Pörögnek a képek, múlt-jelen. Emlékképek, csak azért, hogy meggyűlöljem őket. A múlt az emlék, a jóleső nosztalgia, a jelen a sok-sok kérdés és kevés válasz. Édes tudatlanság. Néhány napja gyűjtöm a gondolatokat, emlékeket, illatokat, érzéseket, hogy leírom mindazt, amit…
Sírós szerelem volt ez. De lebegtem. Mint minden férfival. Azt hittem az első után semmi nem fog ennyire fájni. Hogy mindenki más csak sokadik lesz. A fájdalom természete nem ilyen, nincs edzhetőség.
A rossz oldaláról már írtam, hazudozások, megcsalások, ott bántottuk egymást, ahol értük. Akkor még hiányzott a történetből az érzelmi mélység, a rózsaszín köd. Pedig olyan is volt. Megváltoztatta az addig unalmas életem. Kissé zűrös figura volt, nagyszájú, rebellis, de átkozottul vonzó. Beleillettem a képbe, megvolt bennem az a szenvedély, ami után mindig is futott. Uralkodó típus, vág az esze mint a borotva, egyikünk sem maradt alul az adok-kapokban. Ő volt az egyetlen ember, aki tudta mivel lehet engem provokálni, én meg ettől megőrültem. Halálosan szerelmes voltam. Aztán amilyen hirtelen söpört le a lábamról, olyan hirtelen el is múlt.
Valaki ma azt mondta nekem, hogy bármit meg tudok bocsátani. Akkor azt válaszoltam rá, hogy ez az én hülyeségem. Azóta máshogy látom, nem hülyeség ez, csak túlélés. Könnyebb a szépre emlékezni, így is pokolian fáj minden, hát még ha arra gondolok, hogy megcsalt vagy hogy belehazudott a képembe… Számít? Ugyan.
. Soha nem ítélt el, nem gúnyolta ki az álmaimat, még ha banálisnak is tartotta őket. A maga szentimentális iróniájával – megkockáztatom – szeretett. Nagyon-nagyon szeretném, hogy azt lássa jól vagyok, hogy megháláljam a kedvességét, meg azt, hogy hitt bennem. Ennyivel tartozom neki, mert megtanított szeretni. Őt, az életet, magamat.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése