Kell a blog. Kell ez a blog, hogy kiírhassam magamból a dolgokat. Talán már írtam, de ha nem akkor most mondom, hogy örülök, ha van olvasó (szeretlek is titeket, főleg akik régóta követnek), de az sem zavar, ha nincs. Tisztában vagyok a saját magam és az írásaim unalmas mivoltával. De azért sem költözöm el.
2 nap alatt történt változás, nem is kicsi. Az ex (fú de fura ezt leírni) bejelentette, hogy "nem akar velem rossz viszonyban lenni, és nem akar velem nem találkozni". Baráti viszonyban maradunk, de a kommunikációnk lekorlátózik az internetre. Csak fájdítaná a szívem, nemet mondtam a talákozáosokra. Így is pokoli nehéz.
Aztán akitől a megoldást várnám, mert felismertem az általa nyújtott lehetőségeket, nem kér belőlem. Nem hibáztatom persze, sőt abszolute megértem. Itt is ment az adok-kapok, a viaskodás, hogy kinek van igaza, kinek szebb a barlangja, kevesebb a pókja, kinél több a fény. Nem csodálom ha nem kér egy koloncot a nyakába. Ő tette jól, nem törődött senkivel, nekiállt élni.
Én meg egyem meg, amit főztem. Persze, tudom, hogy én vagyok 'a mintalány ellentéte', hogy csak siránkozom, ahelyett, hogy tennék valamit a helyzet javulásáért. De nem, még magamnak sem tudom elmagyarázni miért nem megy (lépjünk túl a lelustázáson, mert ez már komolyabb annál).
A jövő romokban. A gyógyszert elvileg azért szedem, hogy ez ne legyen így, és van is valamilyen motiváló hatása, de legtöbbször annyira jól hat a szorongásoldó, hogy már egyáltalán nem törődöm azzal, mi lesz holnap, inkább a mának élek, a magam módján persze.

Jelenleg siratom azt, ami lehetett volna....