek és harcolok minden nap. Átgázolnak rajtam nap mint nap, én meg mert egy idióta vagyok, még hagyom is. Meddig kell még küzdenem? Meddig tegyek meg mindent, ami erőmből telik? Mi van, ha elfogyott az energiám? Mondja már meg valaki, mikor van az a pillanat, amikor azt lehet mondani, hogy rendben barátom, add fel, eleget tettél?A lényeg, hogy ez egy szar nap, de nem baj, mert holnap is szar lesz, meg azután, meg azután és egészen addig, míg világ a világ.

Na hát akartam írni egy olyat, hogy 17 órát aludtam éjszaka -végre-, és olyan természetre szabott programokat terveztem, mint napozás, séta, vagy csak kiülni valahova egy weed és egy sör társaságában és bámulni a várost, beszélgetni az egészen kicsi dolgokról. Csakhogy apukám nem így gondolkodott minderről, egy 40 perces veszekedés zajlott le az imént egy hülyeség miatt, aminek következtében én megettem jópár tablettát, nem tudom hányat, nem számoltam, sakktáblát mintáztam az alkaromra és beültem a sarokba bőgni. Apukám pedig könnyítésképpen rámbaszta az ajtót, csakhogy meglegyen az a béke és nyugalom amiről pár sorral feljebb áradoztam.

Kellemes húsvéti ünnepeket!

Ismételten hatalmas dilemmával állok szemben, elnézést kérek a szóhasználatért és a nyelvi minőségért, pocsék szarul vagyok.

Persze, miért is könnyíteném meg a saját dolgom?! Úgy ahogy sikerült kihevernem exet, volt más ami miatt aggódhattam, amivel foglalkozni kellett, meg itt a tavasz is, hurrá-hurrá... Megérezhette hogy már nem függök tőle mentálisan és erre belök egy ilyen mondatot, csakazért hogy az agyamban újra aktivizálódjanak a kisördögök, amik azt súgják monoton hogy "élvezd ki, kell neked". Tudom én, hogy hazudik, hogy átver, hogy semmibe vesz, hogy csak helyettesítő ember vagyok neki, hogy egyetlen mondatot sem mond anélkül, hogy ne származna belőle haszna. Azt is látom hogy minden nap más csajnak löki a szépet, és ha nemet mondok, lapoz egyet a telefonkönyvében, hogy kit lehetne felhívni helyettem.

Sőt, ha ez nem lenne elég, még a szemembe is mondta, hogy "nem vagyok egy mentsvárnak való nő" (megint kezdődik a "mi nem vagyok"...), és neki most nehéz időszak jön, támasz kell, amit én nyilván nem tudok megadni. Kb annyit ért, mint egy pofon a szarnak, kibőgtem magam és a fejembe vettem, hogy csakazértis megmutatom neki. Tudok én angyali lány lenni, akihez oda lehet bújni, megsimogatom a fejét, elaludhat az ölemben, sőt még lelket is öntök belé, ha kell a sajátom kárára. Na mi jött erre? Bizony...unalmas vagyok. Nem baj, Const nem adja fel, akkor egy izgalmas nő leszek, akivel bizony öröm minden egyes pillanatot eltölteni, pörögtem a saját tengelyem körül is, kiszipolyoztam az agyam, hogy minél jobb programokat szerezzek neki, nehogymár véletlenül megunjon az úr. Ez se jött be.

És mégis...most hiába programozom magam a nap 24 órájában (szó szerint, 3 napja nem aludtam), hogy nem érdemel meg, nem értékel, hogy kihasznál, hogy találok sokkal jobbat, hogy tulajdonképpen nem is ő hiányzik, csak az érzés, hogy csettintenem kell és minimum 3-an ugranak, hogy velem legyenek, hogy kibaszhatnék vele, mert ő is számtalanszor megtette velem...mégis., mégis, mégis, megőrjít a gondolat hogy most mást élvez.

Szóval kedves okosabb blog társaim, adva van a kérdés: Mi a faszért függők tőle?

Insomnia

Fura dolgokat mondok kialvatlanul. legközelebb figyelni fogok rá és összegyüjöm. Legalább elszórakoztatom magam...

" Hülye, ma péntek van. Ha nem hiszed el, nézz ki az ablakon..."

"Ezt értelmes mondat volt, csak nem úgy ahogy én értem"

- min agyalsz ennyire?
- á...el kellene döntenem, hogy mit akarok tulajdonképpen
- konkrét cél kellene, anélkül baromi nehéz felállni
- na abban nem segítek..28 év alatt először hoztam rossz döntést
- megrendült a hitem a döntésképességemben
- elbasztam egy olyan nőt, mint te...

Ezek mennek...

It's a wonderful life

Na hát akkor... Az utóbbi napokban újra visszakerültem annak a mély gödörnél a legaljára, amiből egész életemben próbáltam kimászni. Rám tört a magány, hogy hogyan oldom meg a problémáim, mikor lesz ennek vége, etc... Mindent megtettem azért, hogy ne üljek kikapcsolt telefon és számítógép mellett, ne rántsam magamra a sötétséget és siránkozva a kurvára elcseszett életem miatt, mégis tisztán láttam magam előtt a világvégét. Fogtam egy dobozt - nevezzük érzelemdoboznak - és beletettem mindent, amivel nem szívesen vagyok napi kapcsolatban. Gyűlölet, harag, vádaskodás, fájdalom, emlékek, kérdések. Kérdések.

Tudom, hogy rengetegszer mondtam már, hogy elengedem, hogy nem zaklatom, hogy tiszteletben tartom... Csak valamiért sosem ment. Most rájöttem erre a "valamire". Mégpedig hogy ráerőltettem magamra a vele kapcsolatos jó emlékeket. Csak azt láttam, hogy nevetünk, a rengeteg kaland, a rengeteg élmény, az őszinteség, a nyilt tekintet, a sok-sok "ébredj velem" elnyomta a valót. Közben meg dehogy. Csak én szerettem volna őt a megmentőmnek látni. Láttam benne valamit, valami mást, amit elég régóta senkiben.

Elég szentimentális hangulatban vagyok jelenleg, úgyhogy hasonlítsuk őt egy kispárnához. (igen-igen tudom mit gondolsz, de tiszta vagyok...) Ott csücsül a lakástextil kirakatában, puha, áramvonalas, álomba ringató. A legszebb kispárna. Lehetne ölelgetni, ráhajtani a fejed, könnyesre sírni.... Aztán hosszú idő kellette hozzá ugyan, de végül ráébredsz, ha a tiéd lenne, átaludnád vele az egész életed. És tudod hogy ott lesz holnap is, de nem mész többé arra.

Mert nem akarom végigaludni az életem. Most engedlek el. :)

X üzenete :
csak annyit akartam mondani tegnap is teloban, hogy ne haragudj, sajnalom, hogy rosszul dontottem anno.

A mindenen túl, a minden jön el

Elárasztottak a gondolatok. Mintha az agyam egész nap arra a percre várna, hogy egyedül legyek és arra kényszeríthessen, hogy gondolkodjak. Egyszer, nagyon régen elindultam egy úton. Nem tudtam merre vezet, de mennem kellett. Menet közben belefutottam egy hosszú és sötét alagútba. Nagyon féltem, hisz egyedül voltam a sötétben, nem láttam a végét, viszont hátranézve is csak a rosszat láttam.Menekültem valami elől, aminél még a sötét alagút is barátságosabb helynek bizonyult. Amikor elindultam, még ártatlan voltam, de hamar felnyitották a szemem. Nem titok, szerelem, öngyilkossági kísérlet, lelki terror. Úgyhogy fogtam a cók-mókom és irány az alagút. Bíztam benne, hogy hamar kijutok, és a másik oldalon látni fogom a fényt, érzem majd a melegséget, látok még arcokat ebben az arctalan világban. Páran sétáltak velem egy darabon, de nem érthették mit mondok, nem hallották, hogy sírok. Lekanyarodtam ahelyett hogy egyenesen mentem volna, mert a sok-sok elágazásból fény szűrődött ki, gondoltam hátha... Hát nem. Láttam halált, könyöklést, zsarolást, fenyegetést, élettel való játékot...erkölcsöt azt nem. Lassan már nem tudom megszámolni egy kezemen, hányan mentek el... Huszonévesek. Túladagolás, öngyilkosság, baleset. Napszemüveg mögé temetett arcok, egyenes hát, sehol egy érzelemnyilvánítás, rezzenéstelen arccal állják végig a temetést. Nekik már rutin. Nekem egy újabb késszúrás.

Napok óta zsong a fejem, hogy írjak-e róla. Etikus-e ha leírom, ha igen, milyen hangnemben, ha nem, miért nem?! Hány mondatot érdemelnek? És tényleg a hangem... Nem szeretném ragozni, nem akarok senkit hibáztatni (milyen jogon?) az tényleg nem lenne etikus, sajnáltatni magam meg végképp nem akarom. Viszont megtörtént, úgyhogy végül a körvonalak mellett döntöttem. Diszkóbaleset egy hete. Nem ittas állapot, csak a megengedettnél gyorsabb sebesség. A fiú meghalt, a lány átszúrt tüdővel az intenzíven fekszik. Imádkozunk érte....

Ha Te lennél az egyetlen, akitől elfogadnám a segítő kezet...akkor sem nyújtanád?

Nem megy egyedül, nincs mese, ez így nem élet, segítség kell. Orvosi. – hisztérikus sírás -

"Én egész éjjel szedem a pirulákat, beteg ez a világ, őrültnek titulálnak..."

Persona non grata lettem a világ színpadán.

Nem volt időm még végigolvasni titeket, de csak remélni tudom, hogy nem én voltam az egyetlen akinek akadt egy kis problémája az órával. Ma reggel buliból mentem egy hivatalos megjelenésre, iszonyú büszke voltam, hogy az átmulatott éjszaka után 0 alvással, kiégő pupillákkal, viszonylag értelmes beszédre is képes voltam, sőt szerintem egész emberien néztem ki, ráadásul még pontosan is érkeztem, amikor is közölték, hogy nyári időszámítás van...

Alapjában véve semmi olyan nem történt, amitől a dolgok más irányba haladnának. Egy több felvonásos macska-egér darabot adunk elő, változó szereposztással (sokszor számomra sem tisztázott mikor mit játszom. Így meg elég nehéz hű maradni a szerephez). Méltón ünnepelve meg a színház világnapját...

