Gondolatok, megélt és meg nem élt érzések. Néha az életem. De általában csak nyafogás.
2009. február 17.
Megfogadva Doktor Kleopátra tanácsát ("Ne legyen egyedül" by Tisza Kata) aktívan szocializálódom. Leküzdve szociális iszonyaimat, teázni járok, tömött plázákban nézelődöm, ápolom amúgy is megrogyott társadalmi kapcsolataimat, sőt néhanapján még előadásra is beülök. Hová fajulok...
Na azért túlzásokba ne essünk, az hogy fizikailag az iskolában vagyok, nem azt jelenti, hogy szellemileg is jelen vagyok. Utálom azt a rengeteg lámpát, a kivetítőket, a fehér papír visszatükröződését...kiég a szemem. A kis megnyugtató bogyóim olyannyira hiányoztak, hogy újra magamhoz vettem őket.
Igen szorongok bazdmeg, ha nem látom mit csinál msn-en, hogy otthon van-e, ha nem, akkor kivel van, ha otthon van, akkor vajon kit vár?! Ha itthon vagyok, akkor sem csinálok semmit, őt lesem percenként, hogy mikor változtatja meg az állapotát, biztos dolgozik, biztos vannak nála... El kell kezdenem újra élni, ugyanis ezidáig 24 órás elfoglaltságot jelentett a tudat, hogy egyáltalán ő a világon van és mint minden függőséget, ezt is baromi nehéz nélkülözni.
Amúgy meg a " tranzisztor kor hajnalán volt egy kalandos éjszakám, de megtörtént és nem bánom". Ex. Volt vagy 4 éve. Barátnője is van, de ez sem zavart. Láthatólag őt sem különösebben. ;)
Ezek mennek.
2009. február 15.
Anyukám aktívan tanulmányozza az agykontrollt, a pozitív gondolkodást és minden hasonló törekvést, mellyel javítható az életszínvonal. Ezzel szemben itt vagyok én, aki marékszámra eszem a gyógyszereket és pusztítom magam ahol érem és a lehető legtávolabb állnak tőlem a kiegyensúlyozott lelkiállapotok. Érdekes dolgok ezek. Mintha nem is lenne köztünk vérségi kapcsolat...
Ja, a mai napot végigcsináltam nyugtató nélkül, apró lépések a felejtés útján.
Aki gyerekként ismert, úgy emlékezik rám, mint egy zárkózott kislányra, aki nem igazán volt barátkozó. Aranyos voltam, de vad. Okos, cinikus, fanyar humorú és nem kicsit titokzatos. Nem sok embert engedtem közel, nagyon megválogattam kinek nyitom meg a belső világomat. Na azért tizenévesen nem könyveltek még el deviánsnak, az csak később jött. Maximum a stréberségemmel tűntem ki, de 14 éves koromig nagy átlagban olyan voltam, mint a többi korombeli, csak kicsit zárkózottabb.
Aztán a múlt valóban elmúlt, a korábbi kényelmes kis világom semmivé lett, a barátnőm elment Kanadába, ezzel nagy lyukat hagyva a védőhálómon. Aztán jöttek a kusza hangulatok. Tizenhat vagy tizenhét éves koromra világossá vált, hogy a nagy aktivitás hetei után csak az élet árnyékos oldala képes lekötni a figyelmemet. Szürke, kilátástalan bíbelődés a halállal és az önpusztítással… Segítségem is volt, akkor még szerelemnek hitt fiú személyében, aki bevezetett a drogok világába. Ott megkaptam a valahova tartozás érzését. Meg komoly nyomokat a lelkemben, de arról majd máskor.
Föl nem foghatom, hogyan minősülhettem normálisnak az iskolában. Kezdek gyanakodni, hogy nemcsak depresszió, hanem borderline esélyes is vagyok. Képzelt beteg az nem, mielőtt még rám fogjátok. Tipikus kétarcú nőszemély vagyok, kislány cicával, otthonülős, stréber, megbízható, felelősségteljes és roppantmód hajlamos a bűntudatra. Ja és túlérzékeny. Aztán ha olyan lábbal kelek fel, akkor egy laza erkölcsű, nihilista, önző, önpusztító és zűrös nő arca néz rám a tükörből és vele kell megosztanom az elmém.
2009. február 13.
Tegnap óta annyit változott a helyzet, hogy most már 4 csajról tudok. Persze ilyenkor utólag mindenki baromi okos, hogy ők tudták és természetesen az énkurvaanyámat amiért nem vettem észre magamtól, nem nekik kellett volna szólni, á dehogy.
Átértékelődött bennem minden, amit eddig mereven igaznak vallottam. Régen hittem. A szerelemben, az empátiában, az emberek szavában. Hittem, hogy ha azt mondja szeret, akkor az igaz. Akartam hinni, arra a naiv logikára hivatkoztam, hogy ha nem lenne igaz, nem mondaná ki. Mert ugyan minek? Hogy megkapjon? Megkapott enélkül is.
Élni sincs kedvem...
2009. február 11.
>Annyira kurva jó utólag megtudni, hogy nem én voltam az egyetlen nő az életében. Sőt, csak azért lehettem része, mert az első számú jelölt, akibe halálosan szerelmes, nos annak ő nem kellett. Ráadásként mindezt az ő szájából hallani… Konkrétan hazugság volt az utóbbi 1 évem. Megyek és végigeszem a gyógyszeres szekrényt.
Én és Fanni barátném immár rendszeresnek mondható színvonalas beszélgetése. (Részlet.)
(...) - fú nem jut eszembe a neve - pedig ilyen tök hétköznapi neve van, semmi különleges - Gábor? Ákos? Ádám? - nem... ekkora barom is csak én lehetek, hogy nem tudom a haverom nevét. - milyen betűvel kezdődik? - hát ez az... - Márk? Attila? Zsolt? Csaba? - nem - nézd meg iwiwen... - á, azért se...be kell ugrania, hát hiszen tudom, annyiszor szólítottam már a nevén... - ne aggódj, nem ciki :D - Figyelj elmondom, hogy hogy néz ki. Te is láttad már azt hiszem. Barna rövid hajú, sportos, van szexi körszakálla és Fenyő Ivános mosolya.. Én is tipikusan Márknak gondolnám, talán ezért is nem jut eszembe az igazi neve...na? - hát így nem ugrik be. - de látom magam előtt, bemegyünk órára és az előadás kellős közepén fogsz megvilágosodni, hangos kommentárral, hogy "bazdmeg, Bálint" - bazdmeg és tényleg Bálint :D
- Kinyomtam a hívását. 1 év alatt egyszer sem... Tudom hogy végeztem. Ő is tudja.
Meghajol!
Taps! Függöny le!
Összeomlik.
Upd: esküszöm 3 perce postoltam ezt a bejegyzést, erre világít a telefonom. "Mit csinálsz ma este?" Nem...
2009. február 7.
"Irányzatokkal próbálkozol, buddhista leszel meg jógázol, meditálsz ás vega koszton élsz, kerülöd a zsírsavakat meg a koleszterindús táplálkozást, aztán nem jön a purgatórium, és akkor hedonistává válsz és beleveted magad a züllésbe, és módosítani próbálod a tudatodat és akkor jön a mégnagyobb pofáraesés. Meg kell értened végre, felfognod a molekuláiddal, hogy önmagadtól nem menekülsz, a halál sem öld föl..."
Elteltek a napok, igen vegyesen. A ma például egész pozitív volt. Nem hülyeség a nap endorfin termelő hatása. Mivel már az összes festéket lekapartam otthon a falról kínomban, és anyukám szerint sem jó, ha itthon vagyok, mert csak amortizálódik a lakás, fogtam magam, fülembe az mp3, kezem a zsebbe és elindultam világnak. Jó másfél órát sétáltam, közben persze sírtam is, mert az agyamat semmi nem kapcsolta ki. Olyan megnyugtató, felszabadító sírás volt ez, amikor ültem a semmi közepén, nem volt ott senki, nem ért oda a világ zaja, a könyöklés. Megindító időjárás. Kellett is ez, miután tegnap már a körülöttem élők is azt mondták, kezdjek valamit magammal, mert ez már durva.
No de ma nem nyavalygunk. Jelenleg az ad tartást a napjaimnak, hogy tavaszodik. Lehet akármilyen problémám, ilyenkor egy vállrándítással (jó, kis túlzás) meg van oldva, nyáron nem vagyok hajlandó keseregni. Olyankor fura módon mindig működik az a gondolatom, hogy a Föld akkor is forog tovább, ha nekem épp a szívem szakad meg. Nincs jobb egy nyári zivatarnál, amikor vészjóslóan közelednek a felhők, messziről morog az ég, kövér esőcseppek kezdenek a földre potyogni én meg a szabadban várom a nagy zuhét. Meg a fesztiválok, a szabad szerelem, a vízpart, a perzselő forróság. Basszameg, még csak február van.
2009. február 5.
Vibráló feszültség izzik közöttük
A világ rohanása hirtelen megáll körülöttük
Nézik egymást a fiú és a lány de nem tudják
honnan ez különös vágy.
Hagyták sokáig, hogy a külvilág elszakítsa egymástól őket
Nem látták, a háttérben a rosszindulatú tömeget.
Ármánykodott ellenség és barát egyaránt
Elintézték, hogy kettejüknek sokkal nehezebb legyen ez a világ.
Bár a sötét hadak majdnem sikerrel jártak
Egy lopott éjszakában ténykedéseik kudarcba fúltak
Aztán eljött a következő este, többször néztek egymásra lelkesedve
Persze sokaknak ez nem tetszett, önös érdekből megint belekevertek
Úgy látszott elúszott a pillanat
A kétely újra mélyen beléjük mart
Nem bíztak egymásban így hirtelen hátráltak
Megint pár lépést távolodtak...
