Barátság? Szerelem?

"Újra visszhangzik bennünk, hogy bármit megtehettünk,
nem volt semmink, nem is volt, mit elveszítsünk."

Már vagy 20 perce ültem ott, az ágyán, és azon töprengtem mit keresek én itt. Romantikus volt, ő a hátamat simogatta, én teát kortyolgattam, közben szólt a zene, de nem vonzott. Sem a fiú, sem a hely. Pár éve ismertem meg, akkor azt hittem ő lesz az, aki... Lehetett volna, de akkor nem kellettem neki. Mostmeg én nem tudom elképzelni, hogy fogom a kezét, hogy átölelem, hogy megcsókolom. Régóta ismertük egymást, fogtam már meg a kezét, öleltem már át.

Sokan akarták megkapni, én meg remélni sem mertem, hogy egyszer észrevesz. És hát nem is... Vagy nem azzal a szemmel. Kaland, flört? Rendszeresen kézen fogva sétáltunk, megsimogatott, átölelt, hozzámbújt ha tévét néztünk. Én meg remegtem érte.

Persze nem én kellettem, jött egy szőke, hosszú hajú, kék szemű lány. 17 éves. Akkor szakadt meg a barátság. Nem tudtam tettetni, hogy nem fontos, egy évig egyáltalán nem beszéltünk. Aztán egy nyári napon, izzadtan, kiszikadva ücsörögtem a munkahelyemen és csörgött a telefonom. Ő volt.

Most 2 évvel később az ágyában ülve elnéztem őt. Borostás, szikár, tipikus szépfiú. Elég gyakran változik az ideálom, és most pont ez a lezser hanyagság van napirenden. Mégis... Átalakult bennem a tökéletes férfi képe. Már sokkal inkább az kelti fel az érdeklődésemet, aki a viselkedése és nem pedig a kinézete miatt kirívó. Gyógyulok, gondoltam, amikor ez a dal szólalt meg a winampban (esküszöm tényleg véletlen volt). Nem tudtam, hogy meghallgatja-e, arcomba temettem a kezem, egyetlen lehetségnek tűnő reakcióként. Nevetett és ölelt. És igen, vannak zenék amik fontosak lesznek. És vannak fontos emberek is, múlhat a szerelem...

Azt hiszem - sőt, bátran kijelentem - hogy energiaital és Frontin kombó nem épp a legösszeillőbb.
Olyan, mint egy bad trip, csak nincs az a megnyugtató gondolat, hogy hamarosan elmúlik. Fogalmam sincs mikor lesz vége...

Furcsa ezt bevallani, de a legnagyobb félelmem, hogy elfelejtenek. Gondolom ezért is szabadulok nehezen egy kapcsolatból, mert tudom hogy a szakítással minden kapocs megszakad és nem fog gondolni rám többé.

Hogy bírja nélkülem?
Neki miért nem kellek a napi életviteléhez, mikor nekem ő olyan pokolian kellene?
Miért nem vagyok már fontos?
Miért nem szeret?
Miért enged el?

Ha én emlékszem mindenkire, ha mindenkiről számtalan emléket őrzök és néhanapján jólesik ezekre mosolyogva visszagondolni. Sőt továbbmegyek, ha ezek az intenzív emlékek adnak tartást a napjaimnak, ha ezekből építkezem újra, az alapokról... Akkor más miért nem gondol rám? Olyan nagyon kellene.

Baráti kapcsolat megint más. Az nem érdekel. Hány barátság szakadt meg, főleg a felszínesek, édesistenem hány. Az igaziak persze maradnak. Sorra vettem az utóbbi 8 évet, iskolaváltások, gimi, egyetem, más világok... Sok-sok éve nem látott arcok, sok-sok éve nem keresett arcok.

Nem szeretem a hasznavehetetlenség érzését. Vagy hogy pótolható vagyok. Holott magam is azt vallom, hogy minden nőnél van jobb, minden bajnok legyőzhető, mindenki pótolható. De ha magamról van szó, akkor azért szíven üt. Mindenkiben szeretnék hagyni egy aprócska, egy egészen picike nyomot, amit senki más nem fog hagyni.

Pótolhatóság, középszerűség, értéktelenség, tucat. Félelmeim.

Alone

Felhívom. Elmondom, hogy egyedül vagyok, hogy nem érzem jól magam, hogy gyötörnek az aggodalmak és csak beszélgetni szeretnék picit. Feszeng. Hallom a telefonban ahogy sóhajtozik, kattog az agya mit is mondjon. Sosem tudta kezelni a hangulataimat. Soha nem is akarta. Mégis hozzá fordulok, mert én tőle várnám a megmentést. Nem kellett volna mondania semmit, a levegővétele megnyugtatott volna, csak halljam ahogy szuszog. De ő nem hallja meg a segélykérést, nem látja, hogy utolsó erőmmel is felé nyújtom a kezem. "Nincs valaki akihez elmehetnél?" A kegyelemdöfés.

2 napja Albert Györgyi hangoskönyvére alszok el. És mennyire magamra ismerek. (Mellesleg nem szeretem a hangoskönyveket, tudom én, hogy maga a szerző mondja el a történetet, saját hang, saját hangsúly, saját érzésekkel megspékelve. De jobban szeretem magam eldönteni mi a hangsúlyos a mondatban, és sokszor előfordult hogy én egész mást emeltem ki a könyvből mint ő. Azt meg végképp nem jegyzem meg, hogy nagyon érdekes hangja van, nekem nem tetszik...de ezt tényleg le sem írtam, a könyve(i) fantasztikus(ak). )

Zavar

Most nézem csak, hogy két hete nem írtam ide. Két hete? De hiszen tegnap...meg az előtt is. Mégse?

Menekülő józan ész

Most az a helyzet állt elő, hogy nem tudom megfogalmazni mi a baj. Beszélgetek valakivel már jópár napja, hosszú órákat. Interneten persze, rettegek ha valakivel beszélnem kellene. Erre mondják, hogy szociáis iszony? Régebben pedig kommunikatívnak hívtak. Hogy van ez?!

Eljutottam/eljutottunk oda - bár ezzel sem eddig volt a baj - hogy tudom mit szúrok el, mit kellene máshogy csinálnom, kire kellene hallgatnom, kire nem, melyik hidat kellene felégetnem, elvágni a szálakat. Csak nem tudom végrehajtani. A fejemben kristálytisztán összeáll minden, hogy reggel felkelek, elmegyek barátokkal, olvasok, filmezek, mit tudom én. De általában már az elsőnél megakadok. Felkelni...aztán hogyan? Fáradtabban kelek, mint ahogy lefeküdtem.

Mivel ez mégsem mehet így, előveszem a hosszú hónapok óta polcon porosodókönyv egyikét. Olvasom a betűket, értem a szavakat, de az agyam témáról témára ugrál. Közben a tegnapi esti film pár kockája jár a fejemben, hogy adni kellene a macskának enni, meg hogy még én sem ettem, de takarítani is kellene mert lassan nem férek be a saját szobámba, közben Mester Tamás hangja ringat bele a semmibe amint félszemmel ránézek az órára és látom elment a fél nap, de tulajdonképpen mit is csináltam ma? Mikor keltem? Mikor feküdtem le? Lefeküdtem egyáltalán? Többször egymás után olvastam a bekezdéseket mire rájöttem hogy egy kukkra sem emlékszem. Ijesztő. Eddig ahhoz voltam szokva hogy az agyam a legjobb barátom, hosszú párbeszédeket folytattam le magammal, ezer variáció élt az agyamban, mindig mindenre volt B sőt C tervem is. Mostmeg a legjobb barátom ellenem fordult, semmit sem talál érdekesnek, élvezetesnek, vagy akár említésre méltónak. Az agyam helyén agyag van.
Kibírhatatlan.

Könyves móka

Sway bízta rám a feladatot, mely szerint "írd le öt könyvnek a címét, amit 2008-ban olvastál. Nevezz meg öt embert, és értesítsd őket. Linkelj vissza az ötletgazda bejegyzésére."

