’Ami azt illeti, időnként vidámnak, jókedvűnek látszom, sőt még viszonylag értelmes beszédre is képes vagyok mások előtt, és úgy tűnik, mintha isten tudja milyen jól érezném magam a bőrömben. Ám a lelkem folytatja halotti álmát, és a szívem ezer sebből vérzik.”
Régen hittem. Például abban, hogy egy embernek csak egy bizonyos fájdalom jut osztályrészül élete során. Na hát nekem ezekből bőven kijutott (vagy én kerestem, de ez jelen állás szerint mellékes), nem részletezném újra ezeket.
Nem igaz az az állítás, mely szerint én sohasem éltem, már a szó szoros értelemben véve. Nagyon is emlékszem azokra a gondtalan időkre. Emlékszem, mikor kölökként papsajtra vadásztunk, meg pitypangból nyakláncot fonogattunk, vagy a ház előtti óriási fűzfa ágait csupaszra pucoltuk, és valami koszorúszerű dolgot hajtogattunk belőle. Emlékszem a hatalmas biciklitúrákra idősebb fejjel, a maratoni teniszmeccsekre, a duna parti nyaralásokra és pecázásokra. Emlékszem a fejfájásig tartó nevetésekre, az első szárnypróbálgatásokra, az első szerelem önfeledt mámorára, az alkotás lázára, a barátság erejére. Annyi mindenre emlékszem…
Aztán mindez egyszercsak felborult. Költözés, új társaság, új barátok, új szokások. Vissza akartam hozni a szenvedéllyel, extázissal teli éjszakákat. Akartam érezni azt a mindent elsöprő erőt, újra átélni a pirkadatig tartó táncokat, a féktelen nevetések hangját, a valahova tartozást. Hiányzott a sok intenzív élmény, ezért azon kaptam magam, hogy öntudatlanul is utánuk nyúltam. (Függőségekről van szó, persze...) Viszonylag hamar rájöttem, hogy ez nekem nem kell, láttam miket művelnek mások, és engem sohasem vonzott. Sosem szerettem a drogokat, ez persze nem akadályozott meg abban, hogy éljek velük. De sohasem azért volt, mert élveztem.
Mindannyian gátakat építünk, hogy ne borítson el mindent a bennünk lakó szomorúság, nosztalgia, a rengeteg emlék. Mindegy, miből emeljük azt a gátat (szerelem, drog, munka, alkohol, orvosság, hit, remény). Elég magasnak kell lennie, hogy ne legyen kiszolgáltatva mindenféle hullámnak, ugyanakkor legyen átjárható is. Nehéz munka. Pokoli nehéz.
Emlékszem én mindenre, megvan a jóleső nosztalgia. De emlékszem arra is, mennyire fájt amikor minden összeomlott. Van egy kisiklott gondolkodásmódom, ami miatt nem az értékre, hanem a szemétre figyelek. Elzárom a szívem azok elől, akik figyelnének rá. Mert így könnyebb elkerülni a magyarázkodást, a lesütött szemeket, az erő hiányát. Bólogatsz. Ha ismernél, ha tényleg annyira ismernél, amennyire állítod, akkor másképp kellene hozzáállnod a dolgokhoz. Befejezem mielőtt hirtelen haragomban olyat írnék, amit nem érdemel meg az illető.
2 megjegyzés:
Nem bólogat, hanem figyel.
Nem ismer, csak szeretne.
Csodálkozik, hogy 1-2 élmény ilyen hosszú időre tönkre tett nálad mindent.
Azért olyan dolgokról ne mondd hogy fal, amit nem ismersz és nem is fal, hanem nyíló kapu... volt pár kakukktojgli a felsorolásban. Bár kinek mi, igaz. A hozzáállás már régen megváltozott, de valld be, te is hajlamos vagy kátrányba ragadni, ahogy én is.
És én is töröltem vissza hirtelen haragból született sorokat, mert az illető nem érdemelte volna meg.
Szeretted volna újra átélni azokat az élményeket/érzéseket, amiket korábban átéltél.Viszont nem értem, hogy miért kellettek ehhez stimuláló szerek.Volt valami akadálya akkor ami miatt nem tudtál hasonló élményeket teremteni magadnak?
Annak ellenére ,hogy teljesen átérezni nem tudom a helyzeted és sok kérdés merul fel bennem, azért még szeretném megérteni a motivációt.
Nekem ebbol a bejegyzésbol az az érzésem, hogy valójában a leírtak/leírtak hiánya nem valódi kiváltói a fuggoségbe esés utjának.
Valami más volt a háttérben, annak ellenére írom ezt, hogy azt gondolom rólad, h oszintén leírsz ide nehezen leírható dolgokat.
Mégis, nem tudom elfogadni, hogy tényleg csak ezek voltak az okozói.
Ha nem azért volt mert élvezted, akkor mi miatt?
Egyébként itt múlt idoben írod, viszont egy frissebb bejegyzésedhez fuzott megjegyzésedben mást sugallsz.
Hogy van ez most?
Megjegyzés küldése