Nem érti. Még mindig nem érti. Miért olyan kurva nehéz egy kis empátiát gyakorolni? Átérzés. Vagy még inkább beleérzés. Fogalma sincs semmiről, pedig azt hiszi ismer és tudja mi zajlik bennem. Még csak közel sem jár. De nem is kell, nem ez a szakmája, nem erre tette fel az életét, nem a terapeutám, nem a szerelmem, nem az apám….beszélgetni e nélkül is lehet. Más témákról. És akkor talán még működne is.

Ha nem akarná mindenáron megreformálni a gondolkodásom, az életem, a világlátásom. Hozzá nem értő lévén olyan eszközökkel próbálkozik, amelyekkel még nagyobb bajt csinál, mint korábban volt. Tudom én, hogy jó szándék, persze… De az sem lehet mindig mentség. Kértem – nem egyszer, nyugodtan, nem magamból kikelve – hogy ne menjünk bele, ne beszéljünk rólam, ne elemezzünk engem. Csak nem bírta ki. Előjött a példabeszéddel, hogy másnak sokkal rosszabb a helyzete, mint nekem, és bármit odaadna azért, csak hogy a helyemben lehessen. Elszámoltam 10-ig, nem reagáltam, témát váltottam. Újra felhozta. Akkor már kifakadt belőlem, hogy az istenért, tudom én hogy az égvilágon semmi bajom nincs. Hogy végtelenül elnéző vagyok magammal szemben, befészkelem magam a jó sötét szobámba és naphosszat sajnáltatom magam aktív időtöltésként. De pokolian fáj! Ez a „semmi”, hogy nem szabadna ezt éreznem, mégis érzem. És ezzel csak az amúgy sem csekély mértékű bűntudatomat erősíti. Számára egyszerűen érthetetlen, hogy engem egy ilyen példabeszéd nem tud kigyógyítani ebből a „semmiből”. Meg más sem. Gyógyszer, az igen.

Annyi könyvet írtak már a sötét felhős időszakokról (szándékosan nem írtam le a depresszió szót), ajánlom mindenkinek, hogy olvasson el egyet, vagy csak olvasson bele, hogy tudja hogyan kell kezelni az ilyen embereket. Nem azt mondom, hogy legyen szakértője a témának és mindenképpen oldja meg a problémámat, mert követelem. Nem. CSAK NE TETÉZZE! Mert nagyon elegem van a szemrehányó pillantásokból...

Azt mondtad Te nem vagy DB. Akkor ne tedd azt, amit Ő.

Miért megy bele az ember olyan játszmákba, amikről amiről már az elején tudja, hogy nem kerülhet ki győztesen? Sőt...én magam kezdeményeztem. De miafasznak? Hülyelány...

Hülyelány #2: Az létezik hogy nem tudok kommentelni? Csak tölt, tölt míg elunom az életem...

Egy hete zajlik az az óvodás szintű balhé az egyetemen, hogy ki kinek a barátja. Nagy ügyet csinálnak abból is ha más mellé ül az előadáson, utána meg duzzognak. Azt hittem ezt már kinőttük. Nekem nincs se türelmem, se energiám az ilyen nevetséges problémákat orvosolni, komolyabb embernek tartom magam. Ha duzzogni akarnak, duzzogjanak.

Ennek kapcsán beszélgettem E-vel, aki kifejtette, hogy én mennyire önálló vagyok, nem igénylem annyira a társaságot. Nem tudtam hogy ezen most meg kellene-e sértődnöm, vagy bóknak szánta, amikor is folytatta. Tetszik neki, hogy nem függök mentálisan senkitől (ha tudná...), hogy nem élem meg katasztrófaként ha valaki kisétál az életemből. WTF? Negyed éve vergődök ugyanazon a problémán, hogy elhagytak a barátaim, a lelki társam nem kér belőlem, és a szerelmem mással ébred reggelente. Alapvetően kommunikatív vagyok, biztosan ennek köszönhető hogy szinte bárkivel bármiről el tudok beszélgetni és viszonylag könnyen alakítok ki új kapcsolatokat is, akár buszon, akár utcán. De ez nem azt jelenti, hogy magamnak való vagyok, nagyon is ragaszkodnék, ha lenne kihez. Valójában pedig egy ostoba, figyelemhiányos liba vagyok, amit senki nem vesz észre. Ezek szerint még érthetetlen is vagyok, hiába küldöm a jeleket, hogy magam alatt vágom a fát...

- házimozi?
- mi?
- weed, házimozi...itt aludhatsz
- nem értem, miért engem hívsz mikor elvileg van bnőd?
- gondoltam jó ötlet lenne egyik nap mellette ébredni, másnap meg melletted.

Na itt szakadt el bennem valami, negyed órás monológot tartottam neki interperszonális kapcsolatokból, amire egy nevetés és egy "hisztis vagy. rádférne egy weed...csakazértis" volt részéről a reakció. Szó nélkül letettem. 2 perc múlva sms.

- most mi van?
- nem leszek szerető..
- a státusszal ráérünk később is foglalkozni

Nem válaszoltam.

- arra még nem gondoltál hogy egymást csaljuk meg ezzel a hülyeséggel?

Sírtam... Megtehettem volna és még jól is esett volna. A barátnője miatt meg főleg. Folyton áskálódott ellenem az a ribanc. És most itt volt a lehetőség, hogy padlóra küldjem...de nemet mondtam. Magammal is kibasztam volna...

Deja vu

...hogy nap mint nap csak vétkezem és elpusztítom magam,
hogy állat tudok lenni ha elvesztem az agyam
hogy tizenéves koromtól az éjszakáé lettem
hogy rossz emberek rossz dolgait végig kellett nézzem...

Az új év most kezdődik

Ezen a szép reggelen, ami inkább dél és még csak nem is szép, megint elárasztottak a jobbnál jobb gondolatok. Most döbbentem csak rá, hogy vége a hétnek. Mihez is kezdjek, merült fel bennem a kérdés! Az ember heteken/napokon/órákon át arra vár, hogy vége legyen valaminek, amiről azt hiszi, hogy nagyon nem kell, amikor pedig vége, marad az űr és a kényszer semmittevés! Így van ez mindennel.. Mindig akkor jövünk rá mennyire jó, mennyire fontos valami, ha elveszítettük. Ez tényleg így van? Miért nem tudjuk akkor mennyire fontos, amikor lenne lehetőség megbecsülni? Gondolom rájöttetek, hogy nem egyszerűen az iskoláról beszélek... Számomra a változások kora ez. Kapcsolat, barátság, iskola, család.. minden változik, vagy egyszerűen elmúlik.
Jótanács? Az nincs. Főleg nem magamnak. Majd az idő megoldja. De mi van ha már nem válik be a lerészegedés, a delirium, a kutyaharapást szőrével módszerek egyike sem? A lényeg mindig hosszú-hosszú regenerálódás. De mi van, ha már nem vagyok rá képes?

Egész nap nem néztem a telefont, mondván itthon vagyok, anyu nem hív, ki keresne?! Délután tűnt fel, hogy villog... Sms. Ex. Érdeklődik a hogylétem felől. Én meg elkerekedett szemekkel bámulom a kijelzőt.

Upd: sms párbaj zajlik, ha már ő, akkor én is.

- na és milyen a kapcsolatod?
- alakul..de már nem vagyok biztos benne, hogy ezt akarom.
- velem jobban jártál volna...
- látom neked is ez jár a fejedben.
- választhattál és te döntöttél. Rosszul.
- bánom is...

Nem mondom azt, hogy elégtétel. De, mondom. Hol voltál amikor szerettelek? Ja, hát már késő...

- szted van jövőnk?
- ezt úgy érted ahogy én értem?
- úgy érted, ahogy akarod :)
- ja szóval ez tesztkérdés :P
van jövőnk, de hogy milyen az sok dologtól függ
jövőnk az mindenképp van
nekem most türelemre van szükségem, neked meg nyugalomra :)
ennyit tudok most biztosan
- hozzám kell a türelem :)
- hozzám is meg magamhoz is
ebben hasonlítunk
- igyekezni fogok :)
- csak el ne fáradj ;):D
tágasabb válaszom is van
most ha komoly a kérdés hogy jövőnk
akkor kegyetlen rögös lesz az út ha tényleg egymást akarjuk és ki akarunk tartani egymás mellett, ott világok dőlnek le és épülnek fel...és még csak barátságról van szó


Azt ígérted, hogy világok dőlnek le és épülnek fel. De eddig csak dőlnek, főleg az enyémek... És te sem vagy már.

Mindennél jobban szeretnék egy esélyt, láthatod... Nagyon megbecsülném.

Tudom, hogy ma már sablonszövegnek számít, de ijesztőek a hangulatingadozásaim. Szó szerinti jelentésben ijesztő. Egyik pillanatban még -semmi külső hatásra, csak magamtól- elönt az elégedettség érzése, hogy különb vagyok sokaknál, hogy magam miatt élek és nem miattuk, és hogy "azt mutatok amit akarok, nem érdekel ki nézi,de csak az hallgasson engem aki tényleg érzi", vagy "én nem másnak akarok megfelelni, csak magamnak, ha igaz maradok az igazak velem maradnak". Akinek nem tetszik elmehet. Aztán belegondolok, hogy el is mentek... Én meg itt maradtam egyedül. Ex is elmondja minden nap, hogy nem akar velem rosszban lenni, meg ugyanúgy meg fogjuk beszélni a problémáinkat mint azelőtt. De igazság szerint fejre is állhatnék, az sem érdekelné.

Elég sok ember vesz (vett) körül, de az igazi barátokat egy kezemen meg tudom számolni. Lassan már kéz sem kell hozzá...

Péntek óta először: gyógyszerek.

Welcome to the new time

Nos hát a tegnapi napom sem múlhatott el szembesítés nélkül, úgy látszik ez egy ilyen időszak. Nagyon remélem hogy acélmacseknek igaza van, és tudok majd építkezni a porig égett telkemre, mert ennél lejjebb már tényleg nincs. Főleg ha lesz építőanyag, mert az eddig biztos alapnak tűnő barátaim sem olyan biztosak, mint hittem.

Csapó 1. Van egy lány. A lány, aki nem kevesebbet tett értem, minthogy nélküle ma már nem lennék egyetemista. Ugyanis amikor a hangulataim miatt egyszerűen arra is képtelen voltam, hogy felkeljek az ágyból, nemhogy bemenjek előadásra, tőle kértem/kaptam segítséget. Szó nélkül küldte át nekem a jegyzeteit, rúgdosott hogy tanuljak, és szabályosan elrángatott a vizsgára. Nem egyszer, 4 éven át. Én barátnak tekintettem őt, aggódtam érte, örültem vele, viszonoztam ahogy tudtam a segítségét, persze tudom, hogy tőlem nem sok telik. A szándék a lényeg, nem? Nem. "Bocsi, de szerintem csak a jegyzetek miatt tűrsz el engem." Magyarázkodtam, hogy ez nem igaz, de igazából sokra nem megyek vele, ha ő így érzi, akkor pár mondattól nem fogja megváltoztatni a véleményét. Az utolsó ember lett volna, akiről azt hittem volna, hogy elhagy... Megint rosszul működött az emberismerőkém. Minusz 1 barát.

Csapó 2. A barát akiről már meséltem pár bejegyzéssel délebbre (igen, aki bekopogtatott hogy mi lenne ha találkoznánk), ő sem annak gondol, aki valójában vagyok. Elég felszínesen ármánykodónak állított be tegnap...