Vasárnap: én - macska, ő - egér

Józan tudatállapotomból kilépve, hajnali fél 4-kor sms-t írtam Neki. Hogy én jobb vagyok, mint az a k...., és csak kényelemből van vele, mert bármikor szétteszi a lábát ha kéri. Szépen le lettem dorgálva, hogy szálljak ki az életükből, ne írjak, ne hívjam, egész egyszerűen ne keressem. Oké, felfogtam, de azért elnézést kértem.

Hétfő:

Rámírt msn-en, hogy ne haragudjak, nem az én hibám volt, tulajdonképpen a csajának nem kellett volna beleturkálni a telefonjába, blablabla. Baráti státusz

Kedd:

Sms tőlem, amire persze nincs reakció.

Szerda:

Felhív hogy hallani akarta a hangom. Ha már beszéltünk, megragadta az alkalmat hogy elmondja, mennyire sajnálja a vasárnapot és lehet hogy tényleg nekem volt igazam, már nem biztos benne, hogy mit akar. Hallgattam nagyokat.

Péntek:

Msn személyes üzenet általam: "Mindenkinek vannak hibái, de én szeretem az enyémiet"
Msn személyes üzenet általa: "Én is szerettem a hibáid ;)"
Ráírtam, persze. Kiderült, hogy kidobta a csajt, mert bizalom nélkül semmi értelme. Mesél, mesél, csak rám figyel. Negyed óra sem telt bele, a csaj visszakönyörögte magát. Msn üzenete törölve, hiába villogok, nincs több reakció.

Pár perce:

"Én is szerettem a hibáid ;)"

Szükségem lenne egy narrátorra.

Épp a tévé előtt bambultam életunt fejjel, amikor ennek a zenének a dallama öntött nyakon egy vödör nagyon hideg vízzel. Célzásokban sosem voltam jó... Nem megy tovább.

Rossz emberek rossz dolgai

Csak az élet tud regényszerű fordulatokat produkálni. A kamaszkori (természetes) lázadásoktól a drogozásba történő elmerülésen át az átélt pokol fenekéig.
Asszisztálhatunk a felemelkedésekkor, a változtatási igény felvillanásakor. Szeretném, ha családomhoz, megszokott környezetemhez való visszatéréseim tartósak lennének, ha a környezetem, szüleim, a megmaradt barátaim értenék mit és hogyan segíthetnének. Átélhetjük a korosztály minden problémáját, de örömeit is, testieket és lelkieket, majd kellő távolságból és döbbenettel szemlélhetjük azt az életstílust, amelyet a drogos lét nyújt. Pengevékony és éles határon járkálok e két létforma között. Az átjárhatóságot hol a család és az élet iránti szeretetem, hol pedig a kábítószer nyújtotta átmeneti rózsaszín világ ereje és vonzása szabja meg. . A naplót olvasván belátást nyerhetünk abba is, hogy a narkós társadalom milyen normák szerint él, hogy az együvé tartozás érzése milyen erős és milyen cselekedetekre készteti tagiait.

A legelső blogom ajánlója volt. 3 éve. És semmi nem változott. 3 kurva év alatt semmi nem lett más. Ugyanazok a körök. Senki nem akar nekem segíteni azok közül, akiktől én segítséget várnék és elfogadnék. Senki.

The last

Annyi mindent szerettem volna Neked mondani. Annyi mindent... Utólag mindig okos az ember, én is most látom csak egy-egy érzékeny pontnál, vagy sorsot fordító eseménynél a rossz megoldásokat és az elmulasztott korrekciós lehetőségeket. Érzem hogy ha bizonytalanságaimat, kérdéseimet, szorongásaimat megoszthattam volna egy jóbaráttal, ha biztonságosabban mozognék az emberekkel való kapcsolatban, ha jobban érteném a velem szembeni elvárásokat és bizonyosabb lennék abban, hogy a körülöttem levő világ mit tud kínálni megoldásként (sőt, hogy egyáltalán tud-e megoldást), talán könnyebben tudnám uralni problémáimat is. Ha lennél nekem. De te sem adtál választ a bonyolult és keserű világ kérdéseire, ellöktél. Tisztában voltam vele, hogy melyik helyzetben mi lett volna a lehetséges és a jobb megoldás, csak kellett volna egy kéz. Hogy odafordulj. Hogy segíts. Hogy megérts.

Azt sem tudom olvasol-e még, vagy tényleg elvágtál minden szálat ami hozzám kötött. Csak remélni tudom, hogy nem így van. Bár már nincs jelentősége, tiszteletben tartom a kérésed. Nem hallasz már rólam, és én sem kereslek többé.

Érdekel, hogy kiválthat-e egy zene extázist? Nézz rám... 40 perce hallgatom ezt a zenét és ugrálok végig a szobán. Esküszöm tiszta vagyok.

Nem érti. Még mindig nem érti. Miért olyan kurva nehéz egy kis empátiát gyakorolni? Átérzés. Vagy még inkább beleérzés. Fogalma sincs semmiről, pedig azt hiszi ismer és tudja mi zajlik bennem. Még csak közel sem jár. De nem is kell, nem ez a szakmája, nem erre tette fel az életét, nem a terapeutám, nem a szerelmem, nem az apám….beszélgetni e nélkül is lehet. Más témákról. És akkor talán még működne is.

Ha nem akarná mindenáron megreformálni a gondolkodásom, az életem, a világlátásom. Hozzá nem értő lévén olyan eszközökkel próbálkozik, amelyekkel még nagyobb bajt csinál, mint korábban volt. Tudom én, hogy jó szándék, persze… De az sem lehet mindig mentség. Kértem – nem egyszer, nyugodtan, nem magamból kikelve – hogy ne menjünk bele, ne beszéljünk rólam, ne elemezzünk engem. Csak nem bírta ki. Előjött a példabeszéddel, hogy másnak sokkal rosszabb a helyzete, mint nekem, és bármit odaadna azért, csak hogy a helyemben lehessen. Elszámoltam 10-ig, nem reagáltam, témát váltottam. Újra felhozta. Akkor már kifakadt belőlem, hogy az istenért, tudom én hogy az égvilágon semmi bajom nincs. Hogy végtelenül elnéző vagyok magammal szemben, befészkelem magam a jó sötét szobámba és naphosszat sajnáltatom magam aktív időtöltésként. De pokolian fáj! Ez a „semmi”, hogy nem szabadna ezt éreznem, mégis érzem. És ezzel csak az amúgy sem csekély mértékű bűntudatomat erősíti. Számára egyszerűen érthetetlen, hogy engem egy ilyen példabeszéd nem tud kigyógyítani ebből a „semmiből”. Meg más sem. Gyógyszer, az igen.

Annyi könyvet írtak már a sötét felhős időszakokról (szándékosan nem írtam le a depresszió szót), ajánlom mindenkinek, hogy olvasson el egyet, vagy csak olvasson bele, hogy tudja hogyan kell kezelni az ilyen embereket. Nem azt mondom, hogy legyen szakértője a témának és mindenképpen oldja meg a problémámat, mert követelem. Nem. CSAK NE TETÉZZE! Mert nagyon elegem van a szemrehányó pillantásokból...

Azt mondtad Te nem vagy DB. Akkor ne tedd azt, amit Ő.

Miért megy bele az ember olyan játszmákba, amikről amiről már az elején tudja, hogy nem kerülhet ki győztesen? Sőt...én magam kezdeményeztem. De miafasznak? Hülyelány...

Hülyelány #2: Az létezik hogy nem tudok kommentelni? Csak tölt, tölt míg elunom az életem...

Egy hete zajlik az az óvodás szintű balhé az egyetemen, hogy ki kinek a barátja. Nagy ügyet csinálnak abból is ha más mellé ül az előadáson, utána meg duzzognak. Azt hittem ezt már kinőttük. Nekem nincs se türelmem, se energiám az ilyen nevetséges problémákat orvosolni, komolyabb embernek tartom magam. Ha duzzogni akarnak, duzzogjanak.

Ennek kapcsán beszélgettem E-vel, aki kifejtette, hogy én mennyire önálló vagyok, nem igénylem annyira a társaságot. Nem tudtam hogy ezen most meg kellene-e sértődnöm, vagy bóknak szánta, amikor is folytatta. Tetszik neki, hogy nem függök mentálisan senkitől (ha tudná...), hogy nem élem meg katasztrófaként ha valaki kisétál az életemből. WTF? Negyed éve vergődök ugyanazon a problémán, hogy elhagytak a barátaim, a lelki társam nem kér belőlem, és a szerelmem mással ébred reggelente. Alapvetően kommunikatív vagyok, biztosan ennek köszönhető hogy szinte bárkivel bármiről el tudok beszélgetni és viszonylag könnyen alakítok ki új kapcsolatokat is, akár buszon, akár utcán. De ez nem azt jelenti, hogy magamnak való vagyok, nagyon is ragaszkodnék, ha lenne kihez. Valójában pedig egy ostoba, figyelemhiányos liba vagyok, amit senki nem vesz észre. Ezek szerint még érthetetlen is vagyok, hiába küldöm a jeleket, hogy magam alatt vágom a fát...

- házimozi?
- mi?
- weed, házimozi...itt aludhatsz
- nem értem, miért engem hívsz mikor elvileg van bnőd?
- gondoltam jó ötlet lenne egyik nap mellette ébredni, másnap meg melletted.

Na itt szakadt el bennem valami, negyed órás monológot tartottam neki interperszonális kapcsolatokból, amire egy nevetés és egy "hisztis vagy. rádférne egy weed...csakazértis" volt részéről a reakció. Szó nélkül letettem. 2 perc múlva sms.

- most mi van?
- nem leszek szerető..
- a státusszal ráérünk később is foglalkozni

Nem válaszoltam.

- arra még nem gondoltál hogy egymást csaljuk meg ezzel a hülyeséggel?

Sírtam... Megtehettem volna és még jól is esett volna. A barátnője miatt meg főleg. Folyton áskálódott ellenem az a ribanc. És most itt volt a lehetőség, hogy padlóra küldjem...de nemet mondtam. Magammal is kibasztam volna...

Deja vu

...hogy nap mint nap csak vétkezem és elpusztítom magam,
hogy állat tudok lenni ha elvesztem az agyam
hogy tizenéves koromtól az éjszakáé lettem
hogy rossz emberek rossz dolgait végig kellett nézzem...

Az új év most kezdődik

Ezen a szép reggelen, ami inkább dél és még csak nem is szép, megint elárasztottak a jobbnál jobb gondolatok. Most döbbentem csak rá, hogy vége a hétnek. Mihez is kezdjek, merült fel bennem a kérdés! Az ember heteken/napokon/órákon át arra vár, hogy vége legyen valaminek, amiről azt hiszi, hogy nagyon nem kell, amikor pedig vége, marad az űr és a kényszer semmittevés! Így van ez mindennel.. Mindig akkor jövünk rá mennyire jó, mennyire fontos valami, ha elveszítettük. Ez tényleg így van? Miért nem tudjuk akkor mennyire fontos, amikor lenne lehetőség megbecsülni? Gondolom rájöttetek, hogy nem egyszerűen az iskoláról beszélek... Számomra a változások kora ez. Kapcsolat, barátság, iskola, család.. minden változik, vagy egyszerűen elmúlik.
Jótanács? Az nincs. Főleg nem magamnak. Majd az idő megoldja. De mi van ha már nem válik be a lerészegedés, a delirium, a kutyaharapást szőrével módszerek egyike sem? A lényeg mindig hosszú-hosszú regenerálódás. De mi van, ha már nem vagyok rá képes?

Egész nap nem néztem a telefont, mondván itthon vagyok, anyu nem hív, ki keresne?! Délután tűnt fel, hogy villog... Sms. Ex. Érdeklődik a hogylétem felől. Én meg elkerekedett szemekkel bámulom a kijelzőt.

Upd: sms párbaj zajlik, ha már ő, akkor én is.

- na és milyen a kapcsolatod?
- alakul..de már nem vagyok biztos benne, hogy ezt akarom.
- velem jobban jártál volna...
- látom neked is ez jár a fejedben.
- választhattál és te döntöttél. Rosszul.
- bánom is...

Nem mondom azt, hogy elégtétel. De, mondom. Hol voltál amikor szerettelek? Ja, hát már késő...

- szted van jövőnk?
- ezt úgy érted ahogy én értem?
- úgy érted, ahogy akarod :)
- ja szóval ez tesztkérdés :P
van jövőnk, de hogy milyen az sok dologtól függ
jövőnk az mindenképp van
nekem most türelemre van szükségem, neked meg nyugalomra :)
ennyit tudok most biztosan
- hozzám kell a türelem :)
- hozzám is meg magamhoz is
ebben hasonlítunk
- igyekezni fogok :)
- csak el ne fáradj ;):D
tágasabb válaszom is van
most ha komoly a kérdés hogy jövőnk
akkor kegyetlen rögös lesz az út ha tényleg egymást akarjuk és ki akarunk tartani egymás mellett, ott világok dőlnek le és épülnek fel...és még csak barátságról van szó


Azt ígérted, hogy világok dőlnek le és épülnek fel. De eddig csak dőlnek, főleg az enyémek... És te sem vagy már.

Mindennél jobban szeretnék egy esélyt, láthatod... Nagyon megbecsülném.

Tudom, hogy ma már sablonszövegnek számít, de ijesztőek a hangulatingadozásaim. Szó szerinti jelentésben ijesztő. Egyik pillanatban még -semmi külső hatásra, csak magamtól- elönt az elégedettség érzése, hogy különb vagyok sokaknál, hogy magam miatt élek és nem miattuk, és hogy "azt mutatok amit akarok, nem érdekel ki nézi,de csak az hallgasson engem aki tényleg érzi", vagy "én nem másnak akarok megfelelni, csak magamnak, ha igaz maradok az igazak velem maradnak". Akinek nem tetszik elmehet. Aztán belegondolok, hogy el is mentek... Én meg itt maradtam egyedül. Ex is elmondja minden nap, hogy nem akar velem rosszban lenni, meg ugyanúgy meg fogjuk beszélni a problémáinkat mint azelőtt. De igazság szerint fejre is állhatnék, az sem érdekelné.

Elég sok ember vesz (vett) körül, de az igazi barátokat egy kezemen meg tudom számolni. Lassan már kéz sem kell hozzá...

Péntek óta először: gyógyszerek.

Welcome to the new time

Nos hát a tegnapi napom sem múlhatott el szembesítés nélkül, úgy látszik ez egy ilyen időszak. Nagyon remélem hogy acélmacseknek igaza van, és tudok majd építkezni a porig égett telkemre, mert ennél lejjebb már tényleg nincs. Főleg ha lesz építőanyag, mert az eddig biztos alapnak tűnő barátaim sem olyan biztosak, mint hittem.

Csapó 1. Van egy lány. A lány, aki nem kevesebbet tett értem, minthogy nélküle ma már nem lennék egyetemista. Ugyanis amikor a hangulataim miatt egyszerűen arra is képtelen voltam, hogy felkeljek az ágyból, nemhogy bemenjek előadásra, tőle kértem/kaptam segítséget. Szó nélkül küldte át nekem a jegyzeteit, rúgdosott hogy tanuljak, és szabályosan elrángatott a vizsgára. Nem egyszer, 4 éven át. Én barátnak tekintettem őt, aggódtam érte, örültem vele, viszonoztam ahogy tudtam a segítségét, persze tudom, hogy tőlem nem sok telik. A szándék a lényeg, nem? Nem. "Bocsi, de szerintem csak a jegyzetek miatt tűrsz el engem." Magyarázkodtam, hogy ez nem igaz, de igazából sokra nem megyek vele, ha ő így érzi, akkor pár mondattól nem fogja megváltoztatni a véleményét. Az utolsó ember lett volna, akiről azt hittem volna, hogy elhagy... Megint rosszul működött az emberismerőkém. Minusz 1 barát.

Csapó 2. A barát akiről már meséltem pár bejegyzéssel délebbre (igen, aki bekopogtatott hogy mi lenne ha találkoznánk), ő sem annak gondol, aki valójában vagyok. Elég felszínesen ármánykodónak állított be tegnap...

Igencsak feltették az i-re a pontot.

Adva van a kérdés, hogy miért nem látnak bele a dolgaimba azok, akik előtt lebontottam a falaimat. Tényleg ennyire érthetetlen vagyok? Vagy csak én képzeltem magam jobb embernek, és igazából nekik van igazuk? Miért tart engem mindenki ritka szar embernek? Valami alapja csak van...

Vigyor tárgya

"Komolyan mondom neked, akkora egy büdös nagy mocskos ribanc hogy te olyat még nem láttál. Fél bevallani magának, hogy szerelmes, nem bír a vérével és baszik mással, de nagyon tré kurva módon"

Elnézést a szóhasználatért, szó szerint idéztem exemet úgy egy hónappal ezelőttről. Szóval ezzel a lánnyal jár jelenleg az én hercegem. Hát ha neki ez kell... Biztos jobb, mint én.... Ő aztán az az odaadó, rendes, hűséges lány, akit barátnőnek akarna az ember... LoL.

Soha nem gondoltam volna, hogy ilyen helyzetbe kerülök. Hívjuk Zsoltinak. Csak az egyszerűség kedvéért. Másfél évet kapott az életemből... Én meg pofonokat, lelki terrort, ma is tartó függőséget. De vele éltem át azokat a hihetetlen élményeket is, amik a mai napig tartást adnak.

Már korábban is írtam róla, nem akarom ismételni magam, de ez a kapcsolat még az én számomra is megfejthetetlen, így újra és újra vissza fog még térni, ebben biztos vagyok. Nem szeret, nem szeretem. Ragaszkodunk. De mi köt össze? Egy exemmel sem vagyok jóban, köszönőviszonyban is csak elvétve.

Őt meg felhívhatom az éjszaka közepén, ha kell felrúgja értem a programját, eljön értem, végigtelefonál mindenkit, ha valamire szükségem lenne, etc, etc. Ha megy valahova, felhív, hogy lenne-e kedvem elkísérni, akár pár napra leruccan a barátaival a Balcsihoz, akár csak elmegy vásárolni. Mindig visszautasítom, tudom jól, hogy nincs helyem mellette. Ő következetlenül azért mindig elhív. Rendszeresen előfordul, hogy ölembe dőlve alszik el, megfogja a kezem, megsimogat, átölel, hozzám bújik ha tévét nézünk.

Ismerem a barátnőit, néha még a véleményemet is kikéri róluk. Amolyan előszűrőként funkcionálok, aki nekem nem tetszik, az kiesik a rostán. Bár úgy érzem nincs jogom beleszólni, nagyon ritkán teszem. Komolyan veszem, nem szórhatom ki az összes lányt mellőle. Ő is meghallgatja a szerelmi problémáimat, szegény mindenről tud. Bólogat, figyel, de tanácsot vagy véleményt nem mond. A legutóbbit ismeri is személyesen. Hány exet lehetne traktálni a magánéleti problémáimmal? Gyanítom egyet sem.

Azért az is hozzátartozik a témához, hogy a fizikai kontaktusok gyakoriságát nem visszük túlzásba, havi egyszer-kétszer találkozunk, igaz akkor az érintések elég sűrűk, bár ez a néhány alkalom is jóval több, mint amennyi ésszerű lenne. Talán a ritkaság miatt is, de hihetetlen módon inspiráljuk egymást. Elég csak annyit mondania, hogy "ne hisztizz" és szó nélkül abba tudom hagyni. Bezzeg amikor kapcsolatban éltünk... Bár akkor gyerekek voltunk még, 17 évesen próbálgattam a szárnyaimat. Még ma is része az életemnek, de a régi dolgokról egyikünk sem beszél. És jó ez így, jóleső nosztalgia.

Pár hete azt mondta rám, hogy én vagyok az egyetlen ember, akit maga elé tudott/tud helyezni...

Kezdeményezek. Felsimogatta az érzékeim az ópiumos fürdő, megaztán nőnap lévén kis kényeztetés jár. Sms, sok évvel ezelőtti ex, akihez bármikor mehet az ember. Vagy legalábbis én. Valahol abban bíztam, hogy nemet mond, mivel minden épeszű ember a barátnőjével van ma. Nos ő nem, persze sosem volt normális. Kétségbe vonnám a barátnője épeszűségét is, én nem hagynám, hogy a saját bejáratú pasim nőnapon ne legyen velem...

- mit csinálsz ma?
- jól gondolom mire gondolsz?
- jól... szóval?
- hányra menjek érted?

(...) Lehet elítélni.

Relax

A blog megújulás alatt,majd ha lesz kedvem/időm/energiám bármit is csinálni rajta. Addig ilyen kezdetleges...

Fárasztó dolog ez a szocializáció, minden nap emberi formába hozni magam, hogy mégse a kisírt szemekkel szembesüljön szegény partner, értelmesen beszélgetni, mert csak kevesen érik be azzal, hogy ott ülök és mereven bámulok magam elé. Szóval erőteljesen koncentrálni kell a másik mondataira, elmosolyodni, stb, stb, úgy hogy közben azon jár az agyam, hogy biztos a nőjével van, bele se merek gondolni mit csinálnak éppen, miközben én szánalmas módon kapaszkodok bárkibe, csakhogy ne legyek egyedül... Nemrég ment el barátnőm, alig vártam. Most pedig megyek és beájulok a kádba egy órára, ópium-csokoládé illatfelhőbe burkolózva. A hét fénypontja.

Csalódás, fájdalom s keserűség...elszívja életerőd, tönkretesz s te mégis elutasítod a feléd nyújtott kezeket...szar dolog, ha szeretsz valakit...

Nos, ami a blogom 2. világháborús állapotát illeti, azt sikerült renoválni. A lelkem háború sújtott léte továbbra is fennáll. Ámde,

- Az elmúlt pár napban nagyon sok támadás ért, és nem omlottam össze annyira, mint számítottam rá.

- A munka továbbra is nagyon bánt, nem csinálnék belőle ekkora ügyet, ha nem ők kerestek volna meg az ajánlattal, aztán elhúzva az orrom előtt a mézesmadzagot, még csak egy lehetőséget sem kaptam, ráadásul a szemembe sem merték mondani, hogy sztornó. Egy nyavajás e-mail...

- Egy olyan ember kopogtatott be hozzám a minap, akivel ugyan papíron jóba vagyunk, a gyakorlatban viszont kifullad a kapcsolat egy köszönésben vagy egy fél órás msn beszélgetésben. Szóval letámadott, hogy felém lenne dolga egyik nap, mi lenne ha összefutnák egy fél órára. Legyen! 4 óra lett abból a fél órából és rengeteg-rengeteg nevetés. Sokan fogták meg a kezem, de akiknek igazán kellett volna, azok elengedték. Ő sosem tartozott egyik táborhoz sem, nem engedte el a kezem, igaz nem is fogta soha. Így aztán nem fűztem túl nagy reményeket a találkozóhoz, begubóztam, nehezen oldódtam fel. De nem zavarta, megértette, hogy voltam már jobban is. Tudta, látta. Ő tényleg csak a barátságomat szeretné nem a testem (ehhe, már nem...), és éjjel megvilágosodva rájöttem, hogy én is szeretném az övét. Ő a nagybetűs ember, a szó nemesebbik értelmében. Most tudtam meg, hogy állítólag a barátság hete volt...

Összegezve: Energiáimat megpróbálom (hangsúlyozom: csak próbálom) építő kapcsolatokba befektetni, nem pedig az önpusztításba. Úgyis meghalunk, ki nem sz.rja le?

"Én megteszek akármit ami durva, mert jól tudom, hogy nem születek újra..."

Nem tudom menni fog-e, ha igen meddig, ha nem, mi lesz ezután. A lelkitárs által hagyott lyukat a védőhálómon továbbra sem sikerült befoltozni, de még csak csökkenteni sem. Nagyon szeretném...

Összegzés

- 1 hete a lelki támasz, a legnagyobb mentsváram bejelentette, hogy többet nem kér belőlem, mert ritka szar ember vagyok, lelki és agyi deformitásokkal, és neki erre nincs szüksége.
- 4 napja életem szerelme egy másik nővel osztja meg az ágyát, ezt nem ragoznám...
- lassan 2 hete egy jóbarátom bejelentette, hogy szerelmes valakibe, aki én lennék
- 3 perce ugyanez a barát bejelentette, hogy többé nem tud a barátom lenni, mert neki az nem megy.
- utolsó szó jogán még hozzáfűzte, hogy engem azért hagy el mindenki, mert - idézem - "csak magamat szeretem és sosem foglalkozok másokkal"
- továbbá a hab a tortán, hogy nem kaptam meg a munkát, amihez hatalmas reményeket fűztem, nem kevesebbet mint a túlélést.

Akkor most kártyavárként összeomlottam.

Aktívan pakolom, pakolnám le magam róla. Tudom én hogy nem tartott volna örökké, nem mentem volna hozzá feleségül és a körülményeket meg az életét ismerve jobb is így. Meg hogy majd következő tavasszal más után fogok sírni, előtte is ez volt, utána is ez lesz. Az előzőekért is mennyit sírtam, ma már szánalmasan nevetséges visszagondolni. Meg dolce vita, szabadság, flört, nihilizmus, és nem kell elviselnem többé a drogos műsorait, amikor olyan primitív dolgokat művelt, csupán agyának egyszerűségéből fakadóan, hogy csak kapkodtam a fejem. Nem volt elég jó hozzám. Tudom. Hiszem. Akarom hinni. Ámde...ez nem változtat azon a tényen, hogy pokolian fááááááj. Hiába próbálom bemagyarázni ezeket, csak percekig hat.

"Nem narkotikum, hanem az ő elvonásától szenvedek ennyire, a bennem való léte folytonosságának megszakításától biológiailag leépültem, érzelmileg elhaltam.

Miért, miért, miért? Miért pont az ő köteléke tart fogva? Miért bomlik az agyam? Miért fáj a lét? Micsoda irreális érzés! Miért nem tudok továbblépni?"

Vajon gondol néha rám?

Sírógörcsöt kaptam attól, hogy a barátnőm nem találja a kulcsát. Szegény csak megkérdezte, nem-e láttam...

Itt tartok.

"nem az az odaadó, rendes, hűséges lány, akit barátnőnek akarna az ember"

Szeretne még valaki belémrúgni? Az istenit.

Zabhegyező

Tudom, hogy alapmű, nekem mégsem volt soha a kezemben. Eddig. Azok alapján amiket tudok róla (mert persze nem idegen a téma) tökéletesen leírja az én helyzetemet.

Holden képtelen a társadalmi konvenciókat megérteni és gyakorolni, pedig mindent megpróbál, hogy a világgal, az emberekkel normális kapcsolatot alakítson ki, de sikertelenül. Menekül az emberek elől, de mindenütt hazugságokba, kancsal szabadságokba botlik. Háromnapi ténfergésének történetét végül egy ideggyógyintézet lakójaként meséli el, egyes szám első személyben. Szókimondása kapcsán megismerhetjük egy tizenéves amerikai fiú érzelemvilágát. A lelke sérült, a szíve nagyon sebezhető. A világ elől betegségbe menekül...

Még ma kiolvasom. Ha nem jönnék, túl jól sikerült...

A jószándék. Barátnőm azt a lehetetlennek tűnő dolgot vette a fejébe, hogy túlsegít engem a szakításon. Vásárlás, nyilván. Mi más vidítana fel egy nőt?! Tétovázok, kifogásokat keresek. Hajthatatlan, így nyakunkba vesszük a város összes létező plázáját. Ő nézelődik, én pedig elveszetten állok az üzletekben, el sem mozdulok mellőle. Mint aki először van ilyen helyen. A kezembe nyom egy nadrágot meg egy felsőt, "próbáld fel!" "N-n-n-neee, én tényleg most nem..." Engedek, bólintok, bevonszolom magam a próbafülkébe. Végignézek magamon. Beesett szemek, sápadt, színtelen arc, kócos, fénytelen haj, széles a csípőm, vastag a combom, lóg a mellem, nagy a fenekem... Nem csoda ha talált szebbet, jobbat, kívánatosabbat. Ebbe belegondolva lerogyok a padlóra és hisztérikusan sírni kezdek, már nem tudom tartani magam. Nem tudom mennyi idő telt el mire össze tudtam szedni magam, kimentem az üzletből, otthagytam a ruhákat a próbafülkébe és szó nélkül hazajöttem. Ágy, mint egyetlen menedék.

A legőszintébb

Ahogy elnézem a családi fényképeket, anyám egyértelműen egy boldog arcú hölgyként szerepel. Anyukám nagyon talpraesett, kreatív, értelmes, ügyes ember volt, sőt most is az. Apu humoros, végletekig jószívű ember, engem pedig büszkén tart a karjában. A fényképek megörökítették egy egészen másfajta világ és korszak ártatlanságát. Sehol egy búskomor arc, sehol a jövő bizonytalanságának képei.

Ez a látszólagos kiegyensúlyozottság aligha készíthette fel anyámat arra a sok nehézségre és megpróbáltatásra, ami neki osztályrészül jutott. Nem ilyen életről álmodott, persze. Szülés után nem ment vissza dolgozni, apámra hárult a család eltartásának feszültsége. Előfordult, hogy anyu teljesen maga alá került (számomra is rejtély, hogy pontosan miért, 8-9 éves lehettem), máshol kereste a vigaszt. Persze kiderült. Apám ekkor kezdett el keményen inni, ami nem sokat javított a helyzeten. Nem csak én vagyok hajlamos a függőségre, bár az én kíméletlen küzdelmem a sötét hangulatokkal csak később kezdődött.

Veszekedések, megcsalások, válni akarnak, aztán mégse. Én meg végighallgattam. Így lehetetlen volt elkerülni, hogy a szívemet és a lelkemet súlyos sebek érjék. Már akkor... Apuval problematikusnak nevezhető viszonyom kamaszként ingerültnek volt mondható, most leginkább távolságtartó. 10 percnél többet nem tudok vele elbeszélgetni. Hetente. Amennyi közünk van egymáshoz, attól akár idegen is lehetne. A szüleim továbbra is tartják a kapcsolatot meg a látszatot, de lényegében elhidegültek egymástól.

Anyuval felemás kapcsolatban vagyunk. Néha egyáltalán nincs jelen az életemben, egyáltalán nem tud a dolgaimról, máskor meg túlságosan is benne van, túlaggódik mindent. És talán éppen ezért, minden erőmmel azon voltam, hogy rajtam ne vegye észre ha gáz van, nem akartam még én is tetézni a bajt, meg akartam felelni neki. És hát nem is vette észre.

16-17 évesen, sőt talán pár nappal ezelőttig is mereven hittem, hogy jól döntöttem, amikor nem avattam be a lelki nyavalyáimba. Nem kell a sablonszöveg, úgysem használna, és csak aggódna, amivel az agyamra menne. Most kezdek rájönni,hogy így viszont csak ingatag alapokat tudtak teremteni számomra, amelyek minduntalan megroppannak szorongó, zaklatott énem súlya alatt. Az az ember, aki a legközelebb áll hozzám, akiben a legjobban bízom...egy álomképnek ismer. Olyan emberbe kapaszkodtam teljes erőmből, aki mit sem tud rólam.

