Hát ezt a napot is megéltük, nem vezet egyenes út a pokolba, de szerencsére vannak olyan kedves, önfeláldozó emberek, akik kikövezik ezt nekünk.
Milyen nevetséges is ez, álom vagy... Valaha bíztam az értékítéletedben, vakon, süketen, nevetve adtam kezedbe az életem. Akkor is ha te ezt nem vetted észre, vagy nem akartad észrevenni. Nem akarok hosszú eszmefuttatást írni róla, pedig lenne miről, nem is sejted. De én még emlékszem az elejére, ezért inkább nem...
A lelki erőm adaptálódik a súlyomhoz: fogyóban van. Egyrészt éppen elég elhessegetni annak a gondolatát a fejemből, hogy megint kiadtam magam, megbíztam valakiben, aki köszöni szépen, de nem kéri a karácsonyi díszdobozban átnyújtott emlékeimből és lelkemből, másrészt, hogy megint árad felém a lenézés és a szánalom. Ezek egyikéből sem kérek, köszönöm.
Tegnap egy pillanatra eszembe jutott, hogy kilépek magamból és tartok egy kis leckét interperszonális kapcsolatokból, mert egészen elképedtem ezen a primitívségen, nem találok megfelelőbb szót. Empátia mint olyan? Porig vagyok sújtva.
Belekarcolok az életteredbe, ugye? Lázad a racionalitásod, mégsem tudsz elszakadni. Ehelyett megpróbálsz túlélni... Hát..sok sikert hozzá!
Ehhez a bejegyzéshez nem kérek kommentet, köszönöm.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése