Tudom, hogy alapmű, nekem mégsem volt soha a kezemben. Eddig. Azok alapján amiket tudok róla (mert persze nem idegen a téma) tökéletesen leírja az én helyzetemet.
Holden képtelen a társadalmi konvenciókat megérteni és gyakorolni, pedig mindent megpróbál, hogy a világgal, az emberekkel normális kapcsolatot alakítson ki, de sikertelenül. Menekül az emberek elől, de mindenütt hazugságokba, kancsal szabadságokba botlik. Háromnapi ténfergésének történetét végül egy ideggyógyintézet lakójaként meséli el, egyes szám első személyben. Szókimondása kapcsán megismerhetjük egy tizenéves amerikai fiú érzelemvilágát. A lelke sérült, a szíve nagyon sebezhető. A világ elől betegségbe menekül...
Még ma kiolvasom. Ha nem jönnék, túl jól sikerült...
2009. február 28.
A jószándék. Barátnőm azt a lehetetlennek tűnő dolgot vette a fejébe, hogy túlsegít engem a szakításon. Vásárlás, nyilván. Mi más vidítana fel egy nőt?! Tétovázok, kifogásokat keresek. Hajthatatlan, így nyakunkba vesszük a város összes létező plázáját. Ő nézelődik, én pedig elveszetten állok az üzletekben, el sem mozdulok mellőle. Mint aki először van ilyen helyen. A kezembe nyom egy nadrágot meg egy felsőt, "próbáld fel!" "N-n-n-neee, én tényleg most nem..." Engedek, bólintok, bevonszolom magam a próbafülkébe. Végignézek magamon. Beesett szemek, sápadt, színtelen arc, kócos, fénytelen haj, széles a csípőm, vastag a combom, lóg a mellem, nagy a fenekem... Nem csoda ha talált szebbet, jobbat, kívánatosabbat. Ebbe belegondolva lerogyok a padlóra és hisztérikusan sírni kezdek, már nem tudom tartani magam. Nem tudom mennyi idő telt el mire össze tudtam szedni magam, kimentem az üzletből, otthagytam a ruhákat a próbafülkébe és szó nélkül hazajöttem. Ágy, mint egyetlen menedék.
2009. február 27.
A legőszintébb
Ahogy elnézem a családi fényképeket, anyám egyértelműen egy boldog arcú hölgyként szerepel. Anyukám nagyon talpraesett, kreatív, értelmes, ügyes ember volt, sőt most is az. Apu humoros, végletekig jószívű ember, engem pedig büszkén tart a karjában. A fényképek megörökítették egy egészen másfajta világ és korszak ártatlanságát. Sehol egy búskomor arc, sehol a jövő bizonytalanságának képei.
Ez a látszólagos kiegyensúlyozottság aligha készíthette fel anyámat arra a sok nehézségre és megpróbáltatásra, ami neki osztályrészül jutott. Nem ilyen életről álmodott, persze. Szülés után nem ment vissza dolgozni, apámra hárult a család eltartásának feszültsége. Előfordult, hogy anyu teljesen maga alá került (számomra is rejtély, hogy pontosan miért, 8-9 éves lehettem), máshol kereste a vigaszt. Persze kiderült. Apám ekkor kezdett el keményen inni, ami nem sokat javított a helyzeten. Nem csak én vagyok hajlamos a függőségre, bár az én kíméletlen küzdelmem a sötét hangulatokkal csak később kezdődött.
Veszekedések, megcsalások, válni akarnak, aztán mégse. Én meg végighallgattam. Így lehetetlen volt elkerülni, hogy a szívemet és a lelkemet súlyos sebek érjék. Már akkor... Apuval problematikusnak nevezhető viszonyom kamaszként ingerültnek volt mondható, most leginkább távolságtartó. 10 percnél többet nem tudok vele elbeszélgetni. Hetente. Amennyi közünk van egymáshoz, attól akár idegen is lehetne. A szüleim továbbra is tartják a kapcsolatot meg a látszatot, de lényegében elhidegültek egymástól.
Anyuval felemás kapcsolatban vagyunk. Néha egyáltalán nincs jelen az életemben, egyáltalán nem tud a dolgaimról, máskor meg túlságosan is benne van, túlaggódik mindent. És talán éppen ezért, minden erőmmel azon voltam, hogy rajtam ne vegye észre ha gáz van, nem akartam még én is tetézni a bajt, meg akartam felelni neki. És hát nem is vette észre.
16-17 évesen, sőt talán pár nappal ezelőttig is mereven hittem, hogy jól döntöttem, amikor nem avattam be a lelki nyavalyáimba. Nem kell a sablonszöveg, úgysem használna, és csak aggódna, amivel az agyamra menne. Most kezdek rájönni,hogy így viszont csak ingatag alapokat tudtak teremteni számomra, amelyek minduntalan megroppannak szorongó, zaklatott énem súlya alatt. Az az ember, aki a legközelebb áll hozzám, akiben a legjobban bízom...egy álomképnek ismer. Olyan emberbe kapaszkodtam teljes erőmből, aki mit sem tud rólam.
De épp anyám érzékenysége, meg az hogy mekkora csapás lenne neki, ha megtudná hogyan élek, és a szeretete segített, hogy ebben a fájdalmas, rémálomszerű időszakban életben maradjak. Egy pillanatra sem jutott eszembe, hogy őt itt hagyjam. Visszapillantva ma is ámulok, hogy túléltem, hogy magamra hagyatva éltem túl az életet...
Ez a látszólagos kiegyensúlyozottság aligha készíthette fel anyámat arra a sok nehézségre és megpróbáltatásra, ami neki osztályrészül jutott. Nem ilyen életről álmodott, persze. Szülés után nem ment vissza dolgozni, apámra hárult a család eltartásának feszültsége. Előfordult, hogy anyu teljesen maga alá került (számomra is rejtély, hogy pontosan miért, 8-9 éves lehettem), máshol kereste a vigaszt. Persze kiderült. Apám ekkor kezdett el keményen inni, ami nem sokat javított a helyzeten. Nem csak én vagyok hajlamos a függőségre, bár az én kíméletlen küzdelmem a sötét hangulatokkal csak később kezdődött.