Jean Des Cars: Sisi avagy a végzet. Kiskorom óta valami fura,megmagyarázhatatlan vonzalom húz Sisihez. Megvannak a róla szól filmek, a musical, számtalan könyv, de mind közül ez a kedvencem. (Ó meg hát Szabó P. Szilveszter). Nagyon hiteles portré róla, nem az a sziruposan csöpögő Romy film (mellesleg Romy-t is szeretem, az ő életrajzát is olvastam). Szeszélyei, politikai nézetei, a méltóság amellyel a számtalan tragédiát viselte, szüntelen halálvágya...olyan esendővé tették. No meg persze számos helyen magamra ismertem, főleg utóbbi témában. Sajnos nagyon nehezen beszerezhető könyv, de akit érdekel, annak mindenképpen tudom ajánlani. (Sway szerintem kapna rá :))

Elisabeth Wurtzel: Prosac-ország. Nincs hozzáfűzni valóm, Bibliám.

Tisza Kata: Magyar Pszicho. Tisza Katával úgy voltam, hogy nem igazán tudtam eldönteni tetszik-e vagy sem. Olvasom a blogját, a cikkjeit, amik tetszettek, viszont az első könyve ami a kezembe akadt, az a Reváns volt. Ellentmondásos, én nem igazán vagyok vevő az ilyen szintű kitárulkozásra. Na de a Magyar pszicho óta újra kedvencem, a Doktor Kleopátrát is beszereztem, de még nem volt időm elolvasni, viszont a történet alapján befutó lesz. Majd 2010-ben vele kezdem az aktuális évi könyv összesítést.

James Frey: Millió apró darabban. Drogos könyv. A narkósok Háború és békéjének nevezik, szerintem alapkönyv. A stílusa kissé szokatlan, rengeteg tőmondat szerepel benne, és ezek gyakran sorokon át ismétlődnek. A sztori viszonylag egyszerű, egy testileg és szellemileg leépült fiatal srác gyötrelmes napjait mutatja be egy intézetben, egy élet lassú, fáradtságos, küzdelmes összerakását. Nem könnyű olvasmány.

Celia Rees: Farkasszem. Rossz szokásom, hogy minden könyvet megveszek, aminek tetszik a címe/témája vagy ismerem az írót, aztán lusta dög módjára hónapokig ott csücsülnek a polcon, mert nincs kedvem, hangulatom, időm elolvasni őket. Rees első könyvét olvastam, Bűbájos Mary. :) Én kis naiv elhittem, hogy a könyv tényleg egy napló maradványai, és jajj de izgi. Erre nyakon öntöttek a folytatással, és minden lelkesedésem alábbhagyott...

Bajban vagyok, merthogy én nem tudok 5 embert megnevezni (elirtottam magam mellől mindenkit), de örülnék, ha shell shock, smilemano és Mentium kitöltené. :)

"Aznap, amikor megtettem, két borotvapengét vittem magammal a kádba.
Tudod, miért?
Mert tudtam, hogy amint elkezdek vérezni, elgyengülök.
És ha elejtem az egyik pengét, nem tudok végezni magammal.
El tudod ezt képzelni?
Hogy valaki annyira utálja az életét, hogy tartalékpengét visz magával?"

El.

Stay

Most vettem csak észre, hogy az előző volt itten a századik bejegyzés. Szép ünnep volt.

Ma a tanulást elhalasztva filmet néztem. Stay vagy maradj címre hallgatott, és engem (ez is) megfogott. Nagyon sok rossz kritikát olvastam róla, amit megmondom őszintén én nem értem mire föl. Vagy csak a beteg vagy a sérült agy szülte rémálmokhoz hasonlatos "működési" zavar elméletében ismertem magamra? Megesik.

Szóval ennek hatására igencsak elgondolkoztam (újra) az életemen, azt hiszem nevezhetjük még annak. Egy ilyen film után...ambivalencia. Néha vannak tiszta pillanataim, és ilyenkor beüt hogy élni jó. És érdemes. És hát lehet is. Nemcsak muszáj. Az már az én ellentmondásom hogy mindig a hasonló témájú filmek után kapkodok két kézzel az élet után. Ilyenkor eltűnődök, hogy túl rövid az élet és amúgy is rengeteg időt töltöttem már el az önsajnálat meg a depresszió kényelmes bugyraiban. Csak mennék, mennék bárhova hogy ne érezzem magam tétlennek, hasznavehetetlennek. Hogy érezzem hogyha fulladok, akkor még jön valahol levegő, még élek. Minden pillanatot óriási intenzitással szeretnék megélni. Átélni, átérezni, ragaszkodni hozzá. Akarom, hogy legyen valamim.

