Hiányoznak a G. hegyes borozós naplementék - füstöstül, műanyagpoharastul.
A nyáresti grillezések, a nagy beszélgetések. Az éjjel kocsiból kilógós csakúgyintegetések, a nagy nevetések, a helyzetkomikumok, megcsúszott szeretkezések.

Majd amikor nagyon öreg leszek, sok unokával meg minden szükségessel, akkor esélyes, hogy egy kis faluban fogok élni egy szép házikóban. Most még nagyon nem tudom elképzelni azt a csendet, a kakaskukorékolást (jó, igen a köcsög kakas még mindig megvan a szomszédban...valaki kakaspaprikást?), meg a fákat, meg mindent, ami „vidékdíszlet”.

Most még kell a nagyvárosi füstszag, a Gé-hegy, a cipők, a szépszemű pincér a Bazilikánál, a delirium. Meg a többiek.

Szóval majd. Talán, ha már nem kerek a világ. Most még hiányzik talán még az is, ami eddig soha nem is volt.

Help me!

Van egy könyv, amire nagyon vágyom. Végállomás gyermekei. Ha Te tudod, hogy hol adnak ilyet, esetleg megvan és kölcsön- vagy eladnád, netántán tudod kitől lehetne ellopni, akkor szóljál má' nekem, mert az égvilágon sehol sem találom. Egyéb lehetőségek is érdekelnek, csak nekem hirtelen ennyi jutott eszembe. De ne tartsd magadban, ahogy azt mondani szokás minden megoldás érdekel, nem riadok vissza az illegalitástól sem. :)

Napi Feldmár szösszenet

"A másik ember "másiksága" szent dolog. Másokat a saját fogalmaink szerint értelmezni: narcisztikus ostobaság. A másik ember a végtelenségig más lehet, mint én. Ezt nehéz belátni, mert a szeretet ettől kezdve különbözést, autonómiát, függetlenséget és szabadságot jelent. A szeretők vagy a szülő és gyerek közti erőszakot az váltja ki, hogy nem akarnak szembenézni a másik alapvető különbözőségével, bár a másiknak valamely autonóm cselekedete erre kényszerítené őket. Amit irányítani tudok, az vagyok én, amit nem tudok irányítani, az a másik. Ha téged nem tudlak irányítani, akkor félni kezdek, elveszíthetlek, olyan dolgokat is megtehetsz, amiket nem is értek. Megverlek, hogy megadásra kényszerítselek, és így a részem maradj. Ha "te"-belőled "én"-t csinálok, és ezt te megengeded, akkor közöttünk nem lehet szeretet. Hatalmi viszony, dominancia, alávetettség igen. Szeretet az nem."

Azt hiszem, minden ember életében van egy pont, amikor döntenie kell. Ha rosszul dönt, nincs visszaút. Sokáig azt hittem, hogy másokat hibáztathatok azért, ami velem történt. A hibáktól azt mondják, hogy az ember jobbá válik. Ez talán igaz is. De minden hiba elvesz egy darabot az emberből. A hibákat nem lehet jóvátenni.
Örökké velünk maradnak, hogy emlékeztessenek a múltra. Egy "bocsánat", vagy egy "elnézést" jöhet szívből, de ez csupán szó. Azt hisszük, hogy ha megkapjuk, amire várunk, hogy ne haragudj, attól minden jobb lesz. De a szó nem fedi el a sebeket. Minden bocsánat egy újabb halál, amelyet a léleknek kell átélnie. Megbántottak. Százszor, talán ezerszer is. De a legjobban az fájt, amikor bocsánatot kértek. Tudtam, hogy megölik vele a lelkemet. Nem a megbántás fájt, mert azt elfelejti az ember. Talán hónapok, vagy évek kellenek hozzá, vagy talán csak egy pillanat, de elfelejti. De a bocsánatkérés már azt jelenti, hogy ott, abban a pillanatban, amikor kimondta, vagy megtette, amit mondott, vagy amit tett, őszinte volt. Ott, abban a pillanatban tényleg úgy gondolta, vagy úgy érezte.Senki nem érdemli meg, hogy megöljék a lelkét, hisz anélkül a szíve halott. S szív nélkül, hogy éljük túl az életet?

Reggelre

'Én csak egy ág vagyok ezen a fán,
Én csak egy fogaskerék a gépben.
Én csak egy csepp nem az óceán,
De Veled együtt mindent kibír.
Én csak egy levél vagyok a fán,
És csak egy darab a nagy egészben, és csak
Neked mondom el: Veled együtt lehetnénk Hurrikán!’

Szembesítő dekadencia

Semmi sincs, csak fénytelen éj, csak szótlan bánat, hiú remény. Nincsen hűség, nincs szerelem, nincs simító kéz nekem.

Ülsz a szobádban, a testedben érzed a szúró fájdalmat, ami összeszorítja a torkod. Egy szó, egyetlen gondolat, egy gesztus, egy szemlesütés és mindaz, amit eddig hermetikusan elzártál, útnak indul. Nem férek bele az életébe. Ezzel a gyomorszájra mért ütéssel indult a napom. Az első pofon.

Az élet magányosság, a partik, a jövő-menő barátok és minden mámorítószer ellenére, a hamis vigyorgó maszkok ellenére is. És ha végül találsz valakit, akiről úgy érzed, hogy kiöntheted neki a lelked, a szavak amiket kimondasz/leírsz jelentésnélküliek. Vagy túldramatizálod, vagy aluljátszod…de soha nem úgy mondod el, ahogy szeretnéd. Félreért, pedig nem bántani akartam. Napok óta érzem a feszültséget, a meg nem értettséget. A második pofon.

Senki(m) sincs. Csak egy halom emlék a múltból, és pár álom a jövőről. Most nincs élőlény a földkerekségen, csak én. Ebben az új függetlenségben csak a fájdalmat érzed, a kevés alvás és a túlfeszített idegek játékát. Igazad van, senkit felelősség nem terhel a másik életének alakulásáért. Mindenkit azért terhel felelősség, amit megszelídít. Rókát, kutyát, Constanze-t, kinek mi jut, ugye…

Nem törődni semmivel, csak motiválatlanul lebegni. Lehet ez életcél? Talán igen, talán nem. Túlélés mindenképp lehet. Csak oda szeretnék bújni. Csak egy simogatást és elsuttogott szavakat, hogy minden rendben. Szuszogást a fülembe. Nagyon szeretném. Semmi sincs rendben, semmi az égvilágon...

Hány életünk van? Hányszor ronthatjuk el? Hányszor veszíthetünk el valakit?

Mindig is labilis természet voltam, befolyásolható és alkalmazkodó. A kapcsolataim valahogy mindig igazi szerelem, szenvedély nélkül alakultak. Kompromisszumokat kötöttem, irányítottak és az működött. Anyám, ahogy mondani szokás, erős személyiség. Ha nem feleltem meg az elvárásainak, ami csuklóból általában sikerült, egyszerűen leordította a fejem. A problémáimat így szinte soha, senkinek nem árultam el. Ismerős a helyzet, ugye, addig marcangolod magad, amíg lelki konfliktusokból várat építesz és bevehetetlen leszel. Ma sem találják hozzám a kulcsot...

"erre nevelt, hát ilyen is vagyok"

Kicsi vagyok, ilyen kicsi: .

Előtted.
Nem nyugszom, mert a világ nem vált meg engem.
Kérdeznék, de kit?
A sok némát?
A szavakat veszik, de csak a fejüket rázzák, hát nem érted?
Csak Te vagy, ki nem néma.

"Az első csak tizenöt, a második arany"

„ ...és rájöttek hogy a mellékhatása 0,001-e mint az alkoholnak. Elvileg nincs. Csak tudod mi a baj vele? Miért nem akarják hogy te csináljad? Tudod mi a helyzet? Kinyílik egy kapu testvérem. És elkezded látni a szellem világot. Rá fogsz jönni hogy abban a másik világban tök egyenlőek vagyunk. Ott nincs hatalma az egyiknek ott látod a másik gondolatát, érzed az érzelmeit, tudod? Ott nincs bepalizás ott több tudás, tiszta tudás van tiszta információ, az egy szabad világ... ”

Most kaptam, és muszáj megörökítenem blogos mentésre.