Ezután játszották, hogy mindketten mást akarnak
De az idő megmutatta, egymásnak túl sokáig nem hazudhattak
Hiába a küzdelem, hogy a másik ne érdekelje
Egyiküknek sem sikerült ezt elhitetnie
Kiabáltak egymásra kígyót békát, ejtettek egymáson sok fájdalmas sebet
Sokszor összegyűltek fejük felett a vihar fellegek
Különös történet az övék akárhogy is nézzük
Képtelenség őket megértenünk
Furcsa romantikával sosem vallanák be egymásnak a lényeget
Elengedik egymást aztán majd bánják ha visszacsinálni már nem lehet...
Na hát volt rá jó pár napom, akár hetem is átgondolni mit is történt velem, mit akarok valójában. Lassan kezdtem kigyógyulni a rögeszmémből. Most már tudom, hogy aki szeret, az nem visz bűnbe, az nem akar nekem rosszat. X hete vergődünk egymás mellett, se veled, se nélküled élesben. 2 nap szerelem, egy hét veszekedés. Aztán kezdtek kopni a”szeretlek”-ek, megérezte, hogy belefáradtam. És tényleg. Végeztem. De pokolian fáj, főleg ha a versét olvasom, benne van minden. Nem tudok nem sírni.
2009. február 3.
Ő is elfordul a világ elől. Valami nagyon nem jó bennem.
Aljas módon felkérettem magam egy tesztre :) Köszönöm smile manó!
1. energiaital. Még nyáron kaptam rá, amikor éjszakáztam, olimpia, bulik, munka. Reggelente ezzel indul a napom, és jópár dobozzal magamba kell tölteni hogy bírjam a saját magam által diktált tempót. Tudom, tudom, de nem kávézom... Meg aztán finom is, legújabb szerelemem az áfonyás ízű. Ezzel vígasztalom magam, hogy azért iszom mert finom, nem azért mert pörget.
2. internet. Az utóbbi évekhez képest sokat javult, akkor képes voltam egész nap előtte ülni. Ezt szerencsére mára sikerült visszaszorítanom, és ha ide is ülök inkább olvasgatok, semmint csevegek. Ó meg a zene.
3. drugs. A lejtő...
4. könyv. Az első pozítív a listában és talán az utolsó is. Büszkén vállalom hogy én azon kevés magyarok közé tartozom, aki könyveket vásárol. Hiába vásárolunk egyre több könyvet évente, azt az egyre többet egyre kevesebb ember veszi. Írtam már róla, hogy számtalan elolvasatlan könyv csücsül a polcomon, jelenleg is éppen a bookline-os könyvemet várom, mára ígérték. Az első függőségem, amire büszke vagyok. :)
5. Továbbá van még olyanom is, hogy táska, cipő, és ékszer-mánia. Ezek nem tartoznak a káros dolgok közé, viszont hasznosnak sem nevezném őket semmiképp. Pénzkidobás, de legalább nem önpusztítás.
Na és akkor nagyon kiváncsi lennék Sway függőségeire, bár jó sokkal tisztában vagyok/vagyunk, de azért szedd össze őket. :) Továbbá shlell-shock is beavathatna, bár őt elnyelte a föld, azért ha erre jársz ölellek. És hát ne maradjon ki Mentium se. ;)
"Újra visszhangzik bennünk, hogy bármit megtehettünk, nem volt semmink, nem is volt, mit elveszítsünk."
Már vagy 20 perce ültem ott, az ágyán, és azon töprengtem mit keresek én itt. Romantikus volt, ő a hátamat simogatta, én teát kortyolgattam, közben szólt a zene, de nem vonzott. Sem a fiú, sem a hely. Pár éve ismertem meg, akkor azt hittem ő lesz az, aki... Lehetett volna, de akkor nem kellettem neki. Mostmeg én nem tudom elképzelni, hogy fogom a kezét, hogy átölelem, hogy megcsókolom. Régóta ismertük egymást, fogtam már meg a kezét, öleltem már át.
Sokan akarták megkapni, én meg remélni sem mertem, hogy egyszer észrevesz. És hát nem is... Vagy nem azzal a szemmel. Kaland, flört? Rendszeresen kézen fogva sétáltunk, megsimogatott, átölelt, hozzámbújt ha tévét néztünk. Én meg remegtem érte.
Persze nem én kellettem, jött egy szőke, hosszú hajú, kék szemű lány. 17 éves. Akkor szakadt meg a barátság. Nem tudtam tettetni, hogy nem fontos, egy évig egyáltalán nem beszéltünk. Aztán egy nyári napon, izzadtan, kiszikadva ücsörögtem a munkahelyemen és csörgött a telefonom. Ő volt.
Most 2 évvel később az ágyában ülve elnéztem őt. Borostás, szikár, tipikus szépfiú. Elég gyakran változik az ideálom, és most pont ez a lezser hanyagság van napirenden. Mégis... Átalakult bennem a tökéletes férfi képe. Már sokkal inkább az kelti fel az érdeklődésemet, aki a viselkedése és nem pedig a kinézete miatt kirívó. Gyógyulok, gondoltam, amikor ez a dal szólalt meg a winampban (esküszöm tényleg véletlen volt). Nem tudtam, hogy meghallgatja-e, arcomba temettem a kezem, egyetlen lehetségnek tűnő reakcióként. Nevetett és ölelt. És igen, vannak zenék amik fontosak lesznek. És vannak fontos emberek is, múlhat a szerelem...
2009. január 25.
Azt hiszem - sőt, bátran kijelentem - hogy energiaital és Frontin kombó nem épp a legösszeillőbb. Olyan, mint egy bad trip, csak nincs az a megnyugtató gondolat, hogy hamarosan elmúlik. Fogalmam sincs mikor lesz vége...
2009. január 24.
Furcsa ezt bevallani, de a legnagyobb félelmem, hogy elfelejtenek. Gondolom ezért is szabadulok nehezen egy kapcsolatból, mert tudom hogy a szakítással minden kapocs megszakad és nem fog gondolni rám többé.
Hogy bírja nélkülem? Neki miért nem kellek a napi életviteléhez, mikor nekem ő olyan pokolian kellene? Miért nem vagyok már fontos? Miért nem szeret? Miért enged el?
Ha én emlékszem mindenkire, ha mindenkiről számtalan emléket őrzök és néhanapján jólesik ezekre mosolyogva visszagondolni. Sőt továbbmegyek, ha ezek az intenzív emlékek adnak tartást a napjaimnak, ha ezekből építkezem újra, az alapokról... Akkor más miért nem gondol rám? Olyan nagyon kellene.
Baráti kapcsolat megint más. Az nem érdekel. Hány barátság szakadt meg, főleg a felszínesek, édesistenem hány. Az igaziak persze maradnak. Sorra vettem az utóbbi 8 évet, iskolaváltások, gimi, egyetem, más világok... Sok-sok éve nem látott arcok, sok-sok éve nem keresett arcok.
Nem szeretem a hasznavehetetlenség érzését. Vagy hogy pótolható vagyok. Holott magam is azt vallom, hogy minden nőnél van jobb, minden bajnok legyőzhető, mindenki pótolható. De ha magamról van szó, akkor azért szíven üt. Mindenkiben szeretnék hagyni egy aprócska, egy egészen picike nyomot, amit senki más nem fog hagyni.
Felhívom. Elmondom, hogy egyedül vagyok, hogy nem érzem jól magam, hogy gyötörnek az aggodalmak és csak beszélgetni szeretnék picit. Feszeng. Hallom a telefonban ahogy sóhajtozik, kattog az agya mit is mondjon. Sosem tudta kezelni a hangulataimat. Soha nem is akarta. Mégis hozzá fordulok, mert én tőle várnám a megmentést. Nem kellett volna mondania semmit, a levegővétele megnyugtatott volna, csak halljam ahogy szuszog. De ő nem hallja meg a segélykérést, nem látja, hogy utolsó erőmmel is felé nyújtom a kezem. "Nincs valaki akihez elmehetnél?" A kegyelemdöfés.
2009. január 21.
2 napja Albert Györgyi hangoskönyvére alszok el. És mennyire magamra ismerek. (Mellesleg nem szeretem a hangoskönyveket, tudom én, hogy maga a szerző mondja el a történetet, saját hang, saját hangsúly, saját érzésekkel megspékelve. De jobban szeretem magam eldönteni mi a hangsúlyos a mondatban, és sokszor előfordult hogy én egész mást emeltem ki a könyvből mint ő. Azt meg végképp nem jegyzem meg, hogy nagyon érdekes hangja van, nekem nem tetszik...de ezt tényleg le sem írtam, a könyve(i) fantasztikus(ak). )
Most az a helyzet állt elő, hogy nem tudom megfogalmazni mi a baj. Beszélgetek valakivel már jópár napja, hosszú órákat. Interneten persze, rettegek ha valakivel beszélnem kellene. Erre mondják, hogy szociáis iszony? Régebben pedig kommunikatívnak hívtak. Hogy van ez?!
Eljutottam/eljutottunk oda - bár ezzel sem eddig volt a baj - hogy tudom mit szúrok el, mit kellene máshogy csinálnom, kire kellene hallgatnom, kire nem, melyik hidat kellene felégetnem, elvágni a szálakat. Csak nem tudom végrehajtani. A fejemben kristálytisztán összeáll minden, hogy reggel felkelek, elmegyek barátokkal, olvasok, filmezek, mit tudom én. De általában már az elsőnél megakadok. Felkelni...aztán hogyan? Fáradtabban kelek, mint ahogy lefeküdtem.
Mivel ez mégsem mehet így, előveszem a hosszú hónapok óta polcon porosodókönyv egyikét. Olvasom a betűket, értem a szavakat, de az agyam témáról témára ugrál. Közben a tegnapi esti film pár kockája jár a fejemben, hogy adni kellene a macskának enni, meg hogy még én sem ettem, de takarítani is kellene mert lassan nem férek be a saját szobámba, közben Mester Tamás hangja ringat bele a semmibe amint félszemmel ránézek az órára és látom elment a fél nap, de tulajdonképpen mit is csináltam ma? Mikor keltem? Mikor feküdtem le? Lefeküdtem egyáltalán? Többször egymás után olvastam a bekezdéseket mire rájöttem hogy egy kukkra sem emlékszem. Ijesztő. Eddig ahhoz voltam szokva hogy az agyam a legjobb barátom, hosszú párbeszédeket folytattam le magammal, ezer variáció élt az agyamban, mindig mindenre volt B sőt C tervem is. Mostmeg a legjobb barátom ellenem fordult, semmit sem talál érdekesnek, élvezetesnek, vagy akár említésre méltónak. Az agyam helyén agyag van. Kibírhatatlan.
Sway bízta rám a feladatot, mely szerint "írd le öt könyvnek a címét, amit 2008-ban olvastál. Nevezz meg öt embert, és értesítsd őket. Linkelj vissza az ötletgazda bejegyzésére."
Jean Des Cars: Sisi avagy a végzet.Kiskorom óta valami fura,megmagyarázhatatlan vonzalom húz Sisihez. Megvannak a róla szól filmek, a musical, számtalan könyv, de mind közül ez a kedvencem. (Ó meg hát Szabó P. Szilveszter). Nagyon hiteles portré róla, nem az a sziruposan csöpögő Romy film (mellesleg Romy-t is szeretem, az ő életrajzát is olvastam). Szeszélyei, politikai nézetei, a méltóság amellyel a számtalan tragédiát viselte, szüntelen halálvágya...olyan esendővé tették. No meg persze számos helyen magamra ismertem, főleg utóbbi témában. Sajnos nagyon nehezen beszerezhető könyv, de akit érdekel, annak mindenképpen tudom ajánlani. (Sway szerintem kapna rá :))
Elisabeth Wurtzel: Prosac-ország. Nincs hozzáfűzni valóm, Bibliám.
Tisza Kata: Magyar Pszicho.Tisza Katával úgy voltam, hogy nem igazán tudtam eldönteni tetszik-e vagy sem. Olvasom a blogját, a cikkjeit, amik tetszettek, viszont az első könyve ami a kezembe akadt, az a Reváns volt. Ellentmondásos, én nem igazán vagyok vevő az ilyen szintű kitárulkozásra. Na de a Magyar pszicho óta újra kedvencem, a Doktor Kleopátrát is beszereztem, de még nem volt időm elolvasni, viszont a történet alapján befutó lesz. Majd 2010-ben vele kezdem az aktuális évi könyv összesítést.
James Frey: Millió apró darabban. Drogos könyv. A narkósok Háború és békéjének nevezik, szerintem alapkönyv. A stílusa kissé szokatlan, rengeteg tőmondat szerepel benne, és ezek gyakran sorokon át ismétlődnek. A sztori viszonylag egyszerű, egy testileg és szellemileg leépült fiatal srác gyötrelmes napjait mutatja be egy intézetben, egy élet lassú, fáradtságos, küzdelmes összerakását. Nem könnyű olvasmány.
Celia Rees: Farkasszem. Rossz szokásom, hogy minden könyvet megveszek, aminek tetszik a címe/témája vagy ismerem az írót, aztán lusta dög módjára hónapokig ott csücsülnek a polcon, mert nincs kedvem, hangulatom, időm elolvasni őket. Rees első könyvét olvastam, Bűbájos Mary. :) Én kis naiv elhittem, hogy a könyv tényleg egy napló maradványai, és jajj de izgi. Erre nyakon öntöttek a folytatással, és minden lelkesedésem alábbhagyott...
Bajban vagyok, merthogy én nem tudok 5 embert megnevezni (elirtottam magam mellől mindenkit), de örülnék, ha shell shock, smilemano és Mentium kitöltené. :)
2009. január 3.
"Aznap, amikor megtettem, két borotvapengét vittem magammal a kádba. Tudod, miért? Mert tudtam, hogy amint elkezdek vérezni, elgyengülök. És ha elejtem az egyik pengét, nem tudok végezni magammal. El tudod ezt képzelni? Hogy valaki annyira utálja az életét, hogy tartalékpengét visz magával?"
Most vettem csak észre, hogy az előző volt itten a századik bejegyzés. Szép ünnep volt.
Ma a tanulást elhalasztva filmet néztem. Stay vagy maradj címre hallgatott, és engem (ez is) megfogott. Nagyon sok rossz kritikát olvastam róla, amit megmondom őszintén én nem értem mire föl. Vagy csak a beteg vagy a sérült agy szülte rémálmokhoz hasonlatos "működési" zavar elméletében ismertem magamra? Megesik.
Szóval ennek hatására igencsak elgondolkoztam (újra) az életemen, azt hiszem nevezhetjük még annak. Egy ilyen film után...ambivalencia. Néha vannak tiszta pillanataim, és ilyenkor beüt hogy élni jó. És érdemes. És hát lehet is. Nemcsak muszáj. Az már az én ellentmondásom hogy mindig a hasonló témájú filmek után kapkodok két kézzel az élet után. Ilyenkor eltűnődök, hogy túl rövid az élet és amúgy is rengeteg időt töltöttem már el az önsajnálat meg a depresszió kényelmes bugyraiban. Csak mennék, mennék bárhova hogy ne érezzem magam tétlennek, hasznavehetetlennek. Hogy érezzem hogyha fulladok, akkor még jön valahol levegő, még élek. Minden pillanatot óriási intenzitással szeretnék megélni. Átélni, átérezni, ragaszkodni hozzá. Akarom, hogy legyen valamim.
Ne aggódjatok, holnapra elmúlik.
Tegnap este ültem a szobám ablakában, teli pohár teát szorongatva, bámulva a hóesést. A tea még gőzölög, jólesőn melegíti átfagyott ujjaim. Bámulom a város fényeit, minden hideg, számító, könyöklő. Mégis olyan békés. Mintha egy fél pillanatra megtelt volna az "életem" egy kis csenddel. Azok az idők járnak a fejemben. Gondtalan fiatalkor, függőségektől mentes élet. Amikor még hittem, hogy lehetek valaki. Azok az évek adnak tartást a mai napig. Vádlóan peregnek a könnyeim, egy esélyem volt, nem éltem vele. Még nincs elveszve, de pokoli nehéz innen már felállni. Nekem nem is sikerül maradéktalanul, akkor is csak pillanatokra, hogy aztán zuhanjak vissza. Olyanná váltam, amilyen soha nem akartam lenni, gátlástalan tucatember, akit beszippant a tőkés világ. Undorodtam tőlük...mostmár magamtól is. Egyszer volt egy cél, szebben élni bárkinél. Nem sikerült...
2008. december 30.
Senkiért nem küzdöttem ennyit, hogy a közelébe legyek. Gyógyíthatatlan szerelem volt, velejemig hatolt, átjárta a csontokat, befészkelte magát az idegeimhez és a vérsejtjeimhez. Átjárt. Függő lettem, agyhalott, hipnotizált. Akartam, mindenáron. Piedesztára emeltem, csodáltam. A meghökkentő önbizalmát, a jóakaratú figyelmét, a sármját, a tehetségét, a népszerűségét. Az erejét. Hány ezüsttel bevont szobrot emeltem magamban, hogy aztán megismerve hibáikat, esendőségüket, majd felnagyítva azokat emberré változtassam őket?! Nem volt túl elegáns. Sőt..aljas dolog. De csak így megy a túlélés...
2008. december 29.
Elteltek a napok, igen vegyesen. A karácsony létezéséről nem igazán vettem tudomást, minden évben ugyanaz, nem ünnep ez már. Nem szeretem a bejglit, (ez is nyűg), valahogy nem is értem mások száraz tészta és semmitmondó töltelék kombinációjáért miért rajonganak oly nagyon. Gyanítom, csak én "nem tudom mi a jó". Dehogynem tudom! Csakhogy az ide most kevés!
Most valahogy a szilvesztert sem várom. Biztosan összeül a társaság, mint tavaly, de már sosem lesz ugyanaz a hangulat. Az okokat nincs kedvem sorolni. Sokkal jobban örülnék egy otthon borozós, fondüs-mártogatós, beszélgetős, kellemes estének.
Exem törölt wiw-ről. Azt hittem kinőttük már ezt a záptojással dobálózós korszakot, de úgy tűnik nem. Elég régóta nincs közünk egymáshoz, emberként a mai napig tisztelem, nem igazán tudom hova tenni ezt a törlést, nem ártottam neki. Én soha nem gondoltam rá haraggal, ugyanúgy érdekelt a sorsa a szakítás után is, ugyanúgy izgultam érte hogy, hogy boldogul Olaszországban és ugyanúgy örültem, amikor új barátnőt talált. Ritka az ilyen, de ő az egyetlen akinek elfogadtam a döntését. Csodálatos ember.
Nos összességében szerencsés vagyok, mert lassan, de biztosan látom a fényeket, ha nehéz is, örök küzdelem ez, mégis vannak társaim az élettel és magammal vívott harcomban, nem vagyok egyedül (bár az ex bátorítása nagyon hiányzik)
Annyi minden van, tele vagyok érzésekkel, gondolatokkal, néha magam sem tudom követni, dejól vagyok. Most jól.
2008. december 27.
nem mutatom
nem emlékeztetem
nem emlékszem
nem kutatom
nem zavarom
csak figyelem
belefeledkezem nem sürgetem
nem bántom
nem sajnálom felkavarom felkavarodom megálmodom
belelátom megkövetem
megkövetelem megbánom megbántom meggyújtom eloltom elragadom elkiabálom nem suttogom keveredek megbabonázom megbabonáztatom ... nem bántom.
2008. december 24.
- De istenem, annyira ígéretesnek látszottál!
És annyira szerettem volna, ha ennek a részese lehetnék.
