A jószándék. Barátnőm azt a lehetetlennek tűnő dolgot vette a fejébe, hogy túlsegít engem a szakításon. Vásárlás, nyilván. Mi más vidítana fel egy nőt?! Tétovázok, kifogásokat keresek. Hajthatatlan, így nyakunkba vesszük a város összes létező plázáját. Ő nézelődik, én pedig elveszetten állok az üzletekben, el sem mozdulok mellőle. Mint aki először van ilyen helyen. A kezembe nyom egy nadrágot meg egy felsőt, "próbáld fel!" "N-n-n-neee, én tényleg most nem..." Engedek, bólintok, bevonszolom magam a próbafülkébe. Végignézek magamon. Beesett szemek, sápadt, színtelen arc, kócos, fénytelen haj, széles a csípőm, vastag a combom, lóg a mellem, nagy a fenekem... Nem csoda ha talált szebbet, jobbat, kívánatosabbat. Ebbe belegondolva lerogyok a padlóra és hisztérikusan sírni kezdek, már nem tudom tartani magam. Nem tudom mennyi idő telt el mire össze tudtam szedni magam, kimentem az üzletből, otthagytam a ruhákat a próbafülkébe és szó nélkül hazajöttem. Ágy, mint egyetlen menedék.