Megint sikerült hozzávágni magam a padlóhoz. Már meg sem lepődök. Vele beszélgettem ma. Igen, sokmindenben igaza van. Változni, változtatni sosem könnyű, esetemben különösen nem. Azt mondják kétféle nő létezik, aki megvalósítja az álmait, és a többiek. Attól félek, hogy én a második csoportba tartozom. Állítólag elég értelmes vagyok, van személyiségem is, csak nem ismerem az életet és nem vagyok képes figyelembe venni a modern élet követelményeit. Én magam is többször hangoztattam, hogy nem vagyok erre a világra való, évszázadokkal korábban, egy másik korban, a szentek és mártírok korában kellett volna születnem, mert most nem az számít értéknek, amit én annak érzek.

A régen fontos emberi értékek egyre jobban eltörpülnek ebben az elanyagiasodó világban. Felháborít az igazságtalanság, a kicsinyesség és az önzés. Mindenütt olyan embereket látok, akik tökéletesen boldogok a semmilyen életükkel. Szeretik azt hinni, hogy mindenféle márkanevekkel teletűzdelt holmikban elenyészik a semmilyenségük, a stílustalanságuk. Akik megbízhatatlanok, akik saját maguknak is hazudnak, szánalmas, ha tudja, hogy nem fogadnák el úgy ahogy van, és ezért megpróbál másnak lenni. Ha csak arra képes, amire más, és nem is akar jobb vagy több lenni. Ha nincsenek saját gondolatai. Ha oldalakra áll, ha általánosít, ha bárkit elítél, mert más a bőrszíne, vagy a vallása, vagy, mert nem onnan jött ahonnan ő.

Elkanyarodtam… Szóval helytállónak látszik a megállapítás, így x év távlatából. Azt hiszem – akárhányszor kísérletet tettem saját életem megreformálására – mindig abba a hibába estem, hogy türelmetlen voltam. Azonnal akartam a változást, és ha nem sikerült, felrúgtam minden korábbi próbálkozást, mert nincs önbizalmam továbbcsinálni őket. Erő. Neki van. És nekem is erre lenne szükségem, vagy valakire, aki ellensúlyozza izgékony, dinamikus létemet, és aki akár kézen fog és elvezet, miközben a barátom és csodálhatom. Jelentkező lenne, csak eddig a pontig én sosem jutok el, életbe lép a Dorothy-effektus. Igen, ez az én agyam szüleménye.

Már kislányként is világosan láttam a mese értelmét. (Az Óz-ról beszélünk, ugye.) Szóval, adva van Dorothy, aki szerelmes a Bádogemberbe. Minden más csak humbug volt, az elsődleges cél az volt, hogy visszaszerezze a bádogember szívét. Vitte a szív nélküli emberét végig az úton, dacolva mindennel. Végül Dorothy elnavigálta a csapatot Smaragdvárosba, kiállt minden próbát és a Bádogemberben szív dobogott – érte. Ám ekkor a lány elbúcsúzott tőle és hazament. Hogy miért? Hosszú volt az út. Elfáradt…