Welcome

Belépek a lakásba, a komorság azonnal, már az ajtóban lesben áll, a nyomomba szegődik, és egy percre sem mozdulna el. Leveszem a kabátom, érzem ahogy az erőszak körémfonódik, fojtogat. Körülnézek, sehol senki. Felvonszolom magam az emeletre, ledobom a táskám az ágy mellé, ruhástul belezuhanok az ágyba. A szoba másik végéből a laptop álnok módon kacsintgat rám, hívogat, mintha csak azt mondaná, "gyere, nézd meg fent van-e". Nem bírom, kimegyek a fürdőbe, sminklemosót keresek mert érzem, hogy a sírás elkerülhetetlen lesz. Banális ötlet, sminklemosó... Régi ismerősként üdvözöl a penge, hidegen csillog a steril mosdókagylón. Nem! Lemegyek a konyhába, enni kellene, ég a gyomrom a gyógyszerektől. Nincs étvágyam, de muszáj valamit enni. Hányingerem lesz, önkéntelenül is a wc felé visznek a lábaim, holott az ételtől való megszabadulások egyetlen módját sem próbáltam soha. Nem! Érzem, hogy emelkedik a vérnyomásom, lüktet a csuklóm, sípol a fülem. Vissza a fürdőbe, megadom magam. Erősebbek. A tükör felé fordítom a fejem, ide-oda ugráló szemem a karomon lecsorgó vért látja, amint összegyűlik tenyerem redőiben. Leroskadok a hideg járólapra és sírni kezdek... A megszokott koreográfia.