Vannak olyan napok, amikor a világon semminek sincs értelme és amikor meghalni lenne kedvem. Mikor minden erőfeszítés, minden ál mosoly, minden fogat összeszorítva visszatartott könnycsepp, minden lenyelt sértés egy újabb halál. Amikor bármit csinálok baj, amikor minden egyes lélegzetvételem veszekedésre ad okot, amikor a kutya nagyobb becsületnek számít mint én. Amikor nem szólhatok vissza, magam miatt nem, mert abból még nagyobb veszekedés lenne amit már nem bírnék el. Amikor csak azt tudják felhordani nekem, mi az amit NEM értem el, és mi az amire NEM vagyok jó. Amikor a képembe vágják, hogy itt semmi sem az enyém mindent csak használatra kaptam és jó lenne ha megbecsülném mert soha az életbe önállóan ilyenem nem lesz, hogy a kocsi amibe beteszem a "picsám" azt sem én tartom fenn, és hogy ne merjem kinyitni a szám mert nekem semmim sincs. Amikor marékszámra tolom magam a frontint és rajzolok absztrakt törzsi motívumokat az alkaromra, hogy aztán SENKI ne kérdezze meg mitől vagyok én ennyire deprimált, sőt, a falhoz állítsanak nekemszegezve a kérdést, hogy "miért vagy te ennyire kezelhetetlen?". Vannak napok, amikor gyűlölöm az apámat. Amikor csak azért nem nyomom rá mélyebben az ollót a csuklómra, mert tudom, hogy valakinek nagyon fájna. Nem nekem...

Ma egy ilyen nap van.