De épp anyám érzékenysége, meg az hogy mekkora csapás lenne neki, ha megtudná hogyan élek, és a szeretete segített, hogy ebben a fájdalmas, rémálomszerű időszakban életben maradjak. Egy pillanatra sem jutott eszembe, hogy őt itt hagyjam. Visszapillantva ma is ámulok, hogy túléltem, hogy magamra hagyatva éltem túl az életet...

"Én nem bánnám, ha néha-néha meglátogatna a Szomorúság. Mondjuk, havonta egyszer. Vagy inkább félévenként. Elüldögélhetne itt. Még be is sötétítenék a kedvéért. Összehúznám magam. És sajogna, sajogna a szívem. De hogy mindennap eljön! Na nem, azt már mégsem! Hogy felidézze minden: egy ferde tekintet, egy régi tárgy, egy poros fénykép, a szélfújta levelek, az eső, az eldübörgő vonatok zaja. Na nem! Alig merek már kinézni az ablakon. Ott szokott előbukkanni a Szomorúság, a faluvégi dombhát mögül. Hű, komor ám, sötétbarna! Lép egyet, s már a Ráday-kastély tetején van, még egyet, s már itt áll a vasúti kocsma udvarán; s mi neki onnan az én ablakom! Semmi. Már kopog. ,,Dehogy eresztlek - gondolom -, dehogy!'’ Törődik is vele! Átszivárog az ablaküvegen, betelepszik a szobámba. A fekete feketébb lesz tőle, a barna barnább, a pirosok kialusznak, elszürkülnek a sárgák, megvakulnak a kékek, a zöldek, mint a hamu. Reménykedem mindig, hogy nem hozzám jön. Annyian laknak errefelé… És már kopog is, kopp… kopp."

Száz ágban süt a nap, jólesőn simogatja a bőröm ahogy kiülök a terasz lépcsőjére. Érzem a tavaszt. A macska is elterül a betonon, szívja magába a D vitamint. Sokat hajtogattam, hogy ha tavasz lenne, akkor minden lenne. Erőltetetten mosolygok, ahogy látom a cinkéket a cica vizes táljához szökkenni, ahogy elnézem azt az igazi tavaszi kék eget, ahogy.... Közben meg zsigeri erővel tör fel belőlem a zokogás. Megint kezdődik az undor. Magamtól, az ételektől, az emberektől. A gyomrom gombócként a torkomban, de ez most nem az a jóleső idegesség, nem a pozitív izgalom. Megint azon a ponton vagyok, hogy egyetlen rossz szó, és megindulnak a könnycsatornák, hogy egyetlen rossz szó és legszívesebben sírva rogynék le a padlóra, csak hagyjanak! Megint azon a ponton vagyok, hogy üvölteni tudnék, hisztérikusan zokogni, rombolni. Pokolian hiányzik az "otthonom", a régi énem, a könyvekkel eltöltött életem, egykori világom, amiben mindennek megvolt a maga helye és amelybe semmiféle csúfság sem törhetett be, hogy lerombolja. Nagyon-nagyon kivagyok idegileg.

Igaz a hír, új nője van bazdmeg. Erőteljes bazdmeg.

Igen különc és fura,
és mégis rendkívüli figura:
abban, ahogyan mindent kihegyez,
van valami nemes és hősies,
valami olyan ritka tisztaság,
amit már alig ismer a világ.

Jól vagyok.

1. Munka van kialakulóban, de nem élem bele magam. Majd meglátjuk...

2. Ex keres napok óta, hogy szeretne velem lenni, unatkozik, találjunk ki valamit. Közben meg msn-en éli az életét, olvasgatom a 10 percenként változó személyes üziket. "Hazudsz. Tudom, unom..." Ez volt a nap fénypontja. Nem csak engem csal.

Most ennyi, majd később részletesen. :)

"üzenem neki, hogy szakadjon le rólam mert uncsi ugyanaz a lemez"

Egész nap ugyanaz a kérdés dobol az agyamban, monoton. Miért hagy el engem mindenki, aki megismer? Tényleg ennyire elviselhetetlen vagyok? Csak nyűg?

Lehet, hogy Neki van igaza, és mégis egy felfuvalkodott picsa vagyok, az önsajnálat nagy mestere. Egy külön bejegyzést megérne, mit NEM értem el az életben. És valójában csak egy ostoba figyelemhiányos liba vagyok. Jó dolgomban nem tudom mivel hívjam fel magamra a figyelmet, minden áron középpontban akarok lenni, áttaposok mindenen és mindenkin. Erkölcstelen, gátlástalan, képelt beteg, nem mellesleg ritka szar ember. Most kezdem érteni, miért is vágták annyiszor a fejemhez, hogy tulajdonképpen teljesen feleslegesen élek...

Borotvaélen táncolok, nagyon távol kerültem attól, aki valaha voltam. Valaha, vagyis gyerekkoromban. Szóval lehet, hogy valójában ez vagyok én. Így viszont senkinek sem kellek. Nem vagyok képes cipelni ezeket a terheket egyedül, már nem vagyok elég. Soha nem is voltam. Utaltam rá, néhány embernek mondtam is, hogy össze fogok omlani, nem bírom tovább és segítsenek. Meg se hallják, vagy a fent olvasható idézet volt a reakció, nincs akihez mehetnék. Nagy szakadék előtt állok, és előbb-utóbb bele fogok esni. Inkább ugrom, utálok várni.

Upd: Mennyi gyógyszer bevétele számít már túladagolásnak? Most a napi adag két és félszeresénél tartok. Egy óra alatt...

Utolsó utáni csepp abban a bizonyos pohárban

A szeretet elvárása önzés, legalább annyira, mint a szeretet elutasítása.

Érdeklődtem volna róla hogy ugyan mi van vele, egyáltalán él-e még az úr, mert elnyelte a köd mint a szürke csacsit. Kiderült hogy igencsak él, csak épp a gyanúm szerint, rám nem kíváncsi. Távol álljon tőlem, hogy fényezzem magam, és tényleg elég csúnyán váltunk el legutóbb, de azon kevesek közé tartozom akiket érdekelt a lelke. És érdekel(ne) a mai napig.

Tudom, hogy nem épp józan gondolkodásomról vagyok híres, és biztos nagyon nehéz lehetett velem, meg minden energiádat felemésztettem, de ha én egyszer kimondok és meggondolok valamit, akkor azt komolyan gondolom. Azzal is tisztában vagyok, hogy ez nem elég ahhoz, hogy véget vessek a szeszélyeimnek, a függőségeimnek, a borús világlátásomnak, de most van valami, ami eddig hiányzott. Az akarat.

Szerettem volna bebizonyítani neked, hogy annyira reménytelen senki mégsem vagyok, mint az jelenleg a szemedből tükröződik. Elvégre anno nem véletlenül kedveltél meg, az a valami most is bennem van. És én emlékszem a jóra is, a reggeli ébresztésekre, a bizalomra, a hitedre...a rajzodra. Nagyon-nagyon szerettem volna még egy esélyt...

X üzenete: Élek, tőle távol

Ez a mondat elvágott mindent.

"Mondd, miért nem félsz?
Hogy késő, hogy lehet-e elég idő,
Hogy valahol megtaláld amiért élsz, talán van még erőd...
Mondd, miért így élsz?
Nézz fel! Most még újra kezdhetnéd!
Hogy valahol megtaláld amiért élsz,
Neked érezned kell: Mennyit érsz!"

Ki mondta, hogy nem félek? Ki mondta, hogy én sosem változom? Ki mondta, hogy nekem ez a lehető legjobb élet? És egyáltalán miért hagy el engem mindenki, aki megismer???Az istenit!

Upd: sokadszor szerkesztem át ezt a bejegyzést, mert egyszerűen nem hiszem el. Én lebontottam volna a sokszor emlegetett vakolatot, lehullott a fal, itt állok előtte meztelenül. És nem kér belőlem, holott rengetegszer kérte, hogy ne bújjak álarcok mögé. Aztán amikor megteszem, akkor már késő. Nagyon-nagyon szeretném ha egy utolsó esélyt kapnék, ha azt is eljátszom, akkor megértem a tiltást/törlést, de esély nélkül nem nyugszom bele. Az egyetlen ember, akit a legközelebb éreztem magamhoz, nem hisz bennem. Hogyan lehet így bármit is végigcsinálni vagy akár csak elkezdeni?

Na hát a következő "incidens" sem sűrűn esik meg, ráadául pont olyan napom volt, amikor az agyam nem kontrollálja a szívem, így igencsak Ű(számomra is) meglepőre sikerült a délelőtt.
Reggeli fáradtsággal teli szemekkel ültem a buszon, fülemben mp3, unott fejjel bámultam a rohanó fákat, amikor is 3 srác körém telepedett, elszórva, mert máshogy nem volt hely. Éreztem hogy megbámulnak, de nem szóltak hozzám. Poénkodtak, lekapcsoltam az mp3-t, hogy halljam miről beszélnek. Nem rólam. A vicceiken elmosolyodtam, nem bírtam megállni, hiába tettettem hogy zenét hallgatok. Észrevehették hogy jól szórakozom rajtuk, mert a megálló előtt pár méterrel odaszól az egyik, mire a következő párbeszéd alakult ki:
- nem jössz velünk, behívlak valamire?
- leverne a víz ha igent mondanék, mi? kénytelen lennél fizetni :)
- (nevet) na most már tényleg komolyan kérdezem.
Elmentem.

Kell a blog. Kell ez a blog, hogy kiírhassam magamból a dolgokat. Talán már írtam, de ha nem akkor most mondom, hogy örülök, ha van olvasó (szeretlek is titeket, főleg akik régóta követnek), de az sem zavar, ha nincs. Tisztában vagyok a saját magam és az írásaim unalmas mivoltával. De azért sem költözöm el.
2 nap alatt történt változás, nem is kicsi. Az ex (fú de fura ezt leírni) bejelentette, hogy "nem akar velem rossz viszonyban lenni, és nem akar velem nem találkozni". Baráti viszonyban maradunk, de a kommunikációnk lekorlátózik az internetre. Csak fájdítaná a szívem, nemet mondtam a talákozáosokra. Így is pokoli nehéz.
Aztán akitől a megoldást várnám, mert felismertem az általa nyújtott lehetőségeket, nem kér belőlem. Nem hibáztatom persze, sőt abszolute megértem. Itt is ment az adok-kapok, a viaskodás, hogy kinek van igaza, kinek szebb a barlangja, kevesebb a pókja, kinél több a fény. Nem csodálom ha nem kér egy koloncot a nyakába. Ő tette jól, nem törődött senkivel, nekiállt élni.
Én meg egyem meg, amit főztem. Persze, tudom, hogy én vagyok 'a mintalány ellentéte', hogy csak siránkozom, ahelyett, hogy tennék valamit a helyzet javulásáért. De nem, még magamnak sem tudom elmagyarázni miért nem megy (lépjünk túl a lelustázáson, mert ez már komolyabb annál).
A jövő romokban. A gyógyszert elvileg azért szedem, hogy ez ne legyen így, és van is valamilyen motiváló hatása, de legtöbbször annyira jól hat a szorongásoldó, hogy már egyáltalán nem törődöm azzal, mi lesz holnap, inkább a mának élek, a magam módján persze.

Jelenleg siratom azt, ami lehetett volna....

Take a chance on me

Két hete emészt a gondolat, hogy volt valaki, akire a legnagyobb szükségem lett volna (jelenleg is), de önös érdekből vagy azért mert féltem hogy szint hoznak az én kis saját bejártú Sin Citym-be, elrontottam. Azóta sok dolog történt, hisz látjátok. És ami egyelőre nem látható, csak én érzem, hogy a világlátásom is formálódik. Kezdem látni az általa választott utat és értelmet. Örülnék ha kapnék még egy esélyt, nem játszom el... Ölellek ha erre jársz!

Veled együtt lehetnénk hurrikán!

Dühöngő ifjúság

Pörögnek a képek, múlt-jelen. Emlékképek, csak azért, hogy meggyűlöljem őket. A múlt az emlék, a jóleső nosztalgia, a jelen a sok-sok kérdés és kevés válasz. Édes tudatlanság. Néhány napja gyűjtöm a gondolatokat, emlékeket, illatokat, érzéseket, hogy leírom mindazt, amit…
Sírós szerelem volt ez. De lebegtem. Mint minden férfival. Azt hittem az első után semmi nem fog ennyire fájni. Hogy mindenki más csak sokadik lesz. A fájdalom természete nem ilyen, nincs edzhetőség.
A rossz oldaláról már írtam, hazudozások, megcsalások, ott bántottuk egymást, ahol értük. Akkor még hiányzott a történetből az érzelmi mélység, a rózsaszín köd. Pedig olyan is volt. Megváltoztatta az addig unalmas életem. Kissé zűrös figura volt, nagyszájú, rebellis, de átkozottul vonzó. Beleillettem a képbe, megvolt bennem az a szenvedély, ami után mindig is futott. Uralkodó típus, vág az esze mint a borotva, egyikünk sem maradt alul az adok-kapokban. Ő volt az egyetlen ember, aki tudta mivel lehet engem provokálni, én meg ettől megőrültem. Halálosan szerelmes voltam. Aztán amilyen hirtelen söpört le a lábamról, olyan hirtelen el is múlt.
Valaki ma azt mondta nekem, hogy bármit meg tudok bocsátani. Akkor azt válaszoltam rá, hogy ez az én hülyeségem. Azóta máshogy látom, nem hülyeség ez, csak túlélés. Könnyebb a szépre emlékezni, így is pokolian fáj minden, hát még ha arra gondolok, hogy megcsalt vagy hogy belehazudott a képembe… Számít? Ugyan.
. Soha nem ítélt el, nem gúnyolta ki az álmaimat, még ha banálisnak is tartotta őket. A maga szentimentális iróniájával – megkockáztatom – szeretett. Nagyon-nagyon szeretném, hogy azt lássa jól vagyok, hogy megháláljam a kedvességét, meg azt, hogy hitt bennem. Ennyivel tartozom neki, mert megtanított szeretni. Őt, az életet, magamat.

Welcome

Belépek a lakásba, a komorság azonnal, már az ajtóban lesben áll, a nyomomba szegődik, és egy percre sem mozdulna el. Leveszem a kabátom, érzem ahogy az erőszak körémfonódik, fojtogat. Körülnézek, sehol senki. Felvonszolom magam az emeletre, ledobom a táskám az ágy mellé, ruhástul belezuhanok az ágyba. A szoba másik végéből a laptop álnok módon kacsintgat rám, hívogat, mintha csak azt mondaná, "gyere, nézd meg fent van-e". Nem bírom, kimegyek a fürdőbe, sminklemosót keresek mert érzem, hogy a sírás elkerülhetetlen lesz. Banális ötlet, sminklemosó... Régi ismerősként üdvözöl a penge, hidegen csillog a steril mosdókagylón. Nem! Lemegyek a konyhába, enni kellene, ég a gyomrom a gyógyszerektől. Nincs étvágyam, de muszáj valamit enni. Hányingerem lesz, önkéntelenül is a wc felé visznek a lábaim, holott az ételtől való megszabadulások egyetlen módját sem próbáltam soha. Nem! Érzem, hogy emelkedik a vérnyomásom, lüktet a csuklóm, sípol a fülem. Vissza a fürdőbe, megadom magam. Erősebbek. A tükör felé fordítom a fejem, ide-oda ugráló szemem a karomon lecsorgó vért látja, amint összegyűlik tenyerem redőiben. Leroskadok a hideg járólapra és sírni kezdek... A megszokott koreográfia.

Megfogadva Doktor Kleopátra tanácsát ("Ne legyen egyedül" by Tisza Kata) aktívan szocializálódom. Leküzdve szociális iszonyaimat, teázni járok, tömött plázákban nézelődöm, ápolom amúgy is megrogyott társadalmi kapcsolataimat, sőt néhanapján még előadásra is beülök. Hová fajulok...

Na azért túlzásokba ne essünk, az hogy fizikailag az iskolában vagyok, nem azt jelenti, hogy szellemileg is jelen vagyok. Utálom azt a rengeteg lámpát, a kivetítőket, a fehér papír visszatükröződését...kiég a szemem.
A kis megnyugtató bogyóim olyannyira hiányoztak, hogy újra magamhoz vettem őket.

Igen szorongok bazdmeg, ha nem látom mit csinál msn-en, hogy otthon van-e, ha nem, akkor kivel van, ha otthon van, akkor vajon kit vár?! Ha itthon vagyok, akkor sem csinálok semmit, őt lesem percenként, hogy mikor változtatja meg az állapotát, biztos dolgozik, biztos vannak nála... El kell kezdenem újra élni, ugyanis ezidáig 24 órás elfoglaltságot jelentett a tudat, hogy egyáltalán ő a világon van és mint minden függőséget, ezt is baromi nehéz nélkülözni.

Amúgy meg a " tranzisztor kor hajnalán volt egy kalandos éjszakám, de megtörtént és nem bánom". Ex. Volt vagy 4 éve. Barátnője is van, de ez sem zavart. Láthatólag őt sem különösebben. ;)

Ezek mennek.

Anyukám aktívan tanulmányozza az agykontrollt, a pozitív gondolkodást és minden hasonló törekvést, mellyel javítható az életszínvonal. Ezzel szemben itt vagyok én, aki marékszámra eszem a gyógyszereket és pusztítom magam ahol érem és a lehető legtávolabb állnak tőlem a kiegyensúlyozott lelkiállapotok. Érdekes dolgok ezek. Mintha nem is lenne köztünk vérségi kapcsolat...

Ja, a mai napot végigcsináltam nyugtató nélkül, apró lépések a felejtés útján.

Csendes őrület

Aki gyerekként ismert, úgy emlékezik rám, mint egy zárkózott kislányra, aki nem igazán volt barátkozó. Aranyos voltam, de vad. Okos, cinikus, fanyar humorú és nem kicsit titokzatos. Nem sok embert engedtem közel, nagyon megválogattam kinek nyitom meg a belső világomat. Na azért tizenévesen nem könyveltek még el deviánsnak, az csak később jött. Maximum a stréberségemmel tűntem ki, de 14 éves koromig nagy átlagban olyan voltam, mint a többi korombeli, csak kicsit zárkózottabb.

Aztán a múlt valóban elmúlt, a korábbi kényelmes kis világom semmivé lett, a barátnőm elment Kanadába, ezzel nagy lyukat hagyva a védőhálómon. Aztán jöttek a kusza hangulatok. Tizenhat vagy tizenhét éves koromra világossá vált, hogy a nagy aktivitás hetei után csak az élet árnyékos oldala képes lekötni a figyelmemet. Szürke, kilátástalan bíbelődés a halállal és az önpusztítással… Segítségem is volt, akkor még szerelemnek hitt fiú személyében, aki bevezetett a drogok világába. Ott megkaptam a valahova tartozás érzését. Meg komoly nyomokat a lelkemben, de arról majd máskor.

Föl nem foghatom, hogyan minősülhettem normálisnak az iskolában. Kezdek gyanakodni, hogy nemcsak depresszió, hanem borderline esélyes is vagyok. Képzelt beteg az nem, mielőtt még rám fogjátok. Tipikus kétarcú nőszemély vagyok, kislány cicával, otthonülős, stréber, megbízható, felelősségteljes és roppantmód hajlamos a bűntudatra. Ja és túlérzékeny. Aztán ha olyan lábbal kelek fel, akkor egy laza erkölcsű, nihilista, önző, önpusztító és zűrös nő arca néz rám a tükörből és vele kell megosztanom az elmém.

Tegnap óta annyit változott a helyzet, hogy most már 4 csajról tudok. Persze ilyenkor utólag mindenki baromi okos, hogy ők tudták és természetesen az énkurvaanyámat amiért nem vettem észre magamtól, nem nekik kellett volna szólni, á dehogy.

Átértékelődött bennem minden, amit eddig mereven igaznak vallottam. Régen hittem. A szerelemben, az empátiában, az emberek szavában. Hittem, hogy ha azt mondja szeret, akkor az igaz. Akartam hinni, arra a naiv logikára hivatkoztam, hogy ha nem lenne igaz, nem mondaná ki. Mert ugyan minek? Hogy megkapjon? Megkapott enélkül is.

Élni sincs kedvem...

>Annyira kurva jó utólag megtudni, hogy nem én voltam az egyetlen nő az életében. Sőt, csak azért lehettem része, mert az első számú jelölt, akibe halálosan szerelmes, nos annak ő nem kellett. Ráadásként mindezt az ő szájából hallani… Konkrétan hazugság volt az utóbbi 1 évem. Megyek és végigeszem a gyógyszeres szekrényt.

Én és Fanni barátném immár rendszeresnek mondható színvonalas beszélgetése. (Részlet.)

(...)
- fú nem jut eszembe a neve
- pedig ilyen tök hétköznapi neve van, semmi különleges
- Gábor? Ákos? Ádám?
- nem... ekkora barom is csak én lehetek, hogy nem tudom a haverom nevét.
- milyen betűvel kezdődik?
- hát ez az...
- Márk? Attila? Zsolt? Csaba?
- nem
- nézd meg iwiwen...
- á, azért se...be kell ugrania, hát hiszen tudom, annyiszor szólítottam már a nevén...
- ne aggódj, nem ciki :D
- Figyelj elmondom, hogy hogy néz ki. Te is láttad már azt hiszem. Barna rövid hajú, sportos, van szexi körszakálla és Fenyő Ivános mosolya.. Én is tipikusan Márknak gondolnám, talán ezért is nem jut eszembe az igazi neve...na?
- hát így nem ugrik be.
- de látom magam előtt, bemegyünk órára és az előadás kellős közepén fogsz megvilágosodni, hangos kommentárral, hogy "bazdmeg, Bálint"
- bazdmeg és tényleg Bálint :D

Előadás

Függöny fel! Prológ.

- Kinyomtam a hívását. 1 év alatt egyszer sem... Tudom hogy végeztem. Ő is tudja.

Meghajol!

Taps! Függöny le!

Összeomlik.

Upd: esküszöm 3 perce postoltam ezt a bejegyzést, erre világít a telefonom. "Mit csinálsz ma este?" Nem...

"Irányzatokkal próbálkozol, buddhista leszel meg jógázol, meditálsz ás vega koszton élsz, kerülöd a zsírsavakat meg a koleszterindús táplálkozást, aztán nem jön a purgatórium, és akkor hedonistává válsz és beleveted magad a züllésbe, és módosítani próbálod a tudatodat és akkor jön a mégnagyobb pofáraesés. Meg kell értened végre, felfognod a molekuláiddal, hogy önmagadtól nem menekülsz, a halál sem öld föl..."

Száz lépés magány

Elteltek a napok, igen vegyesen. A ma például egész pozitív volt. Nem hülyeség a nap endorfin termelő hatása. Mivel már az összes festéket lekapartam otthon a falról kínomban, és anyukám szerint sem jó, ha itthon vagyok, mert csak amortizálódik a lakás, fogtam magam, fülembe az mp3, kezem a zsebbe és elindultam világnak. Jó másfél órát sétáltam, közben persze sírtam is, mert az agyamat semmi nem kapcsolta ki. Olyan megnyugtató, felszabadító sírás volt ez, amikor ültem a semmi közepén, nem volt ott senki, nem ért oda a világ zaja, a könyöklés. Megindító időjárás. Kellett is ez, miután tegnap már a körülöttem élők is azt mondták, kezdjek valamit magammal, mert ez már durva.

No de ma nem nyavalygunk. Jelenleg az ad tartást a napjaimnak, hogy tavaszodik. Lehet akármilyen problémám, ilyenkor egy vállrándítással (jó, kis túlzás) meg van oldva, nyáron nem vagyok hajlandó keseregni. Olyankor fura módon mindig működik az a gondolatom, hogy a Föld akkor is forog tovább, ha nekem épp a szívem szakad meg. Nincs jobb egy nyári zivatarnál, amikor vészjóslóan közelednek a felhők, messziről morog az ég, kövér esőcseppek kezdenek a földre potyogni én meg a szabadban várom a nagy zuhét. Meg a fesztiválok, a szabad szerelem, a vízpart, a perzselő forróság. Basszameg, még csak február van.

Vibráló feszültség izzik közöttük
A világ rohanása hirtelen megáll körülöttük
Nézik egymást a fiú és a lány de nem tudják
honnan ez különös vágy.

Hagyták sokáig, hogy a külvilág elszakítsa egymástól őket
Nem látták, a háttérben a rosszindulatú tömeget.
Ármánykodott ellenség és barát egyaránt
Elintézték, hogy kettejüknek sokkal nehezebb legyen ez a világ.

Bár a sötét hadak majdnem sikerrel jártak
Egy lopott éjszakában ténykedéseik kudarcba fúltak
Aztán eljött a következő este, többször néztek egymásra lelkesedve
Persze sokaknak ez nem tetszett, önös érdekből megint belekevertek

Úgy látszott elúszott a pillanat
A kétely újra mélyen beléjük mart
Nem bíztak egymásban így hirtelen hátráltak
Megint pár lépést távolodtak...

Ezután játszották, hogy mindketten mást akarnak
De az idő megmutatta, egymásnak túl sokáig nem hazudhattak

Hiába a küzdelem, hogy a másik ne érdekelje
Egyiküknek sem sikerült ezt elhitetnie
Kiabáltak egymásra kígyót békát, ejtettek egymáson sok fájdalmas sebet
Sokszor összegyűltek fejük felett a vihar fellegek

Különös történet az övék akárhogy is nézzük
Képtelenség őket megértenünk
Furcsa romantikával sosem vallanák be egymásnak a lényeget
Elengedik egymást aztán majd bánják ha visszacsinálni már nem lehet...

Na hát volt rá jó pár napom, akár hetem is átgondolni mit is történt velem, mit akarok valójában. Lassan kezdtem kigyógyulni a rögeszmémből. Most már tudom, hogy aki szeret, az nem visz bűnbe, az nem akar nekem rosszat. X hete vergődünk egymás mellett, se veled, se nélküled élesben. 2 nap szerelem, egy hét veszekedés. Aztán kezdtek kopni a”szeretlek”-ek, megérezte, hogy belefáradtam. És tényleg. Végeztem. De pokolian fáj, főleg ha a versét olvasom, benne van minden. Nem tudok nem sírni.

Ő is elfordul a világ elől. Valami nagyon nem jó bennem.

Függőségeim

Aljas módon felkérettem magam egy tesztre :) Köszönöm smile manó!

1. energiaital. Még nyáron kaptam rá, amikor éjszakáztam, olimpia, bulik, munka. Reggelente ezzel indul a napom, és jópár dobozzal magamba kell tölteni hogy bírjam a saját magam által diktált tempót. Tudom, tudom, de nem kávézom... Meg aztán finom is, legújabb szerelemem az áfonyás ízű. Ezzel vígasztalom magam, hogy azért iszom mert finom, nem azért mert pörget.

2. internet. Az utóbbi évekhez képest sokat javult, akkor képes voltam egész nap előtte ülni. Ezt szerencsére mára sikerült visszaszorítanom, és ha ide is ülök inkább olvasgatok, semmint csevegek. Ó meg a zene.

3. drugs. A lejtő...

4. könyv. Az első pozítív a listában és talán az utolsó is. Büszkén vállalom hogy én azon kevés magyarok közé tartozom, aki könyveket vásárol. Hiába vásárolunk egyre több könyvet évente, azt az egyre többet egyre kevesebb ember veszi. Írtam már róla, hogy számtalan elolvasatlan könyv csücsül a polcomon, jelenleg is éppen a bookline-os könyvemet várom, mára ígérték. Az első függőségem, amire büszke vagyok. :)

5. Továbbá van még olyanom is, hogy táska, cipő, és ékszer-mánia. Ezek nem tartoznak a káros dolgok közé, viszont hasznosnak sem nevezném őket semmiképp. Pénzkidobás, de legalább nem önpusztítás.

Na és akkor nagyon kiváncsi lennék Sway függőségeire, bár jó sokkal tisztában vagyok/vagyunk, de azért szedd össze őket. :) Továbbá shlell-shock is beavathatna, bár őt elnyelte a föld, azért ha erre jársz ölellek. És hát ne maradjon ki Mentium se. ;)

Barátság? Szerelem?

"Újra visszhangzik bennünk, hogy bármit megtehettünk,
nem volt semmink, nem is volt, mit elveszítsünk."

Már vagy 20 perce ültem ott, az ágyán, és azon töprengtem mit keresek én itt. Romantikus volt, ő a hátamat simogatta, én teát kortyolgattam, közben szólt a zene, de nem vonzott. Sem a fiú, sem a hely. Pár éve ismertem meg, akkor azt hittem ő lesz az, aki... Lehetett volna, de akkor nem kellettem neki. Mostmeg én nem tudom elképzelni, hogy fogom a kezét, hogy átölelem, hogy megcsókolom. Régóta ismertük egymást, fogtam már meg a kezét, öleltem már át.

Sokan akarták megkapni, én meg remélni sem mertem, hogy egyszer észrevesz. És hát nem is... Vagy nem azzal a szemmel. Kaland, flört? Rendszeresen kézen fogva sétáltunk, megsimogatott, átölelt, hozzámbújt ha tévét néztünk. Én meg remegtem érte.

Persze nem én kellettem, jött egy szőke, hosszú hajú, kék szemű lány. 17 éves. Akkor szakadt meg a barátság. Nem tudtam tettetni, hogy nem fontos, egy évig egyáltalán nem beszéltünk. Aztán egy nyári napon, izzadtan, kiszikadva ücsörögtem a munkahelyemen és csörgött a telefonom. Ő volt.

Most 2 évvel később az ágyában ülve elnéztem őt. Borostás, szikár, tipikus szépfiú. Elég gyakran változik az ideálom, és most pont ez a lezser hanyagság van napirenden. Mégis... Átalakult bennem a tökéletes férfi képe. Már sokkal inkább az kelti fel az érdeklődésemet, aki a viselkedése és nem pedig a kinézete miatt kirívó. Gyógyulok, gondoltam, amikor ez a dal szólalt meg a winampban (esküszöm tényleg véletlen volt). Nem tudtam, hogy meghallgatja-e, arcomba temettem a kezem, egyetlen lehetségnek tűnő reakcióként. Nevetett és ölelt. És igen, vannak zenék amik fontosak lesznek. És vannak fontos emberek is, múlhat a szerelem...

Azt hiszem - sőt, bátran kijelentem - hogy energiaital és Frontin kombó nem épp a legösszeillőbb.
Olyan, mint egy bad trip, csak nincs az a megnyugtató gondolat, hogy hamarosan elmúlik. Fogalmam sincs mikor lesz vége...

Furcsa ezt bevallani, de a legnagyobb félelmem, hogy elfelejtenek. Gondolom ezért is szabadulok nehezen egy kapcsolatból, mert tudom hogy a szakítással minden kapocs megszakad és nem fog gondolni rám többé.

Hogy bírja nélkülem?
Neki miért nem kellek a napi életviteléhez, mikor nekem ő olyan pokolian kellene?
Miért nem vagyok már fontos?
Miért nem szeret?
Miért enged el?

Ha én emlékszem mindenkire, ha mindenkiről számtalan emléket őrzök és néhanapján jólesik ezekre mosolyogva visszagondolni. Sőt továbbmegyek, ha ezek az intenzív emlékek adnak tartást a napjaimnak, ha ezekből építkezem újra, az alapokról... Akkor más miért nem gondol rám? Olyan nagyon kellene.

