Aki gyerekként ismert, úgy emlékezik rám, mint egy zárkózott kislányra, aki nem igazán volt barátkozó. Aranyos voltam, de vad. Okos, cinikus, fanyar humorú és nem kicsit titokzatos. Nem sok embert engedtem közel, nagyon megválogattam kinek nyitom meg a belső világomat. Na azért tizenévesen nem könyveltek még el deviánsnak, az csak később jött. Maximum a stréberségemmel tűntem ki, de 14 éves koromig nagy átlagban olyan voltam, mint a többi korombeli, csak kicsit zárkózottabb.
Aztán a múlt valóban elmúlt, a korábbi kényelmes kis világom semmivé lett, a barátnőm elment Kanadába, ezzel nagy lyukat hagyva a védőhálómon. Aztán jöttek a kusza hangulatok. Tizenhat vagy tizenhét éves koromra világossá vált, hogy a nagy aktivitás hetei után csak az élet árnyékos oldala képes lekötni a figyelmemet. Szürke, kilátástalan bíbelődés a halállal és az önpusztítással… Segítségem is volt, akkor még szerelemnek hitt fiú személyében, aki bevezetett a drogok világába. Ott megkaptam a valahova tartozás érzését. Meg komoly nyomokat a lelkemben, de arról majd máskor.
Föl nem foghatom, hogyan minősülhettem normálisnak az iskolában. Kezdek gyanakodni, hogy nemcsak depresszió, hanem borderline esélyes is vagyok. Képzelt beteg az nem, mielőtt még rám fogjátok. Tipikus kétarcú nőszemély vagyok, kislány cicával, otthonülős, stréber, megbízható, felelősségteljes és roppantmód hajlamos a bűntudatra. Ja és túlérzékeny. Aztán ha olyan lábbal kelek fel, akkor egy laza erkölcsű, nihilista, önző, önpusztító és zűrös nő arca néz rám a tükörből és vele kell megosztanom az elmém.
2 megjegyzés:
Ismerős ez, csak férfi kivitelben...
Megnyugtató hogy más, hozzám hasonló emberek is szabadlábon mászkálnak :)
Megjegyzés küldése