Gyakran kérdeztem meg magamtól, lennék-e mániás depressziós, hogyha rajtam múlna. Amennyiben nem szedhetnék lítiumot vagy a gyógyszer nem hatna rám, egyszerűen nemet mondanék- és a válasz tele volna rettegéssel. De a lítiumot nem hiába szedem, emiatt, azt hiszem, jogom van föltenni a kérdést. Bármennyire furcsa, azt hiszem, inkább a mániás depresszió mellett döntenék. Nem egyszerű dolog ez. A depresszió borzalmas, szóval, hanggal, képpel nem is lehet kifejezni - semmi pénzért nem élnék át még egyet a tartósabb fajtából. Gyanakvással, bizalomhiánnyal és túlzott önbecsüléssel lehetetleníti el a barátságokat, képtelenné tesz az élet élvezetére, a normális járásra, a beszédre és gondolkodásra, kimerültséget okoz, éjszaka és nappal is rémületben tart. Nem mondható el róla semmi jó, legfeljebb az, hogy depressziósan bárki megtapasztalhatja milyen lehet öregnek és betegnek lenni, haldokolni, lassú ésszel élni... (...)
Akkor hát miért akarok ezzel a betegséggel bíbelődni? Azért mert őszintén hiszem, hogy több dolgot éreztem át miatta és mélyebben mint mások, több és erősebb élményt szereztem az átlagnál, hevesebben szerettem és engem is hevesebben szerettek, többet nevettem mert többet is sírtam, megpillantottam az ember legnagyszerűbb és legrosszabb tulajdonságát és lassan megtanultam mekkora érték a figyelem, a megértés és az elfogadás. Megtapasztaltam elmém és szívem szűkösségét, tágasságát és mélységét, láttam mily gyarló mindkettő és végső soron mennyire kiismerhetetlen.
De gyorsabban futottam, gyorsabban éltem, gyorsabban szerettem mint a legtöbb ember.
A megszámlálhatatlanul sok hipománia és maga a mánia is az érzékelés, érzés és gondolkodás új szintjeit hozta az életembe. Még amikor a legpszichotikusabb voltam is, amikor hallucináltam és dühöngtem, akkor is tudtam hogy új zugokat találok az elmémben és a szívemben. Akadt zug, amelytől a lélegzetem is elakadt, annyira hihetetlenül szép volt, és úgy éreztem tőle, hogy akár itt most meg is halhatok, a képek úgyis megmaradnak. És akadt köztük groteszk, csúf, amelyekkel sohasem szerettem volna szembesülni, hát még újból megpillantani bármelyiket. El se tudom képzelni, hogy ráunjak az életre, hiszen tudok a határtalan sok zugról és az ezekből nyíló határtalan perspektívákról.
Régóta leszámoltam a viharok nélküli élettel, az aszályoktól, gyilkos időszakoktól mentes világgal. Az élet túlságosan bonyolult ahhoz, hogy másnak tekintsük, mint ami. Mindig is lesznek zavaró elemek és mindig meg is maradnak. Elvégre a nyugtalanság, a sivárság, az erős meggyőződés és az őrült lelkesedés egyedi pillanata töltik ki az életet, változtatják meg az ember munkájának jellegét és irányát, s adnak végső értelmet és színezetet szerelmeinknek és barátságainknak.
/Kay Redfield Jamison: A nyughatatlan lélek, részlet/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése