Csak ültem ott - a tömött buszon - nyakamban sállal, kezemben a telefont szorongatva. Annyira idegen az egész, csak az undor érzése fogott el az emberek lattan. Az ablak koszos és párás, itt-ott egy hajszál feltapadva az igencsak használt üvegre. Kihúzott háttal, semmitmondó arccal, szinte pislogás nélkül ültem végig az utat, de nem tudnám megmondani mitől volt más az a nap, mint a többi. Hirtelen azon kapom magam, hogy otthon az állomáson áll mar a busz, én meg ugyanúgy - kicsit az ablak fele fordulva - meredt arccal ülök. Összekapom magam, gyorsan leszállok. Az állomás fekete és fehér színekben pompázik, mintha SinCity-be leptem volna a busz lepcsőjén keresztül. Három felé ágazik az eső áztatta aszfalt. Nem választási lehetőségek, csak éjjel, sárga csillanó fénnyel árnyékolt betonterítő. Hátat fordítottam, mert azt hittem tudok. Pedig potyogó könnyel nézek mégis hátra az egyik irányba. Mintha várnék valakit. Az út végéről otromba szürke kerítés integet vissza...Az egyik legszebb szám zongorázza dallamát fülembe, bevésődik, én pedig visszafordulva felnézek, egészen az utca végéig. Kerítés, szürke. Minden felszárad most, csak az eső nem. Még jó hogy senki sem néz vissza az utca végéről. Pedig mintha vártam volna valakit...