Senkiért nem küzdöttem ennyit, hogy a közelébe legyek. Gyógyíthatatlan szerelem volt, velejemig hatolt, átjárta a csontokat, befészkelte magát az idegeimhez és a vérsejtjeimhez. Átjárt. Függő lettem, agyhalott, hipnotizált. Akartam, mindenáron. Piedesztára emeltem, csodáltam. A meghökkentő önbizalmát, a jóakaratú figyelmét, a sármját, a tehetségét, a népszerűségét. Az erejét. Hány ezüsttel bevont szobrot emeltem magamban, hogy aztán megismerve hibáikat, esendőségüket, majd felnagyítva azokat emberré változtassam őket?! Nem volt túl elegáns. Sőt..aljas dolog. De csak így megy a túlélés...