Igencsak feltették az i-re a pontot.

Adva van a kérdés, hogy miért nem látnak bele a dolgaimba azok, akik előtt lebontottam a falaimat. Tényleg ennyire érthetetlen vagyok? Vagy csak én képzeltem magam jobb embernek, és igazából nekik van igazuk? Miért tart engem mindenki ritka szar embernek? Valami alapja csak van...

Vigyor tárgya

"Komolyan mondom neked, akkora egy büdös nagy mocskos ribanc hogy te olyat még nem láttál. Fél bevallani magának, hogy szerelmes, nem bír a vérével és baszik mással, de nagyon tré kurva módon"

Elnézést a szóhasználatért, szó szerint idéztem exemet úgy egy hónappal ezelőttről. Szóval ezzel a lánnyal jár jelenleg az én hercegem. Hát ha neki ez kell... Biztos jobb, mint én.... Ő aztán az az odaadó, rendes, hűséges lány, akit barátnőnek akarna az ember... LoL.

Soha nem gondoltam volna, hogy ilyen helyzetbe kerülök. Hívjuk Zsoltinak. Csak az egyszerűség kedvéért. Másfél évet kapott az életemből... Én meg pofonokat, lelki terrort, ma is tartó függőséget. De vele éltem át azokat a hihetetlen élményeket is, amik a mai napig tartást adnak.

Már korábban is írtam róla, nem akarom ismételni magam, de ez a kapcsolat még az én számomra is megfejthetetlen, így újra és újra vissza fog még térni, ebben biztos vagyok. Nem szeret, nem szeretem. Ragaszkodunk. De mi köt össze? Egy exemmel sem vagyok jóban, köszönőviszonyban is csak elvétve.

Őt meg felhívhatom az éjszaka közepén, ha kell felrúgja értem a programját, eljön értem, végigtelefonál mindenkit, ha valamire szükségem lenne, etc, etc. Ha megy valahova, felhív, hogy lenne-e kedvem elkísérni, akár pár napra leruccan a barátaival a Balcsihoz, akár csak elmegy vásárolni. Mindig visszautasítom, tudom jól, hogy nincs helyem mellette. Ő következetlenül azért mindig elhív. Rendszeresen előfordul, hogy ölembe dőlve alszik el, megfogja a kezem, megsimogat, átölel, hozzám bújik ha tévét nézünk.

Ismerem a barátnőit, néha még a véleményemet is kikéri róluk. Amolyan előszűrőként funkcionálok, aki nekem nem tetszik, az kiesik a rostán. Bár úgy érzem nincs jogom beleszólni, nagyon ritkán teszem. Komolyan veszem, nem szórhatom ki az összes lányt mellőle. Ő is meghallgatja a szerelmi problémáimat, szegény mindenről tud. Bólogat, figyel, de tanácsot vagy véleményt nem mond. A legutóbbit ismeri is személyesen. Hány exet lehetne traktálni a magánéleti problémáimmal? Gyanítom egyet sem.

Azért az is hozzátartozik a témához, hogy a fizikai kontaktusok gyakoriságát nem visszük túlzásba, havi egyszer-kétszer találkozunk, igaz akkor az érintések elég sűrűk, bár ez a néhány alkalom is jóval több, mint amennyi ésszerű lenne. Talán a ritkaság miatt is, de hihetetlen módon inspiráljuk egymást. Elég csak annyit mondania, hogy "ne hisztizz" és szó nélkül abba tudom hagyni. Bezzeg amikor kapcsolatban éltünk... Bár akkor gyerekek voltunk még, 17 évesen próbálgattam a szárnyaimat. Még ma is része az életemnek, de a régi dolgokról egyikünk sem beszél. És jó ez így, jóleső nosztalgia.

Pár hete azt mondta rám, hogy én vagyok az egyetlen ember, akit maga elé tudott/tud helyezni...

Kezdeményezek. Felsimogatta az érzékeim az ópiumos fürdő, megaztán nőnap lévén kis kényeztetés jár. Sms, sok évvel ezelőtti ex, akihez bármikor mehet az ember. Vagy legalábbis én. Valahol abban bíztam, hogy nemet mond, mivel minden épeszű ember a barátnőjével van ma. Nos ő nem, persze sosem volt normális. Kétségbe vonnám a barátnője épeszűségét is, én nem hagynám, hogy a saját bejáratú pasim nőnapon ne legyen velem...

- mit csinálsz ma?
- jól gondolom mire gondolsz?
- jól... szóval?
- hányra menjek érted?

(...) Lehet elítélni.

Relax

A blog megújulás alatt,majd ha lesz kedvem/időm/energiám bármit is csinálni rajta. Addig ilyen kezdetleges...

Fárasztó dolog ez a szocializáció, minden nap emberi formába hozni magam, hogy mégse a kisírt szemekkel szembesüljön szegény partner, értelmesen beszélgetni, mert csak kevesen érik be azzal, hogy ott ülök és mereven bámulok magam elé. Szóval erőteljesen koncentrálni kell a másik mondataira, elmosolyodni, stb, stb, úgy hogy közben azon jár az agyam, hogy biztos a nőjével van, bele se merek gondolni mit csinálnak éppen, miközben én szánalmas módon kapaszkodok bárkibe, csakhogy ne legyek egyedül... Nemrég ment el barátnőm, alig vártam. Most pedig megyek és beájulok a kádba egy órára, ópium-csokoládé illatfelhőbe burkolózva. A hét fénypontja.

Csalódás, fájdalom s keserűség...elszívja életerőd, tönkretesz s te mégis elutasítod a feléd nyújtott kezeket...szar dolog, ha szeretsz valakit...

Nos, ami a blogom 2. világháborús állapotát illeti, azt sikerült renoválni. A lelkem háború sújtott léte továbbra is fennáll. Ámde,

- Az elmúlt pár napban nagyon sok támadás ért, és nem omlottam össze annyira, mint számítottam rá.

- A munka továbbra is nagyon bánt, nem csinálnék belőle ekkora ügyet, ha nem ők kerestek volna meg az ajánlattal, aztán elhúzva az orrom előtt a mézesmadzagot, még csak egy lehetőséget sem kaptam, ráadásul a szemembe sem merték mondani, hogy sztornó. Egy nyavajás e-mail...

- Egy olyan ember kopogtatott be hozzám a minap, akivel ugyan papíron jóba vagyunk, a gyakorlatban viszont kifullad a kapcsolat egy köszönésben vagy egy fél órás msn beszélgetésben. Szóval letámadott, hogy felém lenne dolga egyik nap, mi lenne ha összefutnák egy fél órára. Legyen! 4 óra lett abból a fél órából és rengeteg-rengeteg nevetés. Sokan fogták meg a kezem, de akiknek igazán kellett volna, azok elengedték. Ő sosem tartozott egyik táborhoz sem, nem engedte el a kezem, igaz nem is fogta soha. Így aztán nem fűztem túl nagy reményeket a találkozóhoz, begubóztam, nehezen oldódtam fel. De nem zavarta, megértette, hogy voltam már jobban is. Tudta, látta. Ő tényleg csak a barátságomat szeretné nem a testem (ehhe, már nem...), és éjjel megvilágosodva rájöttem, hogy én is szeretném az övét. Ő a nagybetűs ember, a szó nemesebbik értelmében. Most tudtam meg, hogy állítólag a barátság hete volt...

Összegezve: Energiáimat megpróbálom (hangsúlyozom: csak próbálom) építő kapcsolatokba befektetni, nem pedig az önpusztításba. Úgyis meghalunk, ki nem sz.rja le?

"Én megteszek akármit ami durva, mert jól tudom, hogy nem születek újra..."

Nem tudom menni fog-e, ha igen meddig, ha nem, mi lesz ezután. A lelkitárs által hagyott lyukat a védőhálómon továbbra sem sikerült befoltozni, de még csak csökkenteni sem. Nagyon szeretném...

Összegzés

- 1 hete a lelki támasz, a legnagyobb mentsváram bejelentette, hogy többet nem kér belőlem, mert ritka szar ember vagyok, lelki és agyi deformitásokkal, és neki erre nincs szüksége.
- 4 napja életem szerelme egy másik nővel osztja meg az ágyát, ezt nem ragoznám...
- lassan 2 hete egy jóbarátom bejelentette, hogy szerelmes valakibe, aki én lennék
- 3 perce ugyanez a barát bejelentette, hogy többé nem tud a barátom lenni, mert neki az nem megy.
- utolsó szó jogán még hozzáfűzte, hogy engem azért hagy el mindenki, mert - idézem - "csak magamat szeretem és sosem foglalkozok másokkal"
- továbbá a hab a tortán, hogy nem kaptam meg a munkát, amihez hatalmas reményeket fűztem, nem kevesebbet mint a túlélést.

Akkor most kártyavárként összeomlottam.

Aktívan pakolom, pakolnám le magam róla. Tudom én hogy nem tartott volna örökké, nem mentem volna hozzá feleségül és a körülményeket meg az életét ismerve jobb is így. Meg hogy majd következő tavasszal más után fogok sírni, előtte is ez volt, utána is ez lesz. Az előzőekért is mennyit sírtam, ma már szánalmasan nevetséges visszagondolni. Meg dolce vita, szabadság, flört, nihilizmus, és nem kell elviselnem többé a drogos műsorait, amikor olyan primitív dolgokat művelt, csupán agyának egyszerűségéből fakadóan, hogy csak kapkodtam a fejem. Nem volt elég jó hozzám. Tudom. Hiszem. Akarom hinni. Ámde...ez nem változtat azon a tényen, hogy pokolian fááááááj. Hiába próbálom bemagyarázni ezeket, csak percekig hat.

"Nem narkotikum, hanem az ő elvonásától szenvedek ennyire, a bennem való léte folytonosságának megszakításától biológiailag leépültem, érzelmileg elhaltam.

Miért, miért, miért? Miért pont az ő köteléke tart fogva? Miért bomlik az agyam? Miért fáj a lét? Micsoda irreális érzés! Miért nem tudok továbblépni?"

Vajon gondol néha rám?

Sírógörcsöt kaptam attól, hogy a barátnőm nem találja a kulcsát. Szegény csak megkérdezte, nem-e láttam...

Itt tartok.

"nem az az odaadó, rendes, hűséges lány, akit barátnőnek akarna az ember"

Szeretne még valaki belémrúgni? Az istenit.

Zabhegyező

Tudom, hogy alapmű, nekem mégsem volt soha a kezemben. Eddig. Azok alapján amiket tudok róla (mert persze nem idegen a téma) tökéletesen leírja az én helyzetemet.

Holden képtelen a társadalmi konvenciókat megérteni és gyakorolni, pedig mindent megpróbál, hogy a világgal, az emberekkel normális kapcsolatot alakítson ki, de sikertelenül. Menekül az emberek elől, de mindenütt hazugságokba, kancsal szabadságokba botlik. Háromnapi ténfergésének történetét végül egy ideggyógyintézet lakójaként meséli el, egyes szám első személyben. Szókimondása kapcsán megismerhetjük egy tizenéves amerikai fiú érzelemvilágát. A lelke sérült, a szíve nagyon sebezhető. A világ elől betegségbe menekül...

Még ma kiolvasom. Ha nem jönnék, túl jól sikerült...

A jószándék. Barátnőm azt a lehetetlennek tűnő dolgot vette a fejébe, hogy túlsegít engem a szakításon. Vásárlás, nyilván. Mi más vidítana fel egy nőt?! Tétovázok, kifogásokat keresek. Hajthatatlan, így nyakunkba vesszük a város összes létező plázáját. Ő nézelődik, én pedig elveszetten állok az üzletekben, el sem mozdulok mellőle. Mint aki először van ilyen helyen. A kezembe nyom egy nadrágot meg egy felsőt, "próbáld fel!" "N-n-n-neee, én tényleg most nem..." Engedek, bólintok, bevonszolom magam a próbafülkébe. Végignézek magamon. Beesett szemek, sápadt, színtelen arc, kócos, fénytelen haj, széles a csípőm, vastag a combom, lóg a mellem, nagy a fenekem... Nem csoda ha talált szebbet, jobbat, kívánatosabbat. Ebbe belegondolva lerogyok a padlóra és hisztérikusan sírni kezdek, már nem tudom tartani magam. Nem tudom mennyi idő telt el mire össze tudtam szedni magam, kimentem az üzletből, otthagytam a ruhákat a próbafülkébe és szó nélkül hazajöttem. Ágy, mint egyetlen menedék.

A legőszintébb

Ahogy elnézem a családi fényképeket, anyám egyértelműen egy boldog arcú hölgyként szerepel. Anyukám nagyon talpraesett, kreatív, értelmes, ügyes ember volt, sőt most is az. Apu humoros, végletekig jószívű ember, engem pedig büszkén tart a karjában. A fényképek megörökítették egy egészen másfajta világ és korszak ártatlanságát. Sehol egy búskomor arc, sehol a jövő bizonytalanságának képei.

Ez a látszólagos kiegyensúlyozottság aligha készíthette fel anyámat arra a sok nehézségre és megpróbáltatásra, ami neki osztályrészül jutott. Nem ilyen életről álmodott, persze. Szülés után nem ment vissza dolgozni, apámra hárult a család eltartásának feszültsége. Előfordult, hogy anyu teljesen maga alá került (számomra is rejtély, hogy pontosan miért, 8-9 éves lehettem), máshol kereste a vigaszt. Persze kiderült. Apám ekkor kezdett el keményen inni, ami nem sokat javított a helyzeten. Nem csak én vagyok hajlamos a függőségre, bár az én kíméletlen küzdelmem a sötét hangulatokkal csak később kezdődött.

Veszekedések, megcsalások, válni akarnak, aztán mégse. Én meg végighallgattam. Így lehetetlen volt elkerülni, hogy a szívemet és a lelkemet súlyos sebek érjék. Már akkor... Apuval problematikusnak nevezhető viszonyom kamaszként ingerültnek volt mondható, most leginkább távolságtartó. 10 percnél többet nem tudok vele elbeszélgetni. Hetente. Amennyi közünk van egymáshoz, attól akár idegen is lehetne. A szüleim továbbra is tartják a kapcsolatot meg a látszatot, de lényegében elhidegültek egymástól.

Anyuval felemás kapcsolatban vagyunk. Néha egyáltalán nincs jelen az életemben, egyáltalán nem tud a dolgaimról, máskor meg túlságosan is benne van, túlaggódik mindent. És talán éppen ezért, minden erőmmel azon voltam, hogy rajtam ne vegye észre ha gáz van, nem akartam még én is tetézni a bajt, meg akartam felelni neki. És hát nem is vette észre.

16-17 évesen, sőt talán pár nappal ezelőttig is mereven hittem, hogy jól döntöttem, amikor nem avattam be a lelki nyavalyáimba. Nem kell a sablonszöveg, úgysem használna, és csak aggódna, amivel az agyamra menne. Most kezdek rájönni,hogy így viszont csak ingatag alapokat tudtak teremteni számomra, amelyek minduntalan megroppannak szorongó, zaklatott énem súlya alatt. Az az ember, aki a legközelebb áll hozzám, akiben a legjobban bízom...egy álomképnek ismer. Olyan emberbe kapaszkodtam teljes erőmből, aki mit sem tud rólam.

De épp anyám érzékenysége, meg az hogy mekkora csapás lenne neki, ha megtudná hogyan élek, és a szeretete segített, hogy ebben a fájdalmas, rémálomszerű időszakban életben maradjak. Egy pillanatra sem jutott eszembe, hogy őt itt hagyjam. Visszapillantva ma is ámulok, hogy túléltem, hogy magamra hagyatva éltem túl az életet...

"Én nem bánnám, ha néha-néha meglátogatna a Szomorúság. Mondjuk, havonta egyszer. Vagy inkább félévenként. Elüldögélhetne itt. Még be is sötétítenék a kedvéért. Összehúznám magam. És sajogna, sajogna a szívem. De hogy mindennap eljön! Na nem, azt már mégsem! Hogy felidézze minden: egy ferde tekintet, egy régi tárgy, egy poros fénykép, a szélfújta levelek, az eső, az eldübörgő vonatok zaja. Na nem! Alig merek már kinézni az ablakon. Ott szokott előbukkanni a Szomorúság, a faluvégi dombhát mögül. Hű, komor ám, sötétbarna! Lép egyet, s már a Ráday-kastély tetején van, még egyet, s már itt áll a vasúti kocsma udvarán; s mi neki onnan az én ablakom! Semmi. Már kopog. ,,Dehogy eresztlek - gondolom -, dehogy!'’ Törődik is vele! Átszivárog az ablaküvegen, betelepszik a szobámba. A fekete feketébb lesz tőle, a barna barnább, a pirosok kialusznak, elszürkülnek a sárgák, megvakulnak a kékek, a zöldek, mint a hamu. Reménykedem mindig, hogy nem hozzám jön. Annyian laknak errefelé… És már kopog is, kopp… kopp."

Száz ágban süt a nap, jólesőn simogatja a bőröm ahogy kiülök a terasz lépcsőjére. Érzem a tavaszt. A macska is elterül a betonon, szívja magába a D vitamint. Sokat hajtogattam, hogy ha tavasz lenne, akkor minden lenne. Erőltetetten mosolygok, ahogy látom a cinkéket a cica vizes táljához szökkenni, ahogy elnézem azt az igazi tavaszi kék eget, ahogy.... Közben meg zsigeri erővel tör fel belőlem a zokogás. Megint kezdődik az undor. Magamtól, az ételektől, az emberektől. A gyomrom gombócként a torkomban, de ez most nem az a jóleső idegesség, nem a pozitív izgalom. Megint azon a ponton vagyok, hogy egyetlen rossz szó, és megindulnak a könnycsatornák, hogy egyetlen rossz szó és legszívesebben sírva rogynék le a padlóra, csak hagyjanak! Megint azon a ponton vagyok, hogy üvölteni tudnék, hisztérikusan zokogni, rombolni. Pokolian hiányzik az "otthonom", a régi énem, a könyvekkel eltöltött életem, egykori világom, amiben mindennek megvolt a maga helye és amelybe semmiféle csúfság sem törhetett be, hogy lerombolja. Nagyon-nagyon kivagyok idegileg.

Igaz a hír, új nője van bazdmeg. Erőteljes bazdmeg.

Igen különc és fura,
és mégis rendkívüli figura:
abban, ahogyan mindent kihegyez,
van valami nemes és hősies,
valami olyan ritka tisztaság,
amit már alig ismer a világ.

Jól vagyok.

1. Munka van kialakulóban, de nem élem bele magam. Majd meglátjuk...

2. Ex keres napok óta, hogy szeretne velem lenni, unatkozik, találjunk ki valamit. Közben meg msn-en éli az életét, olvasgatom a 10 percenként változó személyes üziket. "Hazudsz. Tudom, unom..." Ez volt a nap fénypontja. Nem csak engem csal.

Most ennyi, majd később részletesen. :)

"üzenem neki, hogy szakadjon le rólam mert uncsi ugyanaz a lemez"

Egész nap ugyanaz a kérdés dobol az agyamban, monoton. Miért hagy el engem mindenki, aki megismer? Tényleg ennyire elviselhetetlen vagyok? Csak nyűg?

Lehet, hogy Neki van igaza, és mégis egy felfuvalkodott picsa vagyok, az önsajnálat nagy mestere. Egy külön bejegyzést megérne, mit NEM értem el az életben. És valójában csak egy ostoba figyelemhiányos liba vagyok. Jó dolgomban nem tudom mivel hívjam fel magamra a figyelmet, minden áron középpontban akarok lenni, áttaposok mindenen és mindenkin. Erkölcstelen, gátlástalan, képelt beteg, nem mellesleg ritka szar ember. Most kezdem érteni, miért is vágták annyiszor a fejemhez, hogy tulajdonképpen teljesen feleslegesen élek...

Borotvaélen táncolok, nagyon távol kerültem attól, aki valaha voltam. Valaha, vagyis gyerekkoromban. Szóval lehet, hogy valójában ez vagyok én. Így viszont senkinek sem kellek. Nem vagyok képes cipelni ezeket a terheket egyedül, már nem vagyok elég. Soha nem is voltam. Utaltam rá, néhány embernek mondtam is, hogy össze fogok omlani, nem bírom tovább és segítsenek. Meg se hallják, vagy a fent olvasható idézet volt a reakció, nincs akihez mehetnék. Nagy szakadék előtt állok, és előbb-utóbb bele fogok esni. Inkább ugrom, utálok várni.

Upd: Mennyi gyógyszer bevétele számít már túladagolásnak? Most a napi adag két és félszeresénél tartok. Egy óra alatt...

Utolsó utáni csepp abban a bizonyos pohárban

A szeretet elvárása önzés, legalább annyira, mint a szeretet elutasítása.

Érdeklődtem volna róla hogy ugyan mi van vele, egyáltalán él-e még az úr, mert elnyelte a köd mint a szürke csacsit. Kiderült hogy igencsak él, csak épp a gyanúm szerint, rám nem kíváncsi. Távol álljon tőlem, hogy fényezzem magam, és tényleg elég csúnyán váltunk el legutóbb, de azon kevesek közé tartozom akiket érdekelt a lelke. És érdekel(ne) a mai napig.

Tudom, hogy nem épp józan gondolkodásomról vagyok híres, és biztos nagyon nehéz lehetett velem, meg minden energiádat felemésztettem, de ha én egyszer kimondok és meggondolok valamit, akkor azt komolyan gondolom. Azzal is tisztában vagyok, hogy ez nem elég ahhoz, hogy véget vessek a szeszélyeimnek, a függőségeimnek, a borús világlátásomnak, de most van valami, ami eddig hiányzott. Az akarat.

Szerettem volna bebizonyítani neked, hogy annyira reménytelen senki mégsem vagyok, mint az jelenleg a szemedből tükröződik. Elvégre anno nem véletlenül kedveltél meg, az a valami most is bennem van. És én emlékszem a jóra is, a reggeli ébresztésekre, a bizalomra, a hitedre...a rajzodra. Nagyon-nagyon szerettem volna még egy esélyt...

X üzenete: Élek, tőle távol

Ez a mondat elvágott mindent.

"Mondd, miért nem félsz?
Hogy késő, hogy lehet-e elég idő,
Hogy valahol megtaláld amiért élsz, talán van még erőd...
Mondd, miért így élsz?
Nézz fel! Most még újra kezdhetnéd!
Hogy valahol megtaláld amiért élsz,
Neked érezned kell: Mennyit érsz!"

Ki mondta, hogy nem félek? Ki mondta, hogy én sosem változom? Ki mondta, hogy nekem ez a lehető legjobb élet? És egyáltalán miért hagy el engem mindenki, aki megismer???Az istenit!