És nem bírtam nézni, hogy ez nem jó neked.
- Szeretnék..minden lenni.
De ez nem megy. Nem megy.
- Nézd, Lizzie. Nem kell bárminek is lenned.
Nem kell jól lenned, érted?
Nem kell eljátszanod.
- Rendben leszek, anyu.
Tényleg rendben.
Megígérem.
Jól leszek, és ennek oka is van.
Úgy hívom ezt, hogy 'mézeskalács házikó'. Ide jövök az anyagért.
Dr. Sterling az én dealerem.
Látszólag minden orvos ezzel üzletel.
Néha úgy tűnik, hogy mi mind egy Prozac Országban élünk.
A Depressziós Egyesült Államokban.
Nem tudom többé, ki vagyok.
Van ez a személyiségem.
Zűrös, de attól még én vagyok.
Látom magam, mint aki kimondja a jó dolgokat, meg is teszi azokat, ...
- De ez nem én vagyok.
- Máshogy érzi, ugye?
- Persze, hogy másképp. Gyógyszerek hatása alatt vagyok, ez a lényeg, nem?
- Igen, ez a lényeg. De most még nem szimpatikus magának ez az új személyiség.
- De gyógyszerek nélkül nem tudok ilyen lenni.
- A gyógyszerek pedig levegőhöz juttatják.
- Olyan érzés, mintha minden hazugság lenne.
- Én csak javasoltam a gyógyszereket, de nem az enyém a döntés. Hanem a magáé.
Le akar állni a szedésükkel?
(…)
- Aranyom, gyere ide, minden rendben.
Kicsit olyan volt az életem, mint a filmekben.
Szerettem volna, ha lejönne egy angyal, mint Jimmy Stewarthoz, hogy lebeszéljen az öngyilkosságról.
Mindig erre a pillanatra vártam, hogy szabad lehessek, és megváltozzon az életem.
De nem fog eljönni.
Ez nem így működik.
Az összes gyógyszer, kezelés, harc, düh...bűntudat, Rafe, öngyilkos gondolatok..mind része a javulási folyamatnak.
Ahogy elmentem, vissza is jöttem. Fokozatosan, majd hirtelen.
A tablettáknak az volt a céljuk, hogy mindent meggyógyítsanak, viszont engem csak levegőhöz juttattak, és miattuk újra írhattam.
De most nem az életem függött rajtuk.
Hét évvel később jelent meg Elizabeth 'Prozac Ország' c. könyve, ami ma is nemzetközi siker.
Egyedül Amerikában több, mint 300 millió receptet írnak fel minden évben a Prozac, és más anti-depresszánsokból.
Elizabeth Wurtzel, köszönjük!
2008. december 20.
Megsemmisültem
2008. december 19.
Sway-től kaptam a jelölést, meg is lepődtem, nem kicsit. De ha a ő mondja :)
És én nagyon szeretném jelölni shell-shockot (már ha elfogadja...) és Mimit is. És Forgetnek is mindenképpen jár, bár ő nem vesz részt ebben. Azért én képzeletben átnyújtom neki, "And the Winner iiiiiiiiiiis...."
Jó dolog a továbblépés. Az ember képes annyira elsüllyedni a gondjaiban, hogy nem veszi észre mennyire egyszerű a megoldás. Tovább kell lépni. Léteznek ugyan olyan nehézségek, amelyeken nem léphetünk csak át, meg kell oldani őket, különben mindig visszatérnek majd. Előfordul, hogy magunknak generáljuk a problémákat, vagy felmerülhet a bolhából elefántot variáció is. Más esetekben pedig, annyira hozzászoktunk az örökös agyaláshoz és gondokhoz, hogy amikor nincs semmi megoldásra váró helyzet, csinálunk egyet. Életem során mindig volt min gondolkodni, mindig volt valaki, aki tőlem várta a megváltást, nem beszélve a zűrös családomról, akik szintén mindig okoztak meglepetéseket. A helyzet az, hogy mint tudjuk igen nehéz kiszabadulni az önsajnálat kényelmes fogságából. A kulcsszó a kényelmes. Szeretnék végre kibékülni magammal, a múltammal, a fájdalmakkal, és előre nézni. Az elhatározás megvan, igyekszem tenni is érte.
Ezt a bejegyzést régebben írtam, már egyáltalán nem gondolom így. Most megint a lelki mocsokban... Csak kell, hogy emlékeztessen, hogy voltak tiszta pillanataim...
2008. december 18.
Lúzer-kislány játszik.
Épp azt gyakorlom igen intenzíven, hogy ne nézzek szánalommal azokra az emberekre, akiket nyúlfarknyi hülyeségek képesek boldoggá tenni. Akik percekig nevetnek a semmin. Akik, annyira buták, hogy csak kapkodom a fejem. Semmit nem tudnak felmutatni, amit önerőből értek volna el. Verik magukat apuci pénzére, vagy hogy hány lányt kaptak meg, vagy épp hány liter alkoholt ittak meg aznap. És újra: mindenki arra legyen büszke, amit elért, ne a pozitív alapból való jó tulajdonságokra, a szépségre, az anyagi helyzetre. Arra, hogy birkaként meg a tömeg után. Könyöklés, sznobizmus, butaság.
Szerelem volt, tényleg az. Elkapott a gépszíj, mindenkinek meg akartam felelni, bizonyítani akartam, mert ugye az álompasinak tip-top nő jár. Egyáltalán nem tűnt fel, hogy az csak egy kirakatbaba, nem én vagyok. Egy nagyon nem szép napon aztán meglett a baj, egyszerre tört rám a gyomor- és sírógörcs. Akkor már több hete energiaitalon és cigin éltem. (Meg miegymáson...) Diagnózis: idegösszeroppanás. Ok: szakítás. Menjek haza, pihenjek, egyek, igyak, aludjak, rendszeresen. Otthon egy hónapig néztem az üres plafont, nem érdekelt semmi és senki. Nem éreztem rosszul magam, leszámítva hogy mindenen szorongtam. Nem bírtam egyedül lenni, a társaságot meg ki nem állhattam. Mondhattak bármit, el sem jutott az agyamig... Meg voltam róla győződve, hogy ő volt az igazi. Nincs annál rosszabb, mint amikor hiányzik valaki, hiányzik reggel, ha felkelünk, hiányzik este lefekvéskor... de hát tudjátok.
És a jelen sem túl bíztató. Egész nap, mint valami rettenetes prés szorította a mellkasomat a szorongás és a félelem. Elviselhetetlen volt, mindenen paráztam. Hogy merre van. Hogy megcsal. Hogy elhagy. Ültem a mintás barna bőr kanapén, buborékban, fülemben a számomra kedves zenével. Aztan ANNAK az albumnak az első száma boritott nyakon egy vödör - nagyon - hideg vizzel. És igen, vannak zenék, amik mindig fontosak lesznek. És vannak emberek is...
Azt mondják, ha felismerjük, hogy valami nem ok, az már az első lépés. Na hát én hetek óta állok ugyanazon a helyen. Tudom, érzem, felfogtam, ez a kapcsolat haldoklik. Mégsem moccanok. Mert annyira pokolian nehéz. Jó tanács az nincs, ezt is tudom, majd az idő megoldja. Ahogy anno is megoldotta, már fel sem tudom idézni azokat az időket, pedig őt szerettem a 17 évem minden szeretetével. De addig amíg ezek az érzések jóleső emlékké szelídülnek, velejéig ráz.
Az agyam, hogy egy egészen egyszerű hasonlattal éljek, olyan, mint egy rohadó alma. Elutasítok és tagadok mindent. Csak ő van. Kattogok. Hogy merre van. Hogy megcsal. Hogy elhagy. Litiumot akarok!
(Hm...és ha ezt kérném a Jézuskától?)
2008. december 15.
X üzenete: luv van husi
Tudom, hogy hazudik. Felismerem, sosem csinálta jól. Akkor mégis miért hiszek neki?!
"Romantikus, fiatal lány. Természetét nézve nagyon, sőt túlságosan is érzékeny. A vidámság váltakozása a komolysággal lényének alapvonása, viselkedése tagadhatatlanul friss, határozott és csodálatraméltóan természetes. Azonban tud szeszélyes, haragvó, önző is lenni, akiben dúl a szenvedély és a fékezhetetlen energia. Vagyis igazi fiatal lány. De olyan lány, aki elgondolkodik az életen és - furamód - a halálon is. Titokban egész füzeteket tölt meg versekkel. Benne rejlik lelkiállapotának kulcsa. Versei kivétel nélkül szomorúak. Az, hogy a halál ekkora csáberőt gyakorol rá, nem sok jóval kecsegtet. Gyermekkora szabadon, az áldozat és kötelesség fogalmát nem ismerve, a konvenciók elleni lázadásban telt, mégis rendszeresen feltűnik benne a tragikus elem. Vidám viselkedése talán csak a felszín. Különös reakció. Titokban a halál bűvkörében él, megbabonázza ez a végső misztérium. Az erős érzelem úgy hat rá mint az oxigén. Kerülgeti a tragédiát, lelki átitatódik vele és belőle táplálkozik. S hívogatja, mert nem akar a túlélők közé tartozni. Halálvágyában van valami nyugtalanító..."
"Mániákusan újra és újra a múlt felé fordul. Az első megélt szerelmi álom, az első halál, az első bánat... Ettől fogva hátralévő x évére felölti a szenvedő és elkínzott szerepét. Gyötrelmes életre ítélve, a halált kéri a maga számára. Egy olyan elgyötört, tragédia sújtotta lány sínylődik, aki alig múlt 20 éves..."
"Sokan azért nem értették, mert csak nehezen tudta érzéseit átadni. Kivételes és rendkívüli személyiség, kinek értékét csak azok ismerhették, akik valóban közel kerültek hozzá. élete a csalódások sorozata volt, ha elgondolkozunk ezen és nem felejtjük el, elnézőbbek lehetünk iránta. Jó és rossz tulajdonságaival együtt úgy lépett be az elmúlt 20. századba, mint aki eltévesztette az ajtót. Szenvedett ezen a földön..."
