Ez a sokadik blogom. Magam sem számolom hányadik, 4-5. Mindegyik bezárás után megkönnyebbültem, és úgy éreztem, hogy igen, sikerült lezárni egy korszakot, sőt továbblépni bizonyos dolgokon. Na most vagy az van, hogy freud volt hülye (tudjátok, minél többet beszélsz, annál hamarabb kerülsz ki innen), vagy én vagyok gyógyíthatatlan függő, merthogy a problémáim cseppet sem enyhülnek vagy kopnak el, hanem még gyarapodnak is és mindig a nyomomban vannak, mint valami sötét felhő.

Menekültem az emberek elől, főleg azok elől, akik ismertek, előttük a legnehezebb vállalni magam, pedig egyszer el kellene kezdeni. De nem most, tudomásom szerint nem olvas senki, akivel napi kapcsolatban vagyok és ez így a jó. Akkor is ha fenntartom, hogy ez itt az én blogom, amibe azt írok, amit akarok, mi több, magamnak írom, nem másnak, nem kötelező olvasni. Sőt, az sem biztos, hogy minden hiteles. Gondolatok, megélt és meg nem élt érzések és csak néha az életem. "Azt csináltam, hogy a saját életemből vett eseményeket tárgyiasítottam, hogy valami színt adjak a dolognak – szerintem megmutatja, mennyire elszigeteltnek érzi magát az ember, mikor összeomlik…" Megpróbáltam lefesteni a világomat és benne az embereket úgy, ahogy egy üvegbura torzítós lencséjén keresztül látszik.„

De ez csak az elmélet. A gyakorlat egész más, minden fikció ellenére szégyellem a kezelhetetlenségem, a hangulataim hullámzásait, a kudarcaimat, és a többit… végeláthatatlan lista. Hangsúlyoznám, hogy amikor utálatról vagy gyűlöletről beszéltem, eszembe sem jutott, hogy emberekre gondoljak, kollektív világundor uralkodott éppen rajtam.

Menekültem azok elől is, akik meg akarták mondani, hogyan éljem az életem, mert tudtam, hogy nekem az nem megy, sosem voltam zen filozófus, buddhista és satöbbi. Az elméletet tudom, agykontroll és társai, de a kivitelezéssel mindig akadtak problémáim, és ez már nem is fog változni. Amikor a törlés révén eltűntek a jóakarók, ezerszer magányosabb voltam, mint előtte, holott ezt akartam.
Új blog, új emberek, új szembesítés önmagammal, régi helyzet, régi félelmek, régi emlékek, régi minden. Jópár hónapja, hogy írogatok ide erről-arról, de amiért ez a blog tulajdonképpen létrejött, arról azt hiszem mindössze 2-3 bejegyzés született. Pedig a probléma él. Jobban, mint valaha. Nem arról szól, mint régen. Nem érzem az írás örömét, és már nem azt adja, amiért elkezdtem...

Lelki válság van és valahogy nem találom a helyem, sem itt, sem az élet egyéb területén jelenleg. Nekem ez nem létfontosságú és egy ideje már nem érzem, hogy béke lenne. Szerettem volna azt írni, amit én akarok és nem folyton arra figyelni, hogy ki mire asszociál, holott nem sok köze van hozzá. Nem értettem a kirohanásod ma msn-en, nem értettem milyen jogon vonsz felelősségre, hogy mit írok ide és milyen hangnemben. Nekem erre nincs szükségem...