N e m b í r o k i t t h o n l e n n i . De máshol se jó. Jó?! Mikor éreztem én ezt utoljára, istenem....plafonnézegetés közepette ritkán bukkan fel a dolce vita. Naphosszat magamra zárom az ajtót, mert fájnak a hozzám intézett szavak, idegesít a jövés-menés a lakásban, a macskadorombolás, az ebéd illata, az ajtók csukódása, és a többi jól ismert nesz. Elidegenedtem. Ma egy hatalmasat veszekedtem apukámmal, semmiségen, de temperamentumos ember lévén (volt kitől örökölnöm) elkalandoztunk és egymás fejéhez vágtunk mindent. Illetve főként ő az enyémhez. Leginkább hogy semmit sem csinálok itthon, hogy egész nap a szobámban ülök, igazán megerőltethetném az úri seggem akkor talán még valami hasznom is lenne... Mintha jókedvemben tartózkodnék minden(ki)től. Én meg csak álltam, szótlanul, könnybelábadt szemekkel tűrtem a szitkozódást. Amikor befejezte, megfordultam, visszamentem a utóbbi napokban egyetlen életteremmé vált szobámba, vártam míg megnyugszom kicsit, mert a zihálás miatt még félre nyelem a gyógyszert (maga a következmény nem izgatna, csak a fulladástól félek), kihúztam 1 utcát és katatón állapotban tovább bámulom a plafont.

El sem hiszi, mennyire bántanak a szavai. Mintha kést forgatna bennem....csak legalább halnék bele.

"Jöjj hát Halál,
ne hagyd hogy várjak
Elég volt a szenvedés
Jöjj válts meg hát!
Te jó Halál!Te átkozott!
Jöjj, ments meg már!"

(Ha Sz.P.Sz az, tényleg jöhet!)

Upd 20:55: 2. utca...