Ne aggódjatok, holnapra elmúlik.

Tegnap este ültem a szobám ablakában, teli pohár teát szorongatva, bámulva a hóesést. A tea még gőzölög, jólesőn melegíti átfagyott ujjaim. Bámulom a város fényeit, minden hideg, számító, könyöklő. Mégis olyan békés. Mintha egy fél pillanatra megtelt volna az "életem" egy kis csenddel. Azok az idők járnak a fejemben. Gondtalan fiatalkor, függőségektől mentes élet. Amikor még hittem, hogy lehetek valaki. Azok az évek adnak tartást a mai napig. Vádlóan peregnek a könnyeim, egy esélyem volt, nem éltem vele. Még nincs elveszve, de pokoli nehéz innen már felállni. Nekem nem is sikerül maradéktalanul, akkor is csak pillanatokra, hogy aztán zuhanjak vissza. Olyanná váltam, amilyen soha nem akartam lenni, gátlástalan tucatember, akit beszippant a tőkés világ. Undorodtam tőlük...mostmár magamtól is. Egyszer volt egy cél, szebben élni bárkinél. Nem sikerült...

Senkiért nem küzdöttem ennyit, hogy a közelébe legyek. Gyógyíthatatlan szerelem volt, velejemig hatolt, átjárta a csontokat, befészkelte magát az idegeimhez és a vérsejtjeimhez. Átjárt. Függő lettem, agyhalott, hipnotizált. Akartam, mindenáron. Piedesztára emeltem, csodáltam. A meghökkentő önbizalmát, a jóakaratú figyelmét, a sármját, a tehetségét, a népszerűségét. Az erejét. Hány ezüsttel bevont szobrot emeltem magamban, hogy aztán megismerve hibáikat, esendőségüket, majd felnagyítva azokat emberré változtassam őket?! Nem volt túl elegáns. Sőt..aljas dolog. De csak így megy a túlélés...

Elteltek a napok, igen vegyesen. A karácsony létezéséről nem igazán vettem tudomást, minden évben ugyanaz, nem ünnep ez már. Nem szeretem a bejglit, (ez is nyűg), valahogy nem is értem mások száraz tészta és semmitmondó töltelék kombinációjáért miért rajonganak oly nagyon. Gyanítom, csak én "nem tudom mi a jó". Dehogynem tudom! Csakhogy az ide most kevés!

Most valahogy a szilvesztert sem várom. Biztosan összeül a társaság, mint tavaly, de már sosem lesz ugyanaz a hangulat. Az okokat nincs kedvem sorolni. Sokkal jobban örülnék egy otthon borozós, fondüs-mártogatós, beszélgetős, kellemes estének.

Exem törölt wiw-ről. Azt hittem kinőttük már ezt a záptojással dobálózós korszakot, de úgy tűnik nem. Elég régóta nincs közünk egymáshoz, emberként a mai napig tisztelem, nem igazán tudom hova tenni ezt a törlést, nem ártottam neki. Én soha nem gondoltam rá haraggal, ugyanúgy érdekelt a sorsa a szakítás után is, ugyanúgy izgultam érte hogy, hogy boldogul Olaszországban és ugyanúgy örültem, amikor új barátnőt talált. Ritka az ilyen, de ő az egyetlen akinek elfogadtam a döntését. Csodálatos ember.

Nos összességében szerencsés vagyok, mert lassan, de biztosan látom a fényeket, ha nehéz is, örök küzdelem ez, mégis vannak társaim az élettel és magammal vívott harcomban, nem vagyok egyedül (bár az ex bátorítása nagyon hiányzik)

Annyi minden van, tele vagyok érzésekkel, gondolatokkal, néha magam sem tudom követni, dejól vagyok. Most jól.

nem mutatom

nem emlékeztetem

nem emlékszem

nem kutatom

nem zavarom

csak figyelem

belefeledkezem
nem sürgetem

nem bántom

nem sajnálom
felkavarom
felkavarodom
megálmodom

belelátom
megkövetem

megkövetelem
megbánom
megbántom
meggyújtom
eloltom
elragadom
elkiabálom
nem suttogom
keveredek
megbabonázom
megbabonáztatom
...
nem bántom.