Upd: sokadszor szerkesztem át ezt a bejegyzést, mert egyszerűen nem hiszem el. Én lebontottam volna a sokszor emlegetett vakolatot, lehullott a fal, itt állok előtte meztelenül. És nem kér belőlem, holott rengetegszer kérte, hogy ne bújjak álarcok mögé. Aztán amikor megteszem, akkor már késő. Nagyon-nagyon szeretném ha egy utolsó esélyt kapnék, ha azt is eljátszom, akkor megértem a tiltást/törlést, de esély nélkül nem nyugszom bele. Az egyetlen ember, akit a legközelebb éreztem magamhoz, nem hisz bennem. Hogyan lehet így bármit is végigcsinálni vagy akár csak elkezdeni?

Na hát a következő "incidens" sem sűrűn esik meg, ráadául pont olyan napom volt, amikor az agyam nem kontrollálja a szívem, így igencsak Ű(számomra is) meglepőre sikerült a délelőtt.
Reggeli fáradtsággal teli szemekkel ültem a buszon, fülemben mp3, unott fejjel bámultam a rohanó fákat, amikor is 3 srác körém telepedett, elszórva, mert máshogy nem volt hely. Éreztem hogy megbámulnak, de nem szóltak hozzám. Poénkodtak, lekapcsoltam az mp3-t, hogy halljam miről beszélnek. Nem rólam. A vicceiken elmosolyodtam, nem bírtam megállni, hiába tettettem hogy zenét hallgatok. Észrevehették hogy jól szórakozom rajtuk, mert a megálló előtt pár méterrel odaszól az egyik, mire a következő párbeszéd alakult ki:
- nem jössz velünk, behívlak valamire?
- leverne a víz ha igent mondanék, mi? kénytelen lennél fizetni :)
- (nevet) na most már tényleg komolyan kérdezem.
Elmentem.

Kell a blog. Kell ez a blog, hogy kiírhassam magamból a dolgokat. Talán már írtam, de ha nem akkor most mondom, hogy örülök, ha van olvasó (szeretlek is titeket, főleg akik régóta követnek), de az sem zavar, ha nincs. Tisztában vagyok a saját magam és az írásaim unalmas mivoltával. De azért sem költözöm el.
2 nap alatt történt változás, nem is kicsi. Az ex (fú de fura ezt leírni) bejelentette, hogy "nem akar velem rossz viszonyban lenni, és nem akar velem nem találkozni". Baráti viszonyban maradunk, de a kommunikációnk lekorlátózik az internetre. Csak fájdítaná a szívem, nemet mondtam a talákozáosokra. Így is pokoli nehéz.
Aztán akitől a megoldást várnám, mert felismertem az általa nyújtott lehetőségeket, nem kér belőlem. Nem hibáztatom persze, sőt abszolute megértem. Itt is ment az adok-kapok, a viaskodás, hogy kinek van igaza, kinek szebb a barlangja, kevesebb a pókja, kinél több a fény. Nem csodálom ha nem kér egy koloncot a nyakába. Ő tette jól, nem törődött senkivel, nekiállt élni.
Én meg egyem meg, amit főztem. Persze, tudom, hogy én vagyok 'a mintalány ellentéte', hogy csak siránkozom, ahelyett, hogy tennék valamit a helyzet javulásáért. De nem, még magamnak sem tudom elmagyarázni miért nem megy (lépjünk túl a lelustázáson, mert ez már komolyabb annál).
A jövő romokban. A gyógyszert elvileg azért szedem, hogy ez ne legyen így, és van is valamilyen motiváló hatása, de legtöbbször annyira jól hat a szorongásoldó, hogy már egyáltalán nem törődöm azzal, mi lesz holnap, inkább a mának élek, a magam módján persze.

Jelenleg siratom azt, ami lehetett volna....

Take a chance on me

Két hete emészt a gondolat, hogy volt valaki, akire a legnagyobb szükségem lett volna (jelenleg is), de önös érdekből vagy azért mert féltem hogy szint hoznak az én kis saját bejártú Sin Citym-be, elrontottam. Azóta sok dolog történt, hisz látjátok. És ami egyelőre nem látható, csak én érzem, hogy a világlátásom is formálódik. Kezdem látni az általa választott utat és értelmet. Örülnék ha kapnék még egy esélyt, nem játszom el... Ölellek ha erre jársz!

Veled együtt lehetnénk hurrikán!

Dühöngő ifjúság

Pörögnek a képek, múlt-jelen. Emlékképek, csak azért, hogy meggyűlöljem őket. A múlt az emlék, a jóleső nosztalgia, a jelen a sok-sok kérdés és kevés válasz. Édes tudatlanság. Néhány napja gyűjtöm a gondolatokat, emlékeket, illatokat, érzéseket, hogy leírom mindazt, amit…
Sírós szerelem volt ez. De lebegtem. Mint minden férfival. Azt hittem az első után semmi nem fog ennyire fájni. Hogy mindenki más csak sokadik lesz. A fájdalom természete nem ilyen, nincs edzhetőség.
A rossz oldaláról már írtam, hazudozások, megcsalások, ott bántottuk egymást, ahol értük. Akkor még hiányzott a történetből az érzelmi mélység, a rózsaszín köd. Pedig olyan is volt. Megváltoztatta az addig unalmas életem. Kissé zűrös figura volt, nagyszájú, rebellis, de átkozottul vonzó. Beleillettem a képbe, megvolt bennem az a szenvedély, ami után mindig is futott. Uralkodó típus, vág az esze mint a borotva, egyikünk sem maradt alul az adok-kapokban. Ő volt az egyetlen ember, aki tudta mivel lehet engem provokálni, én meg ettől megőrültem. Halálosan szerelmes voltam. Aztán amilyen hirtelen söpört le a lábamról, olyan hirtelen el is múlt.
Valaki ma azt mondta nekem, hogy bármit meg tudok bocsátani. Akkor azt válaszoltam rá, hogy ez az én hülyeségem. Azóta máshogy látom, nem hülyeség ez, csak túlélés. Könnyebb a szépre emlékezni, így is pokolian fáj minden, hát még ha arra gondolok, hogy megcsalt vagy hogy belehazudott a képembe… Számít? Ugyan.
. Soha nem ítélt el, nem gúnyolta ki az álmaimat, még ha banálisnak is tartotta őket. A maga szentimentális iróniájával – megkockáztatom – szeretett. Nagyon-nagyon szeretném, hogy azt lássa jól vagyok, hogy megháláljam a kedvességét, meg azt, hogy hitt bennem. Ennyivel tartozom neki, mert megtanított szeretni. Őt, az életet, magamat.

Welcome

Belépek a lakásba, a komorság azonnal, már az ajtóban lesben áll, a nyomomba szegődik, és egy percre sem mozdulna el. Leveszem a kabátom, érzem ahogy az erőszak körémfonódik, fojtogat. Körülnézek, sehol senki. Felvonszolom magam az emeletre, ledobom a táskám az ágy mellé, ruhástul belezuhanok az ágyba. A szoba másik végéből a laptop álnok módon kacsintgat rám, hívogat, mintha csak azt mondaná, "gyere, nézd meg fent van-e". Nem bírom, kimegyek a fürdőbe, sminklemosót keresek mert érzem, hogy a sírás elkerülhetetlen lesz. Banális ötlet, sminklemosó... Régi ismerősként üdvözöl a penge, hidegen csillog a steril mosdókagylón. Nem! Lemegyek a konyhába, enni kellene, ég a gyomrom a gyógyszerektől. Nincs étvágyam, de muszáj valamit enni. Hányingerem lesz, önkéntelenül is a wc felé visznek a lábaim, holott az ételtől való megszabadulások egyetlen módját sem próbáltam soha. Nem! Érzem, hogy emelkedik a vérnyomásom, lüktet a csuklóm, sípol a fülem. Vissza a fürdőbe, megadom magam. Erősebbek. A tükör felé fordítom a fejem, ide-oda ugráló szemem a karomon lecsorgó vért látja, amint összegyűlik tenyerem redőiben. Leroskadok a hideg járólapra és sírni kezdek... A megszokott koreográfia.

Megfogadva Doktor Kleopátra tanácsát ("Ne legyen egyedül" by Tisza Kata) aktívan szocializálódom. Leküzdve szociális iszonyaimat, teázni járok, tömött plázákban nézelődöm, ápolom amúgy is megrogyott társadalmi kapcsolataimat, sőt néhanapján még előadásra is beülök. Hová fajulok...

Na azért túlzásokba ne essünk, az hogy fizikailag az iskolában vagyok, nem azt jelenti, hogy szellemileg is jelen vagyok. Utálom azt a rengeteg lámpát, a kivetítőket, a fehér papír visszatükröződését...kiég a szemem.
A kis megnyugtató bogyóim olyannyira hiányoztak, hogy újra magamhoz vettem őket.

Igen szorongok bazdmeg, ha nem látom mit csinál msn-en, hogy otthon van-e, ha nem, akkor kivel van, ha otthon van, akkor vajon kit vár?! Ha itthon vagyok, akkor sem csinálok semmit, őt lesem percenként, hogy mikor változtatja meg az állapotát, biztos dolgozik, biztos vannak nála... El kell kezdenem újra élni, ugyanis ezidáig 24 órás elfoglaltságot jelentett a tudat, hogy egyáltalán ő a világon van és mint minden függőséget, ezt is baromi nehéz nélkülözni.

Amúgy meg a " tranzisztor kor hajnalán volt egy kalandos éjszakám, de megtörtént és nem bánom". Ex. Volt vagy 4 éve. Barátnője is van, de ez sem zavart. Láthatólag őt sem különösebben. ;)

Ezek mennek.

Anyukám aktívan tanulmányozza az agykontrollt, a pozitív gondolkodást és minden hasonló törekvést, mellyel javítható az életszínvonal. Ezzel szemben itt vagyok én, aki marékszámra eszem a gyógyszereket és pusztítom magam ahol érem és a lehető legtávolabb állnak tőlem a kiegyensúlyozott lelkiállapotok. Érdekes dolgok ezek. Mintha nem is lenne köztünk vérségi kapcsolat...

Ja, a mai napot végigcsináltam nyugtató nélkül, apró lépések a felejtés útján.

Csendes őrület

Aki gyerekként ismert, úgy emlékezik rám, mint egy zárkózott kislányra, aki nem igazán volt barátkozó. Aranyos voltam, de vad. Okos, cinikus, fanyar humorú és nem kicsit titokzatos. Nem sok embert engedtem közel, nagyon megválogattam kinek nyitom meg a belső világomat. Na azért tizenévesen nem könyveltek még el deviánsnak, az csak később jött. Maximum a stréberségemmel tűntem ki, de 14 éves koromig nagy átlagban olyan voltam, mint a többi korombeli, csak kicsit zárkózottabb.

Aztán a múlt valóban elmúlt, a korábbi kényelmes kis világom semmivé lett, a barátnőm elment Kanadába, ezzel nagy lyukat hagyva a védőhálómon. Aztán jöttek a kusza hangulatok. Tizenhat vagy tizenhét éves koromra világossá vált, hogy a nagy aktivitás hetei után csak az élet árnyékos oldala képes lekötni a figyelmemet. Szürke, kilátástalan bíbelődés a halállal és az önpusztítással… Segítségem is volt, akkor még szerelemnek hitt fiú személyében, aki bevezetett a drogok világába. Ott megkaptam a valahova tartozás érzését. Meg komoly nyomokat a lelkemben, de arról majd máskor.

Föl nem foghatom, hogyan minősülhettem normálisnak az iskolában. Kezdek gyanakodni, hogy nemcsak depresszió, hanem borderline esélyes is vagyok. Képzelt beteg az nem, mielőtt még rám fogjátok. Tipikus kétarcú nőszemély vagyok, kislány cicával, otthonülős, stréber, megbízható, felelősségteljes és roppantmód hajlamos a bűntudatra. Ja és túlérzékeny. Aztán ha olyan lábbal kelek fel, akkor egy laza erkölcsű, nihilista, önző, önpusztító és zűrös nő arca néz rám a tükörből és vele kell megosztanom az elmém.

Tegnap óta annyit változott a helyzet, hogy most már 4 csajról tudok. Persze ilyenkor utólag mindenki baromi okos, hogy ők tudták és természetesen az énkurvaanyámat amiért nem vettem észre magamtól, nem nekik kellett volna szólni, á dehogy.

Átértékelődött bennem minden, amit eddig mereven igaznak vallottam. Régen hittem. A szerelemben, az empátiában, az emberek szavában. Hittem, hogy ha azt mondja szeret, akkor az igaz. Akartam hinni, arra a naiv logikára hivatkoztam, hogy ha nem lenne igaz, nem mondaná ki. Mert ugyan minek? Hogy megkapjon? Megkapott enélkül is.

Élni sincs kedvem...

>Annyira kurva jó utólag megtudni, hogy nem én voltam az egyetlen nő az életében. Sőt, csak azért lehettem része, mert az első számú jelölt, akibe halálosan szerelmes, nos annak ő nem kellett. Ráadásként mindezt az ő szájából hallani… Konkrétan hazugság volt az utóbbi 1 évem. Megyek és végigeszem a gyógyszeres szekrényt.

Én és Fanni barátném immár rendszeresnek mondható színvonalas beszélgetése. (Részlet.)

(...)
- fú nem jut eszembe a neve
- pedig ilyen tök hétköznapi neve van, semmi különleges
- Gábor? Ákos? Ádám?
- nem... ekkora barom is csak én lehetek, hogy nem tudom a haverom nevét.
- milyen betűvel kezdődik?
- hát ez az...
- Márk? Attila? Zsolt? Csaba?
- nem
- nézd meg iwiwen...
- á, azért se...be kell ugrania, hát hiszen tudom, annyiszor szólítottam már a nevén...
- ne aggódj, nem ciki :D
- Figyelj elmondom, hogy hogy néz ki. Te is láttad már azt hiszem. Barna rövid hajú, sportos, van szexi körszakálla és Fenyő Ivános mosolya.. Én is tipikusan Márknak gondolnám, talán ezért is nem jut eszembe az igazi neve...na?
- hát így nem ugrik be.
- de látom magam előtt, bemegyünk órára és az előadás kellős közepén fogsz megvilágosodni, hangos kommentárral, hogy "bazdmeg, Bálint"
- bazdmeg és tényleg Bálint :D

Előadás

Függöny fel! Prológ.

- Kinyomtam a hívását. 1 év alatt egyszer sem... Tudom hogy végeztem. Ő is tudja.

Meghajol!

Taps! Függöny le!

Összeomlik.

Upd: esküszöm 3 perce postoltam ezt a bejegyzést, erre világít a telefonom. "Mit csinálsz ma este?" Nem...

"Irányzatokkal próbálkozol, buddhista leszel meg jógázol, meditálsz ás vega koszton élsz, kerülöd a zsírsavakat meg a koleszterindús táplálkozást, aztán nem jön a purgatórium, és akkor hedonistává válsz és beleveted magad a züllésbe, és módosítani próbálod a tudatodat és akkor jön a mégnagyobb pofáraesés. Meg kell értened végre, felfognod a molekuláiddal, hogy önmagadtól nem menekülsz, a halál sem öld föl..."

Száz lépés magány

Elteltek a napok, igen vegyesen. A ma például egész pozitív volt. Nem hülyeség a nap endorfin termelő hatása. Mivel már az összes festéket lekapartam otthon a falról kínomban, és anyukám szerint sem jó, ha itthon vagyok, mert csak amortizálódik a lakás, fogtam magam, fülembe az mp3, kezem a zsebbe és elindultam világnak. Jó másfél órát sétáltam, közben persze sírtam is, mert az agyamat semmi nem kapcsolta ki. Olyan megnyugtató, felszabadító sírás volt ez, amikor ültem a semmi közepén, nem volt ott senki, nem ért oda a világ zaja, a könyöklés. Megindító időjárás. Kellett is ez, miután tegnap már a körülöttem élők is azt mondták, kezdjek valamit magammal, mert ez már durva.

No de ma nem nyavalygunk. Jelenleg az ad tartást a napjaimnak, hogy tavaszodik. Lehet akármilyen problémám, ilyenkor egy vállrándítással (jó, kis túlzás) meg van oldva, nyáron nem vagyok hajlandó keseregni. Olyankor fura módon mindig működik az a gondolatom, hogy a Föld akkor is forog tovább, ha nekem épp a szívem szakad meg. Nincs jobb egy nyári zivatarnál, amikor vészjóslóan közelednek a felhők, messziről morog az ég, kövér esőcseppek kezdenek a földre potyogni én meg a szabadban várom a nagy zuhét. Meg a fesztiválok, a szabad szerelem, a vízpart, a perzselő forróság. Basszameg, még csak február van.

Vibráló feszültség izzik közöttük
A világ rohanása hirtelen megáll körülöttük
Nézik egymást a fiú és a lány de nem tudják
honnan ez különös vágy.

Hagyták sokáig, hogy a külvilág elszakítsa egymástól őket
Nem látták, a háttérben a rosszindulatú tömeget.
Ármánykodott ellenség és barát egyaránt
Elintézték, hogy kettejüknek sokkal nehezebb legyen ez a világ.

Bár a sötét hadak majdnem sikerrel jártak
Egy lopott éjszakában ténykedéseik kudarcba fúltak
Aztán eljött a következő este, többször néztek egymásra lelkesedve
Persze sokaknak ez nem tetszett, önös érdekből megint belekevertek

Úgy látszott elúszott a pillanat
A kétely újra mélyen beléjük mart
Nem bíztak egymásban így hirtelen hátráltak
Megint pár lépést távolodtak...

Ezután játszották, hogy mindketten mást akarnak
De az idő megmutatta, egymásnak túl sokáig nem hazudhattak

Hiába a küzdelem, hogy a másik ne érdekelje
Egyiküknek sem sikerült ezt elhitetnie
Kiabáltak egymásra kígyót békát, ejtettek egymáson sok fájdalmas sebet
Sokszor összegyűltek fejük felett a vihar fellegek

Különös történet az övék akárhogy is nézzük
Képtelenség őket megértenünk
Furcsa romantikával sosem vallanák be egymásnak a lényeget
Elengedik egymást aztán majd bánják ha visszacsinálni már nem lehet...

Na hát volt rá jó pár napom, akár hetem is átgondolni mit is történt velem, mit akarok valójában. Lassan kezdtem kigyógyulni a rögeszmémből. Most már tudom, hogy aki szeret, az nem visz bűnbe, az nem akar nekem rosszat. X hete vergődünk egymás mellett, se veled, se nélküled élesben. 2 nap szerelem, egy hét veszekedés. Aztán kezdtek kopni a”szeretlek”-ek, megérezte, hogy belefáradtam. És tényleg. Végeztem. De pokolian fáj, főleg ha a versét olvasom, benne van minden. Nem tudok nem sírni.

Ő is elfordul a világ elől. Valami nagyon nem jó bennem.

Függőségeim

Aljas módon felkérettem magam egy tesztre :) Köszönöm smile manó!

1. energiaital. Még nyáron kaptam rá, amikor éjszakáztam, olimpia, bulik, munka. Reggelente ezzel indul a napom, és jópár dobozzal magamba kell tölteni hogy bírjam a saját magam által diktált tempót. Tudom, tudom, de nem kávézom... Meg aztán finom is, legújabb szerelemem az áfonyás ízű. Ezzel vígasztalom magam, hogy azért iszom mert finom, nem azért mert pörget.

2. internet. Az utóbbi évekhez képest sokat javult, akkor képes voltam egész nap előtte ülni. Ezt szerencsére mára sikerült visszaszorítanom, és ha ide is ülök inkább olvasgatok, semmint csevegek. Ó meg a zene.

3. drugs. A lejtő...

4. könyv. Az első pozítív a listában és talán az utolsó is. Büszkén vállalom hogy én azon kevés magyarok közé tartozom, aki könyveket vásárol. Hiába vásárolunk egyre több könyvet évente, azt az egyre többet egyre kevesebb ember veszi. Írtam már róla, hogy számtalan elolvasatlan könyv csücsül a polcomon, jelenleg is éppen a bookline-os könyvemet várom, mára ígérték. Az első függőségem, amire büszke vagyok. :)

5. Továbbá van még olyanom is, hogy táska, cipő, és ékszer-mánia. Ezek nem tartoznak a káros dolgok közé, viszont hasznosnak sem nevezném őket semmiképp. Pénzkidobás, de legalább nem önpusztítás.

Na és akkor nagyon kiváncsi lennék Sway függőségeire, bár jó sokkal tisztában vagyok/vagyunk, de azért szedd össze őket. :) Továbbá shlell-shock is beavathatna, bár őt elnyelte a föld, azért ha erre jársz ölellek. És hát ne maradjon ki Mentium se. ;)

Barátság? Szerelem?

"Újra visszhangzik bennünk, hogy bármit megtehettünk,
nem volt semmink, nem is volt, mit elveszítsünk."

Már vagy 20 perce ültem ott, az ágyán, és azon töprengtem mit keresek én itt. Romantikus volt, ő a hátamat simogatta, én teát kortyolgattam, közben szólt a zene, de nem vonzott. Sem a fiú, sem a hely. Pár éve ismertem meg, akkor azt hittem ő lesz az, aki... Lehetett volna, de akkor nem kellettem neki. Mostmeg én nem tudom elképzelni, hogy fogom a kezét, hogy átölelem, hogy megcsókolom. Régóta ismertük egymást, fogtam már meg a kezét, öleltem már át.

Sokan akarták megkapni, én meg remélni sem mertem, hogy egyszer észrevesz. És hát nem is... Vagy nem azzal a szemmel. Kaland, flört? Rendszeresen kézen fogva sétáltunk, megsimogatott, átölelt, hozzámbújt ha tévét néztünk. Én meg remegtem érte.

Persze nem én kellettem, jött egy szőke, hosszú hajú, kék szemű lány. 17 éves. Akkor szakadt meg a barátság. Nem tudtam tettetni, hogy nem fontos, egy évig egyáltalán nem beszéltünk. Aztán egy nyári napon, izzadtan, kiszikadva ücsörögtem a munkahelyemen és csörgött a telefonom. Ő volt.

Most 2 évvel később az ágyában ülve elnéztem őt. Borostás, szikár, tipikus szépfiú. Elég gyakran változik az ideálom, és most pont ez a lezser hanyagság van napirenden. Mégis... Átalakult bennem a tökéletes férfi képe. Már sokkal inkább az kelti fel az érdeklődésemet, aki a viselkedése és nem pedig a kinézete miatt kirívó. Gyógyulok, gondoltam, amikor ez a dal szólalt meg a winampban (esküszöm tényleg véletlen volt). Nem tudtam, hogy meghallgatja-e, arcomba temettem a kezem, egyetlen lehetségnek tűnő reakcióként. Nevetett és ölelt. És igen, vannak zenék amik fontosak lesznek. És vannak fontos emberek is, múlhat a szerelem...

