Megfogadva Doktor Kleopátra tanácsát ("Ne legyen egyedül" by Tisza Kata) aktívan szocializálódom. Leküzdve szociális iszonyaimat, teázni járok, tömött plázákban nézelődöm, ápolom amúgy is megrogyott társadalmi kapcsolataimat, sőt néhanapján még előadásra is beülök. Hová fajulok...
Na azért túlzásokba ne essünk, az hogy fizikailag az iskolában vagyok, nem azt jelenti, hogy szellemileg is jelen vagyok. Utálom azt a rengeteg lámpát, a kivetítőket, a fehér papír visszatükröződését...kiég a szemem.
A kis megnyugtató bogyóim olyannyira hiányoztak, hogy újra magamhoz vettem őket.
Igen szorongok
Amúgy meg a " tranzisztor kor hajnalán volt egy kalandos éjszakám, de megtörtént és nem bánom". Ex. Volt vagy 4 éve. Barátnője is van, de ez sem zavart. Láthatólag őt sem különösebben. ;)
Ezek mennek.
7 megjegyzés:
Elmúlik szép lassan ez is, bár hihetetlen, ilyenkor elképzelhetetlen,hogy elmúlik. Hogy múlhatna el? Kérdezed.-jogosan.
De valahogy fakulni fog, az élet tovább folyik, új halakat sodorva, amik minden tiltakozás ellenére is átcsúsznak a gáton, pillanatokra.
Én is ugyanígy ültem , folyamatosan az msnt lesve, hogy most biztos dolgozik, este megnyugodtam,hogy minden nap fent találtam,hogy akkor nem csajozik, vagy pont hogy a csaj van nála? Az nyugtatott meg,hogy a nickjét látom, nem beszélhettünk egy szót sem.
beteges volt. Azt hittem ez örökre így fog gájni, hogy ebbe halok bele. Aztán egyszer mikor ráírtam szó nélkül letörölt. Egy olyan pillanatba mikor úgy döntöttem amúgy is, hogy megölöm magam, mert elég volt (jó nálam azért gondolati szinten gyakori),de iszonyatosan rosszkor jött.
Letöröltem msnről én is, hogy akkor azért se lássa, ha csak tiltott,hogy szánalmasan gubbasztok otthon több mint 1évvel a szakítás után.
Utána a semmiből ,a hülye közösségi oldalból tudtam meg, hogy megnősült, bőgtem mint egy óvodás. Ma úja megkerestem a feleségét, emrt a srác nincs fent, csomó új kép van fent ahol táncolnak a esküvőn (az a pasi aki éeltében nem táncolt), ahol portugáliában vannak nászúton...ahol...
és ma kevésbé fájt. nem sírtam.
fáj még mindig,hogyne fájna, és bocsi a litániáért, csak azt akartam ezzel megmutatni, hogy szép lassan javulni fog az msnes tünet is.
Ha bármiben tudok segíteni, keress nyugodtan.
Tudod:)
Tudom és köszönöm. :) A csodás kommentet is, ha megengeded, most sírok. Érzem, hogy velem is így lesz, annyira igaz...
Meg hát, ha gondolod akkor akár a vállamon is, amíg nem javul a helyzet, mert egyszer az a fojtogató ember függőség jobb lesz valamivel.
Vigyázz, szavadon foglak! Igazából baromira kezdem unni. Ha nem ez, akkor lesz más függőség. És mindnek ugyanaz vége. Karcolás és önmarcangolás. Lakhatatlan test.
Egyetértek Sway-el.Am valoban sablon a szöveg, nem hinné el az ember de valoban az idő a törött és fájó szivek segitője.Álatlában a semmiből pattannak elő a legelképzelhetetlenebb helyzetekben amikor nem várnád az emberek és mulnak el az érzelmek és jönnek ujjak, néha akkor is amikor nem vagyunk rá még felkézülve.
Rossz dolgok fájdalmak mindig jönni fognak nem lesz kivétel , amikor csak tud lecsap kiméletlenül. Nekünk /neked is leginkább azt kell megtanulni hogyna kezeljük öket , hogy vészeljük át. Mindenki másképp teszi , más a "megmentö" amibe bele lehet merülni ami átsegit.A karcolgatások vágdosások narkotikumok antidepresszánsok mind csak időszakosan hoznak javulást jobb érzést megkönnyebülést. Addig amig érzed h fáj vagy bármi amiben nyugalmat találtál karcolgatásban mind csak időszakos , a narkotikumok hatása is csak időszakos és csak addig érzed talán jobban magad. De a probléma a fájdalom a háttérben ott marad. Az ember általában alacsonyabb önértékeléssel tekint magára, nem veszi észre h mi is lakozik benne , h valojában töbet kibir és erösebb mint gondolná. Hidd el te is az vagy. Az idő is csa segitötársad lesz. Ahogy Sway irta Elmúlik szép lassan ez is.
Kitartás drága.
ölellek (K)
A lakhatatlanná vált testet érte, érzem, de néha az az egyetlen dolog amit befolyásolni tudunk.
Valamikor pedig azt sem, lásd erőszak vagy betegség.
(kissé rajta van még az idegeimen Ophelié ügye, elég sokat olvasgatok utána és ilyenkor kb olyan nyomasztó érzésem lesz, mint aki épp meg akar fulladni, sohasem volt még hasonló érzésem,ijesztő és ami történhetett vele az méginkább-ebből jutott most eszembe, h annál rosszabbat nem tudok elképzelni,mint h nem én dönhetek a testem felől, akármennyire is lakhatatlan.
A szavam állom.
Én a fulladástól rettegek, ha már szóba került. Amikor tehetetlenül várja, hogy megteljen a tüdeje vízzel.... Embertelen. Holott állítólag az a legkevésbé fájdalmas halálnem.
A befolyásolás meg...hát nem tudom. Én sokszor érzem, hogy valami külső nyomás hatására teszem, kényszer, mert nem látok más megoldást.
Mimi, én most nagyon vártam hogy jöjjön egy új érzés, egy új ember, Tettem is érte, nem vártam karba tett kézzel, de lepöckölt. Nem akartam önmarcangolni, de nem maradt más. Nagyon mélyen...
Megjegyzés küldése