- De istenem, annyira ígéretesnek látszottál!

És annyira szerettem volna, ha ennek a részese lehetnék.

És nem bírtam nézni, hogy ez nem jó neked.

- Szeretnék..minden lenni.

De ez nem megy. Nem megy.

- Nézd, Lizzie. Nem kell bárminek is lenned.

Nem kell jól lenned, érted?

Nem kell eljátszanod.

- Rendben leszek, anyu.

Tényleg rendben.

Megígérem.

Jól leszek, és ennek oka is van.

Úgy hívom ezt, hogy 'mézeskalács házikó'. Ide jövök az anyagért.

Dr. Sterling az én dealerem.

Látszólag minden orvos ezzel üzletel.

Néha úgy tűnik, hogy mi mind egy Prozac Országban élünk.

A Depressziós Egyesült Államokban.

Nem tudom többé, ki vagyok.

Van ez a személyiségem.

Zűrös, de attól még én vagyok.

Látom magam, mint aki kimondja a jó dolgokat, meg is teszi azokat, ...

- De ez nem én vagyok.

- Máshogy érzi, ugye?

- Persze, hogy másképp. Gyógyszerek hatása alatt vagyok, ez a lényeg, nem?

- Igen, ez a lényeg. De most még nem szimpatikus magának ez az új személyiség.

- De gyógyszerek nélkül nem tudok ilyen lenni.

- A gyógyszerek pedig levegőhöz juttatják.

- Olyan érzés, mintha minden hazugság lenne.

- Én csak javasoltam a gyógyszereket, de nem az enyém a döntés. Hanem a magáé.

Le akar állni a szedésükkel?

(…)

- Aranyom, gyere ide, minden rendben.

Kicsit olyan volt az életem, mint a filmekben.

Szerettem volna, ha lejönne egy angyal, mint Jimmy Stewarthoz, hogy lebeszéljen az öngyilkosságról.

Mindig erre a pillanatra vártam, hogy szabad lehessek, és megváltozzon az életem.

De nem fog eljönni.

Ez nem így működik.

Az összes gyógyszer, kezelés, harc, düh...bűntudat, Rafe, öngyilkos gondolatok..mind része a javulási folyamatnak.

Ahogy elmentem, vissza is jöttem. Fokozatosan, majd hirtelen.

A tablettáknak az volt a céljuk, hogy mindent meggyógyítsanak, viszont engem csak levegőhöz juttattak, és miattuk újra írhattam.

De most nem az életem függött rajtuk.

Hét évvel később jelent meg Elizabeth 'Prozac Ország' c. könyve, ami ma is nemzetközi siker.

Egyedül Amerikában több, mint 300 millió receptet írnak fel minden évben a Prozac, és más anti-depresszánsokból.

Elizabeth Wurtzel, köszönjük!

Megsemmisültem

Sway-től kaptam a jelölést, meg is lepődtem, nem kicsit. De ha a ő mondja :)

És én nagyon szeretném jelölni shell-shockot (már ha elfogadja...) és Mimit is. És Forgetnek is mindenképpen jár, bár ő nem vesz részt ebben. Azért én képzeletben átnyújtom neki, "And the Winner iiiiiiiiiiis...."

Más lesz a holnap...

Jó dolog a továbblépés. Az ember képes annyira elsüllyedni a gondjaiban, hogy nem veszi észre mennyire egyszerű a megoldás. Tovább kell lépni. Léteznek ugyan olyan nehézségek, amelyeken nem léphetünk csak át, meg kell oldani őket, különben mindig visszatérnek majd. Előfordul, hogy magunknak generáljuk a problémákat, vagy felmerülhet a bolhából elefántot variáció is. Más esetekben pedig, annyira hozzászoktunk az örökös agyaláshoz és gondokhoz, hogy amikor nincs semmi megoldásra váró helyzet, csinálunk egyet. Életem során mindig volt min gondolkodni, mindig volt valaki, aki tőlem várta a megváltást, nem beszélve a zűrös családomról, akik szintén mindig okoztak meglepetéseket. A helyzet az, hogy mint tudjuk igen nehéz kiszabadulni az önsajnálat kényelmes fogságából. A kulcsszó a kényelmes. Szeretnék végre kibékülni magammal, a múltammal, a fájdalmakkal, és előre nézni. Az elhatározás megvan, igyekszem tenni is érte.