Baráti kapcsolat megint más. Az nem érdekel. Hány barátság szakadt meg, főleg a felszínesek, édesistenem hány. Az igaziak persze maradnak. Sorra vettem az utóbbi 8 évet, iskolaváltások, gimi, egyetem, más világok... Sok-sok éve nem látott arcok, sok-sok éve nem keresett arcok.

Nem szeretem a hasznavehetetlenség érzését. Vagy hogy pótolható vagyok. Holott magam is azt vallom, hogy minden nőnél van jobb, minden bajnok legyőzhető, mindenki pótolható. De ha magamról van szó, akkor azért szíven üt. Mindenkiben szeretnék hagyni egy aprócska, egy egészen picike nyomot, amit senki más nem fog hagyni.

Pótolhatóság, középszerűség, értéktelenség, tucat. Félelmeim.

Alone

Felhívom. Elmondom, hogy egyedül vagyok, hogy nem érzem jól magam, hogy gyötörnek az aggodalmak és csak beszélgetni szeretnék picit. Feszeng. Hallom a telefonban ahogy sóhajtozik, kattog az agya mit is mondjon. Sosem tudta kezelni a hangulataimat. Soha nem is akarta. Mégis hozzá fordulok, mert én tőle várnám a megmentést. Nem kellett volna mondania semmit, a levegővétele megnyugtatott volna, csak halljam ahogy szuszog. De ő nem hallja meg a segélykérést, nem látja, hogy utolsó erőmmel is felé nyújtom a kezem. "Nincs valaki akihez elmehetnél?" A kegyelemdöfés.

2 napja Albert Györgyi hangoskönyvére alszok el. És mennyire magamra ismerek. (Mellesleg nem szeretem a hangoskönyveket, tudom én, hogy maga a szerző mondja el a történetet, saját hang, saját hangsúly, saját érzésekkel megspékelve. De jobban szeretem magam eldönteni mi a hangsúlyos a mondatban, és sokszor előfordult hogy én egész mást emeltem ki a könyvből mint ő. Azt meg végképp nem jegyzem meg, hogy nagyon érdekes hangja van, nekem nem tetszik...de ezt tényleg le sem írtam, a könyve(i) fantasztikus(ak). )

Zavar

Most nézem csak, hogy két hete nem írtam ide. Két hete? De hiszen tegnap...meg az előtt is. Mégse?

Menekülő józan ész

Most az a helyzet állt elő, hogy nem tudom megfogalmazni mi a baj. Beszélgetek valakivel már jópár napja, hosszú órákat. Interneten persze, rettegek ha valakivel beszélnem kellene. Erre mondják, hogy szociáis iszony? Régebben pedig kommunikatívnak hívtak. Hogy van ez?!

Eljutottam/eljutottunk oda - bár ezzel sem eddig volt a baj - hogy tudom mit szúrok el, mit kellene máshogy csinálnom, kire kellene hallgatnom, kire nem, melyik hidat kellene felégetnem, elvágni a szálakat. Csak nem tudom végrehajtani. A fejemben kristálytisztán összeáll minden, hogy reggel felkelek, elmegyek barátokkal, olvasok, filmezek, mit tudom én. De általában már az elsőnél megakadok. Felkelni...aztán hogyan? Fáradtabban kelek, mint ahogy lefeküdtem.

Mivel ez mégsem mehet így, előveszem a hosszú hónapok óta polcon porosodókönyv egyikét. Olvasom a betűket, értem a szavakat, de az agyam témáról témára ugrál. Közben a tegnapi esti film pár kockája jár a fejemben, hogy adni kellene a macskának enni, meg hogy még én sem ettem, de takarítani is kellene mert lassan nem férek be a saját szobámba, közben Mester Tamás hangja ringat bele a semmibe amint félszemmel ránézek az órára és látom elment a fél nap, de tulajdonképpen mit is csináltam ma? Mikor keltem? Mikor feküdtem le? Lefeküdtem egyáltalán? Többször egymás után olvastam a bekezdéseket mire rájöttem hogy egy kukkra sem emlékszem. Ijesztő. Eddig ahhoz voltam szokva hogy az agyam a legjobb barátom, hosszú párbeszédeket folytattam le magammal, ezer variáció élt az agyamban, mindig mindenre volt B sőt C tervem is. Mostmeg a legjobb barátom ellenem fordult, semmit sem talál érdekesnek, élvezetesnek, vagy akár említésre méltónak. Az agyam helyén agyag van.
Kibírhatatlan.

Könyves móka

Sway bízta rám a feladatot, mely szerint "írd le öt könyvnek a címét, amit 2008-ban olvastál. Nevezz meg öt embert, és értesítsd őket. Linkelj vissza az ötletgazda bejegyzésére."

Jean Des Cars: Sisi avagy a végzet. Kiskorom óta valami fura,megmagyarázhatatlan vonzalom húz Sisihez. Megvannak a róla szól filmek, a musical, számtalan könyv, de mind közül ez a kedvencem. (Ó meg hát Szabó P. Szilveszter). Nagyon hiteles portré róla, nem az a sziruposan csöpögő Romy film (mellesleg Romy-t is szeretem, az ő életrajzát is olvastam). Szeszélyei, politikai nézetei, a méltóság amellyel a számtalan tragédiát viselte, szüntelen halálvágya...olyan esendővé tették. No meg persze számos helyen magamra ismertem, főleg utóbbi témában. Sajnos nagyon nehezen beszerezhető könyv, de akit érdekel, annak mindenképpen tudom ajánlani. (Sway szerintem kapna rá :))

Elisabeth Wurtzel: Prosac-ország. Nincs hozzáfűzni valóm, Bibliám.

Tisza Kata: Magyar Pszicho. Tisza Katával úgy voltam, hogy nem igazán tudtam eldönteni tetszik-e vagy sem. Olvasom a blogját, a cikkjeit, amik tetszettek, viszont az első könyve ami a kezembe akadt, az a Reváns volt. Ellentmondásos, én nem igazán vagyok vevő az ilyen szintű kitárulkozásra. Na de a Magyar pszicho óta újra kedvencem, a Doktor Kleopátrát is beszereztem, de még nem volt időm elolvasni, viszont a történet alapján befutó lesz. Majd 2010-ben vele kezdem az aktuális évi könyv összesítést.

James Frey: Millió apró darabban. Drogos könyv. A narkósok Háború és békéjének nevezik, szerintem alapkönyv. A stílusa kissé szokatlan, rengeteg tőmondat szerepel benne, és ezek gyakran sorokon át ismétlődnek. A sztori viszonylag egyszerű, egy testileg és szellemileg leépült fiatal srác gyötrelmes napjait mutatja be egy intézetben, egy élet lassú, fáradtságos, küzdelmes összerakását. Nem könnyű olvasmány.

Celia Rees: Farkasszem. Rossz szokásom, hogy minden könyvet megveszek, aminek tetszik a címe/témája vagy ismerem az írót, aztán lusta dög módjára hónapokig ott csücsülnek a polcon, mert nincs kedvem, hangulatom, időm elolvasni őket. Rees első könyvét olvastam, Bűbájos Mary. :) Én kis naiv elhittem, hogy a könyv tényleg egy napló maradványai, és jajj de izgi. Erre nyakon öntöttek a folytatással, és minden lelkesedésem alábbhagyott...

Bajban vagyok, merthogy én nem tudok 5 embert megnevezni (elirtottam magam mellől mindenkit), de örülnék, ha shell shock, smilemano és Mentium kitöltené. :)

"Aznap, amikor megtettem, két borotvapengét vittem magammal a kádba.
Tudod, miért?
Mert tudtam, hogy amint elkezdek vérezni, elgyengülök.
És ha elejtem az egyik pengét, nem tudok végezni magammal.
El tudod ezt képzelni?
Hogy valaki annyira utálja az életét, hogy tartalékpengét visz magával?"

El.

Stay

Most vettem csak észre, hogy az előző volt itten a századik bejegyzés. Szép ünnep volt.

Ma a tanulást elhalasztva filmet néztem. Stay vagy maradj címre hallgatott, és engem (ez is) megfogott. Nagyon sok rossz kritikát olvastam róla, amit megmondom őszintén én nem értem mire föl. Vagy csak a beteg vagy a sérült agy szülte rémálmokhoz hasonlatos "működési" zavar elméletében ismertem magamra? Megesik.

Szóval ennek hatására igencsak elgondolkoztam (újra) az életemen, azt hiszem nevezhetjük még annak. Egy ilyen film után...ambivalencia. Néha vannak tiszta pillanataim, és ilyenkor beüt hogy élni jó. És érdemes. És hát lehet is. Nemcsak muszáj. Az már az én ellentmondásom hogy mindig a hasonló témájú filmek után kapkodok két kézzel az élet után. Ilyenkor eltűnődök, hogy túl rövid az élet és amúgy is rengeteg időt töltöttem már el az önsajnálat meg a depresszió kényelmes bugyraiban. Csak mennék, mennék bárhova hogy ne érezzem magam tétlennek, hasznavehetetlennek. Hogy érezzem hogyha fulladok, akkor még jön valahol levegő, még élek. Minden pillanatot óriási intenzitással szeretnék megélni. Átélni, átérezni, ragaszkodni hozzá. Akarom, hogy legyen valamim.

Ne aggódjatok, holnapra elmúlik.

Tegnap este ültem a szobám ablakában, teli pohár teát szorongatva, bámulva a hóesést. A tea még gőzölög, jólesőn melegíti átfagyott ujjaim. Bámulom a város fényeit, minden hideg, számító, könyöklő. Mégis olyan békés. Mintha egy fél pillanatra megtelt volna az "életem" egy kis csenddel. Azok az idők járnak a fejemben. Gondtalan fiatalkor, függőségektől mentes élet. Amikor még hittem, hogy lehetek valaki. Azok az évek adnak tartást a mai napig. Vádlóan peregnek a könnyeim, egy esélyem volt, nem éltem vele. Még nincs elveszve, de pokoli nehéz innen már felállni. Nekem nem is sikerül maradéktalanul, akkor is csak pillanatokra, hogy aztán zuhanjak vissza. Olyanná váltam, amilyen soha nem akartam lenni, gátlástalan tucatember, akit beszippant a tőkés világ. Undorodtam tőlük...mostmár magamtól is. Egyszer volt egy cél, szebben élni bárkinél. Nem sikerült...