Ha bármi hasonlóságot vél felfedezni az olvasó az idézett sorok és énköztem, az - fájdalom - nem a véletlen műve. Az én művem, a végzet műve...
2008. december 10.
Mai üzenet, jókívánság, aranyköpés, stb:
Mindenki arra legyen büszke, amiért megszenvedett. Ne a külsőre, a bőrszínre, a pozitív alapból való jó tulajdonságokra...
Remélem érti, akinek értenie kell.
2008. december 9.
Mocsok nehéz elküldeni azt akit a világon a legjobban...
Hát ezt a napot is megéltük, nem vezet egyenes út a pokolba, de szerencsére vannak olyan kedves, önfeláldozó emberek, akik kikövezik ezt nekünk.
Milyen nevetséges is ez, álom vagy... Valaha bíztam az értékítéletedben, vakon, süketen, nevetve adtam kezedbe az életem. Akkor is ha te ezt nem vetted észre, vagy nem akartad észrevenni. Nem akarok hosszú eszmefuttatást írni róla, pedig lenne miről, nem is sejted. De én még emlékszem az elejére, ezért inkább nem...
A lelki erőm adaptálódik a súlyomhoz: fogyóban van. Egyrészt éppen elég elhessegetni annak a gondolatát a fejemből, hogy megint kiadtam magam, megbíztam valakiben, aki köszöni szépen, de nem kéri a karácsonyi díszdobozban átnyújtott emlékeimből és lelkemből, másrészt, hogy megint árad felém a lenézés és a szánalom. Ezek egyikéből sem kérek, köszönöm.
Tegnap egy pillanatra eszembe jutott, hogy kilépek magamból és tartok egy kis leckét interperszonális kapcsolatokból, mert egészen elképedtem ezen a primitívségen, nem találok megfelelőbb szót. Empátia mint olyan? Porig vagyok sújtva.
Belekarcolok az életteredbe, ugye? Lázad a racionalitásod, mégsem tudsz elszakadni. Ehelyett megpróbálsz túlélni... Hát..sok sikert hozzá!
Ehhez a bejegyzéshez nem kérek kommentet, köszönöm.
Tanulság: Elengedni csak azt lehet, aki menni akar. Nem azt, aki már hetekkel korábban elment...
Valahogy úgy kezdődik, hogy Te azt mondod most már mosolyogjak, most már fejezzem be, és legyek olyan, mint régen. És általában azzal fejeződik be, hogy Én rádvágom az ajtót. Meg kell tanulnod végre, hogy ez is Én vagyok. A bánatommal, a könnyeimmel együtt. Ugyanaz az ember, ugyanaz a lány. Nem kérheted, hogy örüljön a szám, mikor azzal kűzdök, hogy ne sírjon a szemem. Nem változtathatsz meg. Mindegy mennyire akarod, nem lehet. És el kell fogadnod, hogy az, aki ma vagyok, az is Én vagyok. Mert ugyanazoknak a dolgoknak örülök, mint eddig. Csak dolgozni kell érte. Nekem. Csak nekem. Hiszen veled is volt ilyen. Mikor csak ültél és néztél magad elé, és Én tudtam, hogy nincs szükséged szavakra, hogy nem kell, hogy átlöljelek. Tudtam, hogy ott, akkor veled kell hallgatnom. És tudtam, hogy ha eléggé ismerlek, a némaságodban is meghallom, amit mondani akarsz. És hallottam. Ismertelek. És ha Te azt akarod, hogy arról beszéljek, amiről nem lehet, akkor te nem hallod az én csöndemet, és nem ismersz. És sosem ismertél. Nem akarom, hogy idegen legyél. Te pedig, nem akarod, hogy én idegen legyek. De ha ez kell ahhoz, hogy egyszer csendben ülj mellettem, és elfogadd, hogy nem mosolygok, akkor legyen. Te leszel a Tökéletes Idegen. De akkor ne kiabálj velem. Csak fogadd el. Fogadd el, hogy a jelenem nem a tiéd...
2008. december 2.
Ez a sokadik blogom. Magam sem számolom hányadik, 4-5. Mindegyik bezárás után megkönnyebbültem, és úgy éreztem, hogy igen, sikerült lezárni egy korszakot, sőt továbblépni bizonyos dolgokon. Na most vagy az van, hogy freud volt hülye (tudjátok, minél többet beszélsz, annál hamarabb kerülsz ki innen), vagy én vagyok gyógyíthatatlan függő, merthogy a problémáim cseppet sem enyhülnek vagy kopnak el, hanem még gyarapodnak is és mindig a nyomomban vannak, mint valami sötét felhő.
Menekültem az emberek elől, főleg azok elől, akik ismertek, előttük a legnehezebb vállalni magam, pedig egyszer el kellene kezdeni. De nem most, tudomásom szerint nem olvas senki, akivel napi kapcsolatban vagyok és ez így a jó. Akkor is ha fenntartom, hogy ez itt az én blogom, amibe azt írok, amit akarok, mi több, magamnak írom, nem másnak, nem kötelező olvasni. Sőt, az sem biztos, hogy minden hiteles. Gondolatok, megélt és meg nem élt érzések és csak néha az életem. "Azt csináltam, hogy a saját életemből vett eseményeket tárgyiasítottam, hogy valami színt adjak a dolognak – szerintem megmutatja, mennyire elszigeteltnek érzi magát az ember, mikor összeomlik…" Megpróbáltam lefesteni a világomat és benne az embereket úgy, ahogy egy üvegbura torzítós lencséjén keresztül látszik.„
De ez csak az elmélet. A gyakorlat egész más, minden fikció ellenére szégyellem a kezelhetetlenségem, a hangulataim hullámzásait, a kudarcaimat, és a többit… végeláthatatlan lista. Hangsúlyoznám, hogy amikor utálatról vagy gyűlöletről beszéltem, eszembe sem jutott, hogy emberekre gondoljak, kollektív világundor uralkodott éppen rajtam.
Menekültem azok elől is, akik meg akarták mondani, hogyan éljem az életem, mert tudtam, hogy nekem az nem megy, sosem voltam zen filozófus, buddhista és satöbbi. Az elméletet tudom, agykontroll és társai, de a kivitelezéssel mindig akadtak problémáim, és ez már nem is fog változni. Amikor a törlés révén eltűntek a jóakarók, ezerszer magányosabb voltam, mint előtte, holott ezt akartam. Új blog, új emberek, új szembesítés önmagammal, régi helyzet, régi félelmek, régi emlékek, régi minden. Jópár hónapja, hogy írogatok ide erről-arról, de amiért ez a blog tulajdonképpen létrejött, arról azt hiszem mindössze 2-3 bejegyzés született. Pedig a probléma él. Jobban, mint valaha. Nem arról szól, mint régen. Nem érzem az írás örömét, és már nem azt adja, amiért elkezdtem...
Lelki válság van és valahogy nem találom a helyem, sem itt, sem az élet egyéb területén jelenleg. Nekem ez nem létfontosságú és egy ideje már nem érzem, hogy béke lenne. Szerettem volna azt írni, amit én akarok és nem folyton arra figyelni, hogy ki mire asszociál, holott nem sok köze van hozzá. Nem értettem a kirohanásod ma msn-en, nem értettem milyen jogon vonsz felelősségre, hogy mit írok ide és milyen hangnemben. Nekem erre nincs szükségem...
És igen! Megjelent az egyik kedvenc filmem könyvben. Költséges ez a december.
Öngyilkos szüzek
Öt lánytestvér, öt rejtélyes, megmagyarázhatatlan öngyilkosság. Pedig szépek voltak, és előttük állt az élet. Ki vagy mi az oka? A szülői szigor? Predesztináció? Korszellem? A szerző feszült légkörű regényéből sokat érthetünk meg a kamasz lélek rejtelmeiről, az eltorzult emberi viszonyokról. Eugenides azúttal is bizarr témához nyúl, amiről lebilincselő természetességgel ír.
- olyan vagy a fejemben, mint egy... mesekastélyban a királylány és állandóan lepattanok a várfalról , amikor megyek érted (...)
- az esküvőnkön fél órára majd egyelül hagylak.. imádok játszani. Kicsit bepattanok majd a billenytű meg a mikrofon mögé...de csak neked énekelek (...)
- jó veled az a baj. illetve utállak...egy picit (K) (...)
- most az jutott eszembe hogy te vagy a poklom és a mennyországom egyben. Leszel arany metszéspont? - hogyne...főleg ha tudnám az mi :) - a legegyszerűbben magyarázom, jó? - kösz hogy kinézed belőlem, hogy megérteném :D :p - ,--------,------, - igazad volt...nem értem :D - magyarázhatnám matematikai alapokon is, hogy A aránylik a Bhez, aránylik a C-hez: A:B:C, ahol az A a teljes hossz, B a vesszőtől balra, C jobbra, de ez nekem se szimpi - az a csík az egy film. az eleje a 0, a vége az 1. az aranymetszéspont egy természeti törvény. 0.618 ezred részénél az eegésznek történnie kell valaminek a filmben, különben az ember kimegy a moziból - a leveleken is 0,618-nál új ér ágazik el, és abból is új ennél a pontjánál - szóval .. leszel aranymetszéspont? 0.618-nyira a paradicsomtól?
Nosztalgia vége.
2008. november 30.
Írhatnék róla, de minek? Úgysem érti, holott tudja hogy neki szól. Régen volt. Talán igaz sem volt. Kértem, könyörögtem, hisztiztem, sírtam, dacoltam. Azt mondta nincs vége. Nem hiszek már benne. A nagyobb baj, hogy ő sem.
