Mélypont nem valami nagyszabású, gyötrelmes érzelmi összeroppanás, hanem egy egészen hétköznapi incidens. Mélypont az, amikor az ember úgy érzi semmi más nem számít az életben, csak a jelennek az az egy rohadt pillanata. Mélypont az, amikor a szemünk előtt teljesen élettelenné válik a kép. Nem elsárgul, mert a sárga is egy szín. Megfakul. A mélypont látási probléma, hamis kép a világról, hiányos kép, ami a jót nem mutatja, s nem értjük hogy miért ilyennek látjuk a dolgokat és nem....nem mondjuk olyannak.

Végigfut az agyamon olyan hogy egész családban nőttem fel (igaz csak látszólag, de erről majd máskor), hogy egyetemre járok, hogy vannak barátaim, hogy írok. Milyen szerencsés is vagyok, és milyen csodálatosnak látszik az életem papíron, közben pedig minden ok nélkül a legváratlanabb időpontokban rámtörnek ezek a depressziós rohamok, olyankor amikor pedig elégedettnek kellene lennem. Minden okom megvolna arra, hogy boldog legyek és mégsem vagyok az.

Már kezdtem azt hinni hogy minden tökéletes rendben van, csak az kellett hozzá, hogy legyen munkám (ja igen, nem említettem még? dolgozó nő lettem...) vagy bármi ami lefoglal. Mert minden problémámnak a gyökere a túlzásba vitt szellemi élet, hogy állandóan csak ülök és analizálok, hipotelizálok, kontenplálok, prognesztizálok és isten tudja mit nem teszek. Valamire szükségem lenne, ami irányítani tudja ezt a rengeteg gondolkozást (konkrét valamire: gyógyszert akarok). Különben megőrülök. Szerettem volna az elkeseredettségemet szexuális szabatosságra váltani, de ez nekem nem jön be. Szinte rutinból csinálom, hogy kezdeményezek aztán leállítom az egészet és menekülök. Hányszor de hányszor megtettem, te úristen.

Kedvenc pszichológusomnál, Feldmárnál olvastam, hogy "egy nap az ember ráébred arra hogy egész életében szerepeket játszott, és nem tudja ki is ő valójában." Erről van szó kéremszépen. Most pontosan itt tartok (jó, meg még vagy 3 éve). Pár sorral északabbra ecseteltem mennyire idilli az életem papíron. De, egy határozott de. Mennyi volt ebből a szabad akarat? Mennyi a szüleimtől kapott gondolkodási képesség, mennyi az otthoni ösztökélés hogy vigyem valamire, mennyi a társadalomtól kapott elvárás. És az írás, nem-e a befordulás iránti igény csupán? Keresztre feszítenek a saját korlátaim. Előttem soháva nem vezető ösvények egész sora. Üvölteni tudnék a fájdalomtól. Vésd az eszedbe, éld át, érezd, ragaszkodj hozzá! Ülök a szobában és érzem ahogy megindul...sós, forró könny. Egy szó, egyetlen mozdulat, egy gesztus és minden ami felgyülemlett (düh, fájdalom, csalódás, vágyak) útnak indul de nem szól senkinek. Nincs hang hogy megvígasztaljon, nincs kar, hogy átöleljen...