A modern szingli nő:
Volt egyszer messzi földön egy önálló, magabiztos hercegnő, aki egy szép napon a kastélya melletti zöldellő mezőn, a kristálytiszta tó partján, környezeti kérdésekről elmélkedve egyszer csak meglátott egy békát.
A béka ráugrott a hercegnő térdére, és azt mondta: Ó, csodálatos hölgy, valamikor daliás herceg voltam, amíg el nem átkoztak. Ha megcsókolnál, ismét jóvágású fiatal herceg lehetnék, és akkor
drágám,összeházasodhatnánk, beköltözhetnék a kastélyodba az anyámmal együtt,ahol főzhetnél, moshatnál ránk, nevelhetnéd a gyerekeinket, és emiatt örökké hálás és boldog lehetnél!
Aznap este, miközben a hercegnő könnyű vacsoraként, enyhén fehérboros hagymamártásban megfuttatott fenséges békacombot szopogatott, magában elmosolyodva így szólt:
én k.rvára nem így gondolom…

Megint sikerült hozzávágni magam a padlóhoz. Már meg sem lepődök. Vele beszélgettem ma. Igen, sokmindenben igaza van. Változni, változtatni sosem könnyű, esetemben különösen nem. Azt mondják kétféle nő létezik, aki megvalósítja az álmait, és a többiek. Attól félek, hogy én a második csoportba tartozom. Állítólag elég értelmes vagyok, van személyiségem is, csak nem ismerem az életet és nem vagyok képes figyelembe venni a modern élet követelményeit. Én magam is többször hangoztattam, hogy nem vagyok erre a világra való, évszázadokkal korábban, egy másik korban, a szentek és mártírok korában kellett volna születnem, mert most nem az számít értéknek, amit én annak érzek.

A régen fontos emberi értékek egyre jobban eltörpülnek ebben az elanyagiasodó világban. Felháborít az igazságtalanság, a kicsinyesség és az önzés. Mindenütt olyan embereket látok, akik tökéletesen boldogok a semmilyen életükkel. Szeretik azt hinni, hogy mindenféle márkanevekkel teletűzdelt holmikban elenyészik a semmilyenségük, a stílustalanságuk. Akik megbízhatatlanok, akik saját maguknak is hazudnak, szánalmas, ha tudja, hogy nem fogadnák el úgy ahogy van, és ezért megpróbál másnak lenni. Ha csak arra képes, amire más, és nem is akar jobb vagy több lenni. Ha nincsenek saját gondolatai. Ha oldalakra áll, ha általánosít, ha bárkit elítél, mert más a bőrszíne, vagy a vallása, vagy, mert nem onnan jött ahonnan ő.

Elkanyarodtam… Szóval helytállónak látszik a megállapítás, így x év távlatából. Azt hiszem – akárhányszor kísérletet tettem saját életem megreformálására – mindig abba a hibába estem, hogy türelmetlen voltam. Azonnal akartam a változást, és ha nem sikerült, felrúgtam minden korábbi próbálkozást, mert nincs önbizalmam továbbcsinálni őket. Erő. Neki van. És nekem is erre lenne szükségem, vagy valakire, aki ellensúlyozza izgékony, dinamikus létemet, és aki akár kézen fog és elvezet, miközben a barátom és csodálhatom. Jelentkező lenne, csak eddig a pontig én sosem jutok el, életbe lép a Dorothy-effektus. Igen, ez az én agyam szüleménye.