Amikor azt kutatom, hogy az én életemben hol volt az az útelágazás, ahol rossz irányba fordultam, nem tudom elhessegetni a fejemből, hogy a rendszerváltás, és a rock korszak második feltámadásának kellős közepén születtem. Utálom, amikor az egyéni fejlődést a maga ezernyi különbözőségével olyan primitív klisékkel magyarázzák, hogy rányomta a bélyegét az adott kor, meg blabla, de ez nagyon helytállónak tűnik az én esetemben. Habár kipróbáltam rengeteg műfajt, reggae, hiphop, de mégis visszakanyarodtam a rockhoz időről-időre. Nem úgy értem, hogy bőrcuccokban jártam vagy istentudja, de tény, hogy szerettem rockerek között lenni. Nem, nem a koszos, igénytelen fajra gondolok, hanem a hosszú hajú férfiakra, dagadó nyaki erekre, a drogra, a szabadságra. Azért milyen jellemző, hogy manapság a techno meg progressiv korszakban a "szeretet"-drogok jöttek divatba, mint anno a hippikorban, addig a rock drogja - ha lehet így nevezni - a kokain, sokkal férfiasabb.
Nihilizmus, dolce vita, egyszer élünk, őszinteség, kemény odamondás, lázadás, macsós férfiak, apátia, depresszió, életszagú, örömöt-szomorúságot teljesen nyíltan felvállaló zene.
A rock’n’roll története olyan sok dallal büszkélkedhet, amely az élet lefele menő spiráljáról szól. És ennek a kellős közepébe beleszületni...
2008. november 29.
Mindent megért ma Mester Tamás mondata, ezért érdemes volt szombat este a tévé előtt punnyadni. "Maradjunk annál amihez értek: szerintem ez nem volt szexi". Szerintem ez a beszólás viszont baromi szexi volt, másztam volna rá, nem kicsit... :) Az az aranyosan réveteg tekintet... gyengülnek a lábaim.
"Kezdem azt gondolni, hogy igazából nincs is orvosság a depresszióra, hogy a boldogság szüntelen küzdelem és alighanem folyton-folyvást küzdenem kell majd érte, amíg csak élek. Kérdés, hogy egyáltalán megéri-e."
"Ott vannak persze a barátaim, de azoknak is megvan a maguk élete. S miközben szívesen megtárgyalnak velem mindent, megvitatják, elemzik, felvetéseket gondolnak ki arra nézve, hogy valójában mire is volna szükségem, csakhogy amit én keresek, az artikuláltan nem megfogalmazható. Az nem verbális: nekem szeretetre van szükségem. Arra a dologra van szükségem, ami akkor következik be, amikor az embernek az agya kikapcsol, a szíve pedig be."
Azt csináltam, hogy a saját életemből vett eseményeket tárgyiasítottam, hogy valami színt adjak a dolognak – szerintem megmutatja, mennyire elszigeteltnek érzi magát az ember, mikor összeomlik… Megpróbáltam lefesteni a világomat és benne az embereket úgy, ahogy egy üvegbura torzítós lencséjén keresztül látszik… Mert most összeomlottam.
2008. november 24.
"Amikor a hold a legfényesebben világít és a hegyek felől tiszta szellő száll alá a völgybe, gyere el a legsűrűbb erdő szélére; ott várok rád. Pontosan érkezzél, mert időm ki van szabva. Ha elkésel, visszamegyek oda, ahonnan jöttem és csak ezer év és egy nap múlva találkozhatunk újra.
Valaha ember voltam én is, akiről álmodoztál: erővel, szerelemmel, vad akarattal, kitartással, soha fel nem adva az álmaidat. Fényes takarót szőttél rólam, illatosat, könnyűt, színeset, puhát. S az álom-takaró csak nőtt és nőtt, s egyszercsak elért engem is és beborított fényével, melegével, végtelenségével. Nem tudtam védekezni az álmaid ellen, így én is álommá lettem, s te akkor elvesztettél engem. Szemed mohón itta hullámzó fényemet, de kezed a levegőt markolta, amikor felém nyújtottad. Akkor már messze jártam, messze a földtől, az emberektől, tőled. Álomország lett a hazám, sok más mindenkivel együtt, akiket az emberek végtelen vágyai repítettek ide. Itt béke van, állandóság, várakozás és néha visszatérés az emberek közé, röpke percekre: hátha eljön az, aki ide űzött, és visszavisz magához. Hátha ismét ember lehetek... Minden álom-lakó megpróbálja. Én is. Ezer év és egy naponta kinyílik a Kapu, s mi - huss! - szerteszállunk, dobogó szívvel, soha nem szűnő reménnyel. Én hozzád, mások: akikhez tartoztak.
Nekem könnyű a várakozás, neked lehetetlen, mert életed véges. Ezért pontos légy. Ha a fák árnyéka rám vetül, fényem kialszik s te senkit nem találsz ott.
Könnyen megismersz, mert már ismertél korábban is. Könnyen rám találsz, mert fény vagyok, messze világítok, túl a fákon, túl a mezőn, túl a lelkeken. Ruhám is fény, vidáman lebegő, hívogató, kedves.
Pontos légy, mert várok rád. S ha eljössz, érintsd meg feléd nyújtott kezem és én újra ember leszek. Élőbb az élőnél, de nem enyészek el, forróbb a tűznél, de nem égetlek meg, puhább a bársonynál, szebb az álmaidnál.
Ha eljössz, megfogjuk egymás kezét és soha többet nem engedjük el.."
2008. november 23.
A mai nap tanulsága: a menekülés is lehet megoldás, ha hatékony.
Király Viktort meg szeretem.
2008. november 22.
A napokban voltam grafológiai elemzésen. Néhol szeretném hinni, hogy igaz amiket ebből ki tudnak szűrni, máskor meg teljesen abszurdnak tartom, hogy pár betűből komplex elemzést adnak rólam. Mindenesetre sok igazat mondtak. Nem meglepetés, eddig is tudtam hogy mik a gyengéim vagy épp erősségeim, csak most így összeszedve szembesülni velük kicsit meglepő volt. Na lássuk ömlesztve pozitív-negatív: /nem vagyok írásanalitikus, nem tudtam minden magyarázatot megjegyezni, de amire emlékszem, azt leírom, hátha valaki hasonlóan ír :)/
- nagyon önálló vagyok, függetlenítem magam a családomtól (ezt állítólag onnan lehet tudni, hogy sokkal nagyobb a szóköz a vezetéknevem és a keresztnevem között, mint más szavaknál) - intuitív, érzelmi beállítottságú, gazdag fantáziájú és befolyásolható. Az érzelem mindennek az alapja. (girlandosak a betűim, ne kérdezzétek mit jelent) - nagy hajlam a bűntudatra. (erre nem emlékszem miért, viszont igaz) - kiváló ösztönök és tökéletes tisztánlátás - hajlam a depresszióra (na ne mondja...) - hajlamos vagyok alkoholba vagy drogba menekülni (ezt már máshol is olvastam, de legalább van mire fogni) - művészet nagy barátja - kis önfényezés: állítólag látnak valamiféle zseni jelet az ű betűimben. - nem tudok csapatban dolgozni, önálló vagyok, csak hátráltatnak (alsó zónás hurkaim az oka) - túlzott mértékű perfekcionizmus és megfelelési vágy - rengeteg gondolatom van, jól állna nekem az újságírás. - pesszimista vagyok, lefelé dőlnek a soraim - egoista is vagyok, merthogy jobbra lefelé csoportosulnak a sorok - és egyszerűen nem tudok k betűt írni (tényleg nem), ami a kreativitás jele - megbízható is vagyok, mindent megcsinálok határidőre (egyetemi élet ennek a cáfolata) - gondolkodás nélkül válaszolok minden érzelmi ingerre - nehéz kiismerni, ezért előfordulhat meg nem értettség (...) - nem szeretem a részleteket, az időhatárokat, a valóságot.
Ma megkértem, hogy ha nem esik nehezére, ugyan tájékoztasson már engem az úr, hogy hogyan is képzeli a dolgokat a közeljövőben. Mert az nyilvánvaló, hogy ez így tovább nem. Nem gond, ha nem akar többé szóba állni velem, de örülnék ha tudnék róla. Fájt volna ha ezt mondja, persze. Gyűlölöm a hideg szavakat. De a bizonytalanságot is. Nem akarom sem a szívemet, sem az eszemet, sem a hangulataimat másra erőltetni. Döntöttem, egyedül, mint oly sokszor. Sajnálom mert fontos voltál, és a mai percig az is vagy...
Nem vagyunk ünnep többé, kár, hogy egyetlen percre se voltunk. Így akartad, akarjuk akkor így. Jó így? Így jó most?
"Igazán attól fáj az ütés, kitől simogatást várnál, s nem adhatod vissza, mert rögtön belehalnál." Radnóti Miklós
2008. november 19.
Mit szólnátok, ha postolnék egy olyat, hogy boldog vagyok? Én, mint depresszívként elkönyvelt kis bloggerina. Mert tudok ám olyat is. Nem mindig vagyok ennyire negatív és látom szar fényben a dolgokat. Van amikor alszom is, sőőt, sokat.
Néha kétlem, hogy egy nyugodt, izgalommentes élet kedvemre való lett volna: olykor mégis vágyódom rá.
/Byron
Most alapvetően sínen vagyok, mint József Attila. Vannak csalódásaim. Lesznek is. Elhagytak páran, de a fontosak megmaradtak, sőt gyarapodtak. Sok jó és rossz tapasztalatot szereztem, amitől több lettem és talán tanultam is belőlük. Vannak akik rám mosolyognak, akik elfogadnak, akik szeretnek, és vannak akik épp ellenkezőleg.