Ezt a bejegyzést régebben írtam, már egyáltalán nem gondolom így. Most megint a lelki mocsokban... Csak kell, hogy emlékeztessen, hogy voltak tiszta pillanataim...

Lúzer-kislány játszik.

Épp azt gyakorlom igen intenzíven, hogy ne nézzek szánalommal azokra az emberekre, akiket nyúlfarknyi hülyeségek képesek boldoggá tenni. Akik percekig nevetnek a semmin. Akik, annyira buták, hogy csak kapkodom a fejem. Semmit nem tudnak felmutatni, amit önerőből értek volna el. Verik magukat apuci pénzére, vagy hogy hány lányt kaptak meg, vagy épp hány liter alkoholt ittak meg aznap. És újra: mindenki arra legyen büszke, amit elért, ne a pozitív alapból való jó tulajdonságokra, a szépségre, az anyagi helyzetre. Arra, hogy birkaként meg a tömeg után. Könyöklés, sznobizmus, butaság.

Nem, nem vagyok egoista. Ez nem az.

Állapot

Szerelem volt, tényleg az. Elkapott a gépszíj, mindenkinek meg akartam felelni, bizonyítani akartam, mert ugye az álompasinak tip-top nő jár. Egyáltalán nem tűnt fel, hogy az csak egy kirakatbaba, nem én vagyok. Egy nagyon nem szép napon aztán meglett a baj, egyszerre tört rám a gyomor- és sírógörcs. Akkor már több hete energiaitalon és cigin éltem. (Meg miegymáson...)
Diagnózis: idegösszeroppanás.
Ok: szakítás.
Menjek haza, pihenjek, egyek, igyak, aludjak, rendszeresen. Otthon egy hónapig néztem az üres plafont, nem érdekelt semmi és senki. Nem éreztem rosszul magam, leszámítva hogy mindenen szorongtam. Nem bírtam egyedül lenni, a társaságot meg ki nem állhattam. Mondhattak bármit, el sem jutott az agyamig... Meg voltam róla győződve, hogy ő volt az igazi. Nincs annál rosszabb, mint amikor hiányzik valaki, hiányzik reggel, ha felkelünk, hiányzik este lefekvéskor... de hát tudjátok.

És a jelen sem túl bíztató. Egész nap, mint valami rettenetes prés szorította a mellkasomat a szorongás és a félelem. Elviselhetetlen volt, mindenen paráztam. Hogy merre van. Hogy megcsal. Hogy elhagy. Ültem a mintás barna bőr kanapén, buborékban, fülemben a számomra kedves zenével. Aztan ANNAK az albumnak az első száma boritott nyakon egy vödör - nagyon - hideg vizzel. És igen, vannak zenék, amik mindig fontosak lesznek. És vannak emberek is...

Azt mondják, ha felismerjük, hogy valami nem ok, az már az első lépés. Na hát én hetek óta állok ugyanazon a helyen. Tudom, érzem, felfogtam, ez a kapcsolat haldoklik. Mégsem moccanok. Mert annyira pokolian nehéz. Jó tanács az nincs, ezt is tudom, majd az idő megoldja. Ahogy anno is megoldotta, már fel sem tudom idézni azokat az időket, pedig őt szerettem a 17 évem minden szeretetével. De addig amíg ezek az érzések jóleső emlékké szelídülnek, velejéig ráz.

Az agyam, hogy egy egészen egyszerű hasonlattal éljek, olyan, mint egy rohadó alma. Elutasítok és tagadok mindent. Csak ő van. Kattogok. Hogy merre van. Hogy megcsal. Hogy elhagy. Litiumot akarok!

(Hm...és ha ezt kérném a Jézuskától?)