Azt hiszem - sőt, bátran kijelentem - hogy energiaital és Frontin kombó nem épp a legösszeillőbb.
Olyan, mint egy bad trip, csak nincs az a megnyugtató gondolat, hogy hamarosan elmúlik. Fogalmam sincs mikor lesz vége...

Furcsa ezt bevallani, de a legnagyobb félelmem, hogy elfelejtenek. Gondolom ezért is szabadulok nehezen egy kapcsolatból, mert tudom hogy a szakítással minden kapocs megszakad és nem fog gondolni rám többé.

Hogy bírja nélkülem?
Neki miért nem kellek a napi életviteléhez, mikor nekem ő olyan pokolian kellene?
Miért nem vagyok már fontos?
Miért nem szeret?
Miért enged el?

Ha én emlékszem mindenkire, ha mindenkiről számtalan emléket őrzök és néhanapján jólesik ezekre mosolyogva visszagondolni. Sőt továbbmegyek, ha ezek az intenzív emlékek adnak tartást a napjaimnak, ha ezekből építkezem újra, az alapokról... Akkor más miért nem gondol rám? Olyan nagyon kellene.

Baráti kapcsolat megint más. Az nem érdekel. Hány barátság szakadt meg, főleg a felszínesek, édesistenem hány. Az igaziak persze maradnak. Sorra vettem az utóbbi 8 évet, iskolaváltások, gimi, egyetem, más világok... Sok-sok éve nem látott arcok, sok-sok éve nem keresett arcok.

Nem szeretem a hasznavehetetlenség érzését. Vagy hogy pótolható vagyok. Holott magam is azt vallom, hogy minden nőnél van jobb, minden bajnok legyőzhető, mindenki pótolható. De ha magamról van szó, akkor azért szíven üt. Mindenkiben szeretnék hagyni egy aprócska, egy egészen picike nyomot, amit senki más nem fog hagyni.

Pótolhatóság, középszerűség, értéktelenség, tucat. Félelmeim.

Alone

Felhívom. Elmondom, hogy egyedül vagyok, hogy nem érzem jól magam, hogy gyötörnek az aggodalmak és csak beszélgetni szeretnék picit. Feszeng. Hallom a telefonban ahogy sóhajtozik, kattog az agya mit is mondjon. Sosem tudta kezelni a hangulataimat. Soha nem is akarta. Mégis hozzá fordulok, mert én tőle várnám a megmentést. Nem kellett volna mondania semmit, a levegővétele megnyugtatott volna, csak halljam ahogy szuszog. De ő nem hallja meg a segélykérést, nem látja, hogy utolsó erőmmel is felé nyújtom a kezem. "Nincs valaki akihez elmehetnél?" A kegyelemdöfés.

2 napja Albert Györgyi hangoskönyvére alszok el. És mennyire magamra ismerek. (Mellesleg nem szeretem a hangoskönyveket, tudom én, hogy maga a szerző mondja el a történetet, saját hang, saját hangsúly, saját érzésekkel megspékelve. De jobban szeretem magam eldönteni mi a hangsúlyos a mondatban, és sokszor előfordult hogy én egész mást emeltem ki a könyvből mint ő. Azt meg végképp nem jegyzem meg, hogy nagyon érdekes hangja van, nekem nem tetszik...de ezt tényleg le sem írtam, a könyve(i) fantasztikus(ak). )

Zavar

Most nézem csak, hogy két hete nem írtam ide. Két hete? De hiszen tegnap...meg az előtt is. Mégse?

Menekülő józan ész

Most az a helyzet állt elő, hogy nem tudom megfogalmazni mi a baj. Beszélgetek valakivel már jópár napja, hosszú órákat. Interneten persze, rettegek ha valakivel beszélnem kellene. Erre mondják, hogy szociáis iszony? Régebben pedig kommunikatívnak hívtak. Hogy van ez?!

Eljutottam/eljutottunk oda - bár ezzel sem eddig volt a baj - hogy tudom mit szúrok el, mit kellene máshogy csinálnom, kire kellene hallgatnom, kire nem, melyik hidat kellene felégetnem, elvágni a szálakat. Csak nem tudom végrehajtani. A fejemben kristálytisztán összeáll minden, hogy reggel felkelek, elmegyek barátokkal, olvasok, filmezek, mit tudom én. De általában már az elsőnél megakadok. Felkelni...aztán hogyan? Fáradtabban kelek, mint ahogy lefeküdtem.

Mivel ez mégsem mehet így, előveszem a hosszú hónapok óta polcon porosodókönyv egyikét. Olvasom a betűket, értem a szavakat, de az agyam témáról témára ugrál. Közben a tegnapi esti film pár kockája jár a fejemben, hogy adni kellene a macskának enni, meg hogy még én sem ettem, de takarítani is kellene mert lassan nem férek be a saját szobámba, közben Mester Tamás hangja ringat bele a semmibe amint félszemmel ránézek az órára és látom elment a fél nap, de tulajdonképpen mit is csináltam ma? Mikor keltem? Mikor feküdtem le? Lefeküdtem egyáltalán? Többször egymás után olvastam a bekezdéseket mire rájöttem hogy egy kukkra sem emlékszem. Ijesztő. Eddig ahhoz voltam szokva hogy az agyam a legjobb barátom, hosszú párbeszédeket folytattam le magammal, ezer variáció élt az agyamban, mindig mindenre volt B sőt C tervem is. Mostmeg a legjobb barátom ellenem fordult, semmit sem talál érdekesnek, élvezetesnek, vagy akár említésre méltónak. Az agyam helyén agyag van.
Kibírhatatlan.

Könyves móka

Sway bízta rám a feladatot, mely szerint "írd le öt könyvnek a címét, amit 2008-ban olvastál. Nevezz meg öt embert, és értesítsd őket. Linkelj vissza az ötletgazda bejegyzésére."

Jean Des Cars: Sisi avagy a végzet. Kiskorom óta valami fura,megmagyarázhatatlan vonzalom húz Sisihez. Megvannak a róla szól filmek, a musical, számtalan könyv, de mind közül ez a kedvencem. (Ó meg hát Szabó P. Szilveszter). Nagyon hiteles portré róla, nem az a sziruposan csöpögő Romy film (mellesleg Romy-t is szeretem, az ő életrajzát is olvastam). Szeszélyei, politikai nézetei, a méltóság amellyel a számtalan tragédiát viselte, szüntelen halálvágya...olyan esendővé tették. No meg persze számos helyen magamra ismertem, főleg utóbbi témában. Sajnos nagyon nehezen beszerezhető könyv, de akit érdekel, annak mindenképpen tudom ajánlani. (Sway szerintem kapna rá :))

Elisabeth Wurtzel: Prosac-ország. Nincs hozzáfűzni valóm, Bibliám.

Tisza Kata: Magyar Pszicho. Tisza Katával úgy voltam, hogy nem igazán tudtam eldönteni tetszik-e vagy sem. Olvasom a blogját, a cikkjeit, amik tetszettek, viszont az első könyve ami a kezembe akadt, az a Reváns volt. Ellentmondásos, én nem igazán vagyok vevő az ilyen szintű kitárulkozásra. Na de a Magyar pszicho óta újra kedvencem, a Doktor Kleopátrát is beszereztem, de még nem volt időm elolvasni, viszont a történet alapján befutó lesz. Majd 2010-ben vele kezdem az aktuális évi könyv összesítést.

James Frey: Millió apró darabban. Drogos könyv. A narkósok Háború és békéjének nevezik, szerintem alapkönyv. A stílusa kissé szokatlan, rengeteg tőmondat szerepel benne, és ezek gyakran sorokon át ismétlődnek. A sztori viszonylag egyszerű, egy testileg és szellemileg leépült fiatal srác gyötrelmes napjait mutatja be egy intézetben, egy élet lassú, fáradtságos, küzdelmes összerakását. Nem könnyű olvasmány.

Celia Rees: Farkasszem. Rossz szokásom, hogy minden könyvet megveszek, aminek tetszik a címe/témája vagy ismerem az írót, aztán lusta dög módjára hónapokig ott csücsülnek a polcon, mert nincs kedvem, hangulatom, időm elolvasni őket. Rees első könyvét olvastam, Bűbájos Mary. :) Én kis naiv elhittem, hogy a könyv tényleg egy napló maradványai, és jajj de izgi. Erre nyakon öntöttek a folytatással, és minden lelkesedésem alábbhagyott...

Bajban vagyok, merthogy én nem tudok 5 embert megnevezni (elirtottam magam mellől mindenkit), de örülnék, ha shell shock, smilemano és Mentium kitöltené. :)

"Aznap, amikor megtettem, két borotvapengét vittem magammal a kádba.
Tudod, miért?
Mert tudtam, hogy amint elkezdek vérezni, elgyengülök.
És ha elejtem az egyik pengét, nem tudok végezni magammal.
El tudod ezt képzelni?
Hogy valaki annyira utálja az életét, hogy tartalékpengét visz magával?"

El.

Stay

Most vettem csak észre, hogy az előző volt itten a századik bejegyzés. Szép ünnep volt.

Ma a tanulást elhalasztva filmet néztem. Stay vagy maradj címre hallgatott, és engem (ez is) megfogott. Nagyon sok rossz kritikát olvastam róla, amit megmondom őszintén én nem értem mire föl. Vagy csak a beteg vagy a sérült agy szülte rémálmokhoz hasonlatos "működési" zavar elméletében ismertem magamra? Megesik.

Szóval ennek hatására igencsak elgondolkoztam (újra) az életemen, azt hiszem nevezhetjük még annak. Egy ilyen film után...ambivalencia. Néha vannak tiszta pillanataim, és ilyenkor beüt hogy élni jó. És érdemes. És hát lehet is. Nemcsak muszáj. Az már az én ellentmondásom hogy mindig a hasonló témájú filmek után kapkodok két kézzel az élet után. Ilyenkor eltűnődök, hogy túl rövid az élet és amúgy is rengeteg időt töltöttem már el az önsajnálat meg a depresszió kényelmes bugyraiban. Csak mennék, mennék bárhova hogy ne érezzem magam tétlennek, hasznavehetetlennek. Hogy érezzem hogyha fulladok, akkor még jön valahol levegő, még élek. Minden pillanatot óriási intenzitással szeretnék megélni. Átélni, átérezni, ragaszkodni hozzá. Akarom, hogy legyen valamim.

Ne aggódjatok, holnapra elmúlik.

Tegnap este ültem a szobám ablakában, teli pohár teát szorongatva, bámulva a hóesést. A tea még gőzölög, jólesőn melegíti átfagyott ujjaim. Bámulom a város fényeit, minden hideg, számító, könyöklő. Mégis olyan békés. Mintha egy fél pillanatra megtelt volna az "életem" egy kis csenddel. Azok az idők járnak a fejemben. Gondtalan fiatalkor, függőségektől mentes élet. Amikor még hittem, hogy lehetek valaki. Azok az évek adnak tartást a mai napig. Vádlóan peregnek a könnyeim, egy esélyem volt, nem éltem vele. Még nincs elveszve, de pokoli nehéz innen már felállni. Nekem nem is sikerül maradéktalanul, akkor is csak pillanatokra, hogy aztán zuhanjak vissza. Olyanná váltam, amilyen soha nem akartam lenni, gátlástalan tucatember, akit beszippant a tőkés világ. Undorodtam tőlük...mostmár magamtól is. Egyszer volt egy cél, szebben élni bárkinél. Nem sikerült...

