Amikor az ember a csúcson van, az elképesztően jó érzés. (Valami még rémlik azokból az időkből, amikor még bejött az élet). Az önbizalomhiányt elfújja a szél, gyors ötletek, kristálytiszta logika, könnyedség, lendület, erő, csábítás, csábíttatás, érzékiség.
Aztán történik valami (jelen esetben egy iwiw üzenet) és a gyors ötletek túlontúl gyorsak. Ingerlékenység, düh, csalódottság.
És ennek sohasem lesz vége, mert az elmebetegség kialakítja a maga valóságát. És az örök kérdés, mikor kezdődik előlről? Melyik énem a valódi? A vad, impulzív, zaklatott erőszakos őrült? Vagy a félénk, visszahúzódó, öngyilkosséági gondolatokkal foglalkozó, kudarcra ítélt bágyatag?

"ha te nem tudsz valamit kitalálni baszhatom az egészet, csak te segíthetsz" (Ez még mindig az adjak kölcsön pénzt story.)

Nem tudtam hogy ennél lejjebb is lehet rúgdosni, de neki mindig sikerül. Ha nem érzelemmel hat rám, hát akkor célbeveszi a lelkiismeretem. Sokan akartak már tönkretenni, lehet, hogy most sikerült.