Tegnapelőtt éjjel óta rág a gondolat újra. Nagyon intenzív. Utálom már csak a gondolatát is, hogy még egyszer, akár egy percre is hatalma legyen valakinek felettem. Utálom a tehetetlenséget, az erőtlenséget, a kiszámítható, megérezhető, velőig rázó meglepetéseket. Igenis van az a pont, aminél megszűnnek a korlátok, nincs olyan, amit teljesen természetesen véve nem tennél meg. Itt van az egész "forrása" az orrom előtt, vele együtt pedig a felismerés… Van valami irtóra szánalmas abban, ha az ember három és fél órás (jól olvasod, annyi) faképnélhagyás után még mindig az msn előtt ül.