Mai bók

"Neked egyébként feltűnik, amikor kéjes vigyorral bámulod egy srác nadrágját a tömött buszon?"

Kurvaideg

Rájöttem, hogy nem én vagyok a hülye, hanem mindenki más. Tény, hogy amúgy is könnyű felbosszantani, de hát az emberi hülyeséggel kit nem könnyű?! Esküszöm ebben nem én vagyok a türelmetlen, hanem a családom játszik az idegeimen. Amikor tizenötször megkérdeznek valamit, amire tizenötször elmondtam, hogy nem tudom, akkor csodálkozik mindenki, hogy 10 percen belül a tizenhatodik kérdésre reagálva lerogyok a padlóra és a fejemet fogva sírni kezdek, hogy az istenbasszameg, milyen nyelven mondjam el hogy megértsenek végre? És akkor persze jönnek a szokásos dumákkal, hogy gyengék az idegeim, meg ilyen fiatalon nem kellene ennyire könnyen felhúznom magam, de könyörgöm..az életkorom kötelez, hogy viseljem el a hülyeséget? Hát nem hiszem.

Olyannyira nem mutatok szociális hajlandóságot semmire/senkire, hogy azt sem tudom elviselni ha egy légtérben van velem valaki. Vagyis gondolom az nem épp normális reakció, hogy idegrohamot kapok attól, hogy a macska mocorog a kosarában és az nyikorog.... Munka után, amikor hazajönnek a szüleim, körülöttem vágni lehetne a feszültséget. Vibrálok, borzongok, biztos szándékosan hergelem is magam, de egy szóra ugrani tudnék, sikítani ahogy a torkomon kifér, hogy az istenbasszameg vegyétek már észre hogy egyedül akarok lenni, nézzetek levegőnek és egész egyszerűen ne szóljatok hozzám! Sőt...a legjobb az lenne ha mindenki magára zárná a kis szobáját és én zavartalanul szenvedhetnék. Hogy mi miatt? Remek kérdés, magam sem tudom. 2 napja abszolut "ex-megvonás" van, én magam akartam. Önös érdekből, hogy végre meggyógyuljak, mert már baromira unom, másrészt érdekel mikor jutok eszébe és kezd lázas telefonálgatásba. Szeretném... elégtétel lenne. Hazudnék ha azt mondanám nem jut eszembe 10 percenként, mert de. Csak próbálom magam meggyőzni, hogy ez nem a világvége, ha nem része az életemnek. Sőt..ez lesz az út a szabadulásba. Mert ugye ha nem beszélünk, ha nem találkozunk, akkor nem kell újra elveszítenem...

Tegnap rámírt msn-en egy srác (majd kiderül a szö9vegből milyen kapcsolat volt köztünk: semmi), és a következő beszélgetés vette kezdetét

- szia, látom az msn kiírásod (aki nincs benne a tegnapjaimban, ne akarjon a holnapjaimban se), én benne vagyok? :)
- (WTF?) Aha. :) - itt még próbáltam jófej lenni
- akkor szexelünk? :D
- (mi a lószar....) nem - már kezdett felhúzni
- tudom, mióta elhagytalak azóta a lányokat szereted :D - elhagyott??? Soha a büdös életbe egy ujjal nem nyúltam hozzá, ő se hozzám, a lelkemet nem láthatta fél pillanatra sem, a szívemről meg azt sem tudta hogy van-e. Az egy dolog, hogy ő tepert és egy izgalmas balatoni éjszaka után belemásztam a szájába, de egyetlen nyavajás csókon kívül semmi nem történt, azt is azonnal megbántam. És még van pofája úgy tálalni, hogy ő hagyott el engem, ráadásul annyira meg is viselt, hogy azóta sem tudok ránézni a férfiakra. Hát eszem lenne, megállna...

Exem exe ismerősnek jelölt iwiw-en. O.o

Na kérem, így kell ötöst kapni majdnem nulla tudással. Írni fogok egy könyvet Így éltem túl az egyetemet címmel, bestseller lesz. Tegnap volt egy vizsgám, amire - hát fogalmazzunk szépen - nem vittem túlzásba a tanulást, előrehozott, gondoltam ne basztassanak már. Az óra címét azért tudtam... Bementem, esélytelenek nyugalmával kihúzom a tételt, bár nem volt rá szükség, mert azzal kezdte a tanár, hogy őt nem érdekli a tételem, majd inkább kérdezget. Leizzadtam fél pillanat alatt, elkönyveltem a bukást... mire elkezdtünk beszélgetni magáról a vizsgáztatásról. Kifejtettem neki, mennyire nem tartom igazságosnak ezt az "egy tételt húzunk és megmondom mit tudsz" módszert, mert ez nem reprezentálja a tényleges tudást. Továbbá egy tanulás során a tananyag interiorizálódik (belsővé válik), amit nyilván nem lehet megismerni, csak ha mások számára is hozzáférhetővé teszem. Amit nem tudok maradéktalanul megtenni, mivel külső tényezőket nem lehet kiiktatni (a hangulataim, a vizsgahelyzet, az időjárás...etcetc). Tulajdonképpen a vizsgán nem a tényleges tudásomat értékeli, hanem a tudásomra vonatkozó képet (plusz a stressztűrésemet is). Nem beszélve a szubjektivitásról, rokonszenv, magabiztosság, határozott fellépés...
Kihasználtam hogy nem kap levegőt és előjöttem azzal a filozofikus megközelítéssel, hogy az érték relatív. Kellemes beszélgetésbe kezdtük és megkértem, hogy fejtse ki, mi számára a tudás. Hogy el tudom mondani az anyagot? Hogy értem az anyagot? Hogy a gyakorlatban tudnám használni? Szerencsémre a gyakorlati választ választotta, mire visszakérdeztem, hogy akkor mi az értelme annak, ha felmondom neki a tankönyvet? Elmosolyodott és beírta az ötöst. :)

Zene az kell, mert körülölel,s nem veszünk majd el...

Ancííka dobott hozzám egy labdát, játék címén, úgyhogy most játszok. :)

1. Nevezz meg egy olyan énekest, vagy zenekart, akit szeretsz!
2. A kérdésekre válaszolj az énekes/zenekar számaiból.
3. 6 embernek dobd tovább a pöttyöst!

Kowalsky meg a Vega

Férfi vagy, vagy nő?
- Fekete lepke, amit keresel a sötétben

Írj magadról!
- Mert ez a társadalom mindenkit úgy becsapott, erre nevelt, hát ilyen is vagyok
- Ha mást nem is, de jól tudom hogy milyen fent és hogy milyen lenn...
(nem vagyok egy egyszerű mondatban definiálható...)

Hogy írnád le az előző kapcsolatodat?
- Nincs az a hely és nincs az a bűn, ami ne emlékeztetne folyton Rád, minden szavadat őrzöm, de én most indulok tovább!

Milyen a jelenlegi kapcsolatod?
- Szerelmi bűntény ez, és van elég tanunk, hogy a tettes vagyok és nem az áldozat

Most hol lennél szívesen?
- A bárban a sarkon, ha leszáll az éj, igen, Budapest éjjel, mindig másról mesél...

Mit gondolsz a szeretetről?
- Mindenki kész egy szerepre, de hol van az igazi én?

Milyen az életed?
- Van úgy, hogy az, amit vártál, és amit láttál, az nem ugyanaz, a végén valaki rád száll, mert amit láttál, azt nem szabad

Mit kérnél ha egy kívánságod volna?
- Minek futsz a baj után, az úgyis elmegy, legyen egy jobb napod ma, de háztól házig ennyi az élet, legyen szép, és hosszú az utca
(mögöttes tartalom is felfedezhető benne, és ha felfedezted, akkor ejnye-bejnye :P)

Olyan sokan kitöltötték már, és még többen dobták tovább, lehet hogy lesznek átfedések, DE, Rickie, Cheeky fly, Makka, MiRa és Barbie listájára kiváncsi lennék. :p

Témaváltás ide-oda

Anno amikor elkezdtem blogolni, nem akartam kiválasztani egyetlen témát amiről mindig írni fogok, ez valahogy adta magát, mivel sokszor meghatározza a levegővételemet is. Kb 5 éve vagyok depressziós, legalábbis ez idő óta van betegségtudatom. (Ezt komolyan így hívják.) Viszont sosem ez volt a domináns az életemben. Na jó, ennek következményei talán, de az ember tényleg annyira összetett, nem csak egyféle. Általános iskola meg a gimi alatt hosszú évekig minden egyes nap ugyanabba a suliba jártam , olyan emberek vettek körül, akik jól ismertek, ezért természetes volt részemről és részükről is, hogy ne csak a csendes kislányt lássák bennem. Aztán jött a nagybetűs ÉLET, jött a laza egyetem, ahol lazára engedték a pórázt, nem volt alkalmam beilleszkedni, persze, hogy akkor maradnak a sztereotípiák, amiket nincs időm lerombolni.

- o -

Egyszerűen annyira görcsösen törekszem arra, hogy más legyek, amellett, hogy alapból "maga az élet is ilyenné tett", hogy észre sem veszem: ugyanolyan vagyok, mint a többiek. És mégsem. Azt hiszem ezt hívják ott "kint" egoizmusnak, de alapvetően nem tartom magam szar embernek (jelenleg), sőt erősebb elveim és mentális gátaim vannak mint a többségnek. Ettől lesz valaki ember, nem? Hogy tudja, hogy megtehetné, mégsem teszi.

- o -

Nem tudom sírjak-e vagy nevessek azon, hogy az utóbbi hetekben/hónapokban viszonylag sokat voltam emberek között, utcán, iskolában, barátokkal...és senkinek nem tűnt fel hogy bajom lenne. Vagy hipohonder vagyok? Ezt nem az én tisztem eldönteni... Másfelől örülök is neki, hogy nem omlok össze csak úgy akárki előtt. Persze bizonyos oldalról az se lenne rossz, ha valamelyik ismerősöm mondjuk facebookról idekalauzolódna, és megkímélne engem egy csomó vallomástól. Én irányítsam őket ide?!

- o-

Ez a rengeteg függőség (ami ma már divat) nekem csak eszköz, hogy legyen valami kézzel fogható problémám, ami ugyanakkor a kiszámítható megnyugvást is jelenti. Épp a napokban vitatkoztam két egyetemi csoporttársammal (szörnyen prüdek), akik elképedve hallgatták a beszámolómat a "szerek" kiszámíthatóságáról. Tudom, hogy egy utcától elvagyok x órán át és nem akarok kiugrani az ablakon, nem halok bele, tudom a határaimat... Valahol ott telt be náluk a pohár, amikor kioktattam őket, hogy amit nem próbáltak, arról ne alkossanak véleményt. Néha annyira természetesnek veszem, hogy hajlamos vagyok elfelejteni, hogy tulajdonképpen illegális, és annak kellene a normálisnak lennie, ahogy ők reagálnak rá. Ijesztő, figyelnem kell erre.

A ráadás

1. ablak:
- szia, ráérsz?
- éppen rá, de mással beszélek és rá figyelek

2. ablak:
- szia
- helló
- mi újság?
- semmi
- morcos vagy?
- miért?
- egyszavas vagy...
- ha nem tetszik, ki lehet lépni

Annyira mélységesen, elmondhatatlanul, elviselhetetlenül csalódott vagyok... Mintha az egész világ csak játszana, és mindenki pont velem.

A támasz, legutóbbi ex, olyan útra tévedt amiről nem könnyű letérni. Választhatok hogy asszisztáljam végig a teljes leépülését, ahogy tönkreteszi magát (hetek óta nonstop delirium, nem vicc...folyamatosan) vagy hagyjam magára, mint aki semmiről nem tud. Attól, hogy a strucc a flödbe dugja a fejét, attól még a valóság körülötte van... Tipikus példája annak, hogy a rosszul használt szabadság, hogyan tehet tönkre egy ígéretes férfit... Csak egy olyan sérült, vadul szeretetre vágyó férfi, aki nem tudott urrálenni az önpusztításon. Pokolian fáj érte a szívem.

Eddig bírtam, bár eddig is csak egyre nehezebben. Ma délelőtt éreztem, hogy nem vagyok képes cipelni a terheket, nem tudok segíteni sem magamnak sem másnak, nem tudok megbirkózni egyedül a világgal... Orvoshoz fordultam, elmondtam hogy nem bírom tovább, segítsenek...

Sírba tesznek.

Lenne írni miről, zajlanak az események, viszont továbbra is labilis vagyok. Ennek következménye, hogy amihez görcsösen ragaszkodok az egyik pillanatban, azt a másikban már ugyanolyan görcsösen utasítom el. Voltak az utóbbi napokban olyanok, hogy kibékülés - veszekedés, kölcsönös kiabálás barátokkal, vad eszeveszett szeretkezések buli után, antiszociális hangulatban magamra zártam a lakást. Lassan nincs olyan ember, akivel nem vesztem össze. Ha akad, az is csak azért, mert nem került az utóbbi pár napban a szemem elé. Nem akarlak kitenni titeket is a saját hibbant elmeállapotom következményeinek, hogy egyszer lelkesen áradozok arról, hogy kibékültem egy "számomra baráttal, számára nem vagyok az" emberrel, aztán a következőben szidom magam, hogy hogy lehettem ekkora marha. Vagy hogy e percben szarok a világra, megnyomom a törlés gombot mert nekem nincs szükségem senki tanácsára, aztán pár perc múlva már a padlón zokogva ősi törzsi motívumokat karcolok az alkaromba. Gyanítom nem sokat értenétek belőle, megnyugtatásul közlöm: én sem.

Mono-tónia és egyebek

Eddig a hangulataimra fogtam, hogy vannak napok amikor felkelni sem bírok az ágyból, meg nem tudok bemenni egyetemre, nem tudok ezt-azt-amazt megcsinálni. Kifogásnak és takarózásnak tökéletes volt, én magam is elhittem. Jó hát részben ilyen is van benne, persze, de tulajdonképpen rettentő lusta is vagyok. Ha szebben akarjuk kifejezni, mondhatjuk, hogy rosszul tűröm a monotóniát. Legutóbbi irodai munka kapcsán (igen, amit 3 napig bírtam) tűnődtem el azon, hogy nekem nem való a munka. Mármint igen, szó szerinti jelentésében. Reggel munkába be, délután munkából ki, aztán hullafáradtan élni, de csak röviden mert másnap megint munka és kelni kell. Megőrülnék. Projektek valók nekem, amikor időszakonként (persze azt is én döntöm el mikor) van meló dögivel, aztán máskor meg (nyáron főleg :)) hónapokig nem kell csinálni semmit. El nem tudom képzelni, hogy megkössenek, hogy márpedig nekem reggel 8-tól délután 4-ig ott KELL lennem, 8 órám elveszik a napból a semmi miatt. Ráadásul még korán is kell kelnem, korán kell lefeküdnöm, oda a nyári hétköznapi spontán több napos buliknak, az éjszakázásoknak, hogy ne mehessek el a könyvesboltba, ne mehessek el csak úgy bármilyen boltba ha épp kedvem lenne, ne beszélgessek órák hosszat valami ismerőssel a neten, vagy személyesen, hogy ne mehessek haza ha elkap a "hiszti"....

Gyanítom ilyen munkamorállal senkinek sem fogok kelleni, szóval mindez nem fenyeget. :)

Engedély

Na hát akkor külön post. Kisvárosi lánynak már jeleztem komment-ben, hogy kérek egy meghívót a blogjához, de biztos nem vette észre. Szóval aki bejáratos oda, sikítson má' neki hogy integetek egy engedélyért. :)

Továbbá az új nyomkövetőmhöz is szeretnék hozzáférni. Mauzecski :p

lost-delirious@hotmail.com <- ide kérem őket izibe. :)

Az élet színpadán könnyezni nem szabad. Bármi történjék is, te csak tettesd magad!
Kacagj, ha öröm, kacagj, ha bánat. Kacagj a szemükbe, amikor látnak.
De ha nem látnak és egyedül maradtál, vonulj egy sarokba és csendesen sírjál.
Felejtsd el a világot. Gondold, hogy magad vagy. Meg fogsz könnyebbülni, s jobban érzed magad.
S hogyha meghallgattad benső hangodat, menj vissza a színpadra, s újból tettesd magad...

Felhívott. Egyenesen a közepébe: miért nem vagyok msn-en. Maj reakcióként határozott kijelentések tőle: "vegyél vissza" és "vasárnap randizunk". Pontosan ezt akartam. Hogy akarjon.

Itt jön elő, hogy az éremnek mindig két oldala van. Jelen esetben az egyik oldala talán a józan ész. Tisztában vagyok azzal, hogyan él. Tudom, hogy bárkit megkap, és azt is, hogy szórakozás címén fut a történet. Talán én is egy voltam.

A másik oldala az érzelem. Hiába mondja el mindig, hogy nem kellene a hozzá hasonló pasikat észrevennem, megyek a fejem(?) után. Abban a pillanatban éreztem, hogy ez túl jó nekem. Nem az, hogy számára egy darab hús vagyok, hanem az, hogy amikor velem van, önmagam vagyok. El tudom engedni magam, őszintén tudom élvezni a társaságát. Igazából nem akarok hazudni, sem magamnak, sem másnak, szeretem. Érdekes, hogy semmit nem változtatnék rajta, mindezek ellenére sem. Szeretem amit mond, és azt, ahogy mondja, még ha hazudik is, remekül el tudja hitetni hogy igaz. Jó ránézni, jó vele lenni, jó hallgatni, jó érezni. Ott van benne a gyerek, aki még nem akar felnőni, mert fél, vagy csak nem szeretne beállni a sorba, de van benne egy érett férfi is, aki tele van érzésekkel, aki vágyna arra, hogy valaki elfogadja és szeresse, minden jó és rossz tulajdonságával együtt.

"Nem akarlak többé látni" - lezártam.

Biztos, hogy törölni kívánja a partnert? Igen.
Biztos, hogy törli a kijelölt telefonszámokat? Igen.
Biztos hogy törli a szép emlékeket? Haboz...

A magyar valóság. Sírva röhögtem. :)

Emberkínzás

Ha tudnam, hogy jossz, csinalnek szabad napot
Ha tudnam, hogy velem toltod az ested, nem mennek sehova
Ha tudnam, hogy újra az enyem vagy, kicsit visszafognam magam.

Olvasok

Rájöttem, hogy szeretem az Atheaneum kiadó könyveit. Már ami a témákat illeti. Beteg dolog beleszeretni egy kiadóba, nem? Velem nem először fordul elő... Az Európa kiadó iráni rajongásom kicsit alábbhagyott, mióta hiába kérlelem őket, továbbra sem tervezik kiadni Wurtzel további köteteit (pfú...), úgyhogy most az Atheaneumnál keresem a vígaszt.

"A Süss le, nap! annak a vad nyárnak – a család és a hozzá közel állók szemszögéből elmesélt – története, amikor a szerző lánya, Sally bekattan. A történet a lány víziók tarkította összeomlásával kezdődik Greenwich Village utcáin, és a forró nyárban fuldokló Manhattan nem evilági pszichiátriai osztályán folytatódik. A történet érzékeny és nagyon emberi."

És nagyon átélhető.
És nagyon átérezhető.
És nagyon lehúzó.

És nagyon tükör.