Már kislányként is világosan láttam a mese értelmét. (Az Óz-ról beszélünk, ugye.) Szóval, adva van Dorothy, aki szerelmes a Bádogemberbe. Minden más csak humbug volt, az elsődleges cél az volt, hogy visszaszerezze a bádogember szívét. Vitte a szív nélküli emberét végig az úton, dacolva mindennel. Végül Dorothy elnavigálta a csapatot Smaragdvárosba, kiállt minden próbát és a Bádogemberben szív dobogott – érte. Ám ekkor a lány elbúcsúzott tőle és hazament. Hogy miért? Hosszú volt az út. Elfáradt…

Munka és stressz mentes pár napot tudhatok magam előtt. Semmi idegeskedés, rengeteg program, sportok, barátok, jó zenék, Jagermeister, sok-sok pihenés, és a gondolat: akár azt is megtehetem, hogy csak unatkozom.

Ma az új ismeretségek napja volt. Betévedt hozzánk egy férfi. 40 körüli, különösebben nem sármos, nem is gazdag. De az aurája… Azóta sem tudom kiverni a fejemből. Már messziről mosolygott, közvetlen, barátságos volt, azonnal beszédbe elegyedett velem, és ő csak mesélt, színházról, biciklizésről, életről, kertészkedésről. Órákig tudnám hallgatni.Nem tudom mi volt az az érzés, ami akkor átjárt, de nem bírtam nem követni, amikor elment. Azon kaptam magam, hogy az izmaimmal görcsösen megfeszülve utolsó pillanatban kapom el az orrom előtt bevágódó üvegajtót. Most is borzongat ha eszembejut… Nem, nem az ajtó. A férfi, a szó nemesebbik értelmében.

Ma sem alszom.

Kötelező esti program (klikk)

Útravalónak építkezni...

Gyakran kérdeztem meg magamtól, lennék-e mániás depressziós, hogyha rajtam múlna. Amennyiben nem szedhetnék lítiumot vagy a gyógyszer nem hatna rám, egyszerűen nemet mondanék- és a válasz tele volna rettegéssel. De a lítiumot nem hiába szedem, emiatt, azt hiszem, jogom van föltenni a kérdést. Bármennyire furcsa, azt hiszem, inkább a mániás depresszió mellett döntenék. Nem egyszerű dolog ez. A depresszió borzalmas, szóval, hanggal, képpel nem is lehet kifejezni - semmi pénzért nem élnék át még egyet a tartósabb fajtából. Gyanakvással, bizalomhiánnyal és túlzott önbecsüléssel lehetetleníti el a barátságokat, képtelenné tesz az élet élvezetére, a normális járásra, a beszédre és gondolkodásra, kimerültséget okoz, éjszaka és nappal is rémületben tart. Nem mondható el róla semmi jó, legfeljebb az, hogy depressziósan bárki megtapasztalhatja milyen lehet öregnek és betegnek lenni, haldokolni, lassú ésszel élni... (...)
Akkor hát miért akarok ezzel a betegséggel bíbelődni? Azért mert őszintén hiszem, hogy több dolgot éreztem át miatta és mélyebben mint mások, több és erősebb élményt szereztem az átlagnál, hevesebben szerettem és engem is hevesebben szerettek, többet nevettem mert többet is sírtam, megpillantottam az ember legnagyszerűbb és legrosszabb tulajdonságát és lassan megtanultam mekkora érték a figyelem, a megértés és az elfogadás. Megtapasztaltam elmém és szívem szűkösségét, tágasságát és mélységét, láttam mily gyarló mindkettő és végső soron mennyire kiismerhetetlen.
De gyorsabban futottam, gyorsabban éltem, gyorsabban szerettem mint a legtöbb ember.
A megszámlálhatatlanul sok hipománia és maga a mánia is az érzékelés, érzés és gondolkodás új szintjeit hozta az életembe. Még amikor a legpszichotikusabb voltam is, amikor hallucináltam és dühöngtem, akkor is tudtam hogy új zugokat találok az elmémben és a szívemben. Akadt zug, amelytől a lélegzetem is elakadt, annyira hihetetlenül szép volt, és úgy éreztem tőle, hogy akár itt most meg is halhatok, a képek úgyis megmaradnak. És akadt köztük groteszk, csúf, amelyekkel sohasem szerettem volna szembesülni, hát még újból megpillantani bármelyiket. El se tudom képzelni, hogy ráunjak az életre, hiszen tudok a határtalan sok zugról és az ezekből nyíló határtalan perspektívákról.

