Amikor azt kutatom, hogy az én életemben hol volt az az útelágazás, ahol rossz irányba fordultam, nem tudom elhessegetni a fejemből, hogy a rendszerváltás, és a rock korszak második feltámadásának kellős közepén születtem. Utálom, amikor az egyéni fejlődést a maga ezernyi különbözőségével olyan primitív klisékkel magyarázzák, hogy rányomta a bélyegét az adott kor, meg blabla, de ez nagyon helytállónak tűnik az én esetemben. Habár kipróbáltam rengeteg műfajt, reggae, hiphop, de mégis visszakanyarodtam a rockhoz időről-időre. Nem úgy értem, hogy bőrcuccokban jártam vagy istentudja, de tény, hogy szerettem rockerek között lenni. Nem, nem a koszos, igénytelen fajra gondolok, hanem a hosszú hajú férfiakra, dagadó nyaki erekre, a drogra, a szabadságra. Azért milyen jellemző, hogy manapság a techno meg progressiv korszakban a "szeretet"-drogok jöttek divatba, mint anno a hippikorban, addig a rock drogja - ha lehet így nevezni - a kokain, sokkal férfiasabb.

Nihilizmus, dolce vita, egyszer élünk, őszinteség, kemény odamondás, lázadás, macsós férfiak, apátia, depresszió, életszagú, örömöt-szomorúságot teljesen nyíltan felvállaló zene.

A rock’n’roll története olyan sok dallal büszkélkedhet, amely az élet lefele menő spiráljáról szól. És ennek a kellős közepébe beleszületni...