Senkiért nem küzdöttem ennyit, hogy a közelébe legyek. Gyógyíthatatlan szerelem volt, velejemig hatolt, átjárta a csontokat, befészkelte magát az idegeimhez és a vérsejtjeimhez. Átjárt. Függő lettem, agyhalott, hipnotizált. Akartam, mindenáron. Piedesztára emeltem, csodáltam. A meghökkentő önbizalmát, a jóakaratú figyelmét, a sármját, a tehetségét, a népszerűségét. Az erejét. Hány ezüsttel bevont szobrot emeltem magamban, hogy aztán megismerve hibáikat, esendőségüket, majd felnagyítva azokat emberré változtassam őket?! Nem volt túl elegáns. Sőt..aljas dolog. De csak így megy a túlélés...

Elteltek a napok, igen vegyesen. A karácsony létezéséről nem igazán vettem tudomást, minden évben ugyanaz, nem ünnep ez már. Nem szeretem a bejglit, (ez is nyűg), valahogy nem is értem mások száraz tészta és semmitmondó töltelék kombinációjáért miért rajonganak oly nagyon. Gyanítom, csak én "nem tudom mi a jó". Dehogynem tudom! Csakhogy az ide most kevés!

Most valahogy a szilvesztert sem várom. Biztosan összeül a társaság, mint tavaly, de már sosem lesz ugyanaz a hangulat. Az okokat nincs kedvem sorolni. Sokkal jobban örülnék egy otthon borozós, fondüs-mártogatós, beszélgetős, kellemes estének.

Exem törölt wiw-ről. Azt hittem kinőttük már ezt a záptojással dobálózós korszakot, de úgy tűnik nem. Elég régóta nincs közünk egymáshoz, emberként a mai napig tisztelem, nem igazán tudom hova tenni ezt a törlést, nem ártottam neki. Én soha nem gondoltam rá haraggal, ugyanúgy érdekelt a sorsa a szakítás után is, ugyanúgy izgultam érte hogy, hogy boldogul Olaszországban és ugyanúgy örültem, amikor új barátnőt talált. Ritka az ilyen, de ő az egyetlen akinek elfogadtam a döntését. Csodálatos ember.

Nos összességében szerencsés vagyok, mert lassan, de biztosan látom a fényeket, ha nehéz is, örök küzdelem ez, mégis vannak társaim az élettel és magammal vívott harcomban, nem vagyok egyedül (bár az ex bátorítása nagyon hiányzik)

Annyi minden van, tele vagyok érzésekkel, gondolatokkal, néha magam sem tudom követni, dejól vagyok. Most jól.

nem mutatom

nem emlékeztetem

nem emlékszem

nem kutatom

nem zavarom

csak figyelem

belefeledkezem
nem sürgetem

nem bántom

nem sajnálom
felkavarom
felkavarodom
megálmodom

belelátom
megkövetem

megkövetelem
megbánom
megbántom
meggyújtom
eloltom
elragadom
elkiabálom
nem suttogom
keveredek
megbabonázom
megbabonáztatom
...
nem bántom.

- De istenem, annyira ígéretesnek látszottál!

És annyira szerettem volna, ha ennek a részese lehetnék.

És nem bírtam nézni, hogy ez nem jó neked.

- Szeretnék..minden lenni.

De ez nem megy. Nem megy.

- Nézd, Lizzie. Nem kell bárminek is lenned.

Nem kell jól lenned, érted?

Nem kell eljátszanod.

- Rendben leszek, anyu.

Tényleg rendben.

Megígérem.

Jól leszek, és ennek oka is van.

Úgy hívom ezt, hogy 'mézeskalács házikó'. Ide jövök az anyagért.

Dr. Sterling az én dealerem.

Látszólag minden orvos ezzel üzletel.

Néha úgy tűnik, hogy mi mind egy Prozac Országban élünk.

A Depressziós Egyesült Államokban.

Nem tudom többé, ki vagyok.

Van ez a személyiségem.

Zűrös, de attól még én vagyok.

Látom magam, mint aki kimondja a jó dolgokat, meg is teszi azokat, ...

- De ez nem én vagyok.

- Máshogy érzi, ugye?

- Persze, hogy másképp. Gyógyszerek hatása alatt vagyok, ez a lényeg, nem?

- Igen, ez a lényeg. De most még nem szimpatikus magának ez az új személyiség.

- De gyógyszerek nélkül nem tudok ilyen lenni.

- A gyógyszerek pedig levegőhöz juttatják.

- Olyan érzés, mintha minden hazugság lenne.

- Én csak javasoltam a gyógyszereket, de nem az enyém a döntés. Hanem a magáé.

Le akar állni a szedésükkel?

(…)

- Aranyom, gyere ide, minden rendben.

Kicsit olyan volt az életem, mint a filmekben.

Szerettem volna, ha lejönne egy angyal, mint Jimmy Stewarthoz, hogy lebeszéljen az öngyilkosságról.

Mindig erre a pillanatra vártam, hogy szabad lehessek, és megváltozzon az életem.

De nem fog eljönni.

Ez nem így működik.

Az összes gyógyszer, kezelés, harc, düh...bűntudat, Rafe, öngyilkos gondolatok..mind része a javulási folyamatnak.

Ahogy elmentem, vissza is jöttem. Fokozatosan, majd hirtelen.

A tablettáknak az volt a céljuk, hogy mindent meggyógyítsanak, viszont engem csak levegőhöz juttattak, és miattuk újra írhattam.

De most nem az életem függött rajtuk.

Hét évvel később jelent meg Elizabeth 'Prozac Ország' c. könyve, ami ma is nemzetközi siker.

Egyedül Amerikában több, mint 300 millió receptet írnak fel minden évben a Prozac, és más anti-depresszánsokból.

Elizabeth Wurtzel, köszönjük!

Megsemmisültem

Sway-től kaptam a jelölést, meg is lepődtem, nem kicsit. De ha a ő mondja :)

És én nagyon szeretném jelölni shell-shockot (már ha elfogadja...) és Mimit is. És Forgetnek is mindenképpen jár, bár ő nem vesz részt ebben. Azért én képzeletben átnyújtom neki, "And the Winner iiiiiiiiiiis...."

Más lesz a holnap...

Jó dolog a továbblépés. Az ember képes annyira elsüllyedni a gondjaiban, hogy nem veszi észre mennyire egyszerű a megoldás. Tovább kell lépni. Léteznek ugyan olyan nehézségek, amelyeken nem léphetünk csak át, meg kell oldani őket, különben mindig visszatérnek majd. Előfordul, hogy magunknak generáljuk a problémákat, vagy felmerülhet a bolhából elefántot variáció is. Más esetekben pedig, annyira hozzászoktunk az örökös agyaláshoz és gondokhoz, hogy amikor nincs semmi megoldásra váró helyzet, csinálunk egyet. Életem során mindig volt min gondolkodni, mindig volt valaki, aki tőlem várta a megváltást, nem beszélve a zűrös családomról, akik szintén mindig okoztak meglepetéseket. A helyzet az, hogy mint tudjuk igen nehéz kiszabadulni az önsajnálat kényelmes fogságából. A kulcsszó a kényelmes. Szeretnék végre kibékülni magammal, a múltammal, a fájdalmakkal, és előre nézni. Az elhatározás megvan, igyekszem tenni is érte.

Ezt a bejegyzést régebben írtam, már egyáltalán nem gondolom így. Most megint a lelki mocsokban... Csak kell, hogy emlékeztessen, hogy voltak tiszta pillanataim...

Lúzer-kislány játszik.

Épp azt gyakorlom igen intenzíven, hogy ne nézzek szánalommal azokra az emberekre, akiket nyúlfarknyi hülyeségek képesek boldoggá tenni. Akik percekig nevetnek a semmin. Akik, annyira buták, hogy csak kapkodom a fejem. Semmit nem tudnak felmutatni, amit önerőből értek volna el. Verik magukat apuci pénzére, vagy hogy hány lányt kaptak meg, vagy épp hány liter alkoholt ittak meg aznap. És újra: mindenki arra legyen büszke, amit elért, ne a pozitív alapból való jó tulajdonságokra, a szépségre, az anyagi helyzetre. Arra, hogy birkaként meg a tömeg után. Könyöklés, sznobizmus, butaság.

Nem, nem vagyok egoista. Ez nem az.

Állapot

Szerelem volt, tényleg az. Elkapott a gépszíj, mindenkinek meg akartam felelni, bizonyítani akartam, mert ugye az álompasinak tip-top nő jár. Egyáltalán nem tűnt fel, hogy az csak egy kirakatbaba, nem én vagyok. Egy nagyon nem szép napon aztán meglett a baj, egyszerre tört rám a gyomor- és sírógörcs. Akkor már több hete energiaitalon és cigin éltem. (Meg miegymáson...)
Diagnózis: idegösszeroppanás.
Ok: szakítás.
Menjek haza, pihenjek, egyek, igyak, aludjak, rendszeresen. Otthon egy hónapig néztem az üres plafont, nem érdekelt semmi és senki. Nem éreztem rosszul magam, leszámítva hogy mindenen szorongtam. Nem bírtam egyedül lenni, a társaságot meg ki nem állhattam. Mondhattak bármit, el sem jutott az agyamig... Meg voltam róla győződve, hogy ő volt az igazi. Nincs annál rosszabb, mint amikor hiányzik valaki, hiányzik reggel, ha felkelünk, hiányzik este lefekvéskor... de hát tudjátok.

És a jelen sem túl bíztató. Egész nap, mint valami rettenetes prés szorította a mellkasomat a szorongás és a félelem. Elviselhetetlen volt, mindenen paráztam. Hogy merre van. Hogy megcsal. Hogy elhagy. Ültem a mintás barna bőr kanapén, buborékban, fülemben a számomra kedves zenével. Aztan ANNAK az albumnak az első száma boritott nyakon egy vödör - nagyon - hideg vizzel. És igen, vannak zenék, amik mindig fontosak lesznek. És vannak emberek is...

Azt mondják, ha felismerjük, hogy valami nem ok, az már az első lépés. Na hát én hetek óta állok ugyanazon a helyen. Tudom, érzem, felfogtam, ez a kapcsolat haldoklik. Mégsem moccanok. Mert annyira pokolian nehéz. Jó tanács az nincs, ezt is tudom, majd az idő megoldja. Ahogy anno is megoldotta, már fel sem tudom idézni azokat az időket, pedig őt szerettem a 17 évem minden szeretetével. De addig amíg ezek az érzések jóleső emlékké szelídülnek, velejéig ráz.

Az agyam, hogy egy egészen egyszerű hasonlattal éljek, olyan, mint egy rohadó alma. Elutasítok és tagadok mindent. Csak ő van. Kattogok. Hogy merre van. Hogy megcsal. Hogy elhagy. Litiumot akarok!

(Hm...és ha ezt kérném a Jézuskától?)

X üzenete: luv van husi

Tudom, hogy hazudik. Felismerem, sosem csinálta jól. Akkor mégis miért hiszek neki?!

Végzet

"Romantikus, fiatal lány. Természetét nézve nagyon, sőt túlságosan is érzékeny. A vidámság váltakozása a komolysággal lényének alapvonása, viselkedése tagadhatatlanul friss, határozott és csodálatraméltóan természetes. Azonban tud szeszélyes, haragvó, önző is lenni, akiben dúl a szenvedély és a fékezhetetlen energia. Vagyis igazi fiatal lány. De olyan lány, aki elgondolkodik az életen és - furamód - a halálon is. Titokban egész füzeteket tölt meg versekkel. Benne rejlik lelkiállapotának kulcsa. Versei kivétel nélkül szomorúak. Az, hogy a halál ekkora csáberőt gyakorol rá, nem sok jóval kecsegtet. Gyermekkora szabadon, az áldozat és kötelesség fogalmát nem ismerve, a konvenciók elleni lázadásban telt, mégis rendszeresen feltűnik benne a tragikus elem. Vidám viselkedése talán csak a felszín. Különös reakció. Titokban a halál bűvkörében él, megbabonázza ez a végső misztérium. Az erős érzelem úgy hat rá mint az oxigén. Kerülgeti a tragédiát, lelki átitatódik vele és belőle táplálkozik. S hívogatja, mert nem akar a túlélők közé tartozni. Halálvágyában van valami nyugtalanító..."

"Mániákusan újra és újra a múlt felé fordul. Az első megélt szerelmi álom, az első halál, az első bánat... Ettől fogva hátralévő x évére felölti a szenvedő és elkínzott szerepét. Gyötrelmes életre ítélve, a halált kéri a maga számára. Egy olyan elgyötört, tragédia sújtotta lány sínylődik, aki alig múlt 20 éves..."

"Sokan azért nem értették, mert csak nehezen tudta érzéseit átadni. Kivételes és rendkívüli személyiség, kinek értékét csak azok ismerhették, akik valóban közel kerültek hozzá. élete a csalódások sorozata volt, ha elgondolkozunk ezen és nem felejtjük el, elnézőbbek lehetünk iránta. Jó és rossz tulajdonságaival együtt úgy lépett be az elmúlt 20. századba, mint aki eltévesztette az ajtót. Szenvedett ezen a földön..."

Ha bármi hasonlóságot vél felfedezni az olvasó az idézett sorok és énköztem, az - fájdalom - nem a véletlen műve. Az én művem, a végzet műve...

Mai üzenet, jókívánság, aranyköpés, stb:

Mindenki arra legyen büszke, amiért megszenvedett. Ne a külsőre, a bőrszínre, a pozitív alapból való jó tulajdonságokra...

Remélem érti, akinek értenie kell.

Mocsok nehéz elküldeni azt akit a világon a legjobban...

Egyveleg

Hát ezt a napot is megéltük, nem vezet egyenes út a pokolba, de szerencsére vannak olyan kedves, önfeláldozó emberek, akik kikövezik ezt nekünk.

Milyen nevetséges is ez, álom vagy... Valaha bíztam az értékítéletedben, vakon, süketen, nevetve adtam kezedbe az életem. Akkor is ha te ezt nem vetted észre, vagy nem akartad észrevenni. Nem akarok hosszú eszmefuttatást írni róla, pedig lenne miről, nem is sejted. De én még emlékszem az elejére, ezért inkább nem...

A lelki erőm adaptálódik a súlyomhoz: fogyóban van. Egyrészt éppen elég elhessegetni annak a gondolatát a fejemből, hogy megint kiadtam magam, megbíztam valakiben, aki köszöni szépen, de nem kéri a karácsonyi díszdobozban átnyújtott emlékeimből és lelkemből, másrészt, hogy megint árad felém a lenézés és a szánalom. Ezek egyikéből sem kérek, köszönöm.

Tegnap egy pillanatra eszembe jutott, hogy kilépek magamból és tartok egy kis leckét interperszonális kapcsolatokból, mert egészen elképedtem ezen a primitívségen, nem találok megfelelőbb szót. Empátia mint olyan? Porig vagyok sújtva.

Belekarcolok az életteredbe, ugye? Lázad a racionalitásod, mégsem tudsz elszakadni. Ehelyett megpróbálsz túlélni... Hát..sok sikert hozzá!

Ehhez a bejegyzéshez nem kérek kommentet, köszönöm.

Menthetetlen

Tanulság: Elengedni csak azt lehet, aki menni akar. Nem azt, aki már hetekkel korábban elment...

Valahogy úgy kezdődik, hogy Te azt mondod most már mosolyogjak, most már fejezzem be, és legyek olyan, mint régen.
És általában azzal fejeződik be, hogy Én rádvágom az ajtót.
Meg kell tanulnod végre, hogy ez is Én vagyok.
A bánatommal, a könnyeimmel együtt. Ugyanaz az ember, ugyanaz a lány.
Nem kérheted, hogy örüljön a szám, mikor azzal kűzdök, hogy ne sírjon a szemem.
Nem változtathatsz meg. Mindegy mennyire akarod, nem lehet.
És el kell fogadnod, hogy az, aki ma vagyok, az is Én vagyok.
Mert ugyanazoknak a dolgoknak örülök, mint eddig.
Csak dolgozni kell érte. Nekem. Csak nekem.
Hiszen veled is volt ilyen.
Mikor csak ültél és néztél magad elé, és Én tudtam, hogy nincs szükséged szavakra, hogy nem kell, hogy átlöljelek.
Tudtam, hogy ott, akkor veled kell hallgatnom.
És tudtam, hogy ha eléggé ismerlek, a némaságodban is meghallom, amit mondani akarsz.
És hallottam. Ismertelek.
És ha Te azt akarod, hogy arról beszéljek, amiről nem lehet, akkor te nem hallod az én csöndemet, és nem ismersz.
És sosem ismertél.
Nem akarom, hogy idegen legyél. Te pedig, nem akarod, hogy én idegen legyek.
De ha ez kell ahhoz, hogy egyszer csendben ülj mellettem, és elfogadd, hogy nem mosolygok, akkor legyen.
Te leszel a Tökéletes Idegen.
De akkor ne kiabálj velem. Csak fogadd el.
Fogadd el, hogy a jelenem nem a tiéd...

Ez a sokadik blogom. Magam sem számolom hányadik, 4-5. Mindegyik bezárás után megkönnyebbültem, és úgy éreztem, hogy igen, sikerült lezárni egy korszakot, sőt továbblépni bizonyos dolgokon. Na most vagy az van, hogy freud volt hülye (tudjátok, minél többet beszélsz, annál hamarabb kerülsz ki innen), vagy én vagyok gyógyíthatatlan függő, merthogy a problémáim cseppet sem enyhülnek vagy kopnak el, hanem még gyarapodnak is és mindig a nyomomban vannak, mint valami sötét felhő.

Menekültem az emberek elől, főleg azok elől, akik ismertek, előttük a legnehezebb vállalni magam, pedig egyszer el kellene kezdeni. De nem most, tudomásom szerint nem olvas senki, akivel napi kapcsolatban vagyok és ez így a jó. Akkor is ha fenntartom, hogy ez itt az én blogom, amibe azt írok, amit akarok, mi több, magamnak írom, nem másnak, nem kötelező olvasni. Sőt, az sem biztos, hogy minden hiteles. Gondolatok, megélt és meg nem élt érzések és csak néha az életem. "Azt csináltam, hogy a saját életemből vett eseményeket tárgyiasítottam, hogy valami színt adjak a dolognak – szerintem megmutatja, mennyire elszigeteltnek érzi magát az ember, mikor összeomlik…" Megpróbáltam lefesteni a világomat és benne az embereket úgy, ahogy egy üvegbura torzítós lencséjén keresztül látszik.„

De ez csak az elmélet. A gyakorlat egész más, minden fikció ellenére szégyellem a kezelhetetlenségem, a hangulataim hullámzásait, a kudarcaimat, és a többit… végeláthatatlan lista. Hangsúlyoznám, hogy amikor utálatról vagy gyűlöletről beszéltem, eszembe sem jutott, hogy emberekre gondoljak, kollektív világundor uralkodott éppen rajtam.

Menekültem azok elől is, akik meg akarták mondani, hogyan éljem az életem, mert tudtam, hogy nekem az nem megy, sosem voltam zen filozófus, buddhista és satöbbi. Az elméletet tudom, agykontroll és társai, de a kivitelezéssel mindig akadtak problémáim, és ez már nem is fog változni. Amikor a törlés révén eltűntek a jóakarók, ezerszer magányosabb voltam, mint előtte, holott ezt akartam.
Új blog, új emberek, új szembesítés önmagammal, régi helyzet, régi félelmek, régi emlékek, régi minden. Jópár hónapja, hogy írogatok ide erről-arról, de amiért ez a blog tulajdonképpen létrejött, arról azt hiszem mindössze 2-3 bejegyzés született. Pedig a probléma él. Jobban, mint valaha. Nem arról szól, mint régen. Nem érzem az írás örömét, és már nem azt adja, amiért elkezdtem...

Lelki válság van és valahogy nem találom a helyem, sem itt, sem az élet egyéb területén jelenleg. Nekem ez nem létfontosságú és egy ideje már nem érzem, hogy béke lenne. Szerettem volna azt írni, amit én akarok és nem folyton arra figyelni, hogy ki mire asszociál, holott nem sok köze van hozzá. Nem értettem a kirohanásod ma msn-en, nem értettem milyen jogon vonsz felelősségre, hogy mit írok ide és milyen hangnemben. Nekem erre nincs szükségem...

És igen! Megjelent az egyik kedvenc filmem könyvben. Költséges ez a december.

Öngyilkos szüzek

Öt lánytestvér, öt rejtélyes, megmagyarázhatatlan öngyilkosság. Pedig szépek voltak, és előttük állt az élet. Ki vagy mi az oka? A szülői szigor? Predesztináció? Korszellem? A szerző feszült légkörű regényéből sokat érthetünk meg a kamasz lélek rejtelmeiről, az eltorzult emberi viszonyokról. Eugenides azúttal is bizarr témához nyúl, amiről lebilincselő természetességgel ír.

Valamikor Krisztus előtt...

- olyan vagy a fejemben, mint egy... mesekastélyban a királylány és állandóan lepattanok a várfalról , amikor megyek érted (...)

- az esküvőnkön fél órára majd egyelül hagylak.. imádok játszani. Kicsit bepattanok majd a billenytű meg a mikrofon mögé...de csak neked énekelek (...)

- jó veled az a baj. illetve utállak...egy picit (K) (...)

- most az jutott eszembe hogy te vagy a poklom és a mennyországom egyben. Leszel arany metszéspont?
- hogyne...főleg ha tudnám az mi :)
- a legegyszerűbben magyarázom, jó?
- kösz hogy kinézed belőlem, hogy megérteném :D :p
- ,--------,------,
- igazad volt...nem értem :D
- magyarázhatnám matematikai alapokon is, hogy A aránylik a Bhez, aránylik a C-hez: A:B:C, ahol az A a teljes hossz, B a vesszőtől balra, C jobbra, de ez nekem se szimpi
- az a csík az egy film. az eleje a 0, a vége az 1. az aranymetszéspont egy természeti törvény. 0.618 ezred részénél az eegésznek történnie kell valaminek a filmben, különben az ember kimegy a moziból
- a leveleken is 0,618-nál új ér ágazik el, és abból is új ennél a pontjánál
- szóval .. leszel aranymetszéspont? 0.618-nyira a paradicsomtól?

Nosztalgia vége.