Régóta leszámoltam a viharok nélküli élettel, az aszályoktól, gyilkos időszakoktól mentes világgal. Az élet túlságosan bonyolult ahhoz, hogy másnak tekintsük, mint ami. Mindig is lesznek zavaró elemek és mindig meg is maradnak. Elvégre a nyugtalanság, a sivárság, az erős meggyőződés és az őrült lelkesedés egyedi pillanata töltik ki az életet, változtatják meg az ember munkájának jellegét és irányát, s adnak végső értelmet és színezetet szerelmeinknek és barátságainknak.

/Kay Redfield Jamison: A nyughatatlan lélek, részlet/

Byron szerint mindannyian másképp vagyunk megszerkesztve. Mindenki a saját vérmérséklete által megszabott korlátok között mozog és csak részben valósítja meg saját lehetőségeit. A sötétség szerves része a személyiségemnek és nem is kell megerőltetnem az agyam, hogy felidézzem a hónapokig tartó semmitsemérek életérzést...

Na hát ezt elkerülendő, és megcáfolva Byron-t kaptam egy lehetőséget nyári külföldi munkára. New York, gyerektábor. Tudom, nem egy ambiciózus karrierista meló, de a jelenlegi céloknak tökéletesen megfelelne.

Hogy megkönnyítsem saját dolgom, összeszedem mi mindenért érné meg, hogy elmenjek.
- x éve egyetlen gondolatom: el innen, bármi áron. Külön öröm, hogy fizetnek is érte.
- amúgy is szeretek világot látni (a gyerekekkel már lehet hogy lesznek gondjaim, huzamosabb ideig más gyerekét nehezen viselem el)
- lenne társaságom is, barátnőm vetette fel az ötletet én meg kapva kaptam az alkalmon. Szegény, nehogymár egyedül menjen :)
- nyelvtanulás. Nyílt titok, hogy volt már korábban is jópár "tűnjünk innen" ötletem, de akkor Anglia volt az elsődleges cél. Legutóbb épp nyáron fordult meg a fejemben, akkor elkezdtem újra az angol tanulást, mert bár hiába van nyelvvizsgám, (szégyen) egy szót sem tudok kiejteni. Ott talán ragad rám valami.
- lázasan kutatom magam. Mindannyian nehezen mozgunk önnön korlátaink között, ezért elhatároztam hogy én bizony lebontom azokat a korlátokat. (Ahogy azt Móricka elképzelte...) Szóval most mindenfajta olyan helyzet elé állítom magam, amikre korábban csípőből nemet mondtam volna. Mert hogy tanul meg úszni a gyerek? Ha bedobod a vízbe.

Szerintem nem sokat fogok gondolkozni a válaszon.

"0.618-nyira a paradicsomtól"

Van egy férfi. Van egy barát. Egy filozófus. Egy csodálatos elme. Egy személyben. Jelen helyzetemben ő képviseli azt a fajta kötőanyagot, ami összetart. Némely írását kedvem volna bekereteztetni. :) Fénye van, megengedte, hogy fürödjek benne. Ő az egyetlen (!) aki észrevette, hogy magam alatt vágom a fát. Büszke vagyok rá hogy a barátjának nevez, pedig nem érdemlem meg (nem ez most nem önsajnálat).

Mondják a nálam okosabbak, hogy mindennel játszani kell. Játszani az érzésekkel, az érzékekkel. Játszani mindennel. Ahogy tegnap is. Akartam hinni, hogy én vagyok az egér, a védtelen, a kiszolgáltatott, mert így kisebb volt a saját felelősségem, volt ürügy a szemlesütésre, a hallgatásra. Ő meg tudta, persze hogy átlátott rajta... Csak nem volt a kezében semmilyen adu, vagy ha volt is, nem akarta használni. Velem sosem használta őket...
Bocsánatkéréssel tartozom, tudom hogy sosem akarna bántani és szörnyen szégyellem, hogy egyáltalán ez megfordult a fejemben.

A lényeg hogy az utóbbi pár napban sok szépet IS olvastam, amiről azt hittem, hogy fájni fog. Fájt is, de most felfedeztem valami mást is benne, amit egyelőre még nem szeretnék elárulni. Summa summarum, zajlik az élet rendesen, néha van egy-két ember, akik mentális pofonjaikkal visszarángatnak ebbe az élet nevű játékba, mert ugye mindig játszani kell. Felelősségből, szerelemből, barátságból, ki tudja még milyen indíttatásból.

Nagyban hozzájárulnak, hogy elviselhetőbb helynek tűnjék számomra a föld.


Ja és itt egy kis lecke barátságból, kitartásból és összefogásból. Ajánlom mindenkinek, én nem tudom sírás nélkül végignézni.

Munka, suli, szakmai gyakorlat, barátok. Elég nehéz összehangolni ezeket önmagukban is, pláne ha hozzáveszem a mindezt tönkretevő hangulataimat. Otthon egy mozdulattal a szobára rántom a sötétséget - a függöny segítségével. A takaró alá bújok, de nem tudok aludni. Már harmadik napja. Fáradt vagyok.

Amikor az ember a csúcson van, az elképesztően jó érzés. (Valami még rémlik azokból az időkből, amikor még bejött az élet). Az önbizalomhiányt elfújja a szél, gyors ötletek, kristálytiszta logika, könnyedség, lendület, erő, csábítás, csábíttatás, érzékiség.
Aztán történik valami (jelen esetben egy iwiw üzenet) és a gyors ötletek túlontúl gyorsak. Ingerlékenység, düh, csalódottság.
És ennek sohasem lesz vége, mert az elmebetegség kialakítja a maga valóságát. És az örök kérdés, mikor kezdődik előlről? Melyik énem a valódi? A vad, impulzív, zaklatott erőszakos őrült? Vagy a félénk, visszahúzódó, öngyilkosséági gondolatokkal foglalkozó, kudarcra ítélt bágyatag?

"ha te nem tudsz valamit kitalálni baszhatom az egészet, csak te segíthetsz" (Ez még mindig az adjak kölcsön pénzt story.)

Nem tudtam hogy ennél lejjebb is lehet rúgdosni, de neki mindig sikerül. Ha nem érzelemmel hat rám, hát akkor célbeveszi a lelkiismeretem. Sokan akartak már tönkretenni, lehet, hogy most sikerült.

Beszélgetek

- tudod mi a vicces benned? (szegény, nem is sejti. Azt hiszi valami mélyenszántó igazságot tud meg magáról)
- olyan természetességgel sajátítod el a bunkó újgazdag szerepét, hogy az riasztó
- újgazdag? :) te is tudod hogy egy seggfejként kezdtem...
- az is maradtál...

Hol voltál, amikor szerettelek?

Hajnali 10 óra, ridegen világít az óra kijelzője. Telefoncsörgésre eszmélsz. Ex. Cirka fél éve nem beszéltünk. Első gondolatom az volt, hogy mi az isten, második hogy félretárcsázott, harmadik pedig nem volt, mert egyből elkezdett a bevált bókjaival bombázni. „Szia, de rég hallottam rólad, mi újság, eltűntél, tali? Legyen! Puszilgatott össze-vissza, nem igazán tudtam mire vélni, kikívánkozott belőlem a kérdés: hogyhogy most jutottam eszedbe? Na és akkor a bumm. Belekeveredett valami illegálisba, adjak má’ neki kölcsön egy kis pénzt. Leesett állal, óriási pupillákkal hallgattam a sztorit, de…De, nem tudok segíteni. Nem leszek szamár, ha nincs ló...sorry. Tényleg sajnálom. De aki nincs benne a tegnapjaimban, az ne akarjon a holnapjaimban sem. Lehet ítélkezni...