Az utóbbi pár hónap felismerése: mégis vannak saját magam állította korlátok. Ennél nehezebb edzés a világon nincsen.

Olyanokon gondolkozom hogy hol rontottam el. Nem, nem most, még évekkel ezelőtt. Végigfut az agyamon olyan hogy egész családban nőttem fel (igaz csak látszólag), hogy egyetemre járok, hogy vannak barátaim, hogy írok. Milyen szerencsés is vagyok, és milyen csodálatosnak látszik az életem papíron, közben pedig minden ok nélkül a legváratlanabb időpontokban rámtörnek ezek a depressziós rohamok, olyankor amikor pedig elégedettnek kellene lennem. Minden okom megvolna arra, hogy boldog legyek és mégsem vagyok az.
Már kezdtem azt hinni hogy minden tökéletes rendben van, csak az kellett hozzá, hogy legyen munkám vagy bármi ami lefoglal. Ha az lenne, minden lenne. Mert minden problémámnak a gyökere a túlzásba vitt szellemi élet, hogy állandóan csak ülök és analizálok, hipotelizálok, kontenplálok, prognesztizálok és isten tudja mit nem teszek.
Valamire szükségem lenne, ami irányítani tudja ezt a rengeteg gondolkozást. Különben megőrülök. Szerettem volna az elkeseredettségemet szexuális szabatosságra váltani, de ez nekem nem jön be. Szinte rutinból csinálom, hogy kezdeményezek aztán leállítom az egészet és menekülök. Hányszor de hányszor megtettem, te úristen.
Azon kapom magam, hogy szép lassan, öntudatlanul pontosan azt teszem, amitől mindig is óvtak. És még csak azt sem mondhatom, hogy nehéz gyerekkorom volt, mert ez is csak egy töviskorona amit saját magam raktam a fejemre. Nem lenne szükségem mindenféle pótcselekvésekre (kinek mi), úgy élnénk mint a normális emberek. Többes szám? Az. Mert nem csak rólam van szó, az én kis városom tele van elmegyógyászati esetekkel és mint zsák a foltját...