Veszekedések, megcsalások, válni akarnak, aztán mégse. Én meg végighallgattam. Így lehetetlen volt elkerülni, hogy a szívemet és a lelkemet súlyos sebek érjék. Már akkor... Apuval problematikusnak nevezhető viszonyom kamaszként ingerültnek volt mondható, most leginkább távolságtartó. 10 percnél többet nem tudok vele elbeszélgetni. Hetente. Amennyi közünk van egymáshoz, attól akár idegen is lehetne. A szüleim továbbra is tartják a kapcsolatot meg a látszatot, de lényegében elhidegültek egymástól.
Anyuval felemás kapcsolatban vagyunk. Néha egyáltalán nincs jelen az életemben, egyáltalán nem tud a dolgaimról, máskor meg túlságosan is benne van, túlaggódik mindent. És talán éppen ezért, minden erőmmel azon voltam, hogy rajtam ne vegye észre ha gáz van, nem akartam még én is tetézni a bajt, meg akartam felelni neki. És hát nem is vette észre.
16-17 évesen, sőt talán pár nappal ezelőttig is mereven hittem, hogy jól döntöttem, amikor nem avattam be a lelki nyavalyáimba. Nem kell a sablonszöveg, úgysem használna, és csak aggódna, amivel az agyamra menne. Most kezdek rájönni,hogy így viszont csak ingatag alapokat tudtak teremteni számomra, amelyek minduntalan megroppannak szorongó, zaklatott énem súlya alatt. Az az ember, aki a legközelebb áll hozzám, akiben a legjobban bízom...egy álomképnek ismer. Olyan emberbe kapaszkodtam teljes erőmből, aki mit sem tud rólam.
De épp anyám érzékenysége, meg az hogy mekkora csapás lenne neki, ha megtudná hogyan élek, és a szeretete segített, hogy ebben a fájdalmas, rémálomszerű időszakban életben maradjak. Egy pillanatra sem jutott eszembe, hogy őt itt hagyjam. Visszapillantva ma is ámulok, hogy túléltem, hogy magamra hagyatva éltem túl az életet...
"Én nem bánnám, ha néha-néha meglátogatna a Szomorúság. Mondjuk, havonta egyszer. Vagy inkább félévenként. Elüldögélhetne itt. Még be is sötétítenék a kedvéért. Összehúznám magam. És sajogna, sajogna a szívem. De hogy mindennap eljön! Na nem, azt már mégsem! Hogy felidézze minden: egy ferde tekintet, egy régi tárgy, egy poros fénykép, a szélfújta levelek, az eső, az eldübörgő vonatok zaja. Na nem! Alig merek már kinézni az ablakon. Ott szokott előbukkanni a Szomorúság, a faluvégi dombhát mögül. Hű, komor ám, sötétbarna! Lép egyet, s már a Ráday-kastély tetején van, még egyet, s már itt áll a vasúti kocsma udvarán; s mi neki onnan az én ablakom! Semmi. Már kopog. ,,Dehogy eresztlek - gondolom -, dehogy!'’ Törődik is vele! Átszivárog az ablaküvegen, betelepszik a szobámba. A fekete feketébb lesz tőle, a barna barnább, a pirosok kialusznak, elszürkülnek a sárgák, megvakulnak a kékek, a zöldek, mint a hamu. Reménykedem mindig, hogy nem hozzám jön. Annyian laknak errefelé… És már kopog is, kopp… kopp."
Száz ágban süt a nap, jólesőn simogatja a bőröm ahogy kiülök a terasz lépcsőjére. Érzem a tavaszt. A macska is elterül a betonon, szívja magába a D vitamint. Sokat hajtogattam, hogy ha tavasz lenne, akkor minden lenne. Erőltetetten mosolygok, ahogy látom a cinkéket a cica vizes táljához szökkenni, ahogy elnézem azt az igazi tavaszi kék eget, ahogy.... Közben meg zsigeri erővel tör fel belőlem a zokogás. Megint kezdődik az undor. Magamtól, az ételektől, az emberektől. A gyomrom gombócként a torkomban, de ez most nem az a jóleső idegesség, nem a pozitív izgalom. Megint azon a ponton vagyok, hogy egyetlen rossz szó, és megindulnak a könnycsatornák, hogy egyetlen rossz szó és legszívesebben sírva rogynék le a padlóra, csak hagyjanak! Megint azon a ponton vagyok, hogy üvölteni tudnék, hisztérikusan zokogni, rombolni. Pokolian hiányzik az "otthonom", a régi énem, a könyvekkel eltöltött életem, egykori világom, amiben mindennek megvolt a maga helye és amelybe semmiféle csúfság sem törhetett be, hogy lerombolja. Nagyon-nagyon kivagyok idegileg.
2009. február 26.
Jól vagyok.
1. Munka van kialakulóban, de nem élem bele magam. Majd meglátjuk...
2. Ex keres napok óta, hogy szeretne velem lenni, unatkozik, találjunk ki valamit. Közben meg msn-en éli az életét, olvasgatom a 10 percenként változó személyes üziket. "Hazudsz. Tudom, unom..." Ez volt a nap fénypontja. Nem csak engem csal.
Most ennyi, majd később részletesen. :)
1. Munka van kialakulóban, de nem élem bele magam. Majd meglátjuk...
2. Ex keres napok óta, hogy szeretne velem lenni, unatkozik, találjunk ki valamit. Közben meg msn-en éli az életét, olvasgatom a 10 percenként változó személyes üziket. "Hazudsz. Tudom, unom..." Ez volt a nap fénypontja. Nem csak engem csal.
Most ennyi, majd később részletesen. :)
2009. február 22.
"üzenem neki, hogy szakadjon le rólam mert uncsi ugyanaz a lemez"
Egész nap ugyanaz a kérdés dobol az agyamban, monoton. Miért hagy el engem mindenki, aki megismer? Tényleg ennyire elviselhetetlen vagyok? Csak nyűg?
Lehet, hogy Neki van igaza, és mégis egy felfuvalkodott picsa vagyok, az önsajnálat nagy mestere. Egy külön bejegyzést megérne, mit NEM értem el az életben. És valójában csak egy ostoba figyelemhiányos liba vagyok. Jó dolgomban nem tudom mivel hívjam fel magamra a figyelmet, minden áron középpontban akarok lenni, áttaposok mindenen és mindenkin. Erkölcstelen, gátlástalan, képelt beteg, nem mellesleg ritka szar ember. Most kezdem érteni, miért is vágták annyiszor a fejemhez, hogy tulajdonképpen teljesen feleslegesen élek...
Borotvaélen táncolok, nagyon távol kerültem attól, aki valaha voltam. Valaha, vagyis gyerekkoromban. Szóval lehet, hogy valójában ez vagyok én. Így viszont senkinek sem kellek. Nem vagyok képes cipelni ezeket a terheket egyedül, már nem vagyok elég. Soha nem is voltam. Utaltam rá, néhány embernek mondtam is, hogy össze fogok omlani, nem bírom tovább és segítsenek. Meg se hallják, vagy a fent olvasható idézet volt a reakció, nincs akihez mehetnék. Nagy szakadék előtt állok, és előbb-utóbb bele fogok esni. Inkább ugrom, utálok várni.
Upd: Mennyi gyógyszer bevétele számít már túladagolásnak? Most a napi adag két és félszeresénél tartok. Egy óra alatt...
Egész nap ugyanaz a kérdés dobol az agyamban, monoton. Miért hagy el engem mindenki, aki megismer? Tényleg ennyire elviselhetetlen vagyok? Csak nyűg?
Lehet, hogy Neki van igaza, és mégis egy felfuvalkodott picsa vagyok, az önsajnálat nagy mestere. Egy külön bejegyzést megérne, mit NEM értem el az életben. És valójában csak egy ostoba figyelemhiányos liba vagyok. Jó dolgomban nem tudom mivel hívjam fel magamra a figyelmet, minden áron középpontban akarok lenni, áttaposok mindenen és mindenkin. Erkölcstelen, gátlástalan, képelt beteg, nem mellesleg ritka szar ember. Most kezdem érteni, miért is vágták annyiszor a fejemhez, hogy tulajdonképpen teljesen feleslegesen élek...
Borotvaélen táncolok, nagyon távol kerültem attól, aki valaha voltam. Valaha, vagyis gyerekkoromban. Szóval lehet, hogy valójában ez vagyok én. Így viszont senkinek sem kellek. Nem vagyok képes cipelni ezeket a terheket egyedül, már nem vagyok elég. Soha nem is voltam. Utaltam rá, néhány embernek mondtam is, hogy össze fogok omlani, nem bírom tovább és segítsenek. Meg se hallják, vagy a fent olvasható idézet volt a reakció, nincs akihez mehetnék. Nagy szakadék előtt állok, és előbb-utóbb bele fogok esni. Inkább ugrom, utálok várni.
Upd: Mennyi gyógyszer bevétele számít már túladagolásnak? Most a napi adag két és félszeresénél tartok. Egy óra alatt...
2009. február 21.
Utolsó utáni csepp abban a bizonyos pohárban
A szeretet elvárása önzés, legalább annyira, mint a szeretet elutasítása.
Érdeklődtem volna róla hogy ugyan mi van vele, egyáltalán él-e még az úr, mert elnyelte a köd mint a szürke csacsit. Kiderült hogy igencsak él, csak épp a gyanúm szerint, rám nem kíváncsi. Távol álljon tőlem, hogy fényezzem magam, és tényleg elég csúnyán váltunk el legutóbb, de azon kevesek közé tartozom akiket érdekelt a lelke. És érdekel(ne) a mai napig.
Tudom, hogy nem épp józan gondolkodásomról vagyok híres, és biztos nagyon nehéz lehetett velem, meg minden energiádat felemésztettem, de ha én egyszer kimondok és meggondolok valamit, akkor azt komolyan gondolom. Azzal is tisztában vagyok, hogy ez nem elég ahhoz, hogy véget vessek a szeszélyeimnek, a függőségeimnek, a borús világlátásomnak, de most van valami, ami eddig hiányzott. Az akarat.
Szerettem volna bebizonyítani neked, hogy annyira reménytelen senki mégsem vagyok, mint az jelenleg a szemedből tükröződik. Elvégre anno nem véletlenül kedveltél meg, az a valami most is bennem van. És én emlékszem a jóra is, a reggeli ébresztésekre, a bizalomra, a hitedre...a rajzodra. Nagyon-nagyon szerettem volna még egy esélyt...
X üzenete: Élek, tőle távol
Ez a mondat elvágott mindent.
Érdeklődtem volna róla hogy ugyan mi van vele, egyáltalán él-e még az úr, mert elnyelte a köd mint a szürke csacsit. Kiderült hogy igencsak él, csak épp a gyanúm szerint, rám nem kíváncsi. Távol álljon tőlem, hogy fényezzem magam, és tényleg elég csúnyán váltunk el legutóbb, de azon kevesek közé tartozom akiket érdekelt a lelke. És érdekel(ne) a mai napig.
Tudom, hogy nem épp józan gondolkodásomról vagyok híres, és biztos nagyon nehéz lehetett velem, meg minden energiádat felemésztettem, de ha én egyszer kimondok és meggondolok valamit, akkor azt komolyan gondolom. Azzal is tisztában vagyok, hogy ez nem elég ahhoz, hogy véget vessek a szeszélyeimnek, a függőségeimnek, a borús világlátásomnak, de most van valami, ami eddig hiányzott. Az akarat.
Szerettem volna bebizonyítani neked, hogy annyira reménytelen senki mégsem vagyok, mint az jelenleg a szemedből tükröződik. Elvégre anno nem véletlenül kedveltél meg, az a valami most is bennem van. És én emlékszem a jóra is, a reggeli ébresztésekre, a bizalomra, a hitedre...a rajzodra. Nagyon-nagyon szerettem volna még egy esélyt...
X üzenete: Élek, tőle távol
Ez a mondat elvágott mindent.
"Mondd, miért nem félsz?
Hogy késő, hogy lehet-e elég idő,
Hogy valahol megtaláld amiért élsz, talán van még erőd...
Mondd, miért így élsz?
Nézz fel! Most még újra kezdhetnéd!
Hogy valahol megtaláld amiért élsz,
Neked érezned kell: Mennyit érsz!"
Ki mondta, hogy nem félek? Ki mondta, hogy én sosem változom? Ki mondta, hogy nekem ez a lehető legjobb élet? És egyáltalán miért hagy el engem mindenki, aki megismer???Az istenit!
Hogy késő, hogy lehet-e elég idő,
Hogy valahol megtaláld amiért élsz, talán van még erőd...
Mondd, miért így élsz?
Nézz fel! Most még újra kezdhetnéd!
Hogy valahol megtaláld amiért élsz,
Neked érezned kell: Mennyit érsz!"
Ki mondta, hogy nem félek? Ki mondta, hogy én sosem változom? Ki mondta, hogy nekem ez a lehető legjobb élet? És egyáltalán miért hagy el engem mindenki, aki megismer???Az istenit!
Upd: sokadszor szerkesztem át ezt a bejegyzést, mert egyszerűen nem hiszem el. Én lebontottam volna a sokszor emlegetett vakolatot, lehullott a fal, itt állok előtte meztelenül. És nem kér belőlem, holott rengetegszer kérte, hogy ne bújjak álarcok mögé. Aztán amikor megteszem, akkor már késő. Nagyon-nagyon szeretném ha egy utolsó esélyt kapnék, ha azt is eljátszom, akkor megértem a tiltást/törlést, de esély nélkül nem nyugszom bele. Az egyetlen ember, akit a legközelebb éreztem magamhoz, nem hisz bennem. Hogyan lehet így bármit is végigcsinálni vagy akár csak elkezdeni?
Na hát a következő "incidens" sem sűrűn esik meg, ráadául pont olyan napom volt, amikor az agyam nem kontrollálja a szívem, így igencsak Ű(számomra is) meglepőre sikerült a délelőtt.
Reggeli fáradtsággal teli szemekkel ültem a buszon, fülemben mp3, unott fejjel bámultam a rohanó fákat, amikor is 3 srác körém telepedett, elszórva, mert máshogy nem volt hely. Éreztem hogy megbámulnak, de nem szóltak hozzám. Poénkodtak, lekapcsoltam az mp3-t, hogy halljam miről beszélnek. Nem rólam. A vicceiken elmosolyodtam, nem bírtam megállni, hiába tettettem hogy zenét hallgatok. Észrevehették hogy jól szórakozom rajtuk, mert a megálló előtt pár méterrel odaszól az egyik, mire a következő párbeszéd alakult ki:
- nem jössz velünk, behívlak valamire?
- leverne a víz ha igent mondanék, mi? kénytelen lennél fizetni :)
- (nevet) na most már tényleg komolyan kérdezem.
Elmentem.
Reggeli fáradtsággal teli szemekkel ültem a buszon, fülemben mp3, unott fejjel bámultam a rohanó fákat, amikor is 3 srác körém telepedett, elszórva, mert máshogy nem volt hely. Éreztem hogy megbámulnak, de nem szóltak hozzám. Poénkodtak, lekapcsoltam az mp3-t, hogy halljam miről beszélnek. Nem rólam. A vicceiken elmosolyodtam, nem bírtam megállni, hiába tettettem hogy zenét hallgatok. Észrevehették hogy jól szórakozom rajtuk, mert a megálló előtt pár méterrel odaszól az egyik, mire a következő párbeszéd alakult ki:
- nem jössz velünk, behívlak valamire?
- leverne a víz ha igent mondanék, mi? kénytelen lennél fizetni :)
- (nevet) na most már tényleg komolyan kérdezem.
Elmentem.
2009. február 20.
Kell a blog. Kell ez a blog, hogy kiírhassam magamból a dolgokat. Talán már írtam, de ha nem akkor most mondom, hogy örülök, ha van olvasó (szeretlek is titeket, főleg akik régóta követnek), de az sem zavar, ha nincs. Tisztában vagyok a saját magam és az írásaim unalmas mivoltával. De azért sem költözöm el.
2 nap alatt történt változás, nem is kicsi. Az ex (fú de fura ezt leírni) bejelentette, hogy "nem akar velem rossz viszonyban lenni, és nem akar velem nem találkozni". Baráti viszonyban maradunk, de a kommunikációnk lekorlátózik az internetre. Csak fájdítaná a szívem, nemet mondtam a talákozáosokra. Így is pokoli nehéz.
Aztán akitől a megoldást várnám, mert felismertem az általa nyújtott lehetőségeket, nem kér belőlem. Nem hibáztatom persze, sőt abszolute megértem. Itt is ment az adok-kapok, a viaskodás, hogy kinek van igaza, kinek szebb a barlangja, kevesebb a pókja, kinél több a fény. Nem csodálom ha nem kér egy koloncot a nyakába. Ő tette jól, nem törődött senkivel, nekiállt élni.
Én meg egyem meg, amit főztem. Persze, tudom, hogy én vagyok 'a mintalány ellentéte', hogy csak siránkozom, ahelyett, hogy tennék valamit a helyzet javulásáért. De nem, még magamnak sem tudom elmagyarázni miért nem megy (lépjünk túl a lelustázáson, mert ez már komolyabb annál).
A jövő romokban. A gyógyszert elvileg azért szedem, hogy ez ne legyen így, és van is valamilyen motiváló hatása, de legtöbbször annyira jól hat a szorongásoldó, hogy már egyáltalán nem törődöm azzal, mi lesz holnap, inkább a mának élek, a magam módján persze.
Jelenleg siratom azt, ami lehetett volna....
2 nap alatt történt változás, nem is kicsi. Az ex (fú de fura ezt leírni) bejelentette, hogy "nem akar velem rossz viszonyban lenni, és nem akar velem nem találkozni". Baráti viszonyban maradunk, de a kommunikációnk lekorlátózik az internetre. Csak fájdítaná a szívem, nemet mondtam a talákozáosokra. Így is pokoli nehéz.
Aztán akitől a megoldást várnám, mert felismertem az általa nyújtott lehetőségeket, nem kér belőlem. Nem hibáztatom persze, sőt abszolute megértem. Itt is ment az adok-kapok, a viaskodás, hogy kinek van igaza, kinek szebb a barlangja, kevesebb a pókja, kinél több a fény. Nem csodálom ha nem kér egy koloncot a nyakába. Ő tette jól, nem törődött senkivel, nekiállt élni.
Én meg egyem meg, amit főztem. Persze, tudom, hogy én vagyok 'a mintalány ellentéte', hogy csak siránkozom, ahelyett, hogy tennék valamit a helyzet javulásáért. De nem, még magamnak sem tudom elmagyarázni miért nem megy (lépjünk túl a lelustázáson, mert ez már komolyabb annál).
A jövő romokban. A gyógyszert elvileg azért szedem, hogy ez ne legyen így, és van is valamilyen motiváló hatása, de legtöbbször annyira jól hat a szorongásoldó, hogy már egyáltalán nem törődöm azzal, mi lesz holnap, inkább a mának élek, a magam módján persze.
Jelenleg siratom azt, ami lehetett volna....
2009. február 19.
Take a chance on me
Két hete emészt a gondolat, hogy volt valaki, akire a legnagyobb szükségem lett volna (jelenleg is), de önös érdekből vagy azért mert féltem hogy szint hoznak az én kis saját bejártú Sin Citym-be, elrontottam. Azóta sok dolog történt, hisz látjátok. És ami egyelőre nem látható, csak én érzem, hogy a világlátásom is formálódik. Kezdem látni az általa választott utat és értelmet. Örülnék ha kapnék még egy esélyt, nem játszom el... Ölellek ha erre jársz!
Veled együtt lehetnénk hurrikán!
Veled együtt lehetnénk hurrikán!
Dühöngő ifjúság
Pörögnek a képek, múlt-jelen. Emlékképek, csak azért, hogy meggyűlöljem őket. A múlt az emlék, a jóleső nosztalgia, a jelen a sok-sok kérdés és kevés válasz. Édes tudatlanság. Néhány napja gyűjtöm a gondolatokat, emlékeket, illatokat, érzéseket, hogy leírom mindazt, amit…
Sírós szerelem volt ez. De lebegtem. Mint minden férfival. Azt hittem az első után semmi nem fog ennyire fájni. Hogy mindenki más csak sokadik lesz. A fájdalom természete nem ilyen, nincs edzhetőség.
A rossz oldaláról már írtam, hazudozások, megcsalások, ott bántottuk egymást, ahol értük. Akkor még hiányzott a történetből az érzelmi mélység, a rózsaszín köd. Pedig olyan is volt. Megváltoztatta az addig unalmas életem. Kissé zűrös figura volt, nagyszájú, rebellis, de átkozottul vonzó. Beleillettem a képbe, megvolt bennem az a szenvedély, ami után mindig is futott. Uralkodó típus, vág az esze mint a borotva, egyikünk sem maradt alul az adok-kapokban. Ő volt az egyetlen ember, aki tudta mivel lehet engem provokálni, én meg ettől megőrültem. Halálosan szerelmes voltam. Aztán amilyen hirtelen söpört le a lábamról, olyan hirtelen el is múlt.
Valaki ma azt mondta nekem, hogy bármit meg tudok bocsátani. Akkor azt válaszoltam rá, hogy ez az én hülyeségem. Azóta máshogy látom, nem hülyeség ez, csak túlélés. Könnyebb a szépre emlékezni, így is pokolian fáj minden, hát még ha arra gondolok, hogy megcsalt vagy hogy belehazudott a képembe… Számít? Ugyan.
. Soha nem ítélt el, nem gúnyolta ki az álmaimat, még ha banálisnak is tartotta őket. A maga szentimentális iróniájával – megkockáztatom – szeretett. Nagyon-nagyon szeretném, hogy azt lássa jól vagyok, hogy megháláljam a kedvességét, meg azt, hogy hitt bennem. Ennyivel tartozom neki, mert megtanított szeretni. Őt, az életet, magamat.
Sírós szerelem volt ez. De lebegtem. Mint minden férfival. Azt hittem az első után semmi nem fog ennyire fájni. Hogy mindenki más csak sokadik lesz. A fájdalom természete nem ilyen, nincs edzhetőség.
A rossz oldaláról már írtam, hazudozások, megcsalások, ott bántottuk egymást, ahol értük. Akkor még hiányzott a történetből az érzelmi mélység, a rózsaszín köd. Pedig olyan is volt. Megváltoztatta az addig unalmas életem. Kissé zűrös figura volt, nagyszájú, rebellis, de átkozottul vonzó. Beleillettem a képbe, megvolt bennem az a szenvedély, ami után mindig is futott. Uralkodó típus, vág az esze mint a borotva, egyikünk sem maradt alul az adok-kapokban. Ő volt az egyetlen ember, aki tudta mivel lehet engem provokálni, én meg ettől megőrültem. Halálosan szerelmes voltam. Aztán amilyen hirtelen söpört le a lábamról, olyan hirtelen el is múlt.
Valaki ma azt mondta nekem, hogy bármit meg tudok bocsátani. Akkor azt válaszoltam rá, hogy ez az én hülyeségem. Azóta máshogy látom, nem hülyeség ez, csak túlélés. Könnyebb a szépre emlékezni, így is pokolian fáj minden, hát még ha arra gondolok, hogy megcsalt vagy hogy belehazudott a képembe… Számít? Ugyan.
. Soha nem ítélt el, nem gúnyolta ki az álmaimat, még ha banálisnak is tartotta őket. A maga szentimentális iróniájával – megkockáztatom – szeretett. Nagyon-nagyon szeretném, hogy azt lássa jól vagyok, hogy megháláljam a kedvességét, meg azt, hogy hitt bennem. Ennyivel tartozom neki, mert megtanított szeretni. Őt, az életet, magamat.
2009. február 18.
Welcome
Belépek a lakásba, a komorság azonnal, már az ajtóban lesben áll, a nyomomba szegődik, és egy percre sem mozdulna el. Leveszem a kabátom, érzem ahogy az erőszak körémfonódik, fojtogat. Körülnézek, sehol senki. Felvonszolom magam az emeletre, ledobom a táskám az ágy mellé, ruhástul belezuhanok az ágyba. A szoba másik végéből a laptop álnok módon kacsintgat rám, hívogat, mintha csak azt mondaná, "gyere, nézd meg fent van-e". Nem bírom, kimegyek a fürdőbe, sminklemosót keresek mert érzem, hogy a sírás elkerülhetetlen lesz. Banális ötlet, sminklemosó... Régi ismerősként üdvözöl a penge, hidegen csillog a steril mosdókagylón. Nem! Lemegyek a konyhába, enni kellene, ég a gyomrom a gyógyszerektől. Nincs étvágyam, de muszáj valamit enni. Hányingerem lesz, önkéntelenül is a wc felé visznek a lábaim, holott az ételtől való megszabadulások egyetlen módját sem próbáltam soha. Nem! Érzem, hogy emelkedik a vérnyomásom, lüktet a csuklóm, sípol a fülem. Vissza a fürdőbe, megadom magam. Erősebbek. A tükör felé fordítom a fejem, ide-oda ugráló szemem a karomon lecsorgó vért látja, amint összegyűlik tenyerem redőiben. Leroskadok a hideg járólapra és sírni kezdek... A megszokott koreográfia.
2009. február 17.
Megfogadva Doktor Kleopátra tanácsát ("Ne legyen egyedül" by Tisza Kata) aktívan szocializálódom. Leküzdve szociális iszonyaimat, teázni járok, tömött plázákban nézelődöm, ápolom amúgy is megrogyott társadalmi kapcsolataimat, sőt néhanapján még előadásra is beülök. Hová fajulok...
Na azért túlzásokba ne essünk, az hogy fizikailag az iskolában vagyok, nem azt jelenti, hogy szellemileg is jelen vagyok. Utálom azt a rengeteg lámpát, a kivetítőket, a fehér papír visszatükröződését...kiég a szemem.
A kis megnyugtató bogyóim olyannyira hiányoztak, hogy újra magamhoz vettem őket.
Igen szorongok
Amúgy meg a " tranzisztor kor hajnalán volt egy kalandos éjszakám, de megtörtént és nem bánom". Ex. Volt vagy 4 éve. Barátnője is van, de ez sem zavart. Láthatólag őt sem különösebben. ;)
Ezek mennek.
2009. február 15.
Anyukám aktívan tanulmányozza az agykontrollt, a pozitív gondolkodást és minden hasonló törekvést, mellyel javítható az életszínvonal. Ezzel szemben itt vagyok én, aki marékszámra eszem a gyógyszereket és pusztítom magam ahol érem és a lehető legtávolabb állnak tőlem a kiegyensúlyozott lelkiállapotok. Érdekes dolgok ezek. Mintha nem is lenne köztünk vérségi kapcsolat...
Ja, a mai napot végigcsináltam nyugtató nélkül, apró lépések a felejtés útján.
Ja, a mai napot végigcsináltam nyugtató nélkül, apró lépések a felejtés útján.
2009. február 14.
Csendes őrület
Aki gyerekként ismert, úgy emlékezik rám, mint egy zárkózott kislányra, aki nem igazán volt barátkozó. Aranyos voltam, de vad. Okos, cinikus, fanyar humorú és nem kicsit titokzatos. Nem sok embert engedtem közel, nagyon megválogattam kinek nyitom meg a belső világomat. Na azért tizenévesen nem könyveltek még el deviánsnak, az csak később jött. Maximum a stréberségemmel tűntem ki, de 14 éves koromig nagy átlagban olyan voltam, mint a többi korombeli, csak kicsit zárkózottabb.
Aztán a múlt valóban elmúlt, a korábbi kényelmes kis világom semmivé lett, a barátnőm elment Kanadába, ezzel nagy lyukat hagyva a védőhálómon. Aztán jöttek a kusza hangulatok. Tizenhat vagy tizenhét éves koromra világossá vált, hogy a nagy aktivitás hetei után csak az élet árnyékos oldala képes lekötni a figyelmemet. Szürke, kilátástalan bíbelődés a halállal és az önpusztítással… Segítségem is volt, akkor még szerelemnek hitt fiú személyében, aki bevezetett a drogok világába. Ott megkaptam a valahova tartozás érzését. Meg komoly nyomokat a lelkemben, de arról majd máskor.
Föl nem foghatom, hogyan minősülhettem normálisnak az iskolában. Kezdek gyanakodni, hogy nemcsak depresszió, hanem borderline esélyes is vagyok. Képzelt beteg az nem, mielőtt még rám fogjátok. Tipikus kétarcú nőszemély vagyok, kislány cicával, otthonülős, stréber, megbízható, felelősségteljes és roppantmód hajlamos a bűntudatra. Ja és túlérzékeny. Aztán ha olyan lábbal kelek fel, akkor egy laza erkölcsű, nihilista, önző, önpusztító és zűrös nő arca néz rám a tükörből és vele kell megosztanom az elmém.
Aztán a múlt valóban elmúlt, a korábbi kényelmes kis világom semmivé lett, a barátnőm elment Kanadába, ezzel nagy lyukat hagyva a védőhálómon. Aztán jöttek a kusza hangulatok. Tizenhat vagy tizenhét éves koromra világossá vált, hogy a nagy aktivitás hetei után csak az élet árnyékos oldala képes lekötni a figyelmemet. Szürke, kilátástalan bíbelődés a halállal és az önpusztítással… Segítségem is volt, akkor még szerelemnek hitt fiú személyében, aki bevezetett a drogok világába. Ott megkaptam a valahova tartozás érzését. Meg komoly nyomokat a lelkemben, de arról majd máskor.
Föl nem foghatom, hogyan minősülhettem normálisnak az iskolában. Kezdek gyanakodni, hogy nemcsak depresszió, hanem borderline esélyes is vagyok. Képzelt beteg az nem, mielőtt még rám fogjátok. Tipikus kétarcú nőszemély vagyok, kislány cicával, otthonülős, stréber, megbízható, felelősségteljes és roppantmód hajlamos a bűntudatra. Ja és túlérzékeny. Aztán ha olyan lábbal kelek fel, akkor egy laza erkölcsű, nihilista, önző, önpusztító és zűrös nő arca néz rám a tükörből és vele kell megosztanom az elmém.
2009. február 13.
Tegnap óta annyit változott a helyzet, hogy most már 4 csajról tudok. Persze ilyenkor utólag mindenki baromi okos, hogy ők tudták és természetesen az énkurvaanyámat amiért nem vettem észre magamtól, nem nekik kellett volna szólni, á dehogy.
Átértékelődött bennem minden, amit eddig mereven igaznak vallottam. Régen hittem. A szerelemben, az empátiában, az emberek szavában. Hittem, hogy ha azt mondja szeret, akkor az igaz. Akartam hinni, arra a naiv logikára hivatkoztam, hogy ha nem lenne igaz, nem mondaná ki. Mert ugyan minek? Hogy megkapjon? Megkapott enélkül is.
Élni sincs kedvem...
Átértékelődött bennem minden, amit eddig mereven igaznak vallottam. Régen hittem. A szerelemben, az empátiában, az emberek szavában. Hittem, hogy ha azt mondja szeret, akkor az igaz. Akartam hinni, arra a naiv logikára hivatkoztam, hogy ha nem lenne igaz, nem mondaná ki. Mert ugyan minek? Hogy megkapjon? Megkapott enélkül is.
Élni sincs kedvem...
2009. február 11.
>Annyira kurva jó utólag megtudni, hogy nem én voltam az egyetlen nő az életében. Sőt, csak azért lehettem része, mert az első számú jelölt, akibe halálosan szerelmes, nos annak ő nem kellett. Ráadásként mindezt az ő szájából hallani… Konkrétan hazugság volt az utóbbi 1 évem. Megyek és végigeszem a gyógyszeres szekrényt.
Én és Fanni barátném immár rendszeresnek mondható színvonalas beszélgetése. (Részlet.)
(...)
- fú nem jut eszembe a neve
- pedig ilyen tök hétköznapi neve van, semmi különleges
- Gábor? Ákos? Ádám?
- nem... ekkora barom is csak én lehetek, hogy nem tudom a haverom nevét.
- milyen betűvel kezdődik?
- hát ez az...
- Márk? Attila? Zsolt? Csaba?
- nem
- nézd meg iwiwen...
- á, azért se...be kell ugrania, hát hiszen tudom, annyiszor szólítottam már a nevén...
- ne aggódj, nem ciki :D
- Figyelj elmondom, hogy hogy néz ki. Te is láttad már azt hiszem. Barna rövid hajú, sportos, van szexi körszakálla és Fenyő Ivános mosolya.. Én is tipikusan Márknak gondolnám, talán ezért is nem jut eszembe az igazi neve...na?
- hát így nem ugrik be.
- de látom magam előtt, bemegyünk órára és az előadás kellős közepén fogsz megvilágosodni, hangos kommentárral, hogy "bazdmeg, Bálint"
- bazdmeg és tényleg Bálint :D
(...)
- fú nem jut eszembe a neve
- pedig ilyen tök hétköznapi neve van, semmi különleges
- Gábor? Ákos? Ádám?
- nem... ekkora barom is csak én lehetek, hogy nem tudom a haverom nevét.
- milyen betűvel kezdődik?
- hát ez az...
- Márk? Attila? Zsolt? Csaba?
- nem
- nézd meg iwiwen...
- á, azért se...be kell ugrania, hát hiszen tudom, annyiszor szólítottam már a nevén...
- ne aggódj, nem ciki :D
- Figyelj elmondom, hogy hogy néz ki. Te is láttad már azt hiszem. Barna rövid hajú, sportos, van szexi körszakálla és Fenyő Ivános mosolya.. Én is tipikusan Márknak gondolnám, talán ezért is nem jut eszembe az igazi neve...na?
- hát így nem ugrik be.
- de látom magam előtt, bemegyünk órára és az előadás kellős közepén fogsz megvilágosodni, hangos kommentárral, hogy "bazdmeg, Bálint"
- bazdmeg és tényleg Bálint :D
2009. február 10.
Előadás
Függöny fel! Prológ.
- Kinyomtam a hívását. 1 év alatt egyszer sem... Tudom hogy végeztem. Ő is tudja.
Meghajol!
Taps! Függöny le!
Összeomlik.
Upd: esküszöm 3 perce postoltam ezt a bejegyzést, erre világít a telefonom. "Mit csinálsz ma este?" Nem...
- Kinyomtam a hívását. 1 év alatt egyszer sem... Tudom hogy végeztem. Ő is tudja.
Meghajol!
Taps! Függöny le!
Összeomlik.
Upd: esküszöm 3 perce postoltam ezt a bejegyzést, erre világít a telefonom. "Mit csinálsz ma este?" Nem...
2009. február 7.
"Irányzatokkal próbálkozol, buddhista leszel meg jógázol, meditálsz ás vega koszton élsz, kerülöd a zsírsavakat meg a koleszterindús táplálkozást, aztán nem jön a purgatórium, és akkor hedonistává válsz és beleveted magad a züllésbe, és módosítani próbálod a tudatodat és akkor jön a mégnagyobb pofáraesés. Meg kell értened végre, felfognod a molekuláiddal, hogy önmagadtól nem menekülsz, a halál sem öld föl..."
Száz lépés magány
Elteltek a napok, igen vegyesen. A ma például egész pozitív volt. Nem hülyeség a nap endorfin termelő hatása. Mivel már az összes festéket lekapartam otthon a falról kínomban, és anyukám szerint sem jó, ha itthon vagyok, mert csak amortizálódik a lakás, fogtam magam, fülembe az mp3, kezem a zsebbe és elindultam világnak. Jó másfél órát sétáltam, közben persze sírtam is, mert az agyamat semmi nem kapcsolta ki. Olyan megnyugtató, felszabadító sírás volt ez, amikor ültem a semmi közepén, nem volt ott senki, nem ért oda a világ zaja, a könyöklés. Megindító időjárás. Kellett is ez, miután tegnap már a körülöttem élők is azt mondták, kezdjek valamit magammal, mert ez már durva.
No de ma nem nyavalygunk. Jelenleg az ad tartást a napjaimnak, hogy tavaszodik. Lehet akármilyen problémám, ilyenkor egy vállrándítással (jó, kis túlzás) meg van oldva, nyáron nem vagyok hajlandó keseregni. Olyankor fura módon mindig működik az a gondolatom, hogy a Föld akkor is forog tovább, ha nekem épp a szívem szakad meg. Nincs jobb egy nyári zivatarnál, amikor vészjóslóan közelednek a felhők, messziről morog az ég, kövér esőcseppek kezdenek a földre potyogni én meg a szabadban várom a nagy zuhét. Meg a fesztiválok, a szabad szerelem, a vízpart, a perzselő forróság. Basszameg, még csak február van.
No de ma nem nyavalygunk. Jelenleg az ad tartást a napjaimnak, hogy tavaszodik. Lehet akármilyen problémám, ilyenkor egy vállrándítással (jó, kis túlzás) meg van oldva, nyáron nem vagyok hajlandó keseregni. Olyankor fura módon mindig működik az a gondolatom, hogy a Föld akkor is forog tovább, ha nekem épp a szívem szakad meg. Nincs jobb egy nyári zivatarnál, amikor vészjóslóan közelednek a felhők, messziről morog az ég, kövér esőcseppek kezdenek a földre potyogni én meg a szabadban várom a nagy zuhét. Meg a fesztiválok, a szabad szerelem, a vízpart, a perzselő forróság. Basszameg, még csak február van.
2009. február 5.
Vibráló feszültség izzik közöttük
A világ rohanása hirtelen megáll körülöttük
Nézik egymást a fiú és a lány de nem tudják
honnan ez különös vágy.
Hagyták sokáig, hogy a külvilág elszakítsa egymástól őket
Nem látták, a háttérben a rosszindulatú tömeget.
Ármánykodott ellenség és barát egyaránt
Elintézték, hogy kettejüknek sokkal nehezebb legyen ez a világ.
Bár a sötét hadak majdnem sikerrel jártak
Egy lopott éjszakában ténykedéseik kudarcba fúltak
Aztán eljött a következő este, többször néztek egymásra lelkesedve
Persze sokaknak ez nem tetszett, önös érdekből megint belekevertek
Úgy látszott elúszott a pillanat
A kétely újra mélyen beléjük mart
Nem bíztak egymásban így hirtelen hátráltak
Megint pár lépést távolodtak...
Ezután játszották, hogy mindketten mást akarnak
De az idő megmutatta, egymásnak túl sokáig nem hazudhattak
Hiába a küzdelem, hogy a másik ne érdekelje
Egyiküknek sem sikerült ezt elhitetnie
Kiabáltak egymásra kígyót békát, ejtettek egymáson sok fájdalmas sebet
Sokszor összegyűltek fejük felett a vihar fellegek
Különös történet az övék akárhogy is nézzük
Képtelenség őket megértenünk
Furcsa romantikával sosem vallanák be egymásnak a lényeget
Elengedik egymást aztán majd bánják ha visszacsinálni már nem lehet...
Na hát volt rá jó pár napom, akár hetem is átgondolni mit is történt velem, mit akarok valójában. Lassan kezdtem kigyógyulni a rögeszmémből. Most már tudom, hogy aki szeret, az nem visz bűnbe, az nem akar nekem rosszat. X hete vergődünk egymás mellett, se veled, se nélküled élesben. 2 nap szerelem, egy hét veszekedés. Aztán kezdtek kopni a”szeretlek”-ek, megérezte, hogy belefáradtam. És tényleg. Végeztem. De pokolian fáj, főleg ha a versét olvasom, benne van minden. Nem tudok nem sírni.
2009. február 3.
2009. február 2.
Függőségeim
Aljas módon felkérettem magam egy tesztre :) Köszönöm smile manó!
1. energiaital. Még nyáron kaptam rá, amikor éjszakáztam, olimpia, bulik, munka. Reggelente ezzel indul a napom, és jópár dobozzal magamba kell tölteni hogy bírjam a saját magam által diktált tempót. Tudom, tudom, de nem kávézom... Meg aztán finom is, legújabb szerelemem az áfonyás ízű. Ezzel vígasztalom magam, hogy azért iszom mert finom, nem azért mert pörget.
2. internet. Az utóbbi évekhez képest sokat javult, akkor képes voltam egész nap előtte ülni. Ezt szerencsére mára sikerült visszaszorítanom, és ha ide is ülök inkább olvasgatok, semmint csevegek. Ó meg a zene.
3. drugs. A lejtő...
4. könyv. Az első pozítív a listában és talán az utolsó is. Büszkén vállalom hogy én azon kevés magyarok közé tartozom, aki könyveket vásárol. Hiába vásárolunk egyre több könyvet évente, azt az egyre többet egyre kevesebb ember veszi. Írtam már róla, hogy számtalan elolvasatlan könyv csücsül a polcomon, jelenleg is éppen a bookline-os könyvemet várom, mára ígérték. Az első függőségem, amire büszke vagyok. :)
5. Továbbá van még olyanom is, hogy táska, cipő, és ékszer-mánia. Ezek nem tartoznak a káros dolgok közé, viszont hasznosnak sem nevezném őket semmiképp. Pénzkidobás, de legalább nem önpusztítás.
Na és akkor nagyon kiváncsi lennék Sway függőségeire, bár jó sokkal tisztában vagyok/vagyunk, de azért szedd össze őket. :) Továbbá shlell-shock is beavathatna, bár őt elnyelte a föld, azért ha erre jársz ölellek. És hát ne maradjon ki Mentium se. ;)
1. energiaital. Még nyáron kaptam rá, amikor éjszakáztam, olimpia, bulik, munka. Reggelente ezzel indul a napom, és jópár dobozzal magamba kell tölteni hogy bírjam a saját magam által diktált tempót. Tudom, tudom, de nem kávézom... Meg aztán finom is, legújabb szerelemem az áfonyás ízű. Ezzel vígasztalom magam, hogy azért iszom mert finom, nem azért mert pörget.
2. internet. Az utóbbi évekhez képest sokat javult, akkor képes voltam egész nap előtte ülni. Ezt szerencsére mára sikerült visszaszorítanom, és ha ide is ülök inkább olvasgatok, semmint csevegek. Ó meg a zene.
3. drugs. A lejtő...
4. könyv. Az első pozítív a listában és talán az utolsó is. Büszkén vállalom hogy én azon kevés magyarok közé tartozom, aki könyveket vásárol. Hiába vásárolunk egyre több könyvet évente, azt az egyre többet egyre kevesebb ember veszi. Írtam már róla, hogy számtalan elolvasatlan könyv csücsül a polcomon, jelenleg is éppen a bookline-os könyvemet várom, mára ígérték. Az első függőségem, amire büszke vagyok. :)
5. Továbbá van még olyanom is, hogy táska, cipő, és ékszer-mánia. Ezek nem tartoznak a káros dolgok közé, viszont hasznosnak sem nevezném őket semmiképp. Pénzkidobás, de legalább nem önpusztítás.
Na és akkor nagyon kiváncsi lennék Sway függőségeire, bár jó sokkal tisztában vagyok/vagyunk, de azért szedd össze őket. :) Továbbá shlell-shock is beavathatna, bár őt elnyelte a föld, azért ha erre jársz ölellek. És hát ne maradjon ki Mentium se. ;)
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)