Olykor még eszembe jutnak az emlékek, hogy volt, amikor mindent megadtam volna azért, hogy szeressenek, hogy elfogadjanak, hogy visszamosolyogjanak azok az emberek, akik nekem sokat jelentettek, akiket szerettem, vagy legalábbis azt hittem, hogy szeretek. Nem tudom miért akartam kiskanállal hordani a szívem oda, ahol nem érdemelték meg és miért zártam el ott, ahol vigyáztak volna rá. De lassan kezdem felismerni, ki érdemes rá hogy beavassam egy 7 lakattal őrzött belső világba, és ki nem.
Olykor szívesen visszaforgatnám az idő kerekét, hogy változtassak a döntéseimen, de aztán rájövök, hogy nincsenek rossz döntések. Ha meg nem történtté tehetném a dolgokat, nem tenném. Nélkülük nem lennék, az aki ma vagyok. Tanulság. Nem becsüljük eléggé ezt a szót.
Nincsenek véletlen találkozások. Nincsenek életre szóló szerelmek, tartós barátság. Leszámoltam a viharok nélküli élettel, az agyam egy része állandóan készen áll a legrosszabbra. Mindig is lesznek előre nem látható elemek, a csalódás ott van minden új találkozásban. Valaki azt mondta nekem, hogy amíg nem békülök ki saját magammal és az életemmel, addig nem lesz minden rendben. Először belül kezdjem a takarítást, utána haladjak kifelé. Az elhatározás megvan, igyekszem tenni is érte. Vesztettem pár csatát, de a háború még előttem van! Talán csak most kezdődik az igazi harc. Harc önmagammal és a kísérteteimmel.
2008. november 18.
Kevés ember tudja kihozni belőlem a világfájdalmat, de akkor nagyon.
2008. november 17.
Mivel én is úgy gondolom az őszinteség közelebb visz a célhoz,így meg is fogadom sokak tanácsát. Van viszont egy aprócska gond. A félelem. Mint biztos sokan mások, én is félek néha őszintén kitárulkozni. Nem tudom pontosan az okot, talán csak félek közel kerülni valakihez, vagy épp ellenkezőleg, félek, hogy az őszinteségem miatt taszítanak el. Ha a másik oldalát nézzük, akkor jobb lenne tudni mi a reakció, hiszen jobb tudni kivel vagy mivel állok szemben. Sokszor előfordul, hogy onnantól kezdve ahogy kimondom mit gondolok,máshogy néznek rám. Vannak akik elfogadják és vannak akik nem. Tulajdonképpen nincs is szükségünk olyan emberekre akik nem tolerálják a kimondott véleményt, hiszen az belőlünk egy darab, amire ha nincs szükségük, akkor ránk sincsen. Mi tehát a lényeg? Menjünk végig az úton őszintén és mindig mondjuk el a véleményünket, érzéseinket aztán majd meglátjuk sétál e velünk még valaki, vagy módjával legyünk nyíltak a biztos útitársért?
Őszintén szólva azért az a sok véglet -vegyük most a kitárulkozást- mert ha nem teszem akkor csak csendben szenvedek a saját kérdéseimtől, viszont ha kiadom önmagam az a gondolat ijeszt meg a legjobban, hogy megint elveszítek valakit. Talán nem is az emberen van a hangsúly, hanem azon, hogy MEGINT!!
Visne Poet - Kérdések
Mondd, vártál-e már úgy, tudtad, hiába vársz, S mentél-e már úgy, mindegy volt, merre jársz, Szóltál már visszahívón tűnő árnyék után, Hagyták már kinyújtott kezed elengedve, sután Kérdeztél már tudva azt nem felel senki sem, Vártad-e már halk reménnyel a szép szót: kedvesem. Kívánta már arcod zápor verését, Mossa le mindörökre nem akart könnyeid?
Amíg magammal nem vagyok rendben, nem lesz sikerélményem másban sem. Ha bután hangzik is, nekem komoly félelmeim vannak, ha le kell ülnöm egyedül egy kávéra valahol, vagy főzni kell, vagy egyszerűen elsétálni egy tömeg előtt, sőt mostanában a szex sem megy már. Bezárkóztam kicsit, elkezdtem falakat emelni újra, pedig nem érzem magam jobban tőle.
Kezdődik megint a szorongás, hogy nem tudok felemelt fejjel végigmenni az utcán, mert egyszerűen rosszul érzem magam. Arra is rájöttem, hogy a paráim nem múlnak, csak enyhülnek, vagy lebeszélem magam róluk és próbálom elnyomni. Csak tűnnének már el végre, nem akarok állandóan megfeszülni. Igyekszem, de néha úgy érzem erősebb nálam.
Az ok, amiért ilyen soká nem írtam, az az, hogy egyetlen értelmes gondolatom sem volt. Nem jönnek a szavak most sem, kedvem a béka segge alatt. Nem tudtam/tudom megfogalmazni mi a baj, ezért nem is beszéltem senkivel. Nem tudtam, mit mondjak és általában a „hogy vagy?" kérdésnél, mindig eltörik a mécses.
Eddig elég erős személyiségnek gondoltam magam, olyan sok mindenen vagyok már túl, hogy néha én sem hiszem el, ennek ellenére, most be kell valljam úgy érzem, nem bírom ezt a feszültséget és a felgyorsult életet.
Lassan kezdek megőrülni, elfáradtam és mintha a végkimerültség kerülgetne minden percben.
Sírni akarok (nem szeretnék, akarok) és ordítani, és persze elegem is van, mert miért ne lenne. Tanulságos időszakon vagyok túl, nem szeretnék belemerülni, mert az az igazság, hogy én sem tudom pontosan mi is történik velem/bennem. Már tudom, hogy minden megváltozott, vége van mindannak aminek azt hittem soha nem lesz.
Nem tudom mit szeretnék, hogyan döntsek, mi az ami igazán boldoggá tenne, mert nem találom a helyem. Sem itt, sem pedig azon a helyen, ami eddig az életemet jelentette. Ennyire talán nem voltam még összezavarodva, megrémültem attól, hogy el kell engednem dolgokat, amik fontosak nekem.
(...)
No de megint tanultam valami újat, jelen esetben azt hogy a vodka aszpirin kombináció nem old meg semmit.
Sirály vagyok, sehová se való, Hazámul semmi part se jó, Hely soha meg nem kötött, Hullámok közt repülök.
Magányos madár mindkettő. A sas a csúcsok felett kering, s menedéket egy orom vagy sziklahasadék kínál számára. A fáradhatatlan sirály pedig átkel a tengereken. Mindketten menekülnek a világ elől. Különös párbeszédük most megszakadt. A tehetséget legyőzte a tömeg, a képzeletet a világ ereje. Oda az egymás iránti rajongó pár.
2008. november 11.
Boldogságom elvette Isten, Nyögtem csapását végzetemnek. Szerelmemet tán keserüljem? A legszebb órák elszeleltek, S nem élnek már reményeim sem. /S./
2008. november 9.
Adva van egy lány. Semmi különös. Harcolt önmagával, igyekezett megfelelni, de a lelke nem talált nyugalmat. Majd harcolt a világgal, mondván ha önmagával nem megy... Majd összeomlott, kimászott, de mindvégig megtagadta a hibáit. Nem beszélt róluk, nem nézett szembe velük jó 5-6 évig. Felfestett egy mázt az életére, épp úgy, ahogy az arcára is. Törékeny, cukorból futtatott máz volt ez, amit tegnap szilánkokra törtek.
Az jutott eszembe újra, ami már sokszor máskor is, hogy mikor látunk egy embert, mennyire nem látunk semmit belőle. Csak azt látjuk, amit épp akkor tesz vagy mond, ahogy viselkedik, de nem tudjuk, miért olyan. Mindenkinek van egy múltja, egy belső világa, amit nem ismerhetünk. És talán nem is kell. Úgysem értheti meg senki, maximum aki átélte. Feldmár szerint (és szerintem is, csak ő jobban megfogalmazta), megérteni valakit annyit jelent, mint beskatulyázni a már meglévő gondolatainkba. Remek. Senki sem tudhatja hogyan éltem át/meg/túl az elmúlt x évet.
Inkább dühös vagyok, semmint szomorú. Magamra. Többekközt. Persze, nem lehet eredményre jutni ha elfojtjuk az érzéseinket, csoda hogy én bármire jutottam. (Jutottam egyáltalán valamire?) Lehet, hogy hiányzik belőlem az alkalmazkodásnak a szikrája is. Próbálom magam kordában tartani, és ez elszívja minden energiámat. Nem tudom magamat még egy másik emberhez is igazítani, örülök, hogy legalább azt sikerül elérnem, hogy ne hulljak darabokra. Nem, ez nem önsajnálat. A felmentést a hibáimért senki nem fogja kiharcolni nekem. Én meg belefáradtam.
Néha elhiszem, hogy ennek a sok fájdalomnak kell, hogy vége legyen, hogy egy embernek csak bizonyos mértékű fájdalom jut osztályrészül, és néha elhiszem, hogy ha megkapom amit szeretnék, akkor majd szemtelenül boldog leszek. És néha elhiszem, hogy te is az leszel. Szeretném. Hogy legyen olyan, akinek hiányoznak a gondolatai, aki mellé mosolyogva bújsz be az éjszaka közepén, akire büszke vagy, hogy veled van, akinek megengeded, hogy megsimogassa az arcod szeretkezés után...
Félreértés ne essék, nem lettem hirtelen hűű de optimista, továbbra is szar fényben látom a világot, és ez gyanítom így is marad egy ideig. De...a fények között is vannak különbségek, erősségek...
Feladni önmagad? Sosem kell és sosem tudod. Nem igaz, hogy feladod önmagad egy kapcsolatban, mert önmagad nem tudod feladni. Amit önmagadnak hiszel az csak a társadalomtól kapott eszméd, nem tudod feladni. Úgy nem, ha azt mondod, hogy most megszabadulsz tőle. Figyeld a gondolatokat a fejedben. Egyik sem a tiéd, mindegyiket gondolta már más is. A gondolatok úgy fertőznek, mint egy vírus, nem is kell kimondani hozzá őket, elég rá gondolni, hiszen az önmagadnak hitt feled az nem az egyéniséged. Az egyéniséged pedig veled született, a társadalom nem foszthat meg tőle, sosem tudod feladni. Ha társat találsz, azt mondod fel kell adnod önmagadból egy részt, hogy boldog lehess. Ez nem igaz. Nem feladsz itt valamit, erről szó sincs, hiszen új dolgokat veszel észre magadon, kiegészülsz velük. Nem feladsz egy kapcsolatban, hanem megtalálod önmagad. Észrevétlenül ledobod magadról a társadalom által rádkényszerített eszméket. Megtalálod önmagad és kiegészülsz. Azok akik azt mondják a társadalom ellen lázadnak, ők is az ego szerint cselekednek, mert nem ez ellen lázadnak, tehát nem is a társadalom ellen... itt csak arról van szó, hogy az a társadalom amiben élnek, ezt várja el tőlük. Mert az ego egy alattomos dolog ami csak úgy tud megszűnni, ha figyeled, figyeld a gondolataid között a szüneteket. Mert több van, mint gondolat. Csak figyelni kell és tanulmányozni. Önmagad figyeld, hiszen magad sem érted, akkor hogyan érthetsz másokat?
Olyan tökéletes világban élünk, miért vagyunk mégis olyan tökéletlenek?!
Fáj a fejem, fáj a tarkóm, fájnak a szemeim, hányingerem van és szédülök. Zsibbad a bal karom és vállam (utóbbi minek?), szerintem legjobb úton haladok egy infarktus felé. Ennek örömére muszáj meginnom egy energiaitalt, nem kicsit lettem függő, kell a mindennapos életvezetésemhez. Élet...pff. Továbbá a mélyvénás trombózis is esélyes, 3 napja nem sokat keltem fel az ágyból. Hirtelen ennyi...
Ja és féltékeny is vagyok, nem kicsit. Mert ha ő, akkor persze én is. Erről itt többet nem.
Mára tisztult le ez a nagy adok-kapok, ami többek közt itt (is) folyt. Ijesztőket mondott, azért mondta, hogy megijedjek, hogy hátha valami megmozdul bennem végre. Lehet, persze, sőt. Belementem a játszmába, ugyanabba, amibe mindig. Hiszti lett a vége. A vitáktól eltekintve, rettentő mód inspiráljuk egymást. Ez nekem kell, úgyhogy nyelek. Foggal-körömmel nem engedem el.
The taste of love is sweet, when hearts like ours meet...
(Naná hogy pocsék időszakokban vagy leginkább hajlamos melankolikus számokat hallgatni, pedig tudod, hogy nincs nálad elég zsepi)
2008. november 5.
Viktimológia. A nőkben benne van ez a halálösztön. A belső árnyéklényt megszeretik magukban szimbiotikusan. Ez a szenvedés az élet anyaga. Az ilyen nőknek az önbecsülését kell helyreállítani.
Tisza Kata
2008. november 4.
Na postoljunk valami mást, mert az úgy nem jól van, hogy semmi vidámságot nem engedünk ide. Úgyhogy most vidámkodunk, mert nem "élvezem, hogy szenvedek és mindenki a védelmemre kel. Tartják a falat, el ne dőljön." :)
Milka csokoládé - életem és fogaim megrontója. Jaj, de nem is ezt akartam. Van egy színvonalas műsor, azigenkulturált tv2 után most az m1-en fut, kedvenc Novák Péterem a műsorvezető és Beugró címre hallgat. Az éves röhögésem 80%- át akkor tudom le, mikor ezt a műsort nézem, és igen, bizony, kell az állandó megerősítés, hogy vannak még nálam is eszelősebb nagykorúak a világban. Jó értelemben. Szóval péntek esténként mindenki csüccs a tévé elé. :)
"az külön bánt, hogy beépítettél abba az égig érő szarba amit az életednek nevezel"
Ez a hónap sem múlik el szembesítés nélkül. A rutinos olvasók (ugye Mimi? :D) is velem együtt nevetnek (gondolom én) ezen a mondaton, ugyanis havonta egyszer biztos, hogy a fejemhez vágják, mennyire szar egy életem van. Még az is lehet, hogy igazad van. Sőt...igen, igazad van, mondjuk ki, mert elbírják a qrva szavak, csak én nem bírom el. Igen, igazad van, az egész "elveim, meggyőződéseim" egy hatalmas pajzs felettem, mert ha visszagondolnám az életem feketén-fehéren, akkor már leküldtem volna egy doboz 0.25-ös Xanaxot a torkomon és nem válaszreakciókat gépelnék ide. Neked. Jogod van véleményt formálni, én ezt most megköszönöm de igazat nem adok. Mindemellett azt hiszem nincs olyan ember, aki ne menekülne. Hogy én ezt most épp a saját gondolataim, a múltam, vagy a jövőm elől teszem, az az én egyéni szociális problémám. Meg azé a kismillió emberé, aki segíteni próbál. Ez meg az én szemétségem. Ennyi. De van választási lehetőséged, nem kell végigasszisztálni az életemet, el lehet menni! (by Gyurcsány)
(Upd: 0,25-ös Xanax a gyakorlatban helyettesítve Atarax-al. Jóéjt.)
’Ami azt illeti, időnként vidámnak, jókedvűnek látszom, sőt még viszonylag értelmes beszédre is képes vagyok mások előtt, és úgy tűnik, mintha isten tudja milyen jól érezném magam a bőrömben. Ám a lelkem folytatja halotti álmát, és a szívem ezer sebből vérzik.”
Régen hittem. Például abban, hogy egy embernek csak egy bizonyos fájdalom jut osztályrészül élete során. Na hát nekem ezekből bőven kijutott (vagy én kerestem, de ez jelen állás szerint mellékes), nem részletezném újra ezeket.
Nem igaz az az állítás, mely szerint én sohasem éltem, már a szó szoros értelemben véve. Nagyon is emlékszem azokra a gondtalan időkre. Emlékszem, mikor kölökként papsajtra vadásztunk, meg pitypangból nyakláncot fonogattunk, vagy a ház előtti óriási fűzfa ágait csupaszra pucoltuk, és valami koszorúszerű dolgot hajtogattunk belőle. Emlékszem a hatalmas biciklitúrákra idősebb fejjel, a maratoni teniszmeccsekre, a duna parti nyaralásokra és pecázásokra. Emlékszem a fejfájásig tartó nevetésekre, az első szárnypróbálgatásokra, az első szerelem önfeledt mámorára, az alkotás lázára, a barátság erejére. Annyi mindenre emlékszem…
Aztán mindez egyszercsak felborult. Költözés, új társaság, új barátok, új szokások. Vissza akartam hozni a szenvedéllyel, extázissal teli éjszakákat. Akartam érezni azt a mindent elsöprő erőt, újra átélni a pirkadatig tartó táncokat, a féktelen nevetések hangját, a valahova tartozást. Hiányzott a sok intenzív élmény, ezért azon kaptam magam, hogy öntudatlanul is utánuk nyúltam. (Függőségekről van szó, persze...) Viszonylag hamar rájöttem, hogy ez nekem nem kell, láttam miket művelnek mások, és engem sohasem vonzott. Sosem szerettem a drogokat, ez persze nem akadályozott meg abban, hogy éljek velük. De sohasem azért volt, mert élveztem.
Mindannyian gátakat építünk, hogy ne borítson el mindent a bennünk lakó szomorúság, nosztalgia, a rengeteg emlék. Mindegy, miből emeljük azt a gátat (szerelem, drog, munka, alkohol, orvosság, hit, remény). Elég magasnak kell lennie, hogy ne legyen kiszolgáltatva mindenféle hullámnak, ugyanakkor legyen átjárható is. Nehéz munka. Pokoli nehéz.
Emlékszem én mindenre, megvan a jóleső nosztalgia. De emlékszem arra is, mennyire fájt amikor minden összeomlott. Van egy kisiklott gondolkodásmódom, ami miatt nem az értékre, hanem a szemétre figyelek. Elzárom a szívem azok elől, akik figyelnének rá. Mert így könnyebb elkerülni a magyarázkodást, a lesütött szemeket, az erő hiányát. Bólogatsz. Ha ismernél, ha tényleg annyira ismernél, amennyire állítod, akkor másképp kellene hozzáállnod a dolgokhoz. Befejezem mielőtt hirtelen haragomban olyat írnék, amit nem érdemel meg az illető.
2008. november 1.
Volt egy srác. Sármos, okos, intelligens és bohém. Talán túl bohém. Szeszélyei zavarba ejtették, lelkesedése meghatotta az embereket. Igen gazdag, sokszínű személyiség volt, nem lehetett közönnyel nézni rá.
Volt azután egy csúnya, alattomos betegség, meg nem értettség, eredményeként egy csomó elcsúszott emberi kapcsolat. Lett azután "segítség", ami szenvedéllyé nőtte ki magát, és ami elpusztította mindazt, ami ez a fiú volt, ami lehetett volna. 19 év.
Magam elé képzelem, ahogy utoljára láttam. Bő farmer, lezser póló, övtáska. Fülig érő mosoly, mint mindig, kis alkoholos delirium. Aztán megjelenik előttem a ballagási képe. Ott igazán sármos. Csábítani mindig is tudott, egész életében csábított is.
Azon töprengek, hogy vajon 30-40 évesen fogok-e még emlékezni rá. Én felnőtt leszek, de ő még mindig kamaszként fog élni az emlékezetemben. Vajon megmaradt volna olyan féktelennek, vagy lehiggadt volna? Megpróbálhatnám elképzelni megállapodott,biztos állásban lévő férfiként, gyerekkel, feleséggel, talán sörhassal. Soha nem lesz lehetősége rá. Nem kellene ott lennie...
"..akik velünk voltak, velünk vannak, velünk lesznek, sosem halnak meg, csak újra megszületnek.."
