A legőszintébb

Ahogy elnézem a családi fényképeket, anyám egyértelműen egy boldog arcú hölgyként szerepel. Anyukám nagyon talpraesett, kreatív, értelmes, ügyes ember volt, sőt most is az. Apu humoros, végletekig jószívű ember, engem pedig büszkén tart a karjában. A fényképek megörökítették egy egészen másfajta világ és korszak ártatlanságát. Sehol egy búskomor arc, sehol a jövő bizonytalanságának képei.

Ez a látszólagos kiegyensúlyozottság aligha készíthette fel anyámat arra a sok nehézségre és megpróbáltatásra, ami neki osztályrészül jutott. Nem ilyen életről álmodott, persze. Szülés után nem ment vissza dolgozni, apámra hárult a család eltartásának feszültsége. Előfordult, hogy anyu teljesen maga alá került (számomra is rejtély, hogy pontosan miért, 8-9 éves lehettem), máshol kereste a vigaszt. Persze kiderült. Apám ekkor kezdett el keményen inni, ami nem sokat javított a helyzeten. Nem csak én vagyok hajlamos a függőségre, bár az én kíméletlen küzdelmem a sötét hangulatokkal csak később kezdődött.

Veszekedések, megcsalások, válni akarnak, aztán mégse. Én meg végighallgattam. Így lehetetlen volt elkerülni, hogy a szívemet és a lelkemet súlyos sebek érjék. Már akkor... Apuval problematikusnak nevezhető viszonyom kamaszként ingerültnek volt mondható, most leginkább távolságtartó. 10 percnél többet nem tudok vele elbeszélgetni. Hetente. Amennyi közünk van egymáshoz, attól akár idegen is lehetne. A szüleim továbbra is tartják a kapcsolatot meg a látszatot, de lényegében elhidegültek egymástól.

Anyuval felemás kapcsolatban vagyunk. Néha egyáltalán nincs jelen az életemben, egyáltalán nem tud a dolgaimról, máskor meg túlságosan is benne van, túlaggódik mindent. És talán éppen ezért, minden erőmmel azon voltam, hogy rajtam ne vegye észre ha gáz van, nem akartam még én is tetézni a bajt, meg akartam felelni neki. És hát nem is vette észre.

16-17 évesen, sőt talán pár nappal ezelőttig is mereven hittem, hogy jól döntöttem, amikor nem avattam be a lelki nyavalyáimba. Nem kell a sablonszöveg, úgysem használna, és csak aggódna, amivel az agyamra menne. Most kezdek rájönni,hogy így viszont csak ingatag alapokat tudtak teremteni számomra, amelyek minduntalan megroppannak szorongó, zaklatott énem súlya alatt. Az az ember, aki a legközelebb áll hozzám, akiben a legjobban bízom...egy álomképnek ismer. Olyan emberbe kapaszkodtam teljes erőmből, aki mit sem tud rólam.

De épp anyám érzékenysége, meg az hogy mekkora csapás lenne neki, ha megtudná hogyan élek, és a szeretete segített, hogy ebben a fájdalmas, rémálomszerű időszakban életben maradjak. Egy pillanatra sem jutott eszembe, hogy őt itt hagyjam. Visszapillantva ma is ámulok, hogy túléltem, hogy magamra hagyatva éltem túl az életet...