Semmi sincs, csak fénytelen éj, csak szótlan bánat, hiú remény. Nincsen hűség, nincs szerelem, nincs simító kéz nekem.
Ülsz a szobádban, a testedben érzed a szúró fájdalmat, ami összeszorítja a torkod. Egy szó, egyetlen gondolat, egy gesztus, egy szemlesütés és mindaz, amit eddig hermetikusan elzártál, útnak indul. Nem férek bele az életébe. Ezzel a gyomorszájra mért ütéssel indult a napom. Az első pofon.
Az élet magányosság, a partik, a jövő-menő barátok és minden mámorítószer ellenére, a hamis vigyorgó maszkok ellenére is. És ha végül találsz valakit, akiről úgy érzed, hogy kiöntheted neki a lelked, a szavak amiket kimondasz/leírsz jelentésnélküliek. Vagy túldramatizálod, vagy aluljátszod…de soha nem úgy mondod el, ahogy szeretnéd. Félreért, pedig nem bántani akartam. Napok óta érzem a feszültséget, a meg nem értettséget. A második pofon.
Senki(m) sincs. Csak egy halom emlék a múltból, és pár álom a jövőről. Most nincs élőlény a földkerekségen, csak én. Ebben az új függetlenségben csak a fájdalmat érzed, a kevés alvás és a túlfeszített idegek játékát. Igazad van, senkit felelősség nem terhel a másik életének alakulásáért. Mindenkit azért terhel felelősség, amit megszelídít. Rókát, kutyát, Constanze-t, kinek mi jut, ugye…
Nem törődni semmivel, csak motiválatlanul lebegni. Lehet ez életcél? Talán igen, talán nem. Túlélés mindenképp lehet. Csak oda szeretnék bújni. Csak egy simogatást és elsuttogott szavakat, hogy minden rendben. Szuszogást a fülembe. Nagyon szeretném. Semmi sincs rendben, semmi az égvilágon...
Hány életünk van? Hányszor ronthatjuk el? Hányszor veszíthetünk el valakit?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése